A „rögtönítélő bíráskodás” (ezt szokták statáriális bíráskodásnak is nevezni) igen rossz csengésű kifejezés, lényegében olyan rendkívüli eljárást jelent, amelynek során – a minél hatékonyabb bűnüldözés érdekében – éppen azokat a fontos, ún. garanciális szabályokat lehetett figyelmen kívül hagyni, amelyek eredeti célja kifejezetten az, hogy ártatlanokat ne lehessen elítélni, valamint az, hogy az ún. tett-arányos, azaz az elkövetett cselekmények és az elkövető bűnösségének súlyával arányos büntetéseket lehessen kiszabni.
Ezt a különleges eljárási rendet mindig is csak különlegesen súlyos helyzetben, pl. súlyos bűncselekmények (emberölések, rablások, gyújtogatások stb.) elszaporodása, rendkívüli közbiztonsági veszély (zavargások) stb. idején alkalmazták, úgy, hogy egy külön erre a célra létrehozott bíróság az elfogása után közvetlenül eléje állított „bűnös” ügyében a büntető eljárás szabályainak mellőzésével rendszerint egyetlen tárgyaláson „rögtön” (rendszerint halálos) ítéletet hozott, kizárva a jogorvoslatot és elrendelve az ítélet végrehajtását.
Jogosnak látszik a kérdés: észnél van-e az, aki 2011 végén ilyesmit követel? Tudja-e egyáltalán mit jelent ez a kifejezés? Ha tudja, azért, ha nem tudja, akkor azért ne írjon ilyet!
Félő, hogy ha a Nyájas Olvasó ilyen kérdést tett föl, nem volt elég figyelmes, mert a cím nem ezt jelenti. Nem „rögtönítélő” (így, egybeírva!), hanem „rögtön ítélő” (így, különírva!), ami nem azonos jelentésű az előbbivel.
A kriminológiában csak minimális jártassággal rendelkezők is tudják, hogy a bűnmegelőzés igazán hatékony eszköze nem elsősorban a büntetések szigorítása, hanem az, hogy bűncselekmények ne maradjanak felderítetlenül, és a bíróságok minél előbb szabjanak ki igazságos ítéleteket. (Ezek közül is az utóbbi szempontok a fontosabbak! – Állítólag a polgárok inkább megértők, ha valamely ügyben nem sikerül kideríteni, ki a tettes, mint akkor, ha a büntetés egyre csak késik, vagy a mértéke igen alacsony!)
Mivel napjainkban (2011 decemberében) az igazságszolgáltatás, a bíráskodás, régebbi kifejezéssel a törvénykezés átalakításának idejét éljük (bizony, ezt hívják törvénykezésnek, nem azt, amit a sok fontoskodó, ámde hiányos fölkészültségű mai országgyűlési képviselő oly tévesen használ!), helyes lenne a „rögtön ítélő” bíráskodást bevezetni.
Esetünkben a „rögtön ítélést”, persze, képletesen kell érteni. Ne statáriumot értsünk alatta, hanem a jelenleginél jóval gyorsabb, hatékonyabb (elsősorban büntető) ítélkezést!
A túlságosan lelassult ítélkezés egyik okáról egy korábbi blogbejegyzésben már szó volt („Adalék a bírák korábbi nyugdíjazásának kérdéséhez”, 2011. április 15.), emlékeztetőként idézzünk ide egy keveset belőle:
[…]
Az egyetem elvégzése után a fiatal jogász előbb fogalmazó a bíróságon, aztán kb. 3–4 év múlva szakvizsgát tesz, majd bírósági titkár lesz (aki bizonyos ügyeket már önállóan is intézhet), s várja a bíróvá történő kinevezését.
Nézzünk szembe a rideg tényekkel! Az egyetemen nem szerezhetett közvetlen ítélkezési tapasztalatokat, azután is a szakvizsgára készült, tehát bíróvá válásakor semmiféle bíráskodási gyakorlata nincs, ám azonnal „élesben” kapja az ügyeket. A fiatal bíró vállára a határidő szorításában iszonyatos teher nehezedik: jó döntéseket kellene hozni, de sokszor szinte azt sem tudja, hogyan kezdjen hozzá… Megalapozott ítéleteket szeretne, ezért „többszörös biztosítékokat” keres: szakértőket rendel ki, a kelleténél jóval több tanút idéz a tárgyalásra, az ügyek elintézési időtartama emiatt elviselhetetlen mértékűre nő, de, jaj, újabb és újabb ügyeket szignálnak rá… Nincs mese, döntenie kell! (Idő)zavarában rossz ítéleteket hoz, amelyeket a másodfok sorra hatályon kívül helyez, új eljárásra utasítva az első fokot.
Kész a káosz: a társadalom megbotránkozva figyeli az eseményeket (az első- és másodfok homlokegyenest eltérő döntéseit), a bírák szoronganak, a perben érdekeltek rettegnek a kilátástalan „időmúlás” miatt.
