Bibó István 1947-es akadémiai székfoglalójában olvasható:
A másik terület, ahol a hatalomkoncentráció demoralizáló hatása még ennél is sokkalta vészesebb formák között jelenik meg, a szellemi élet, a kultúra területe. […]
A másik, ennél sokkalta súlyosabb veszélyt a tömegműveltség eszközeinek – egyébként nagyszerű és ellenállhatatlan – kiterjeszkedése idézi elő. A propaganda jelentőségének és eszközeinek megnövekedése, a mozi, a sajtó, a rádió véleményformáló hatása egyszerre döntő tényezője a tömegműveltség emelkedésének és ugyanakkor a hatalomkoncentráció minden eddigi mértéket meghaladó növekedésének.
(„Az államhatalmak elválasztása egykor és most”)
Azt, hogy a sajtó „a negyedik hatalmi ág”, napjainkban sűrűn emlegetik. Bibó is erről beszél székfoglalója idézett részében, de figyeljünk csak föl még valamire: ennek „demoralizáló hatása még ennél is sokkalta vészesebb formák között jelenik meg”!
Sajtó, tömegtájékoztatás nélkül ma már nem lehetne normálisan élni – ez vitathatatlan. Az ember szomjazza a friss információkat, a sajtónak „krónikás” szerepet is be kell(ene) tölteni az aktuális események rögzítésével stb.; igaz, mindehhez fölkészült, intelligens „média-munkások” kellen(én)ek.
… és akkor tegnap (április 24-én) elém került egy blog-bejegyzés:
Ha abból indulunk ki, hogy a doktori disszertációja milyen titkokat rejtett, akkor akár meg is nyugodhatnánk a hír hallatán: a bíróság úgy döntött, nem nyilvánosak Schmitt Pál köztársasági elnökként hozott kegyelmi döntései.
Az Origo és a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet közös keresetében próbálta elérni, hogy a vonatkozó dokumentumok megismerhetők legyenek, de a duó nem ért célba. […]
S ha a plágium gyanúja kizárva, akkor nehezen érthető, miért nem ismerhető meg, hogy az ország úgynevezett első polgára miért ad kegyelmet a társadalom nevében. Főként, mert a hírportál nem az érintettek névsorát akarta tudni, hanem azt: az államfő milyen vádak alapján elítélt embereket tartott érdemesnek a szabadságra. […]
Fölfogni nem tudom, miért osztogathatott kegyelmet Schmitt Pál, hogy ily fontos: az indoklás titokban maradjon. Fölteszem egyetlen gyermekgyilkost, Oszama Bin Ladent, meg gazellavadászatért lesittelt kardfogú tigrist sem engedett vissza közénk. Ha pedig úgy cselekedett, ahogyan hite szerint a társadalomnak a legjobb, akkor nincs oka pisszegni.
(„Schmitt Pál titkai” – A szerzőt és a helyet ezúttal nem jelölöm meg, mert most a „jelenség” a lényeg.)
Ez utóbbikat olvasván kissé elszomorodtam és föl is háborodtam.
Milyen hatalom az, amelyet nem kulturált, értő emberek gyakorolnak, hanem félművelt ámokfutók mondanak ítéletet olyan ügyekben, amelyeket nem is értenek? Miért „szabad” a sajtó „néhány nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” számára [e jelzők Kövér Kászló 2012. április 20-i, HírTV-beli nyilatkozatából valók – Péntek8], akik tudatlanságuk folytán igen kártékony írásokat közölnek?
Hogy mi a bajom a Schmitt Pál ex-államfővel kapcsolatos írással? – Vegyük sorba!
1. Az, hogy valaki bátran belerúg a „döglött oroszlánba”, amelyik már nem tud védekezni – morálisan közmegvetést válthat ki, erre nem érdemes több szót vesztegetni.
