Előrebocsátom: az itt következő bejegyzés nem egy „véleményvezér”, nem egy „vezető publicista” írása, nem is tanácsot akar adni meghatározó politikai erőknek, inkább egy „állampolgár” dohogása napjaink történéseiről, a mindannyiunkat súlyosan fenyegető közvetlen veszélyről, még inkább aggodalma a remélhető kiútért…
Döbbenetes hírek sorjáznak naponta minden forrásból. Sajnos, többnyire mérgezett forrásokból.
Totális, „egészpályás letámadásos” harcot indított ellenünk a dölyfös-gőgös pénzvilág, hazai nyaloncaik bamba vigyorral kísérik lihegő csörtetését. Végső veszélybe került Magyarország gazdasági talpon-maradása, sőt, szuverenitása, morális túlélési lehetősége is. – Nyakunk már a „tőkén”, lecsapni készül a bárd, vagy talán a véget még biztosabban elhozó guillotine.
De hát hogyan is képzelheti egy kicsi országocska, egy kicsi népecske, s annak kicsi vezetőcskéje, hogy ellenszegülhet a behemót bankrendszernek? Az IMF (International Monetary Found – Nemzetközi Valutaalap, amelynek – egyáltalán nem mellesleg – hazánk 1982 óta tagja), már feni a pengét, hogy végrehajtsa a halálos ítéletet; az Európai Unió félmilliárdnyi közönsége egykedvűen várja a vérgőzös krimi végét.
2012 januárjának első dekádjában Görögország sorsa nem érdekes. Ő már erőtlenül, sebzetten vonaglik, az idő nem neki dolgozik; a pusztító államcsőd elkerüléséért nyújtott minimális anyagi segítségért is hálás lehet…
Ámde ez a Magyarország! Ezt már nem lehet tovább tűrni!
A korábbi kormányok még legalább „rendesek” voltak, mert hazudtak ugyan „reggel, éjjel meg este” a saját népüknek otthon, az EU-nak külföldön, minden mozdíthatót elkótyavetyéltek, de legalább szolgálni kész, hű kutyaként lesték az IMF gondolatait, hogy aztán gerinctelenül túlteljesíthessék azokat. – Ezektől tehát támogató segítséget nem, inkább lármás akadályozást, még többször sunyi „betartást” lehet várni…
Le kell tehát csapni a renitens Magyarországra, meg kell mutatni neki, mi az „IMF istene”! Ha ugyanis nem ez történik, még képes lesz föllázítani az egész európai félmilliárdot, s akkor lőttek a bankok egyeduralmának. – Hogy is mondta Szun-ce, kínai hadvezér és filozófus közel 2500 évvel ezelőtt? „Ölj meg egyet és megretten tíz!” Érthető tehát a pénzvilág „keménykedése”.
De miért is „ugrál” a mai kormány, mi is az igazi tét?
Nos, a tét óriási, szinte „hamleti” súlyú, nem kisebb, mint a „to be or not to be”, azaz lenni vagy nem lenni – s ez, sajnos, egyáltalán nem túlzás.
Hogy a bankhálózat „megkönyörüljön” hazánkon, azért óriási árat kér: szuverenitásunkat, azaz mindenünket.
A szuverenitás ugyanis nem csupán elvont kategória, amelynek elvesztése legfeljebb egy nyegle vállrándítást ér meg, olyan „na és, több is veszett Mohácsnál”-típusút. A szuverenitás az állam egyik lényeges ismérve (a terület és a népesség mellett), enélkül nincs állam. Márpedig, ha az IMF és az Európai Unió (amelynek szintén tagja Magyarország!) akarja meghatározni hazánk közjogi (Alaptörvény és a kapcsolódó törvények) és gazdasági (költségvetés, adó stb.) berendezkedését, akkor ez a szuverenitás lényegének elvonását jelenti. – Tudjuk, szuverenitás nélkül is van élet; az adott területen tovább is maradhat a népesség, csak az minőségileg más képződmény: azt gyarmatnak, az oda vezető (jelenleg „kiépítés alatt álló”) utat gyarmatosításnak hívják.
Miért nem akarja a mai kormány önként elfogadni az IMF és az EU „segítő” kezét, ha ezzel megmentheti hazánkat a totális „gazdasági-politikai-erkölcsi” bukástól? Nem lehet ennyire felelőtlen, nem viheti vásárra az egész nemzet bőrét!
Nos, aki a magyar történelemnek csak a nagybetűs oldalait ismeri, az is emlékszik a „haza bölcse”, Deák Ferenc (1803–1876) mondására:
„...a mit erő és hatalom elvesz, azt az idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, reménylve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.”