[…]
Mindig vannak könnyebben kezelhető ügyek, amelyekben pl. a tényállás egyszerű, tiszta, az elkövetőt tetten érték, beismerő vallomást tett, kevés tanú is elegendő stb.; az ilyen esetekben ki kell használni az ezekben rejlő lehetőségeket és mielőbb ítéletet kell hozni.
Ám semmiképpen sem kevésbé tapasztalt, fiatal bírákkal!
Mostanában úgyis számos, fizikai ereje teljében és tapasztalata, bölcsessége tetőpontján lévő bírót küldenek nyugdíjba. Biztosan sokan lennének, akik szívesen maradnának és alkalmasak is arra, hogy segítsenek rendbe tenni ezt az áldatlan helyzetet. Ők már képesek pontosan értékelni a helyzetet, átlátni az ügyet, tudják, mi a teendő egy-egy ilyen esetben.
Bizonyára arra is vállalkoznának, hogy „helyszíni tárgyalást” tartsanak néhány helyen, pl. Érden. – Ugye, emlékezetes?
Szinte minden napra jut rendőrverés
Magyar Nemzet, 2011. október 15.
Súlyosan megsebesült az a két rendőr, akiket négy cigány férfi bántalmazott szerdán Érden egy rutinellenőrzéskor. A járőrök fegyverüket is használták, de a garázdák még a kiérkező erősítéssel is szembeszálltak. Idén már több mint kétszáz esetben támadtak meg rendőröket hazánkban, a szám azonban csak az esetek nagyságrendjét jelenti, a sértettek száma ennél magasabb, s nem ritka a csoportosan elkövetett erőszak sem.
Bizony, az ember hamar belesápad! Rendőrverés? Úgy kell érteni, hogy valakik rendőrt vernek? Nálunk, Magyarországon?
Naná, hogy nálunk! Mert az Amerikai Egyesült Államokban bizonyára nem! Mindenki hallotta már, sőt, pár éve láttuk is valamelyik tv-műsorban, hogy az egyik megállított autós a zsebébe akart nyúlni az igazolványáért, de mert az igazoltató rendőr azt hihette, hogy fegyverét keresi – azonnal lepuffantotta a „nyúlkáló” autóst.
Hogy ezek a rendőrök brutális állatok, amiért „csak úgy” lelövik az ártatlan polgárt? – Talán mégsem ártana végiggondolni. Lehet, hogy az autós valóban az igazolványát akarta elővenni, de mi van, ha a rendőrt akarja lelőni, hogy ne tudja őt igazoltatni, mert éppen rabolt, lopott, vagy bármely ok miatt körözik? – Mivel mindenki tudja, hogy ha a rendőr előtt zsebeihez kapkod, akkor az gondolkodás nélkül lelövi „kizárólag elővigyázatosságból”, akkor ártatlan igazoltatott nemigen fog a ruhája különböző helyein matatni…
Igen, például az érdihez hasonló esetben helyszíni tárgyalást kellene tartani, odavinni a többiek elé a négy „rendőrverőt”, és példás, elrettentő súlyú büntetést kiszabni rájuk, hogy nem csak nekik, hanem a többinek is örökre elmenjen a kedve az ilyesmitől.
És, persze, egy-egy ilyen helyszíni tárgyalásra oda kell vezényelni a „NATO összes fegyveres erőit”, hogy senkinek meg ne forduljon a fejében, hogy szembeszegüljön a hatalommal. Ha pedig mégis – nos, ilyenkor a rendőrségnek nem szabad elkezdeni a „döntetlenről” tárgyalni…
Nincs kétségem, hogy ilyenek olvastán a legbékésebbek is „fegyverükhöz kapnak”, s mélységes felháborodással reagálnak minden szóra… Pedig jobb lenne, ha mindenki elgondolkodna, hogy meddig mehetnek el az izgágák, s mikor bukik át az erőszak-áradat a ma még csak rogyadozó morális gátakon!
Lehet finomkodni, sápadt ideológiákba görcsösen kapaszkodva jogokról és diszkriminációról selypíteni, de mindaddig, amíg az előbbi érdi példában említett jelenségek „szinte mindennaposak”, nem szörnyűködni kell, hanem minden ép eszű és elméjű társadalomnak védenie kell(ene) magát.
A rendőrség legyen határozott! Brutális legfeljebb azokkal, akik szembeszállnak velük, vagy megtámadják őket! Az ilyen esetek miatt sápítozókat pedig söpörjék félre, mert ezek a szerencsétlenek nem tudják, hogy értük, az ő érdekükben is meg kell akadályozni az elszabadult erőszakot és a békés emberek gátlástalan kifosztását.
Mert mi még mindig azt hisszük, hogy bennünket nem érhet el a terrorizmus! Miért pont hozzánk törnének be, miért pont minket rabolnának ki, ütnének le?
Van ám egy másik kérdés is: miért pont mi maradnánk ki, ha ezek a szörnyűségek már mindennapossá válnak?!
