Már-már elviselhetetlen az a tudat az egyszerű állampolgárnak is, hogy országunkat az európai „szövetségeseink” állandó vesszőfutásra kényszerítik, azért, mert az aktuális kormányzat olyan intézkedéseket vezetett be, amelyeket szükségesnek és alkalmasnak vélt súlyos gondjaink enyhítésére, megoldására. (Ne legyen félreértés: most a „szövetségeseinkről”, főképpen az Európai Unióról beszélek, nem pedig a „szánalmas bátorsággal” hangoskodó hazai „ellenzékről”, még kevésbé az Unió „baloldali” sunyi-magyar képviselőiről, akik – legyünk őszinték! – nem tartoznak abba a súlycsoportba, hogy maguk is képesek lennének ekkora bonyodalmakat előidézni!) Bár – nem tagadom –, mikor ezt lekopogtam, elmosolyintottam magam; eszembe jutott ugyanis egy Arany-vers – ide írom, akkor is, ha némi „áthallásra” ad módot:

Arany János: Bolond Istók. Második ének, 7. strófa

Mert mi az alapprobléma?

Kellene sokmilliárdos „készenléti hitel”, amelynek birtokában a kormányzat nyugodtabban végezhetné a dolgát és a „tényleges hitelezők” is megnyugodhatnának, hogy nincs veszélyben az általuk adott pénz megfelelő ütemű visszafizetése. Természetesen ez a hitel „készenléti” lenne: az állam nem használná föl (nem költené el), hanem csak „végveszélyben” nyúlna hozzá, és, persze, nem is „ingyen” kérjük; a piacon nyilván megvan az ilyen hitel pontosan kifejezhető ellenértéke. – A gond az, hogy ezt nem tisztán piaci alapon adnák, hanem tisztességtelen politikai feltételeket kapcsolnak hozzá, pl. azt, hogy az Unió beleszólhasson belső jogunkba (bírák nyugdíjazása, jegybanki fizetések, hivatali eskü, adatvédelem szervezetének szabályozása stb.).

Rehn: Felül kell vizsgálni a magyar alkotmányt a hiteltárgyalásokhoz. vg.hu/gazdasag/gazdasagpolitika, 2012. április 18.

E követelések, azon túl, hogy Magyarország szuverenitásának brutális, nyílt megsértését jelentik (hiszen nem egy előre meghatározott szabályoknak-elveknek való megfelelőséget vizsgálnak, hanem önkényes „előírásokat” szabnak…), ráadásul inkorrektek is, hiszen a teljesített „követeléseik” helyébe mindig újabbakat állítanak…

„Saját bankunk” (az IMF, azaz az International Monetary Found – Nemzetközi Valutaalap, amelynek – egyáltalán nem mellesleg – hazánk1982 óta tagja!) tehát nem segít, csak akkor, ha teljesítjük másik „saját szövetségesünk” (az Európai Unió, amelynek hazánk 2004 óta tagja!) teljesíthetetlen követeléseit…

Lehet, hogy más megoldást kellene keresnünk – kihagyva az IMF és az EU nyomorultul szánalmas, meg-megújuló feltétel-szabásait…

Valószínűleg a kormányzat már megkereste a szóba jöhető egyéb lehetőségeket (pl. a gazdag, ám nem EU-tag államokat, a „tehetősebb” embereket stb.).

Ha rajtam állna, én egy „harmadik utat” is kipróbálnék!

Közismert, hogy a bajban gyakran akad segítség. Az emberek megmozdulnak, adakoznak; ha egy kisgyerek életmentő műtétjéhez kell sok pénz, ha vörösiszap-ár teszi tönkre más emberek addigi életének gyümölcseit, ha valahol Ázsiában cunami pusztít el minden értéket stb. – Igen, most az emberekről (legfeljebb egyes szervezeteikről) van szó, függetlenül az államok megmozdulásaitól.

Ugye, mindenki látott-hallott már olyat, hogy Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában egy-egy bennszülött váratlanul szólalt meg és beszélt folyamatosan magyar nyelven, mert itt végezte az egyetemet és büszkén mesélt is erről? Valljuk be: az emberek – még az akkori legrosszabb tanulók is – a lelkük mélyén szeretettel és hálával emlékeznek egykori iskolájukra és „tanítóikra” (2011 augusztusában éppen egy kis bükkalji településen, Cserépfaluban állítottak szobrot „A TANÍTÓ”-nak!).

Az is közismert, hogy több egyetem létrehozta az „Alumnusok Klubját”: azoknak a hajdani hallgatóknak a szervezetét, akik szívesen emlékeznek az „alma materre” és szívesen támogatják is egykori intézményüket. – Nem kellene-e ilyeneket a hazai egyetemeinknek is szervezni és „meghívni” ezekbe a külföldi kollégáikat is? Hihető-e, hogy saját egyetemük hívó szavára nem mozdulnának meg korábbi „polgárai”?

Hallottam olyan nyugat-német professzorról, aki „fele királyságát” adta volna, ha valamely magyar egyetem „honoris causa” (tiszteletbeli) doktorává avatta volna. Ismertem olyan közép-afrikai hallgatót, akinek hazájában az apja törzsfőnök volt, s azt ígérték neki, hogy ha Európában diplomát szerez, hazatérése után miniszteri tisztséget kap – s a sort bizonyára lehetne folytatni.

Biztos-e, hogy nem akadna néhány olyan külföldi diplomás, aki egyetemi oklevelét Magyarországon szerezte és hajlandó lenne (esetleg „kapcsolati”!) tőkéjének egy részével beszállni a „készenléti hitel” előteremtésébe? Biztos-e, hogy több ilyen ember nem lenne képes „összedobni” a kellő összeget, főképpen, ha nem is „ingyen” kérnénk?

Biztos-e, hogy nem kellene ezt az utat is kipróbálni, még akkor is, ha első pillanatra csupán mosolyogtató naivitásnak látszik?

Talán ki lehetne próbálni ezt a lehetőséget is, hátha hamarabb bekövetkezne az az állapot, amelyet Vörösmarty Mihály (1800–1855) írt „A Guttenberg-albumba”:

…mert megérdemelnénk!