Bizonyára igen sokan ismerik azt a „szállóigét”, hogy „Nyelvében él a nemzet”, még akkor is, ha talán nem tudják, hogy ez Széchenyi Istvántól (1790–1861) származik, vagy nem gondolkodtak el valódi értelmén.
Valószínű, kevesebben ismerik viszont a következő idézetet:
Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.
Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch* a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá, s Tacitus* a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be; de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.
Igen, ez Kölcsey Ferencnek (1790–1838) az unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz intézett Parainesis-éből való, ami intelmet, buzdítást jelent. Széchenyi és Kölcsey korában még ismert volt a „becsület” fogalma és megvolt a „becsülete” a nyelvnek is. – Sajnos, ma már mindez a múlté!
Maradjunk még egy kicsit a Parainesisnél!
A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik. Ének hangja szelídíté meg a vad csoportokat; a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli, s ennélfogva nem hiú gond az, melyet ékesszólás elérésére szentelünk. Szó szavat húz maga után; élő tanácskozásban fejlik ki, s tartatik fenn a szabadság szelleme; s jaja nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik! Add hozzá, hogy a szónokság sok és mély tudományt, sok és lélekemelő gyakorlást, sok és szívrázó erőt kíván, s mondhatod-e haszontalannak a fáradságot, mely annak megnyerésére éveken keresztül fordíttatik?
E sorokat olvasva óhatatlanul is a görög és római klasszikusokra gondolunk, de fülünkbe zengenek Kossuth Lajos (1802–1894) szónoklatai, és az akkori korabeli parlamenti beszédek, amelyek a retorika megannyi gyöngyszemei voltak.
De fülünkbe csörömpölnek a közelmúlt bántóan beszédhibás, hadaró házelnökei/alelnökei, akik képtelenek voltak normálisan használni a magyar nyelvet. Ugye, emlékszünk, miket mondtak? Olyanokat, hogy „mez’asági”, „kétperces felsz’ásra megadom a szót”, „fels’ok’tási törvény”, „bűncse’kmény”, „ált’ános vita”, „megkösz’öm képvis’őtá’sam felsz’ását”, „Orsz’os Vá’sztási Bizottság”, „képvis’őcsoport vez’tője”, „kölcs’vetés”. – Szégyen.
Ámde vannak nekünk olyan politikusaink is, akik azt hiszik, hogy akkor igazán modernek (azaz újabban: „trendik”, sőt „szexik”), ha szóhasználatuk a mindennapihoz közelít, attól minél kevésbé tér el. Azt már nem tudják szegények, hogy a köznapi beszéd színvonalának „eléréséhez” elegendő néhány ocsmány töltelékszó, néhány káromkodás-sablon, néhány nemi szerv és aktus „bátor” megnevezése – és a siker nem maradhat el. Előttem ne mondja egyetlen „vezető politikus” sem, hogy „pofátlan”, vagy hogy „frász eszi a szocikat”, „bunkó”, „paraszt”, „a jó nénikéjét” és más efféléket, mert értem ugyan, mit jelentenek ezek a kifejezések, de ha egy elismerést és népszerűséget kereső ember csak ezen a színvonalon képes kifejezni magát, akkor elárulom, hogy van a Magyar Köztársaságban legalább egy ember – e sorok írója –, aki nem csettint egyetértően, hanem meglehetősen „igényteleneknek” tekinti őket. Még csak annyit, hogy arra az ismert professzorra, aki olyanokat mond, hogy „Sz*r van a palacsintában”, már nem is vagyok annyira kíváncsi; ilyeneket egy „jól képzett kocsis” is tud kis gondolkodás után mondani ... Mivel mocskos szájú trágárságokra nem vagyok kíváncsi, nem nézem a ma divatos, Való Világ-típusú „celeb”-műsorokat, de mit tegyek, ha egy kormányszóvivő a kormány olyan „szavait viszi” hogy „örüljenek, hogy luk van a fenekükön”… Igen, az ilyeneket mondók az én szememben – „erkölcsileg golyóérettek”!
