Manapság egyre szomorúbban lehet tapasztalni, hogy „brutálisan terjed a demokrácia”.
Nahát, már az is baj, ha a demokrácia terjed; ennek nem örülni kellene inkább?
Jó, akkor módosítsuk a lényeget: az a baj, ha a „buta látszat-demokrácia” terjed!
Ez viszont igen súlyos kijelentés, természetesen magyarázatra szorul.
A közelmúltban elkezdődött hazánk új alkotmányának előkészítése. Létre is jött az ezzel megbízott eseti bizottság, amelynek elnöke levelet küldött számos intézmény vezetőjének, s abban kérte őket, hogy az általuk vezetett intézmények dolgozói írják meg véleményüket, javaslatukat a készülő alaptörvényhez. – Bizony, ez hiba volt.
A levél ugyanis nem „személyesen” a megszólított vezetőknek, hanem az egész intézménynek szólt, a „beosztottak” pedig úgy érezték, hogy a felhívás a címzettje a „főnök”, nekik nem sok közük van hozzá. – Tessék megnézni a válaszokat, nem sok köszönet van bennük!
Pedig ennek már kialakult egy jól bevált technikája. A közelmúltban elhunyt Kulcsár Kálmán (1928–2010) akadémikus, jogszociológus, amikor igazságügyi miniszter volt a Németh Miklós kormányában 1988 és 1990 között, és komolyan fölmerült egy új alkotmány kidolgozásának szükségessége, a szöveg kimunkálása céljából létrehozott az alaptörvény fejezeteinek megfelelően 12 szakbizottságot az egyetemek jogi karai és a közigazgatás megfelelően fölkészült embereiből. Minden egyes tagot külön levélben kért föl a közreműködésre, akik legjobb tudásukat adták e munkához. (Magam is büszkén őriztem a miniszter kék tollal aláírt, személyre szóló fölkérését.) – Komoly, színvonalas előkészítő munka folyt, ám az idő átgördült az egész alkotmányozás fölött…
Elkészült most is egy koncepció, s azonnal megjelent mellé a felhívás: mindenki írjon internetes üzeneteket, javaslatokat a szöveg-tervezethez. – Tessék megnézni a megjelölt helyeket: színvonaltalan trágárságok, szakmailag abszurd értelmetlenségek sorjáznak, teljesen fölöslegesen.
Hogy a „gyönyör” teljes legyen, az új, nemzeti konzultációs testület a tervei szerint még 2011 februárjában 12 pontból álló kérdőívet küld minden választópolgárnak, hogy a demokratikusan begyűjtött véleményeket összesítve aztán minden képviselő megkaphassa. Íme, a kérdések:
1. Az új alkotmány csak az állampolgári jogokat vagy a kötelezettségeket is deklarálja-e?
2. Korlátozza-e az új alkotmány az állam eladósodását?
3. Vegyen-e védelem alá olyan közös értékeket az új alaptörvény, mint a család, a munka, az otthon, a rend és az egészség?
4. Járjon-e szavazati jog a kiskorú gyermekek után?
5. Engedje-e az új alkotmány a gyermeknevelés költségeinek megadóztatását vagy sem?
6. Az új alaptörvény vállaljon-e kötelezettséget a jövő nemzedékek után?
7. Az új alkotmány fejezze-e ki a határon túl élő magyarsággal való nemzeti összetartozás értékét?
8. Az új alaptörvény védje-e a Kárpát-medence természeti sokféleségét?
9. Az új alkotmány védje-e fokozottan a nemzeti vagyont?
10. Az új alaptörvény szerint kizárólag átlátható gazdasági hátterű társaságok számára legyen-e nyitva az állami forrásokhoz való hozzájutás?
11. A bíróságok számára legyen-e mód a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabására?
12. Az új alaptörvény szankcionálja-e a parlamenti bizottságok előtt való meg nem jelenést?
Bizony, óriási gazdasági és morális kár, hogy a kormány ilyesmire költi az „adófizetők pénzét”! Ezek a kérdések ugyanis nem csupán ilyesféle speciális népszavazásra, hanem még egy rendesebb közvélemény-kutatásra sem alkalmasak.
Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a népszavazásra föltett kérdésnek szavazópolgári és jogalkotói szempontból egyaránt világosnak és egyértelműnek kell lenni. Biztos, hogy minden választópolgár (beleértve a választójogosult analfabétákat is!) érti, hogy mit jelent az „átlátható gazdasági hátterű társaság”? Érdekli-e a választókat és biztos, hogy az alkotmányban kell „szankcionálni” a parlamenti bizottságok előtt való meg nem jelenést?
Ámde a címben azt ígértem, hogy a választójogról lesz szó, nézzük hát ezt a problémát!
I.
Járjon-e szavazati jog a kiskorú gyermekek után? – áll a kérdés az iménti, 12 pont között is, de az alkotmány koncepciójáról folytatott országgyűlési vitában is többször fölmerült.
