Megesik ugyan sok emberrel, de mégis kínos kissé, ha derék állampolgár-társaink fogalomzavarba kerülnek, azaz összetévesztik-keverik a szavakat, azok értelmét tévedésből fölcserélik.
A közelmúltban két ilyen esetre figyeltem föl: egyiket az interneten, a másikat a tv-ben láttam-hallottam.
Az internetest szó szerint idézem:
A házasságkötő teremből egyből az állatorvoshoz rohantak
Aki állatbarát, az az esküvője napján is az.
blikk.hu 2014. 11. 25.Család
Maitz-Tollasi Zsuzsannának és férjének, Lászlónak igencsak emlékezetesre sikerült az esküvője: a házasságkötő teremből a lagzi helyett az állatorvosi rendelőbe mentek, hogy megtalálják a gazdáját egy kóbor kutyának, amely pont a kézfogó idején tekergett a násznép felé - írja a Blikk.
Remélem, a figyelmes Olvasó rögtön észrevette, és már tudja a kifogásolható szótévesztést: az esküvő és a kézfogó szavak azonosításában rejlő hibát.
Az esküvő az az ünnepélyes esemény, amelyen (rendszerint a házasságkötő teremben) az anyakönyvvezető és két tanú jelenlétében a házasságot kötni szándékozó különnemű felek egybehangzó „igen” kijelentésével „pecsételik meg sorsukat”, amelyet aztán közös ebéd/vacsora, gyakran jókedvű lakodalom követ. – Ez tehát az esküvő.
Ámde a kézfogó nem azonos az esküvővel, mert az előbbit másképpen eljegyzésnek nevezik. Ez pedig az az esemény, amikor a házasodni készülő fiatalok a (z öröm)szülők (és esetleg mások, pl. keresztszülők, barátok stb.) jelenlétében kifejezik ebbéli szándékukat, többnyire úgy, hogy (arany) karikagyűrűt húznak ujjukra, s attól kezdve ország-világ tudhatja-láthatja, hogy ők „jegyesek”. – Aztán pedig (amikorra időpontot sikerül egyeztetni az anyakönyvvezetővel) következik az esküvő.
Az esküvő tehát időben később, a kézfogó után történik, de semmiképpen sem szinonímák...
A másik eset egy tv-műsorhoz kapcsolódik.
A fogalom meghatározása ekképpen szólt: „Háztartási eszköz, gyakran szerelmi vagy lakodalmi ajándék a régebbi időben” – és a megfejtés: „mángorló”.
Mivel a megfejtést egyik játékos sem találta el, a játékvezető még magyarázatként hozzáfűzte: fából készült ez a nyeles eszköz, szépen lehetett díszíteni, gyűjteni is szokták, régi piacokon néha ma is lehet kapni...
Mángorlót aligha! Az egy olyan faeszköz, amelyet a kimosott ruhák „simítására” használtak, úgy, hogy két egymáshoz közeli, egymással szemben forgatott fahenger között nyomták át a ruhát, s ha jól igazították közben, még „gyűrődésmentesebb” is lett. (Hasonló célokat szolgált a vízszintes deszkára fektetett vizes ruhán egy fahenger erősen nyomva történő görgetése is, úgy, ahogyan a konyhában a tésztát nyújtja a sodrófával a háziasszony...) – Ezen a nem túl bonyolult alkotmányon nem volt semmiféle díszítés, kézzel kellett mozgatni a simító henger(eke)t.
Ami a meghatározásban és a magyarázatban szerepelt – az a „sulyok”.
Ennek van nyele, ezt lehetett szépen díszíteni, s ezt régebben az asszonyok a (patakban) mosáshoz használták, ezzel püfölték-paskolták kitartóan a ruhákat, hogy azok tisztábbak legyenek... (belesulykolták a tisztaságot?)
Mikor eddig jutottam ebben a dohogásban, fölütöttem a Magyar Értelmező Kéziszótárt (Szerkesztette Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972), s meggyőződtem igazamban.
mángorló fn (mn-i ign is) 1. Mosott ruhanemű simítására, puhítására való, forgó hengerekből álló eszköz. 2. Fémiparban: mángorlásra haszn. készülék.(886. p.)
Jó, de nézzük tovább...
sulyok fn 1. nép rég Mosáskor a ruha verésére haszn. vastag, nyeles falap. 2. Vminek földbe verésére, döngölésére, zúzásra haszn. nyeles bunkó. táj Mángorló. Sz: elveti v. eldobja v. elhajítja a sulykot: a) túloz; b) nagyot mond, lódít. [? ← súly]
(1228. p.)
Sajnálom kissé, de annak ellenére, hogy bár a „sulyok” tájszóként lehet „mángorló”, nem ingatott meg hitemben. Annál kevésbé, mert arra nincs utalás a mángorló címszónál, hogy valahol (vö. táj) az a sulyok szinonímája... – azaz a sulyok meghatározására a mángorló szó nem lehet helyes válasz.
Persze, az itt említett „fogalomzavarok” nem rengetik meg a világot, de ha már kiveszőben vannak a korábbi szokások és eltűnőben a régebbi eszközök, legalább nyelvünkben őrizzük meg őket, amíg tehetjük, vagy ahogy Kibédy Ervin írta-szavalta: „amíg lehet, amíg lehet”!
