A szép „szögedi”, „ö”-ző beszéd régebben elterjedtebb módja igazi zene volt a fülnek. Hajdani egyetemi éveim alatt az előadások szünetében gyakran kerestük egy tősgyökeres ottani kollegina társaságát, és mindenféléről kérdeztük, csak azért, hogy beszéljen, beszéljen, hadd halljuk ízes, csodaszép kiejtését.

Persze, később is sok „ö”-zést hallottam, de ez már nem zene, hanem csúnya zörgés volt a fülnek, hiszen nem szép nyelvjárást mutatott, hanem a beszélő nyögdécseléseit, amint éppen keresi a szavakat, és hogy az erre fordított időt valamivel kitöltse, sorozatos „ööö” beiktatásával igyekszik leplezni szellemi gyengeségeit. (Azt viszont soha nem fogom megérteni, hogy lehet hazánkban "sztárügyvéd" az, aki egyetlen összetett mondatot - nem túlzás! - nem képes egybefüggően úgy kimondani, hogy közben ne "ööözzön", vagy ne ismételje két-háromszor egybe ugyanazt a szót!!!)

Azt is tudom, hogy sok esetben ez nem szellemi korlátoltságot, hanem csupán rossz szokást jelent, de az biztos, hogy helytelen, hibás, másoknak zavaró lehet, ezért mindenképpen kerülendő.

„Fejlődik” nyelvünk is, új divat terjed itt is.

Feltűnt, hogy a nyilvánosság előtt beszélők – akik szintén kerülni akarják az „ö”zés-nyögés olykor kínos gyakorlatát –, más megoldást választanak: másik magánhangzóval töltik ki a megfelelő szavak keresésének meddő idejét: „á”-znak (bár nem is esik az eső!).

„Ááá” – mondogatják, s azt hiszik, ez jobb, mint az „ööö”...

Ízlés dolga, de nekem ez a változás egyfajta modorosságot, önmegjátszást mutat; az „özést” valahogy elnézőbben fogadtam. Valószínűleg azért, mert úgy tekintettem, hogy az élő, szabad beszédben lehet helye a szavak keresésének, az olykor kissé pontatlanabb fogalmazásnak is, az „özést” talán az ember esendőségének tudtam be, ám ha valaki „ázik” (nem egybe: „iázik”!), azt már gyanakodva hallgatom.

Inkább kerüljük mindkettőt, s akkor nincs ilyen gond!