Az ötlet mellett érvelő kormánypárti képviselők álláspontja politikailag teljesen nyilvánvaló és érthető: már most védeni és képviselni kell a jövő nemzedék érdekeit, a kiskorúak szavazati jogának megadása ösztönözheti a gyermekvállalási kedvet (ami a mostani, kétségbeejtő demográfiai helyzetben mindennél előbbre való), s a cselekvőképtelen kiskorúak helyett a szülők szavazhatnának.
Döbbenetes azonban, hogy néhány nemzeti és európai parlamenti képviselő mennyire tájékozatlan a legalapvetőbb közjogi elméleti kérdésekben is!
1. Fontos, hogy tudjunk különbséget tenni a közjogi és a magánjogi viszonyok között. A választójog a közjogi viszonyokhoz tartozik amelyekre – sok egyéb mellett – az a jellemző, hogy itt nincs lehetőség a helyettesítésre, az állampolgár csak személyesen teljesíthet (hasonló a helyzet pl. az adófizetéssel, a katonai szolgálattal, a börtönbüntetés letöltésével stb., azaz a katonaköteles helyett más nem vonulhat be katonának vagy az elítélt helyett a börtönbe). Közismert, hogy szavazni is csak személyesen lehet, megbízott útján nem; a mozgásképtelenekhez kérésre mozgóurnát visznek stb.
2. Fontos alapelv, hogy választójoga csak olyan polgárnak legyen, aki képes minimálisan eligazodni a mindennapi életben, azaz képes magatartása következményeinek megítélésére, mondjuk azt egyszerűen, hogy cselekvőképes. (Ugye, tudjuk, hogy most is ki vannak zárva a választójogból azok, akiket bírói ítélet helyezett cselekvőképességet kizáró vagy korlátozó gondnokság alá?) – A mostani ötlet erre sincs tekintettel; ha tehát a cselekvőképtelen kiskorúak választójogosultak lesznek, milyen elvi alapon lehet kizárni az esetleg korlátozottan cselekvőképes elmebetegeket?
3. Közismert az a bibliai példázat, hogy a mezőről fáradtan hazaérkező Ézsau egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségi jogát Jákobnak, ami pedig a családban való későbbi rendelkezési jogot és dupla örökséget jelentett volna számára. – S ha már bibliai példát hoztunk, akkor ne legyünk farizeusok; ne higgyük, hogy a mélyszegénységben tengődő, ám sokgyermekes családok szavazásra jogosult „fejei” nem adják el saját és gyermekeik szavazatát néhány nagyfröccsért vagy pálinkáért, főképpen annak tudatában, hogy ez az adás-vétel a számukra abszolút előnnyel jár, hiszen a választás eredménye előre úgyis kiszámíthatatlan, a pálinkát pedig azonnal „le lehet gurítani”. – Ha jól belegondolunk: az éhes bibliai Ézsau sokat veszített, a szomjas családfő pedig csakis nyerhet az ügyön (anélkül, hogy ezen most „élcelődni akarnék”!). Kell-e nekünk direkt beépíteni jogunkba egy ellenállhatatlan választási csalási lehetőséget?
4. Mi lenne a választójog egyenlőségének klasszikus elvével, azzal, hogy mindenkinek ugyanannyi szavazata van, minden szavazat egyenlő és a képviselő közel ugyanannyi polgárt képviseljen?
Említettük, hogy a kiskorú gyermekek szavazati jogának megadásával már eleve sérülne a közjogi joggyakorlás személyes jellegének „kategorikus imperatívusza”, ám ezzel egyidejűleg a választójog egyenlőségének elve is annyiban, amennyiben sok – gyermekek helyett is – szavazó ún. „plurális” szavazattal rendelkezne, azaz voksának értéke a gyerekek számától függően megsokszorozódna.
5. Az komolytalan technikai részletkérdés, hogy ki szavazna a gyermekek helyett, ha a szülők elváltak, ezért megválaszolni sem érdemes! (Nyilván az a szülő, akinél a gyermekeket a bontóperben a bíróság elhelyezte.) – Az pedig, hogy a házassági kötelékben élő, de eltérő politikai pártot támogató szülők közül a gyerekek helyett szavazó kire voksol, a szavazás titkossága miatt úgysem kontrollálható…
6. Döbbenten hallottam azt az érvet is a kiskorúak választójogának bevezetése mellett, hogy ezzel a világon a legelsők lehetnénk… – Szánalmas érv! Legyen elegendő arra utalni, hogy a világon mindenütt okosabbak az emberek annál, mintsem egy elvi és gyakorlati szempontból egyaránt téves ötletnek fölüljenek!
7. Az kiesik a mostani kérdéskörből, hogy a mostani nagykorúsági kritériumok (18. életév betöltése, vagy ezt megelőzően érvényes házasság kötése) módosíthatók-e, s az által bővülhet-e a választójogosultak köre. – A válasz, természetesen, igen, hiszen másutt van arra példa, hogy a választójogosultság korhatárát a 16. életévben állapították meg, azaz a 16. életévüket betöltött fiatalok szavazhatnak. De csakis ők maguk, nem pedig valaki más (pl. szülők) helyettük! Az is elfogadott megoldás, hogy ilyenkor elválasztják az aktív és a passzív választójogot, azaz szavazhat, aki elmúlt 16 éves, ám még nem választható képviselőnek, csak akkor, ha pl. betölti a 18., vagy éppen a 22. életévét.
