Amikor csak tehetem, mindig nézem a tv-közvetítéseket az Országgyűlés üléseiről. Mielőtt bárki azt kezdené híresztelni rólam, hogy perverz önsanyargató vagyok, gyorsan hozzáteszem: nem vagyok beteg, inkább szakmai szempontból érdekelnek az ott folyó események.
És, persze, várakozásom is meg-megújul: azt szeretném látni, hogy mikor száll fel valamelyik képviselő, és esetleg hova…
Van ugyanis egy alelnök az Országgyűlésben, aki … nos, nem tudom eldönteni, miért akar állandóan hazudni nekem (és valamennyi hallgatónak-nézőnek), azzal, hogy bemondja: „Felsz’ásra következik … képvis’őtársunk”…
Hallom én, értem is: „felszállásra következik” az illető… Feszülten figyelek, várom, mikor száll fel (s főleg, hova?), de hasztalan… A képviselő ugyan föláll és elindul a pulpitus felé, föllépdel rá, s én elborzadok… csak nem akar onnan úgy elrugaszkodni, mint a sárkányrepülő a hegytetőről… – Nem, hanem előveszi papírjait és fölolvassa mondandóját. A másik már a helyén beszélni kezd, nem száll fel ő se! – Igen, de akkor miért „etet” bennünket az alelnök azzal, hogy állandóan „felszállást” jelent be?
Most nem az alelnök neve a fontos (egyébként J. I.), hanem maga a jelenség! Az sem érdekel, hogy a „felsz’ásra” értelmezhető a „felszállásra” mellett „felszólalásra” is! – Mondja érthetően, mert ott ez az egyetlen feladata! Ő ugyanis nem csupán az éppen jelenlévő képviselőknek beszél, hanem szavait jóval többen hallják a tv-közvetítések révén!
Egyébként pedig ha azt mondja: „Megkösz’öm felsz’ását”, már csak legyintek magamban; legfeljebb azon kezdek el gondolkodni, mit is jelent a „megkösz’öm”!
Alighanem „megköszönöm” akar lenni…
