„Fas est et ab hoste doceri” [Szabad az ellenségtől is tanulni] – mondja a latin közmondás. Igen, vannak olyan jelenségek, megoldások, szabályok, amelyek láttán elégedetten csettinthetünk és rögtön arra gondolhatunk: milyen jó ötlet, talán nálunk is alkalmazható lenne. Persze, világos, hogy mások megoldásait nem szabad kritika nélkül, „névértékben” átvenni, mert az súlyos következményekhez vezethet, ám megismerni mindenképpen helyes és azt se zárjuk ki, hogy azért a bevezetését megfontolni sem haszontalan, még akkor sem, ha ez mégis elmarad.
Most francia példákat veszünk szemügyre, kizárólag azért, hogy felhívjuk a figyelmet olyan speciális megoldásokra, amelyek eltérnek a minálunk meglévő általános helyzettől.
1. E bejegyzésekben is szó volt már arról a mondásról, hogy „az alkotmány évtizedekre, a törvény évekre, a rendelet hónapokra szól”. – De hogy egy alkotmány „örök időkre” készüljön? Igen, az 1793. június 24-i francia jakobinus alkotmányt eredetileg ilyennek tervezték (az más kérdés, hogy ezt a gyakorlatban sohasem alkalmazták).
Azt talán kevesebben tudják, hogy napjainkban is vannak ilyen alaptörvények, legalábbis abban az értelemben, hogy egyes rendelkezéseikre a megváltoztatás tilalmát mondják ki. A francia V. Köztársaság jelenleg is hatályos, az 1958. szeptember 28-i népszavazással elfogadott alkotmányának 89. cikkében a következő rendelkezések találhatók:
„Nem indítható és nem folytatható le alkotmánymódosítás iránti eljárás, ha érinti a terület sérthetetlenségét.
A köztársasági államforma nem képezheti alkotmánymódosítás tárgyát.”
Persze, hivatkozhatunk egy hozzánk térben és időben közelebbi alaptörvényre is. Románia Alkotmányát az Alkotmányozó Gyűlés 1991. november 21-én fogadta el, és az 1991. december 8-án tartott jóváhagyó népszavazás után lépett hatályba.
„152. szakasz – A módosítás korlátai
(1) Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései.
(2) Úgyszintén semmiféle módosítás nem lehetséges, ha az eredménye az állampolgárok alapvető jogainak és szabadságainak vagy ezek biztosítékainak a megszüntetése.”
(3) Az Alkotmány nem módosítható ostromállapot vagy a sürgősségi állapot időtartama alatt, sem pedig háború idején.”
Az ilyen „örökkévalósági klauzulák” általában nem jellemzőek az alaptörvényekre. A romániai megoldás némiképp érthetőbbé válik, ha tudjuk, hogy előkészítése során francia közjogi szakértők közreműködését is igénybe vették…
2. A francia házszabály szerint a házelnök megvonja a szót a képviselőtől, ha az eltér a tárgytól vagy olvassa a beszédét. Igen, egy képviselőnek képesnek és alkalmasnak kell lenni arra, hogy ha felszólal, értelmesen, pontosan, színvonalasan – és főképpen szabadon – adja elő mondókáját, ne pedig a leírt szövegbe temetkezve, akadozva olvasson föl egy számára láthatóan idegen szöveget.
Természetesen a szabályozás nem ellehetetleníteni akarja a felszólalásokat, csupán értelmes embernek tekinti a képviselőket. A német házszabály szerint „a szónokok beszédeiket szabad előadásban tartják. Ennek során igénybe vehetik feljegyzéseiket”. – Ez természetes is, hiszen egy költségvetési vitában vagy más bonyolult témák tárgyalásakor szükség lehet az „emlékezet fölfrissítésére” (mint a máltai házszabály említi).
Ne legyünk telhetetlenek: nem kell minden mai képviselőnek cicerói szónoki képességekkel rendelkezni, de bizony olykor igen kiábrándító, amikor az ember azt látja-hallja, hogy az Országgyűlésben némelyikük komolyan megküzd az előre leírt rövid felszólalásának egyszerű felolvasásával is!
3. Franciaországban nincs alkotmánybíróság, hanem Alkotmánytanács működik. A kettő közötti különbséget – a most megengedhető pontatlansággal – abban jelölhetjük meg, hogy az alkotmánybíróság általában jogosult a kihirdetett, hatályos (tehát már alkalmazásban lévő) jogszabályok utólagos alkotmányossági vizsgálatára, az Alkotmánytanács viszont nem.
„Az organikus törvényeket kihirdetésük előtt, a parlament két házának házszabályát pedig alkalmazásba vételük előtt meg kell küldeni az Alkotmányta-nácsnak, amely állást foglal alkotmányosságukról.
A köztársasági elnök, a miniszterelnök, a Nemzetgyűlés elnöke, a Szenátus elnöke, hatvan nemzetgyűlési képviselő vagy hatvan szenátor ugyanebből a célból a törvényeket kihirdetésük előtt az Alkotmánytanács elé terjeszthet.” (Alkotmány 61. cikk.)