Ennyiben tehát a legelső pillantásra is igazolható morálisan a kormány magatartása, amikor nem akarja önként odadobni hazánk szuverenitását a vicsorgó bankrendszernek.
Ha morálisan igazolható is a kormány viselkedése, de vajon jó taktikát választott-e a siker kiharcolására?
Az világos, hogy egy elvakult, dölyfös vitapartnerrel szemben teljesen hatástalan a logikus, higgadt érvelés; ereje biztos tudatában arra csak legyint, aztán elfordul. Arra hivatkozni tehát, hogy a jogszabályaink mindenben megfelelnek az uniós normáknak, aligha lehet sikeres, mert erre csak hetyke válasz jön: „NEM”.
Hár akkor, mit kellene tenni? – Mi lenne, ha Magyarország tárgyalási taktikát változtatna? A halk védekezésből még jobb védekezésbe (nem a „legjobba”, ami a támadás, afféle „igazi kuruckodás”) menne át, hanem, mondjuk, „aktív védekezésbe”, s ennek jóval nagyobb hangot is adna. „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani!” – idézhetjük a híres szólást, amelyet eredetileg Caesar feleségéről mondtak (v.ö. Karsai László: „Egy vád megalapozása”. Népszabadság, 2002. nov. 20), de később sokan Kósáné Kovács Magdának tulajdonítottak (emlékszik-e még rá valaki – akár az idősebbek közül – is?, ám ő soha nem tiltakozott e „gyanúsítás” ellen…). Mi meg mondjuk azt, hogy nem elég jól kormányozni, azt láttatni is kell!
Hogy mi lenne az „aktív védekezés” taktikája?
Esetleg azt mondaná a tárgyaló partnereinek, hogy hazánk soha nem fogja önként feladni a szuverenitását. – Adjanak „készenléti hitelt”, kérjenek kamatot és visszafizetési garanciát, de ez a dolgok logikája szerint anyagi-pénzügyi természetű feltétel legyen, ne pedig az állam (nép) szuverenitása! Ha ebből nem engednek, nincs értelme tovább tárgyalni. (Lássuk meg: itt és most egy gigászi „hatalommegosztási harc” kezdődött és folyik: egy „nemzetállam” küzd egy szupranacionális pénzpolippal a belső hegemóniáért; amely eddig kizárólagossággal a szuverén nemzetállamé volt, s amelyet most agresszorként a nemzetekfölötti tőkeerő akar elrabolni tőle.
Netán azt is hozzátehetné, hogy hazánk tönkretételével sokkal nagyobb bajt csinálnak, mintsem gondolnák! Magyarországnak ugyan szüksége van az IMF-re és az EU-ra, ám ez fordítva is igaz. – Ha a világ azt látja, hogy ezek a szervezetek magára hagyták, sőt, ellene dolgoztak a saját tagjuknak, gondolkodóba esik. Eddig csak legfeljebb méltatlankodva morgolódott minden érintett állam, de senki sem mert ellenállni. Ha valaki felemeli a fejét és ellenáll, rettenetes dominó-effektust idézhet elő, az összes „gyarmatosított” felszabadító harcba kezd, s elsöpri a gyarmattartót, még akkor is, ha hálója gyakorlatilag az egész civilizált világot átszövi (az IMF-nek jelenleg 187 tagja van).
Halkan, de határozottan hozzátehetné, hogy az EU alatt már úgyis inog a talaj, félő, hogy egy tagállam kilépése az egész rozoga építmény biztos végét jelenti, s ez az „egy tagállam” éppen Magyarország lehet! – Keressen a diplomáciánk egy-két uniós kormányt vagy pártot szövetségesnek, amelyek szimpatizálnak hazánk szuverenitás-őrző törekvéseivel, mert az uniós csinovnyikoknak nem érdeke a többi közül kilógó akaratú állam támogatása! – Egyébként milyen (európai) unió az, amelyik a saját (európai) tagjától megtagadja az eredetileg elvárható támogatást és burkoltan bár, de lényegében a szuverenitására tör? Ebben a mozzanatban is látható, hogy a józan érvelés (hogy ti. az alkotmány és egyéb jogalkotási területek nemzeti hatáskörbe tartoznak) a kutyát nem érdekli… Bezzeg az Európai Unió keményen harcol az azonos neműek házasságkötési jogának elismertetéséért és más hasonló öngyilkos ötletek kivirágoztatásáért, közben a valóban fontos kérdéseket nem igyekszik megoldani; hát, ezért is egyre „golyóérettebb” az EU, egyre távolodik Victor Hugo (1802–1885) álmától:
„Eljön majd a nap, amikor megéljük, hogy a két hatalmas csoportosulás, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok kezet nyújtanak egymásnak, az őket elválasztó óceán fölött és azon keresztül termékek cserélnek gazdát, kereskedelem és ipar virágzik”.