A jövő nem látszik túl rózsásnak, mert a „mandiner blog”-ban „aristo” írta 2011. január 3-án „A káromkodás joga” című bejegyzésében:
„A morgás joga után a káromkodás jogával is meg kell ismerkednünk, úgy tűnik. A csúnya beszéd a szólás- és művészi szabadság sajátos eseteként vetődik fel a legújabb vitákban…”
„S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” – kérdezte Nagy László (1925–1978) a „Ki viszi át a szerelmet?” című csodaszép versében. Bizony, a válasz félelmetes sebességgel közeledik! Az utcákon, a tömegközlekedési járműveken és más hasonló helyeken immár az ifjú „építőmesterek” siserehada sötétlik…
Talán a művészek, akik a beszéddel keresik a kenyerüket! – Nos, a helyzet itt sem sokkal jobb. Színész barátom meséli szomorkásan, hogy arra kérték: készítsen föl felvételire színészi pályát választó fiatalokat. Hogy legyen némi benyomása róluk, szerette volna hallani, hogyan mondanak verseket: értik-e a költeményeket, ripacskodnak-e és más effélékre lett volna kíváncsi. Nem járt sikerrel, egyik se tudott verseket… Barátom döbbent elképedésére azt válaszolták, hogy úgyis fölösleges azokat kívülről megtanulni, ezért vannak a súgógépek(L).
Persze, olyanok nem mindig vannak! Sok-sok évvel ezelőtt március 15-i élő tv-közvetítést néztem fiammal. A Múzeum-kertben ismert, fiatal színész szavalta Petőfi: A XIX. század költői c. versét. Amikor ahhoz a sorhoz ért, hogy „Hazugság, szemtelen hazugság, mit milliók cáfolnak meg”, érezni lehetett, hogy valami baj történt. Vajon csak elbizonytalanodott, vagy el is felejtette a szöveget? Kínlódva folytatta: „Kik nap hevében étlen-szomjan … kétségbeesve … áznak-fáznak!” – Püff neki! Nap hevében áznak-fáznak? Ez rettenetes! – néztünk egymásra a fiammal. Bizony, azóta bármikor látom-hallom azt a színészt, minduntalan ez a fellépése jut eszembe.
Az utóbbi időben ilyen „füllel” hallgattam magyarnóta-énekesek előadásait, megjegyeztem az „elkövető” előadók neveit és az időpontokat is (ám ezeket most nem említem). Lehangoló lista állt össze.
Legyen itt példaként Petőfi Sándor (1823–1849) egyik szép költeményének („Távolból”) utolsó versszaka:
„Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek!”
Az egyébként szép hangú, megjelenésében is kellemes, csinos énekesnő kissé „magához igazítja” a verset, s akként énekli: „… mert lányának kedvez a szerencse”, mitsem törődve azzal, hogy ez nem népdal, amely a „nép ajkán” született, s ugyanott módosulhat (ráadásul itt még ritmussal-verslábakkal is baj van!), sőt a legutolsó sort egészen eltorzítja: „meghasadna szíve a szegénynek”.
Persze, az ilyesmi hallatán az ember legföljebb fölhúzza a szemöldökét, s azt mormolja magának, hogy az énekes megnézhette volna a verset a fellépés előtt, de túlteszi magát az egészen.
Ámde a férfi vagy nő által énekelt szöveg-változatnak van elegáns, szép példája is. Az egyik dalt („Kócos fejed ha rám hajtod”) a férfi így énekli:
„…Rajtad kívül nincs más gondom,
érted iszom, züllök folyton...”
az énekesnő pedig így:
„…Rajtad kívül nincs más gondom,
Csak miattad sírok folyton…”
Később a férfi:
„…Kerülöm a züllött kocsmát,
összetépek szegfűt, rózsát…”
a nő pedig:
„…Nem sírom át az éjszakát
összetépek szegfűt, rózsát…”
Ugye, hogy ez sokkal szebb?
Jóval „kínosabb” a helyzet, ha a nótaénekes nem eléggé intelligens, ám ezt penetráns exhibicionizmus tetézi. Ez utóbbira az utal, hogy a szöveget dallam helyett időnként beordítással kíséri, nagyokat rikkant, pedig ez egy délelőtti tv-műsorban nem azt a hatást kelti, mint éjszaka a mulatozás közben. Ha pedig elég aktív, szánalmas pojácává is válhat.
Sokan ismerik a következő dalt:
Rózsa, rózsa, sárga rózsa, harmatos hajnalon bimbót hajt.
Messze szálló illatával küldök én, angyalom, száz sóhajt.
/:Hogyha mosolyog a szép reggel, rózsaillat keltsen fel,
Hull a harmat, itt a hajnal, kékszemű angyalom, ébredj fel!:/
Ugye, milyen romantikus? A harmatos hajnalon bimbózó sárga rózsa illatával küld száz sóhajt „kékszemű angyalának” a vágyakozó szerelmes, s azt kívánja, hogy az a rózsaillat ébressze az „angyalt”, amely az ő sóhajait röpíti hozzá.