Minket azonban most nem annyira a hatásköre, mint inkább az összetétele érdekel. Ezt is az alkotmány határozza meg pontosan:
„Az Alkotmánytanácsnak kilenc tagja van, akiknek megbízatása kilenc évig tart és nem újítható meg. Az Alkotmánytanács tagjainak egyharmadát háromévenként újra kell választani. Tagjai közül hármat a köztársasági elnök, hármat a Nemzetgyűlés elnöke, hármat pedig a Szenátus elnöke nevez ki.
A kilenc tagon kívül, életük végéig jogszabály erejénél fogva tagjai az Alkotmánytanácsnak a volt köztársasági elnökök.
Az Alkotmánytanács elnökét a köztársasági elnök nevezi ki. Szavazategyenlőség esetén az elnök szavazata dönt.” (Alkotmány 56. cikk)
Ugye, milyen elegáns, ám főképpen kulturált ez a megoldás?
Azt az embert, akit korábban közvetlenül a „nép” választott államfővé, és „döntései útján biztosította a közhatalom szabályos működését, valamint az állam folytonosságát”, „védelmezője volt a nemzeti függetlenségnek, a területi sérthetetlenségnek, a nemzetközi szerződések tiszteletben tartásának”, megbízatásának lejárta után sem „eresztik szélnek” és „felejtik el”, hanem tekintélyét, tapasztalatát értékelve és megbecsülve fölajánlják neki a tagságot az állam egyik nagy tekintélyű testületében.
Hol vannak ma nálunk a korábbi köztársasági elnökök és alkotmánybírák? Érdekes lenne megtudni, hogy vajon a mai ötvenes–hatvanas nemzedék tagjai közül azok, akik még az általános és középiskolában megtanulták pl. az Árpád-házi királyok névsorát, fel tudnák-e sorolni az utóbbi húsz év köztársasági elnökeit és az Alkotmánybíróság elnökeit. – Miért engedhetjük meg magunknak, hogy nélkülözzük a felhalmozott tudásukat és tapasztalataikat ebben a morálisan lerongyolódott, tudásban is egyre szegényedő, már-már kizárólag a „celebek” kulturális színvonalára süllyedő társadalmunkban?
4. Pár évvel ezelőtt abban az óriási szerencsében volt részem, hogy Párizsban tölthettem másfél hetet. Amikor este megérkeztünk a francia fővárosba, szomorúan tapasztaltuk, hogy a belvárosban, a szállásunk közelében egyetlen szabad parkolóhely sincs, ahol az autót lerakhatnánk éjszakára, hogy aztán másnap reggel elvigyük oda, ahol másfél hétig biztonságban lehet egy magánház udvarában.
A szállásunk utcájának sarkán egy rendőrállomás volt, ahonnan a derékszögben lévő másik utcát is beláthatták. Ott lett volna szabad hely (ideális parkoló éjszakára az autónknak), igaz, ki volt téve a „várakozni tilos” közlekedési tábla. Veszíteni valónk nincs, legföljebb nem engedik meg – gondoltam, s odaléptem az utcasarkon posztoló rendőrhöz, s gyenge angol nyelvemen igyekeztem előadni kérésemet.
A rendőr otthagyott, bement az épületbe, s kisvártatva megjelent egy másik egyenruhással. Ő már angolul kérdezte, hogy mit akarok.
Elmagyaráztam, hogy nemrég érkeztünk eléggé hosszú útról, itt van a közelben a szállásunk, de az autót most már nem tudjuk a Párizstól kb. 10–15 km-re lévő helyre vinni. Engedje meg, hogy reggelig itt lehessen a tiltó tábla mellett, most már éjjel talán nincs nagy forgalom.
– Biztos, hogy reggel nyolcig elviszik innen? – kérdezte.
– Igen, biztos, hogy elvisszük – válaszoltam.
– Rendben, maradjon az autó! – jött a megnyugtató egyetértés.
A fele királyságomat odaadtam volna nagyvonalúságáért és nagylelkűségéért. Szinte röpültem a szállásadónkhoz s lelkesen dicsértem a párizsi rendőröket, mire ő halkan felvilágosított.
– Az itteni rendőrök türelmes emberek. Nem mindenütt szabálysértő és büntethető autósokat és gyalogosokat keresnek, hanem arra törekednek, hogy minél kevesebb nehézség és gond adódjék működési területükön, ezért ha segíteni kell, ha azzal megelőzhető bármi probléma, segítenek.
Az autót természetesen másnap reggel már hétkor elvittük a „tilosból”. Előtte még odamentem a kint posztoló rendőrhöz és megköszöntem megértésüket. Ő csak legyintett: semmiség.
A rendőr ezúttal tévedett; amit tettek, egyáltalán nem „semmiség”, hanem bizony „óriási” volt!
Mit lehet erre mondani? „Fas est et ab hoste doceri” – ráadásul ők nem is ellenségek…
