– Hát ez meg miféle ostoba kérdés? – hökkenhet meg a gyanútlan Olvasó, megpillantva a fenti címet. – A népszavazás ugyanis a közvetlen demokrácia egyik igen fontos eleme, jól kiegészíti a döntéshozatalban a közvetett demokrácia eszközeit, azaz a képviseleti szerveket, mint a parlament vagy a helyi önkormányzatok.
Előre kell azonban bocsátani, hogy a központi államhatalom soha nem szerette és ma sem szereti a népszavazást. A parlament képviselői úgy érzik, a szavazók éppen abból a szerepből „túrják ki” őket, amelynek ellátására választották, és egyébként is: miért hiszik azt az egyszerű emberek, hogy jobban döntenek majd, mint a „fölkent” képviselők? A kormány pedig azért nem kedveli, mert közvetlenül avatkozik bele az ország kormányzásába-irányításába, úgy, hogy a „nép” szavazatait használja a kormányzati akarat megsemmisítéséhez-megváltoztatásához.
A politikai rezsimváltás során mindenesetre megszületett a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló 1989. évi XVII. törvény, amely előírta:
8. § (1) A népszavazás kezdeményezésére jogosult:
c) legalább 50 országgyűlési képviselő;
d) legalább 50 ezer állampolgár.
28. § (1) Az országos népszavazás akkor érvényes és eredményes, ha
a) az ország összes választópolgárának több mint a fele érvényesen szavazott [érvényes] és
b) az érvényesen szavazóknak több mint a fele a megfogalmazott kérdésre (kérdésekre) azonos választ (válaszokat) adott [eredményes].
Az ennek alapján megtartott népszavazások közül
1. az ún. „négyigenes” (1989. nov 26.) érvényes volt (mert az összes választójogosult 56,58 %-a részt vett), és eredményes is volt (mert mindegyik kérdés megkapta az érvényes igen szavazatok több mint a felét);
2. a köztársasági elnök közvetlen választására vonatkozó (1990. július 29-i) népszavazáson a szavazásra jogosultaknak mindössze 13,98 %-a vett részt, emiatt az érvénytelen lett (ekkor a szavazatok megoszlása már közömbös).
1997. július elején az 1997. évi LIX. törvénnyel az Alkotmányba került az országos népszavazással kapcsolatos néhány rendelkezés:
3. § Az Alkotmány a következő 28/B-28/D. §-sal egészül ki:
28/B. § (1) Országos népszavazás és népi kezdeményezés tárgya az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdés lehet.
(2) Az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló törvény elfogadásához a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.
28/C. § (1) Országos népszavazást döntéshozatal vagy véleménynyilvánítás céljából lehet tartani, a népszavazás elrendelésére kötelezően vagy mérlegelés alapján kerül sor.
(2) Országos népszavazást kell tartani legalább 200 000 választópolgár kezdeményezésére.
(3) Ha az országos népszavazást el kell rendelni, az eredményes népszavazás alapján hozott döntés az Országgyűlésre kötelező.
(4) Mérlegelés alapján országos népszavazást a köztársasági elnök, a Kormány, az országgyűlési képviselők egyharmada vagy 100 000 választópolgár kezdeményezésére az Országgyűlés rendelhet el.
(5) Nem lehet országos népszavazást tartani:
c) az Alkotmány népszavazásról, népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseiről,
(6) Az országos népszavazás eredményes, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint a fele, de legalább az összes választópolgár több mint egynegyede a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott.
Ebből néhány elem külön is figyelemre méltó.
1. A kezdeményező választópolgárok számát a korábbi minimális 50.000-ről 100.000-re (a kötelezőhöz 200.000-re!) emelte föl.
2. Hogy ez emelés ellen tiltakozásul ne lehessen éppen népszavazással föllépni, az Alkotmány részévé vált az ezt megtiltó rendelkezés is [28/C. § (5) bek. c) pont].
3. Megszűnt az érvényesség kritériuma, ami azt jelenti, hogy ha az összes választópolgár több mint egynegyede a kérdésre azonos („igen” vagy „nem”) választ adott, a népszavazás eredményes lesz, nem kell, hogy részt vegyen a jogosultak több mint a fele (tkp. elég, ha az összes jogosultnak csak több mint egynegyede megy el szavazni, de akkor mindenki ugyanúgy voksoljon!).
Valljuk be: jól is jött ez a módosítás, mert e nélkül a következő népszavazások kínos eredményeket hoztak volna.
1. Hazánk NATO-csatlakozásáról 1997. nov. 16-án rendezett népszavazáson a részvétel mindössze 49,24 %-os volt (tehát a korábbi szabályok szerint érvénytelen lett volna!), de mert az összes jogosult 85,32 %-a igennel voksolt, a referendum eredményes lett.
2. Az Európai Unió tagjává válásunkról 2003. április 12-én tartott népszavazáson a részvétel még alacsonyabb (45,62 %) volt, de az igenek aránya 83,75 % lett, így ez is eredményesnek bizonyult.
3. A döbbenetet és sok keserűséget hozó 2004. december 5-i referendumon (az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak tulajdonáról; másrészt a nem Magyarországon lakó magyar nemzetiségűek kedvezményes honosításáról) a 37,49 %-os részvétel önmagában nem lett volna baj, ám mivel az első kérdésre az össz-jogosultak mindössze 23,89 %-a, kedvezményes honosításra pedig csupán 18,90 %-a voksolt igennel, a népszavazás eredménytelenül zárult.
4. 2008. március 9-én a kórházi napidíj–vizitdíj–tandíj ügyeit illetően a részvétel 50,51 %- os volt, ám enélkül is eredményes lett volna, hiszen a három kérdésre egyenként az összes jogosult 42,11 %-a, 41,31 %-a, illetve 41,16 %-a válaszolt igennel.
Mindezek után (és ismeretében) meglepetésként hathat, hogy Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) 8. cikk (4) bek-ben ezt olvashatjuk:
Az országos népszavazás érvényes, ha az összes választópolgár több mint fele érvényesen szavazott, és eredményes, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott.
Ne legyenek kétségeink: az érvényesség–eredményesség újbóli visszaállítása kifejezetten a népszavazás intézménye ellen hat (vö. a kormányzat nem szereti!)!
Ha sikerül is összegyűjteni minimum 100.000 választópolgár hiteles aláírását, az Országgyűlés még mindig elutasíthatja a kezdeményezést. Ha pedig mégis lesz referendum, még mindig fennáll annak veszélye, hogy azon nem vesz részt az összes választójogosult több mint fele, ami kb. négymillió szavazót jelent. Ha még ehhez olyan kérdés(eke)t is „sikerül” föltenni, amely(ek) az emberek számára nem eléggé fontos(ak), akkor előre borítékolható az érdektelenség, amely a túlságosan is magas szervezési költségek miatt a közvetlen demokrácia eme intézményének csendes elhalásához vezethet…
Találgatás helyett inkább fogadjuk meg Horatius tanácsát: „Quid sit futurum cras, fuge querere” (azaz ne akard tudni, mit hoz a holnap)!
