Magam sem szeretem azt, amikor valaki az idegen nyelv megbízható ismerete nélkül azt játssza el, hogy annak teljes birtokában van. Mondja, de rosszul ejti ki, vagy mondja, de nem megfelelő helyen, nem a pontos értelmében.
Ez a címbeli szójáték azonban szinte „adta magát”. A „play back” ugyanis azt jelenti: „játszd vissza”, s a köznyelvben azt a módszert értik alatta, amikor valaki (többnyire énekes) kiáll a színpadra, hangfelvételről hallatszik a studióban korábban fölvett énekszáma, ő pedig csak némán tátog, mintha éppen énekelne; a „back” pedig „vissza” értelmű.
Ennek az a kétségtelen előnye, hogy az énekszám mindig steril-tisztán hangzik, függetlenül attól, hogy a fellépő az adott pillanatban milyen állapotban, mennyire „hangjánál” van.
Erre pedig igen nagy szükség is van! Mindenki tudja, hogy ma már a technika segítségével minden elérhető. Repedtfazék-hangú, csak óbégatni-ordítani tudó fiatalok válnak százakat-ezreket meghódító énekes celebekké, ám megszégyenülten kellene elkullogniuk, ha élőhangjukkal lépnének föl.
A play backnek azonban van egy roppant hátránya is. Ha a „művésznek” nincs megfelelő ritmusérzéke, netán nem tudja pontosan a szöveget, akkor a néző rögtön észreveszi, ha eltér a hallott szöveg attól, amit ő a szájával éppen formáz. – Ez az üres tátogás nagyon botrányos, de mindenképpen illúzióromboló tud lenni (ezért van az, hogy a bizonytalan énekes oldalt vagy éppen hátra fordul, amikor a zenére el kell kezdenie énekelni, így nem látszik, ha nem időben lép be, vagy nem tudja, hogyan következik a szöveg, s csak akkor fordul vissza a nézők felé, ha már ismét szinkronban van a zenével...). – Hát, így akarnak a bizonytalanok „biztosra menni”.
Pedig az élő zenének megvan a maga varázsa! A néző-hallgató (én legalábbis mindenképpen) inkább elnézi, ha kicsit mellékap a dallamban az énekes, vagy éppen eltéveszti a szöveget az élő fellépéskor, semmint a holt tátogás tévesztését. (Sokan emlékezhetünk arra a kínos jelenetre, amikor egy mutatós szőke hölgy valamelyik futballmeccs előtt – egy újabb divatnak megfelelően – egyedül, zenekari kíséret nélkül kezdte el a Himnuszt énekelni, ám belesült, elfelejtette a szöveget. Persze, roppant kellemetlen volt, ám azt külön értékelhettük, hogy volt „bátorsága” vállalni e kockázatos fellépést.)
Ugyanígy a szabad beszédnek-előadásnak is más a hatása, mint a felolvasott szövegnek. A hallgató inkább elviseli az olykor döccenő mondatfűzést, az esetleges ö-zést, netán gesztikulálást is az előadótól, semmint a monoton, unalmas fölolvasást. Szabad előadáskor a beszélő láthatja a hallgatóság reagálását, viselkedését, s annak megfelelően módosíthat az előadásmódján, azaz együtt „élhet” a hallgatóival. (Közismert, hogy a francia parlament elnöke megvonhatja a szót attól a képviselőtől, aki eltér a tárgytól, vagy olvassa a beszédét...) – Ámde ne legyen félreértés: a francia képviselő sem köteles megtanulni a költségvetés számait, tehát jeyzeteket ő is használhat, és egyébként is vannak olyan esetek, témák, amikor elkerülhetetlen a leírt szöveg felolvasása...!
Mindez azért jutott eszembe, mert a napokban a következő tudósítást olvastam:
Fővárosi Közgyűlés – Támogatás csak élő koncertekre
A Fővárosi Közgyűlés szerdán határozatban fejezte ki szándékát arra, hogy saját szervezésű és általa finanszírozott rendezvényein a jövőben csak olyan koncerteket támogat anyagilag, amelyben a közreműködő zenészek és énekesek élő produkcióval lépnek fel.
Ez fontos lépés lehet az utóbbi években országszerte sajnálatos módon terjedő gyakorlat megállítására, amikor rendezvények és műsorok alkalmával művészek teljes vagy fél play back technikával lépnek fel – fogalmazott korábban a kezdeményező Póka Egon zenész, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete által alapított és fenntartott Kőbányai Zenei Stúdió Művészeti Szakiskola igazgatója. A Fővárosi Közgyűlésben a képviselők egyhangú szavazással fogadták el a határozatot.
[...]
Budapest Főváros Önkormányzata saját szervezésű rendezvényei elsősorban a nemzeti ünnepekhez kapcsolódó programok, megemlékezések (március 15., augusztus 20., október 23.) és a főváros ünnepségei (június 19., a Szabadság Napja; november 17., a Főváros Napja).
MTI- kronika@hetivalasz.hu, 2013.05.29.
Én nagyra értékelem ezt a döntést. A közvetlenség varázsa ellensúlyozhatja a „tökéletes” hangzás esetleg hideg érzését. Ha ez a módszer elterjed, talán a jobb, fölkészültebb zenészek és énekesek kapnak nagyobb teret, akiknek ritkábban kell rákiabálniuk a közönségre, hogy „kezeket a magasba, nagy tapsot kérek!”