2. Az egyéni kegyelmezés intézménye nem újkeletű, nem is szocialista találmány, hanem eredetileg királyi felségjog volt (ő volt a „kegyelmes”, ő adhatott kegyelmet, de a valóságban a pallosjoggal rendelkező földesurak is gyakorolták saját birtokaikon). – Mivel a mai köztársasági elnök lényegében a „köztársaság királya”, jogai is hasonlítanak a királyéhoz (csak, persze, nem „kegyelmes”, és nem is „szent” – ezért nem is „szentesíti”, hanem „aláírja” a törvényeket…). Az elnök kegyelmezési joga tehát innen ered, történeti gyökerei vannak.
3. Mivel a kegyelemhez senkinek sincs „alanyi joga”, az nem is kényszeríthető ki, megadása vagy megtagadása nem kérhető számon. – Ebből következik, hogy senki sem „ellenőrizheti” a királyt/elnököt, még a parlament sem kérhet magyarázatot, a sajtó funkciójának teljes félreértése tehát azt követelni, hogy neki adjanak magyarázatot, indokolást…
4. Minthogy kizárólag a király/elnök saját akaratától, mérlegelésétől függ, hogy ad-e kegyelmet, annak „indokai” sem állapíthatók meg előre, tehát a „milyen vádak alapján elítélt embereket tartott érdemesnek a szabadságra?”-kérdésnek szakmailag abszolút semmi értelme sincs, ezért értelmesen nem is lehet megválaszolni (vagy legfeljebb úgy, hogy a vádak közömbösek. Az idősebbek emlékezhetnek pl. arra, hogy 1995 tavaszán Göncz Árpád kegyelmet adott Binder Györgyinek, aki 1993-ban fürdőkádja vizébe fojtotta a halálos beteg, elviselhetetlenül szenvedő 11 éves lányát; úgyszintén arra is, hogy 2005 januárjában Mádl Ferenc köztársasági elnök kegyelmet adott a nevelőapja megölése miatt két év két hónap fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésre ítélt Simek Kittinek.) – A rend kedvéért hozzá kell tennünk, hogy ez a kegyelmi jog sem abszolút korlátlan, mert érvényességéhez az igazságügyi (ma: …és rendészeti) miniszter ellenjegyzése szükséges (1998 novemberében Göncz Árpád kegyelmet adott Kunos Péternek, akit gazdasági bűncselekmények elkövetése miatt ítéltek el, de Dávid Ibolya igazságügy-miniszter megtagadta az ellenjegyzést, emiatt a kegyelem nem érvényesült…)
5. Az egyes fontos kérdésekben nem túl járatos sajtómunkás azt hiszi, hogy neki joga van hozzájutni minden „közérdekű” információhoz, mert hiszen „kötelessége az olvasókat-hallgatókat-nézőket tájékoztatni”. – Fájdalom, téved! – Lehetséges-e, hogy nem ismeri az ún. „államrezon” kategóriáját, aminek éppen az a lényege, hogy vannak olyan (többnyire kormányzati) információk, amelyeket senkivel, még magával a kormányzatot ellenőrző parlamenttel sem „szoktak” megosztani? [Az államrezonról kissé részletesebben már szó volt egy 2009. októberi „Nem nyilatkozom?” c. blog-bejegyzésemben, ezért most nem részletezem…]
6. Minthogy a Schmitt Pált érintő, előbb idézett blog szerzője annak idején felségsértést követett volna el, mert kétségbe vonta a király jogait és magyarázatot követelt tőle intézkedései miatt – ezért annak idején fej- és jószágvesztéssel sújthatták volna. Most azonban sajtószabadság van, ezért én most csak „képletesen” ítélem a címben jelzett „erkölcsi lenyakazásra”, de mert magam is „sértegettem” a sajtót (pedig egyáltalán nem haragszom rájuk), másrészt élni kívánok az „egyéni kegyelmezés jogával”, ezért a végrehajtást felfüggesztem [„Ezúttal a nyakazás elmarad” – Madách Imre: Az ember tragédiája. X. szín], valamint eltekintek a „jószágvesztéstől” is!