Ez nem éppen duhajkodó nóta, ám ez énekesünket nem zavarja. A harmadik sorhoz érve a prímás felé hadonászva erős hangon fújja: „Hogyha mosolyog a szép reggel, cigányzene keltsen fel…”, majd az ismétléskor: „magyar nóta keltsen fel”…! – Nos, ehhez nincs mit hozzátenni. Szegény énekes, nem is érti, miről énekel, s ekkora … „furcsaságokat” mondva bizony szánalmassá válik!
Persze, ennek a világnak lehetnek aranyos területei is. Egyszer ez ütötte meg a fülemet:
Nagyságos kisasszony felmászott a fára,
Belement az akácia-tüske a lába szárába…
Hogy kerül ide az „akácia-tüske”? A magyar nótában, népdalban Bodri kutya, fecskemadár, nagyfejű ló, kecskebéka meg hosszú lábú gólya szerepel (esetleg kelepelJ), nem pedig koala, gnu, gepárd vagy varacskos disznó, ez utóbbiak ugyanis nem élnek nálunk, nem szokás őket „megénekelni”. Hasonlóképpen dalba foglalták eleink a rózsát, a nefelejcset, az ibolyát, az akácot, a nyárfát, még a kukoricát is, de nem énekel senki pl. eukaliptuszról, teak-fáról, meg a trópusi liánról… – Az akácia-tüske is mindenképpen idegen elem az idézett dalban.
Ennek többféle változatát éneklik, mit pl. „akácfa tövise”, „akácfa tüskéje”. Van olyan is, hogy „akácfa szilánkja”, „akácfafaszálka”. – Ámde mivel ez utóbbiak pikáns áthalláshoz vezethetnek, az énekesnő ezt elkerülendő csavarintotta át „akácia-tüskévé”; jóllehet az akácfa él hazánkban, az akácia viszont forró égövi, sivatagi növény, nálunk nem veszélyezteti a nagyságos kisasszony lába szárát…
Ha Arany János (1817–1882) „Kondorosi csárda mellett” kezdetű verséből a „Gulyaménes ott delelget” helyett „ott legelget”, hangzik el, vagy pl. a „Jaj, de szép kék szeme van magának” kezdetű dalnak azt a sorát, hogy „Nappal is álmodom mosolyával” (hiszen a szerelmes nappal is az imádottjáról „álmodik”) akként énekli, hogy „Éjjel is álmodom mosolyával”, már föl sem tűnik a hallgatónak, legföljebb arra jók, hogy az ember fölkapja a fejét, aztán napirendre is tér fölöttük, ezek a mindennapokban egyáltalán nem súlyos dolgok.
Persze, vannak ezeknél bosszantóbb, sőt, kártékonyabb jelenségek is. Manapság a rádióban és a televízióban hemzsegnek az oda nem való, beszédhibás, hadaró „munkatársak”. Ha valaki nem tudja kimondani azt, hogy forgalom-elterelés, hanem helyette „forga’melter’és”-t, vagy főút helyett csak „f’út”-ot mond, úgyszintén akkor is, ha az „elő’jelzés” szerint a „A jöv’éten az átlagnak megfel’ő lesz a hőmé’s’let”, az ember nosztalgiával gondol arra az időszakra, amikor még a rádióban „mikrofon-bizottság” működött, s akik nem beszélték megfelelően tisztán nyelvünket, nem engedték megszólalni a nyilvánosság előtt.
Úgy vélem, hajdanán értelmesebbek is voltak, nem csupán igényesebbek a rádió vezetői. Akkoriban ugyanis úgy jelentkezett a nemzeti főadó, hogy „Kossuth Rádió, Budapest” – ez pontos, rövid, kulturált meghatározás volt. Ma már mindez másképpen hangzik: „MR1 Kossuth Rádió, a szavak ereje”, ami, persze, kapitális butaság. Az MR-ben az R a rádiót jelenti, ami rögtön utána megismétlődik, tehát teljesen fölösleges. Az viszont helyes, hogy hivatkoznak a szavak erejére, mert én eddig a rádió szó hallatán azonnal a függőhidak dilatációs együtthatójára, időnként pedig egyáltalán nem a szavak, hanem a kicsi bors erejére gondoltam.
Bizony, elkelne ide egy határozott „szűrő”, amelyen fönnakadnának az ilyen és hasonló nyelvi szörnyűségek.
Bizony, akkor nem hallhatnánk az „értelmesnek látszó” emberektől olyan fontoskodásokat, hogy „ha és amennyiben”, „öt kötőjel hét százalék”, meg „egyenlőre”; a sporthírekben nem szerepelhetne az a „tudósító”, akitől csak annyi telik, hogy „Az őszi fordulóban már oda-vissza alapon működött a történet”.
Hát, ha szegény történet „úgy működött” – ahhoz már tényleg nincs mit hozzátenni!
