A „gender”
Az általánostól eltérő szexuális irányultságú emberek (homoszexuálisok=saját nemükhöz vonzódó férfiak és nők, biszexuálisok=saját és a másik nem iránt egyaránt vonzódók, transzszexuálisok=másneművé operáltak – mivel ezeket később többször is együtt említem, praktikusabb, ha a kezdőbetűk alapján egyszerűen „hobit”-ként jelölöm) létezése nem új jelenség, az emberiség történelmében ilyenek mindig is jelen voltak. Vannak, akik azt mondják, hogy mindegyik egy-egy hibás gén által okozott szexuális aberráció, a természet furcsa „tréfája”, mások szerint csupán a hajlam veleszületett, ám az elváltozást ténylegesen a „társadalmi szocializálódás” fejlesztette ki az egyénben. Ezt a kérdést nem most kell megválaszolnunk.
Az mindenesetre feltűnő, hogy az utóbbi hónapokban-években a korábbiaktól jóval többször kerülnek szóba ezek a jelenségek; jóval többször jelennek meg nyilvánosan az ilyen hajlamú és tulajdonságú emberek, sőt, ezek csoportjai is mind erőteljesebben és nyersebben követelik speciális jogaikat. – A közelmúltbeli ún. coming out-ok (pl. a homoszexuálisok nyilvános vallomása e tulajdonságukról), a „hobit”-ok nyilvános felvonulásai, „parádéi” Európa több nagyvárosában, az ilyen emberek élettársi kapcsolatának, sőt házasságának hivatalos regisztrálását, az ilyen párok örökbefogadási lehetőségének megteremtését követelő fellépések stb. mind-mind olyan körülmények, amelyek méltán vonják magukra a társadalom megkülönböztetett figyelmét.
1. Diszkréció – Emlékezhetünk: az imént említett „melegparádét” Budapesten is megrendezték, ám az nem a harsány, de mégis békés hangulatban folyt le, hanem többen igyekeztek megzavarni az ünneplőket: kövekkel és szidalmakkal támadtak rájuk, a rendőröknek kellett vigyázni a felvonulók testi épségére. – Nem értek ugyan egyet a támadókkal, azonban azt hiszem, lehet érteni (bár egyáltalán nem megérteni!) őket.
Történelmileg úgy alakult, hogy az emberek közötti viszonyban a szexuális együttlét normálisan intim körülmények közepette zajlik. (Nem hallottam másfajta kultúráról, de valamikor, nagyon régen olvastam egy érdekes könyvet – ha egyáltalán jól emlékeszem, Kazohinia volt a címe –, amelyben ez az intimitás nem a szexualitást, hanem az étkezéseket övezte, de ez sem a természetben, hanem az író fantáziájában létezett.) Ha pedig ezt az ősi, az emberek egész morális habitusát átszövő hagyományt bárki bárhogyan kikezdeni akarja, beleütközik a teljesen normális elhárító akaratba. Úgy vélem, aki a parádézókat szidja és dobálja, ténylegesen talán nem is őket akarja támadni, inkább a saját morális védőburkát akarja megőrizni azoktól, akik erre nincsenek tekintettel.
Az a gyanúm, hogy a nálunk „parádézók” túlléptek egy határvonalat; a társadalom „lelkének” olyan pontját sértették meg, amely még nem viseli el a támadást. A „bezzeg az én időmben” mosolyogtató formula éppen erről szól: nem lehet megállítani a fejlődést, a változást, az újabb jelenségek, divatok szinte mindig legyőzik a korábbi idők jelenségeit, szokásait. Úgy látszik azonban, van olyan „érték”, amelyet nem tud kikezdeni a mégoly harsány divat sem. Legalábbis hazánkban és egyelőre, mert Nyugat-Európa néhány nagyvárosában senki nem zavarja a „hobit”-ok felvonulását, annál is kevésbé, mert a menetek élén éppen a szexuális „másságukat” nyíltan vállaló polgármesterek és a közösségek más vezetői haladnak.
A szóban forgó jelenség tehát valószínűleg egyáltalán nem közrendi-közbiztonsági, vagy még kevésbé bűnügyi kérdés, hanem az váltja ki, hogy a „hobit”-ok szándékosan (vagy tudatlanul-akaratlanul) provokálják a hagyományaikhoz még erőteljesen ragaszkodó embertársaikat. Azt hagyják figyelmen kívül, hogy a morálisan egyébként már jelentősen meggyengült, a korábbi erkölcsi tartásukból sokat veszített emberek zömében még él a szexualitáshoz szorosan tapadó intimitás, s azt nem engedik megbontani.
