Érdekes telefonhívást kaptam a minap.
Egy régi ismerősöm volt a vonal másik végén, s egyenesen nekem szegezte kérdését: írok-e én blogot. Igenlő válaszom után elmondta, hogy ebben szinte biztos volt, mert valamit keresve az interneten ráakadt egy blogra, s ott az egyik bejegyzésben („... minden bolond jogszabályt írhat”, 2013.01.26.) leírt eset pontosan illett arra a bizottságra, amelyiknek egykoron ő is tagja volt, s az a gyanúja, hogy most éppen annak akkor lemondott elnökével beszél...
„Talált – süllyedt” – idézhettem volna az ismert torpedó-játék bemondását, de inkább örültem annak, hogy „nem süllyedt” a leírt eset a feledés legaljára.
– Soha nem felejtem el a kávé-ügyet, azóta is mindig emlegettem, ha hasonló helyzetbe kerültem – fűzte még hozzá.
A történet nagyon egyszerű volt.
Akkoriban még magam is dohányoztam, ezért a Jogi bizottság üléseit mindig délután két órára hívtam össze. A tagok túl vannak az ebéden; már nem nagyon jóllakottak, de még nem is éhesek; ilyenkor egy zamatos kávé és füstölgő cigaretta (mondjuk úgy: „pipaszó”) mellett jó hangulatban és eredményesen meg lehet tárgyalni a megtárgyalandókat.
Arra kértem a hivatali kávéfőzőt, hogy negyed három után (mikor már mindenki valószínűleg megérkezett!) jöjjön be és számolja össze, mennyien kérnek kávét, s hozzon annyit.
Ez így ment hónapokon (s talán egy-két éven) át.
Ám egyszer csak „hírnök jő, s pihegve szól”: nem futja tovább a reprezentációra szánt pénzből bizottsági kávéra. (Kissé gyanakodtam, hogy ez is a tanácselnök bizottságunk elleni hadjáratának része lehet, de hamar túltettem rajta magamat...)
– Arra kérem, ezután is ugyanúgy hozzon kávét, mint eddig, én fizetem meg az árát.
A hölgy először mintha megrezzent volna, aztán mosolyogva biccentett. – És a jó hangulatú „kávépartyk” folytatódtak...
... egészen addig, amíg le nem mondtam a bizottság elnöki tisztéről.
A bizottság új elnöke (aki korábban is, még tagként, mindig jelen volt az üléseken) folytatta a „hagyományokat”; délután kettőre hívta össze a testületet, és ugyanúgy várta a kávét is ... ámde nem vitték.
Elnézést kért, hogy egy pillanatra távozik, de fontos ügyet kell elintézni, mondta, s beszaladt a titkárságra, kérve, hogy hozzanak kávét a bizottságnak.
– Elfogyott a reprezentációs pénz, ezután nem kapnak kávét – csicsergett (vagy mordult?) vissza a kávéfőző; mire az elnök visszasompolygott és vezette tovább az ülést.
Ettől kezdve a bizottság tagjai nem kaptak kávét.
Ezt az egészet csak évekkel később, egy utcai összefutás alkalmával elevenítettük föl az előbb említett telefonáló ismerősömmel. Elmondta, hogy az üléseken gyakran visszaidézték azokat a „régi, szép időket”, amikor még kávét is kaptak a tagok...
Csak akkor kezdett döbbent hüledezésbe, amikor elmondtam neki, hogy már az én időmben sem volt „reprezentációs keret” a bizottsági kávéra, ám én fizettem a „cechet”. Nekem ugyanis „megérte”, hogy jó hangulatban tárgyalhattunk, s egyébként 10–12 kávé ára három-négy havonként – bár a fizetésem nem volt magas – nem tett szegény földönfutóvá.
– De hát, miért nem mondtad ezt az „utódodnak”, az új elnöknek? – kérdezte, már-már szemrehányóan.
– Rossz a kérdésed! – fortyantam vissza – tőlem senki sem kérdezte korábban, hogy a „keret” kiürülése után honnan van mégis „fedezet” a kávéra; másrészt én már nem voltam jelen ezeken a kávé-hiányos üléseken, tehát nem is tűnhetett föl a finom nedű elmaradása; harmadsorban nekem sem mondta senki, hogy én fizessem, hogyan is „róhatnék” bárkire is ilyen fizetési kötelezettséget?!
– No, ne méltatlankodj, gyere inkább, meghívlak egy kávéra, ha már Te annyiszor meghívtál engemet, sőt, minket! – fogta meg a karomat, s rögvest el is indultunk „törleszteni”...
