Suszter maradjon a kaptafánál! – hangzik a régóta ismert, szigorú felszólítás, ami azt jelenti, hogy mindenki azt tegye, vagy magyarázza, amihez ért, tehát ne kontárkodjon, vagy ne kotnyeleskedjen olyasmibe, amihez fogalma sincs.
A vg.hu/velemeny/publicisztika rovatban 2015. március 7-én ugyanis „Ártatlanság vélelme?” cím alatt olyan írást közölt, mintha egy suszter a maga által sütött vörösboros aludttejet kínálná valakinek.
Persze, nem bántani akarom a szerzőt, már csak azért sem, mert becsületesen föltüntette teljes nevét, és azt is odaírta, hogy „a Ryan globális adótanácsadó szakértője”, ami legalábbis komoly előképzettséget sejttet (szándékosan gépeltem hibásan, két t-vel a közepén, mert ez nem a sejt főnév tárgyesete!), föltehetően az adóügyek területén.
Maga a cím viszont jogi, sőt, büntetőjogi eszmefuttatást ígér. Így is kezdi:
Bár az ártatlanság vélelme büntetőjogi fogalom, köztudottan azt jelenti, hogy mindenkit ártatlannak kell tekinteni, amíg ennek ellenkezőjét rá nem bizonyítják. Az adóhatósággal szemben azonban tapasztalataink szerint kissé másképp működik az ártatlanság vélelme.
Ez, sajnos, igen rossz, szakszerűtlen belépő!
Az ártatlanság vélelme valóban büntetőjogi fogalom, ámde egyáltalán nem azt jelenti, amit a szerző gondol! Büntetőjogilag senkit nem kell ártatlannak tekinteni, vagy talán még pontosabb, hogy nem ártatlannak kell tekinteni! – Ha valakihez bekopog a rendőr, hogy házkutatást akar tartani, el lehet-e kergetni azt kiabálva, hogy mit képzel, miért zaklat egy „ártatlan” embert, menjen inkább betörőt, meg gyilkost fogni? – Bizony nem szabad elkergetni, legfeljebb azt kérni, hogy mutasson erre vonatkozó határozatot...
Az ártatlanság vélelme nagyon fontos büntetőjogi (-eljárási) alapelv, szerte a világon ismert, a következő módokon megfogalmazva:
Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
[Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikk (2) bekezdés]
Bűncselekmény elkövetésével vádolt minden személynek joga van arra, hogy ártatlannak tekintsék mindaddig, amíg bűnösségét a törvény szerint be nem bizonyították.
(Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, 1966., 14. cikk 2. )
Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.
(Római Egyezmény, 1950., 6. cikk - Tisztességes tárgyaláshoz való jog 2.)
A magyar Alaptörvény szóhasználata a pontosabb: senki nem tekinthető bűnösnek, azaz nem alkalmazható senkivel szemben olyan intézkedés, amely csak a bűnösség jogerős megállapítása után lehetséges.
Ráadásul a „senki” és a „minden személy” azt is jelenti, hogy testület, szervezet stb. nem is lehet „bűnös” (legfeljebb a vezetői, tagjai), tehát az „ártatlanság” vagy a nem-bűnösség kérdése velük kapcsolatban föl sem merülhet (pl. „az adóhatósággal szemben kissé másképp”).
Később a szerző ezt írja:
Akárhogyan is nézzük, az adóperekben a vállalkozásoknak kell bizonyítaniuk az ártatlanságukat.
A kérdés jelentősége felerősödik azokban az ügyekben, ahol a vállalkozás jó- vagy rosszhiszeműsége a fő kérdés.
A helyzet egyre rosszabb.
A büntetőjogban (-eljárásban) nem a gyanúsítottnak/vádlottnak kell bizonyítania ártatlanságát, hanem az eljáró bűnügyi szerveknek kell bizonyítani a vádlott bűnösségét. Az említett helyzet tehát egyáltalán nem illik az „ártatlanság vélelme” teóriájába, a „bizonyítási teher” éppen fordított...
Végezetül említsük meg, hogy a jó- vagy rosszhiszeműség szintén nem büntetőjogi kategória, ott ugyanis a „szándékosság” és a „gondatlanság” fogalmak a használatosak.
Nem folytatjuk a sort. Legyen ennyi is elég annak bemutatására, hogy a jelzett írásban alaposan összekeverednek a különböző jogágak terminus technicusai, ami sajátos, furcsa megállapításokhoz vezet.
A szerző „jóhiszeműségéhez” aligha férhet kétség, inkább a szerkesztőnek kellett volna éberebbnek lenni...
A szerző nem suszter, hanem adótanácsadó-szakértő, ezért valószínűleg helyesebb, ha az adótanácsadó-szakértésnél marad...