Mindezek alapján úgy vélem, hogy a „hobit”-ok a sietős coming-out-jukkal taktikai hibát követnek el, nagyobb diszkréciójukkal (és visszafogottságukkal) hamarabb elérhetnék más emberek szimpátiáját…
Ehelyütt nem alapos elemzésre, hanem mindössze néhány elem felvillantására van lehetőségünk, ezért igyekszem rövid lenni, mindössze egy-két idézetet közölni:
[Az újabb koncepció hirdetői] A férfi és a nő nemi különbözőségét társadalmi konstrukciónak tartják, melyet a „heteroszexuális patriarchátus” talált ki. Szerintük így nem csak egy kisebbséget helyeznek elnyomás alá, és diszkriminálnak, hanem általánosságban jogtalanul korlátozzák az ember szabadságát. „Kényszer-heteroszexualitás” áll fenn, amit meg kell haladni, amennyiben az ember maga határozhatja meg – „biológiai nemétől függetlenül” – saját „társadalmi nemét”. A harcot a gender mesterséges fogalmával vívják. A gender eredetileg egy szó nyelvtani nemének a megkülönböztetésére használt kifejezés volt. 1994-ben Kairóban a világnépesedési konferencián, és 1995-ben Pekingben a nők világkonferenciáján a feministák manipulatív módon a sex fogalmát fölcserélték a genderével, hogy a férfi és a nő közti nemi megkülönböztetést kiszolgáltassák a szubjektív döntés kényének. S ez az ENSZ és az EU határozatai révén az egyes államok politikai stratégiájává lett. Mindenkinek – már az iskolás gyereknek is – lehetőséget kell adni, hogy szabadon válasszon, hogy férfi vagy nő szeretne–e lenni, és identitását melegként, leszbikusként, biszexuálisként, transzszexuálisként vagy valami más egyébként akarja-e meghatározni. (63. p.)
Főleg a legutolsó mondat dermesztő, de ezt a „furcsaságot” még tovább fokozzák a következők:
Az európai Parlament… 2006 januárjában meghozta a B6-0025/2006. számú határozatot a „homofóbia” elleni harcról, tekintettel az „emberjogi törvényekben rögzített kötelezettségekre”. Ebben az Európai Parlament a homofóbiát, vagyis a „homoszexualitás, valamint a meleg, leszbikus, biszexuális és transzszexuális emberek iránti averziót” egy szintre helyezi a „rasszizmussal, idegengyűlölettel, antiszemitizmussal”…
Ezen okok miatt az Európai parlament felszólítja a tagállamokat, hogy
1. „a homofóbia elleni harcot vagy nevelési jellegű intézkedésekkel – mint pl. információs kampány az iskolákban, egyetemeken és a médiában a homofóbia ellen – vagy jogi és közigazgatási előírások, valamint törvényhozási eszközök útján erősítsék;
2. biztosítsák a homofóbiával átitatatott gyűlöletbeszéd vagy diszkriminációra való uszítás rendkívül hatékony szankcionalizálását;
3. biztosítsák a szexuális irányultságon alapuló mindennemű diszkrimináció betiltását minden területen az antidiszkriminációs cikkely-csomag kiegészítése által […], hogy így a diszkrimináció minden fajtáját minden területen lefedje;
5. hozzanak meg minden további intézkedést, amelyet alkalmasnak látnak a homofóbia és a szexuális irányultság alapján történő diszkrimináció elleni harcra, és amelyek az egyenlőség alapelvének társadalmi és jogrendi megvalósítását célozzák.” (72. sköv. p.)
Nos, az EU részéről ez a törekvés azért is érthető (vagy legalábbis magyarázható), mert állítólag az ottani tisztségviselők között az átlag-népességhez képest viszonylag nagyobb számban vannak a „hobit”-hoz tartozók, azaz a homoszexuálisok, biszexuálisok, transzszexuálisok, akik már csak saját érdekükben is nyilvánvalóan harcolnak a homofóbia ellen. (Nono, én ezt ebben a helyzetben természetesnek tartom. Vigyázat, aki az előbbi mondatomat kifogásolja, az a homofób [= rasszista, idegengyűlölő, antiszemita], ahogyan azt az említett B6-0025/2006. számú határozat leírta!)
