Nem vagyok közgazdász. Az egyetemen sem közgazdaságtant tanultam. Amit hallgattam, az nem „köz-”, hanem „politikai” gazdaságtan volt, mégpedig marxista politikai gazdaságtan! – Két féléven keresztül hetente előadások és szemináriumok, a második félév végén szigorlat; ám a tárgy lényege szinte egyetlen bővített mondatban összefoglalható: a gazdaság, a termelés az alap, minden más (a jog, a kultúra, a tudomány, a művészet stb.) pedig a felépítmény, amelyet az alap határoz meg.
Könnyű belátni, hogy e felfogás mellett nem lehetett bizonyos (pl. gazdasági–szociális) jogokat (azok garanciáit) követelni, mert rögtön adott volt a „tudományosan megalapozott” válasz: „... a gazdasági alapok nem teszik lehetővé a felépítmény bővítését...”.
A XX. század második felében ennél jóval praktikusabb magyarázatok hangzottak el, mint pl.: „Elvtársak, csak azt lehet elosztani, amit megtermeltünk...”.
Akkoriban azt hittük, hogy ezek a mondások a modern gondolkodás és tapasztalat összegzései; nem tudtuk, hogy az ókori Kínában már kétszáz évvel Krisztus születése előtt ezektől sokkal tartalmasabb, a lényegre pontosabban rámutató elméletek láttak napvilágot.
Kia-Jo írta le a jó kormányzásra vonatkozó tanításait a császárhoz intézett javaslataiban (olvashatjuk a Tőkei Ferenc válogatásában megjelent Kínai Filozófia ókori kötetében, III. k. 17. p.) a következőket:
„Hogy a népet, ha szükséget szenvedett, valaha is rendben lehetett volna kormányozni, olyasmiről a legrégibb időktől mind a mai napig nem hallhatott senki [...] A jó kormányzás legfőbb akadályozója, ha az uralkodó eltűri, hogy túlságosan sokan legyenek olyanok, akik csak fogyasztanak, nem termelnek. Minden rendbe jöhetne, ha elérhetnénk, hogy mindenki saját erejéből, munkájából éljen „az ég alatt” és a most csak „másodlagosan ügyeskedők” is visszafordulnának, megállapodnának elsődleges és hasznos foglalkozásukban, amihez értenek, aminek elismerten tudói.
Ugye, nem nehéz kiolvasni ezekből a sorokból napjaink problémáit is?
Minduntalan azt hallhatjuk, hogy mostanában nálunk mindenki kereskedni és szervezni („másodlagosan ügyeskedni”?) akar; mindenki az idegenforgalomban bízik, azt remélve, hogy a vendégek majd hozzák olvasatlanul a pénzt, mert a külföldiek özönlenek a lassan minden falu által szervezett csicsóka-, krumpli- és sárgarépa-fesztiválokra.
A másik oldalról pedig mindenki – de legfőképpen a fiatalok – elkerülni igyekszik a „termelő” szférát; senki sem akarja pl. a kétségtelenül strapás tanári munkát végezni, helyette az ifjak a „kommunikációs szakokra” törekszenek, hogy azt elvégezve szinte biztosan munkanélküliek legyenek, mert szinte sehol sem keresik az ilyen szakott végzett diplomásokat.
Ha pedig a fiatalok már ebbe a miliőbe nőnek bele, ebben „szocializálódnak”, akkor az utánuk következő generációknak már nem lesz kiktől tanulni-ellesni a „tisztességes” munka kultúráját és fogásait, s félő, hogy a „másodlagosan ügyeskedők” köre egyre csak bővül, és ezzel együtt lassan elfogynak azok, akik a saját erejükből, munkájukból éljenek az ég alatt...