II.
Ennél a témánál utalnunk kell egy másik elvi problémára is.
Ismeretes az a kérdés is, hogy kapjanak-e választójogot a jelenlegi államhatárainkon kívül élő, ám újonnan magyar állampolgárságot szerzett honfitársaink.
A válaszok is ismertek. A mellette lévők azzal érvelnek, hogy nem szabad őket hátránnyal sújtani, csak azért, mert nem az ország területén laknak; az ellene fellépők viszont arra hivatkoznak, hogy éppen ezért nem kaphatnak választójogot, mert szavazatuk eredménye rájuk nézve nincs semmilyen hatással, nem kell tehát számolniuk döntéseik esetlegesen hátrányos következményeivel, nem itt adóznak stb.
Alkotmányjogászi-szakmai körökben is olykor vitát vált ki az „alapvető jogok és kötelességek egységének” elve. Megjegyzem: ennek valamiféle homályosan settenkedő megfogalmazását tartalmazza a decemberben közzétett alkotmány-koncepcióban az Alapvető rendelkezések 8. pontja: „Az alapvető jogok kötelezettségekkel és felelősséggel járnak.”
Szögezzük le rögtön, itt az elején: bár ez a tétel az első pillanatra frappáns, csattanós, mégis így elvileg hibás, erre jogi szabályozást alapozni súlyos tévedés!
Egyáltalán nincs ilyen közvetlen, egyenes összefüggés a jogok és kötelességek között, az egyik semmiképpen nem függ a másiktól! Ezt igen könnyű belátni, elegendő csak arra gondolni, hogy pl. aki nem fizeti be az adóját, azt nem illeti meg az élethez való jog, vagy nem mehet tüntetni? Ha valaki nem teljesíti a kötelességét, azt ezért szankcionálni kell, de csak erre tekintettel a joga nem vonható el!
A jogok és kötelessége összhangjának elve kényelmes és hatékony hivatkozási alap volt a „népi demokratikus” korszakban. „Nem lehet csak a jogokat követelni, egyidejűleg teljesíteni kell a kötelezettségeket is!” – hangzott az intelem, s ez elegendő volt a jogokra irányuló követelések leszerelésére.
Jóllehet politikai rezsimváltás történt Európa jelentős részén két évtizeddel ezelőtt, azok, akik ezt az elvet vallják, más hivatkozási alapot kerestek és találtak. Az 1949 májusában elfogadott és módosításokkal ma is hatályos bonni alaptörvény 14. cikkének (2) bekezdése kimondja: „A tulajdon kötelez. A tulajdon használata egyúttal a közjót is szolgálja”. – Nem kell hosszabb elemzés annak megértéséhez, hogy itt nem általános egységről van szó a jogok és a kötelességek között, hanem csak a tulajdonra vonatkozóan szól kötelességről is az alaptörvény!
Ezt azért kell itt szóba hozni, mert nemegyszer halljuk: ne szavazhassanak azok a külföldön élő magyar állampolgárok, akik nem Magyarországon laknak, nem itt fizetnek adót! – Már az előbb kifejtettük, hogy a kötelesség megszegését szankcionálni kell, ráadásul ilyen esetekben általában még csak erről sincs szó, hiszen az államok maguk törekszenek a kettős adózás elkerülésére megfelelő szabályokat alkotni, nemzetközi megállapodásokat kötni. Nem indokolható tehát egy legális magatartást (adófizetési kötelesség teljesítése külföldön) jogelvonással (választójogtól megfosztás) „szankcionálni”.
III.
A választójoggal kapcsolatban megismétlem egy 2009. november 8-án Alkotmány(ozás)-tézisek címen megjelent (charlie-to.blog.hu) blogbejegyzés rövid részletét:
2. A demokrácia abszolutizálásának koncepciójával szakítani kell, helyette valamiféle „racionális” demokrácia-koncepciót kell alkalmazni. Nem szabad mindent a „többség” döntésére bízni, arra a többségre, amelyik nem rendelkezik elegendő fölkészültséggel bonyolult (szakmai) kérdések eldöntésére, nemkülönben az oktatási rendszerünk jelentős színvonal-esése miatt. A választójogból ki kell zárni az analfabétákat (esetleg azokat, akik nem jutottak el az általános iskola felső tagozatáig). Mai jogunk elvileg lehetővé teszi, hogy parlamentünket 386 írástudatlan képviselő alkossa (a „tudásalapú” társadalomban?).
– Ebből a megfontolásból kell a minimumra csökkenteni az országos népszavazás lehetőségeit is. Itt két lehetőség kínálkozik. Vagy taxatív módon meg kell határozni az alkotmányban azokat a tárgyakat, amelyekről tartható népszavazás, vagy a mostanihoz hasonló módon, ám szigorúan kizárva és szankcionálva a „Győzike legyen a művelődési miniszter”-féle komolytalan kezdeményezéseket.