A problémám változatlanul az erőszakos „jogkövetelés”. Ebben is súlyos taktikai hibát vélek az „elkövetők” részéről. Nem ismerik az a régi, igazi megfigyelést, hogy „lassú víz partot mos”? Sajnálom, de nem tudom, hol olvastam (talán Victor Hugo írta, de azt sem tudom, melyik regényében) kb. ezt: „ó, jaj, az erőszak csak eldurvítja a lelkeket. A legvadabb szélvihar sem tudja letépni a vándor köpönyegét, de az enyhe napsütés szelíden ráveszi, hogy végül is ingujjra vetkőzzön…”
3. Hol a határ? – Nos, a „hobit” létezésének igazi okát nem tudom, nem is kutatom. Mindazonáltal magam szívesebben minősítem valamiféle „(egészséges) betegségnek”, mintsem „felvett vagy tanult” magatartásnak.
Előbbi esetben tudomásul veszem, hogy az adott helyzetet a természet hozta létre, azt nem lehetett elkerülni, s emiatt inkább szimpátiával viseltetem iránta, semmint averzióval. (Bevallom, nemigen tudok őszintén derülni az olyan vicceken, mint pl. „Most jövök a plasztikai sebésztől. – Látom, nem volt otthon”, vagy pedig „Nem szeretem a természetet. – Nem is csodálom, azok után, ahogy elbánt veled”). Ha viszont valaki maga keresi a „bajt”, nem mindig vívja ki együttérzésemet. (Bevallom, nem sajnáltam azt a tolvajt, akit agyoncsapott az áram, amikor a figyelmeztetés ellenére bement az elzárt helyre, hogy ellopja a másik uborkáját, legfeljebb emberileg éreztem együtt a családjával. Persze, a jogban is van olyan elv, hogy „saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat”.)
Valahogy így vagyok a „hobit”-osokkal is. Nem betegeknek tekintem őket, hanem olyan embereknek, akiket a sors sajátos tulajdonságokkal ruházott föl. Igen, „természetellenes” tulajdonságokkal! Mielőtt bárki is felugorna székéről és ismét homofóbnak bélyegezve szidalmazni kezdene, előtte gondolja meg, hogy ha csak ilyen emberek élnének holnaptól kezdve földünkön, az emberiség néhány év múlva nyomtalanul eltűnne a bolygónkról…! Persze, hiszen a természet fennmaradni, megújulni törekszik („az élet él és élni akar”), a „hobit” azonban mindezekkel ellentétes…
Lelkem legmélyén sem gondolok velük kapcsolatban semmi aggályosat, normális, különleges embereknek tartom őket. Félek azonban, ha bebizonyosodna, hogy nem a természet alakította így tulajdonságaikat, hanem ők maguk választották azt az alternatívát, már nehezebb lenne szimpátiával gondolnom rájuk. Azonnal azt kérdezném: miért kellene nekem az adómból fedezni tőlem eltérő „hobbit” választó emberek „passzióját”? (Megint arra gondolok: vajon kellőképpen megfontolták-e, milyen egyéb következményekkel járhat az a törekvés, hogy mindenki szabadon választhassa meg nemét, függetlenül a természet által kialakított biológiai meghatározottságtól?)
Napjainkban itthon is láthatjuk, milyen súlyos veszélyekkel fenyeget, ha nem eléggé hozzáértő emberek kerülnek olyan helyzetbe, ahol komoly károkat okozhatnak. – Láthatjuk az ún. „gyűlöletbeszéd” meg-megismétlődő parlamenti elfogadtatásának konok, olykor már szinte szánalmas kísérleteit, arra hivatkozással, hogy az kifejezetten EU-követelmény (az idézett határozat másról szól!). Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a „hobit”-párok házasságkötésének hivatalos elismerését és bejegyzését, pedig az erre vonatkozó törvényjavaslatot is elfogadta az Országgyűlés.
Súlyos, helyrehozhatatlan hiba lenne a „hobit”-párok házasságkötésének állami elismerése. Nem elsősorban azért, mert e kapcsolatok intimitása nem tartozik senkire, hanem azért, mert az a házasság intézményének morális és jogi aláásására irányul (de legalábbis eredményében azzal azonos), márpedig ennek hatása beláthatatlan lenne.
Azazhogy nagyon is belátható: a természet rendjét morálisan fenntartó (erősítő) hagyományos intézmény kaphatna halálos sebet, az pedig az emberiség fennmaradására lehetne negatív hatással. Az olyan államban pedig, ahol a természetes népszaporulat egyébként is alacsony, az ilyen kockázatot semmiképpen sem szabad vállalni.
Vajon megértik-e mindezt a „hobit”-osok is?
