Ebben a blogban már többször is szó volt a nyilvánosság előtt megszólalók stílusáról, arról, hogy amit mondanak és ahogyan mondják, mindenképpen vonzzák a közönség figyelmét, és ez által szimpátiát vagy antipátiát váltanak ki a hallgatókban-nézőkben. (Bizony, antipátiát és nem unszimpátiát, mert a görög eredetű szimpátia szóhoz a szintén görög eredetű „anti-” és nem a germán „un-” fosztóképző illik!)
Mindig is voltak szélsőséges, vadul harcos megnyilvánulások a politikában, ám ezek inkább csak elvétve, kivételesen fordultak elő. Mostanában azonban föltűnően elszaporodtak a keménykedő, roppant „bátor”, hencegő hősiességet mutató fellépések, amelyek azt sugallják, hogy az ilyenek előtt nem lehetnek akadályok...
Emberileg nem lebecsülni, hanem inkább szánni kellene azokat a no-name pártocskák, vagy újabban a szaporodó „civil szervezetek” nevében megszólaló vitézeket, akik még nem eléggé érettek a nyilvános megszólalásra.
Az világos, hogy a tömegek előtt, vagy a sajtótájékoztatókon nem szabad hosszabb, körülményes, unalmas fejtegetésbe, bonyolult helyzetelemzésbe kezdeni; ott rövidebb, egyértelmű, tömörebb megfogalmazások kellenek.
Itt sem elegendő azonban csak annyit üzenni a kormánynak vagy a tagjainak, hogy „felszólítjuk!”, „azonnal hozza nyilvánosságra”, „rögtön számoljon be”, „követeljük!”, „három napot adunk neki!”, „ultimátumot kap!” stb....
Ezek az emberek nem gondolnak arra, hogy higgadtabban, szelídebben szólva nagyobb sikereket, eredményeket érhetnének el? Nem gondolnak arra, hogy ha a kormányhoz szólnának, és nem a „közönségnek” játszanának olykor hamisan hangzó „magabiztoskodással”, sokkal több értelme lehetne a megszólalásuknak? Nem gondolnak arra, akik „három napos ultimátumot adtak a honvédelmi miniszternek”, hogy ezzel a szerencsétlen keménykedéssel éppen azt nehezítik, esetleg éppen akadályozzák meg, amit elérni szeretnének? - Azt se feledjük: amivel egy tüntető tömeg előtt szónokló a felajzott hallgatókat tüzelheti-hergelheti, az egy sajtótájékoztatón, ahol 2-3 újságíró búslakodik, bizony komikusnak is hat...
Az ilyen „szó-karate”-jelenségek, az ilyen „verbális erőszak” valószínűleg gyakran éppen az ellenkező hatást váltják ki a hallgatóból. Én pl. még ha tartalmilag egyetértek is a „követelőzővel”, magamban arra gondolok, hogy megüzenném neki szintén a nyilvánosságon keresztül: megvárom, míg „több gőzt irányít a dugattyúkra, mint a hajósípra”, míg kissé lecsillapodik, s akkor lesz majd „párbajképes”...
Ajánlom a bátrak figyelmébe Victor Hugo találó hasonlatát, amelyet pár évvel ezelőtt e blogbejegyzések valamelyikében már idéztem: „ó, jaj, az erőszak csak eldurvítja a lelkeket. A legvadabb szélvihar sem tudja letépni a vándor köpönyegét, de az enyhe napsütés szelíden ráveszi, hogy végül is ingujjra vetkőzzön…”