1946-ban Churchill (1874–1965) szintén fölvetette az „Európai Egyesült Államok” gondolatát…
Persze, a kormánynak most kellene a legerősebb, legzártabb támogatás. Ellene mindenki szervezkedik, demonstrál, rémhíreket terjeszt (ha ez bűncselekmény, akkor miért nem büntetik meg az elkövetőt; attól fél maga az állam, hogy ebből is „sajtóhírek” lesznek?), mellette viszont nincsenek demonstrációk, amelyek az láttatnák, hogy nincs egyedül! Hol vannak a „civil szervezetek”, amelyek értik, hogy mi történik ma körülöttük? Hol van az értelmiség, amelyik érti, hogy mi történik körülötte? Mondják-mondogatják, hogy kellene egy erőt adó és demonstráló, támogató szimpátia-tüntetés is, de mindenki otthon várja, hogy mikor ad erről közvetítést a televízió, mert odamenni „ilyen időben” mégse kellemes… (Bizony, a hazaszeretet „fűtőértéke” is szinte a nullára csökkent…)
Tegyük hozzá: nem kellene föltétlenül azonnal kilépni az unióból!
A kormány(fő) van olyan vagány, hogy (ismét?) belevághat a „vezér-”, a „hős-”, avagy a „gyáva nyúl” megnevezésű játékba. – Erről már megjelent egy írás az Index Vélemény rovatában, ám ezt azért közöljük, hogy nyilvánvalóvá tegyük a görög helyzethez kapcsolt hamis analógiát.
„Amikor Papandréu bedobta, hogy a görögök szavazzanak a mentőcsomag és az azzal járó megszorítások elfogadásáról (aminek alternatívája világosan az államcsőd és az eurózóna elhagyása lett volna), színvallásra késztette a legnagyobb ellenzéki pártot, az Új Demokráciát. Nem lehetett tovább bujkálni, akarnak mentőcsomagot, vagy sem?
A húzás tökéletesen bejött. Andónisz Szamarász kénytelen volt a csomag mellé állni, Papandréu pedig lemondott ugyan, de ezt úgy tehette meg, hogy hitelessége nem semmisült meg, szerepe lehetett az utódválasztásban, az ellenzék pedig nevét adta a megszorításokhoz, és innentől jóval kisebb lesz a mozgásterük annak kritikájában.
Klasszikus játékelméleti chicken game zajlott le Görögországban. A politikai válságok leírására gyakran használt játékelméleti modell jól ismert: két autós száguld egymás felé, aki elrántja a kormányt, az veszít. A lényeg ezért az, hogy egy játékos el tudja hitetni a másikkal, hogy ő maga semmiképp sem fogja elrántani, ezért a másik legyen kénytelen.
Ezt a játékot próbálta meg Orbán Viktor is, de a sajátos magyar észjárásnak köszönhetően két újítást is bevezetett. Egyrészt autó helyett villamossal indult neki, hogy még véletlenül se tudja elrántani azt a kormányt – ez a játék szempontjából még helyes is, így aztán tényleg a másiknak lesz muszáj. De bevezetett egy másik újítást is. Ellenfélnek egy betonfalat választott.”
Plankó Gergő: Aki a betonfallal játszott bátorságpróbát. 2011. november 21.
Nem nehéz kihallani ebből, hogy a cikk a villamos–betonfal „poén” bedobhatósága érdekében íródott, mert az analógia pontatlan, ráadásul az ilyen helyzetet kívülről általában nem lehet mindig becsülettel értékelni, hiszen az „államrezon” szempontjai takarhatják el a szemlélő elől a valódi helyzetet. – Ám ha ezt kihagyjuk, akkor is el kellene játszani a „vezérjátékot”. A körülmények ugyanis a novemberihez képest számottevően változtak…
Itt, a végén is megismétlem: ez a bejegyzés nem egy „véleményvezér”, nem egy „vezető publicista” írása, nem is tanácsot akar adni meghatározó politikai erőknek, inkább egy „állampolgár” dohogása napjaink történéseiről, a mindannyiunkat súlyosan fenyegető közvetlen veszélyről, még inkább aggodalma a remélhető kiútért…
