2009. február 19-én két országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be „a Büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi V. törvény módosításáról”, amely a hivatali nyilvántartásban a T/8875 számot kapta.
Ez a javaslat alaposabb és részletesebb annál, mintsem csak úgy, önkényesen kiemelhetnénk belőle részleteket, most azonban kiindulásként talán elegendő lesz két bekezdés és az indokolás pár sorának idézése:
Az erőszakos visszaesővel szemben – amennyiben a törvény másként nem rendelkezik – az újabb bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladja, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.
Erőszakos visszaeső az, akit a szándékos, személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetését megelőzően visszaesőként, mindkét alkalommal szándékos, személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek.
A Javaslat céljának elérése érdekében egy új fogalmat határoz meg a személy elleni erőszakos bűncselekményeket elkövető visszaesőkre nézve. Ezen elkövetők esetében az egyesült államokbeli „Három csapás” törvény szabályozásához hasonlóan a harmadik alkalommal elkövetett szándékos, személy elleni erőszakos bűncselekményekre vonatkozó büntetés kiszabásánál szigorúbb büntetési tételt ír elő és végső soron, életfogytig tartó szabadságvesztést rendel a legsúlyosabb cselekményeket elkövetőkre.
A „Három csapás” törvény bevezetését követő tíz évben Kaliforniában 40 %-kal csökkent a bűncselekmények száma, ami egyértelműen mutatja a szabályozás hatékony visszatartó erejét.
A „három csapás” elnevezés a baseball nevű labdajátékból ered: aki háromszor mellé üt, azt kizárják a további játékból. Mikor ez a javaslat nyilvánosságra került, sokan azonnal határozott véleményt alakítottak ki róla; olykor az embernek az volt az érzése, hogy a pontos szöveg ismerete nélkül. – A következőkben néhány „szakértői véleményt” nézünk meg, természetesen név nélkül, hiszen nem lenne fair (és talán a blog műfajától is idegen lenne), ha névvel „pécéznénk ki” a nyilatkozókat.
Ez a megjegyzés valószínűleg nem eléggé megalapozott. Már a törvényjavaslat benyújtói is hivatkoztak indokolásukban arra, hogy a „bevezetését követő tíz évben Kaliforniában 40 %-kal csökkent a bűncselekmények száma, ami egyértelműen mutatja a szabályozás hatékony visszatartó erejét”. – Nos, ez olyan jelentős csökkenés, amely önmagában is indokolhatná a „három csapás” bevezetését úgy is, hogy hozzátesszük: bizonyára más körülmények is hozzájárulhattak a csökkenéshez, nem csupán a törvény szigorodása….
A hasonló statisztikákat, felméréseket, közvélemény-jutatási adatokat egyébként is nem árt kellő fenntartással (vagy legalábbis óvatossággal) kezelni. Ismerjük a „műfajt”: hetekkel-hónapokkal a választások előtt a megkérdezett az éppen divatos pártra „szavazna”, ám a fülkében egészen másképpen voksol. – A büntetésekre és hatásukra vonatkozó nyilatkozatokat azok az emberek könnyelműen teszik, akiknek a börtönökhöz semmi közük. Ugyanígy majdnem minden tudományos (és tudományoskodó) szakirodalom megegyezik abban, hogy a halálbüntetésnek semmiféle visszatartó ereje nincsen a súlyos bűncselekményeket elkövetőkre. Csakhogy éppen a halálbüntetés eltörlését követően a magyar televízióban vetítettek egy riportot valamelyik hazai börtönből (mindig sajnálni fogom, hogy nem jegyeztem meg az időpontját). Tíz olyan elítéltet kérdeztek meg, akiket igen súlyos, élet elleni cselekmények miatt életfogytig tartó szabadságvesztére ítéltek. A kérdés így hangzott: „Ha lett volna halálbüntetés, akkor is elkövette volna a cselekményt?” – A válaszok: 8 igen, 2 nem! Azóta ez cseng fülembe. Két elítélttel (s ki tudja, hány meggyilkolt emberrel) kevesebbet tartalmazhatnának a statisztikák, de mondjuk úgy, néhány ember élete megmaradt volna. Ne feledjük: olyan emberek nyilatkoztak így, akik tudták, mit beszéltek; viszont a közvélemény-kutatás során megkérdezett, véletlenszerűen kisorsolt „panel” tagjai nem föltétlenül…
Ez utóbbi példa azt mutatja, hogy a büntetés súlyosításának bizony lehet visszatartó hatása.
b) Teljesen rendszeridegen a magyar jogban, mert úgynevezett abszolút büntetetést jelent és nem felel meg például az arányosság követelményének – mondja a másik.
Eléggé „sajátos” érvelés. Mihez képest érvényesül azt arányosság követelménye? Mit tekint aránytalannak a vélekedő! Vegyük már figyelembe: egyszer már a bíróság az illetőt jogerősen végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte szándékos, személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt. – A büntetés nem hatott! Ezután másodszor is jogerősen végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte az illetőt az immár visszaesőként elkövetett szándékos, személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt. – Ez a büntetés sem ért semmit! És ekkor a már kétszer elítélt harmadszor is, kétszeres visszaesőként szándékos, személy elleni erőszakos bűncselekményt követett el. – Ezek után aránytalannak nevezni a kötelező életfogytiglant? (Ugye, senki nem gondolja komolyan, hogy sörösüveg, tojás vagy papírgalacsin célzott eldobása miatt csuknak valakit életfogytig fegyházba? Ha pedig ez akár elvileg is lehetséges, akkor valami rettenetesen súlyos baj van a büntető jogszabályainkkal, például az, hogy tojásdobálásért végrehajtható szabadságvesztést is ki lehessen szabni. Igaz is: az arányosság oly hangos mostani követelői miért hallgattak akkor, amikor a tojásdobálásért iktattak törvénybe hosszú időtartamú szabadságvesztést? )
Félő, hogy itt az arányosság sérelmét emlegetni nem vall nagy bölcsességre…
Álságos és hamis filozófiai okoskodás! Miért venné át a törvényhozó hatalom az igazságszolgáltatás szerepét? Annak sincs semmi értelme, hogy a büntetéskiszabás során munkamegosztás van a törvény és az ítélkező bíró között!
A törvényhozás és igazságszolgáltatás nem keverhető. A törvényhozás azzal, hogy megalkotja a büntető anyagi és eljárási törvényeket, megtette a magáét. Ezután lép be a képbe a bíróság, s legjobb meggyőződése szerint ítélkezik, persze, csak a törvények (jogszabályok) keretei között. Ez utóbbinál már a törvényhozás (parlament) nincs jelen, de az általa hozott törvényeken nem léphet túl a bíró. A törvényhozás már csak azért sem „veheti át” a bíró szerepét, mert előbbi absztrakt szabályokat alkot valamikor, utóbbi, a bíró pedig később konkrét esetben dönt a jogszabályok alapján. A szerep-átvételre hivatkozás tehát álságos érvelés!
Azt is nehéz értelmezni, hogy a „büntetéskiszabás során munkamegosztás van a törvény és az ítélkező bíró között”. – A büntetéskiszabás során? Munkamegosztás? – Nincs itt szó semmi ilyesmiről! A büntetéskiszabás kizárólag az ítélkező bíró joga és felelőssége, semmit nem „oszt meg vele” a törvény. A törvény már korábban megszületett (mert hiszen nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege, azaz, ha nem szól róla törvény, akkor nincs bűncselekmény, ugyanígy nincs törvény nélkül büntetés sem!), a bíró ezt figyelembe venni és alkalmazni köteles, nincs itt szó semmiféle „munkamegosztásról”. Ez sem más üres okoskodásnál!
Van még valami, ami nem került elő ebben a kérdésben: a társadalom-védelem elve.
A büntetőjog-tudomány kidolgozta, hogy a büntetéseknek többrétű célja lehet, mint pl. a megtorlás (ismeretes az ún. talio-elv, azaz a szemet szemért elv, tehát hasonló hátrányt okozni az elkövetőnek, mint amilyet ő is előidézett, de ez ma már nem minősül civilizált elvnek); speciális prevenció (azaz magát az elkövetőt visszatartani a későbbi bűnözéstől, megnevelni, de legalább is „elvenni a kedvét” újabb bűncselekmény elkövetésétől); generális prevenció (általános megelőzés, azaz megmutatni a társadalomnak, milyen hátránnyal jár, ha valaki bűncselekményt követ el, hogy mindenki lássa és „rettenjen vissza” a bűnözéstől).
Minket most az az elv érdekel, amelyik mindenkit érinthet. A büntetésnek az is célja, hogy megvédje a társadalom többi tagját a bűnözéstől, még pontosabban: annak káros hatásától. Nem a generális prevencióról van szó, hogy tehát senki ne kövessen el bűncselekményt, hanem arról: mindenki legyen védett attól, hogy bűncselekmény áldozata legyen.
Mindaddig, amíg a súlyos bűncselekményt elkövető szabadlábon van és bárki az áldozata lehet, az emberek nem lehetnek nyugodtak. Ha az elkövető „rács mögött” van, mindenki nyugodtabb lehet, hogy ő nem lehet a következő áldozata.
Ha a szándékos, személy elleni erőszakos bűncselekményt háromszor visszaesőként elkövető személy szabadlábon van, vajon nem nyugtalanítja a környezetet az újabb bűncselekmény elkövetésének veszélye? Dehogynem!
Nos, ha már a speciális prevenció szemmel láthatóan csődöt mondott, a kétszeres végrehajtható szabadságvesztés sem érte el célját, akkor legalább a társadalom védelme adjon morális alapot a kötelező életfogytiglani szabadságelvonás kiszabására! Úgy vélem, ebben az esetben kifejezetten káros és ártalmas a körülményeskedő elméletieskedés!
Persze, én sem akarok „elméletieskedni”, de azért emlékeztetek Pauler Tivadar (1816-1886) egyik híres mondására: „A büntetés célja a közbátorság fenntartása”. (Ugye, nem is értjük, miről beszél ez az ember? Talán a „közbiztonságot” akarta megemlíteni?) – Bizony, a mai köznyelvben használatos „közbiztonság” egy passzív, „védekező” kategória, ezzel szemben a „közbátorság” aktivitást jelent, azt, hogy a társadalom védekezzék (védje meg magát!) a bűnözés ellen, akadályozza meg a bűnözést, éljen saját hazájában félelem nélkül, biztonságban. Nem szeretném félreérthetővé tenni, de a „közbiztonság” elérése a „nyulak” félénk óhajtása, a „közbátorság” pedig a becsületes emberek határozott és kemény követelése lehetne.
Lehet-e bármi is erősebb érv, mint a becsületes emberek nyugalma és védelme?
