Ruha teszi az embert – tartja a közmondás, s ez valószínűleg igaz is. (Pláne, ha még azt is idevesszük, hogy a ruha alatt mindenki meztelen …!)
Persze, tudták ezt már eleink is. – Gondoljunk csak arra, hogy már igen régen kitalálták az egyenruhát! Fess katonák feszítettek egységes színekkel és szabással készült ruháikban, nyalka huszárokat csodáltak a korabeli hölgyek, írigyeltek a korabeli urak; de még az idősebb korosztály is jóleső érzésekkel emlékezhet saját múltjára, amikor pl. középiskolás korában kellett mindenkinek a számukra megállapított „egyen-köpenyt” hordani, fejükön a szintén egységes színű-alakú sapkával, rajta a gimnázium jelvényével. (Szigorú matematikatanár-osztályfőnökünk be is íratta minden lány ellenőrzőjébe: „Köpeny csak övvel!” – hogy a bájos-csicsergő fruskák csak ne lengedezzenek kacéran a fiúk előtt; a fiúk pedig kérkedő „bátorsággal” törülgették poros cipőjüket a bordó diáksapkájukkal –, persze, csak saját társaik előtt mertek nagylegények lenni…)
Igen, az egyenruha mindig is összetartozást jelentett! (Ezúttal csak egyenruhákról beszélek, bár tudom, hogy nem csak a „ruhák” érdekesek ebből a szempontból, mert pl. hajdan a zászló és az azonos színű-mintázatú pajzs mutatta: a harcosnak, hol a helye a csatában.)
A katonák, matrózok, rendőrök, régi filmekből az egykori csendőrök egyenruhájára ma is mindenki ráismerne, de tegyük hozzá, hogy sok derék foglalkozás űzőit lehet(ett) azonosítani ruházatuk alapján, mint pl. a vasutasok, tűzoltók, papok, orvosok-gyógyszerészek, mentősök, bányászok, erdészek stb.
Hajdanán bizony nem csupán az operaház szimfonikus zenekarának tagjai voltak elegánsan öltözve (pedig ők végig a zenakari árokban muzsikáltak!), hanem a könnyűzene művelői is „egyenruhát” viseltek (pl. a korabeli táncdalfesztiválok színpadán). Akit meginterjúvoltak a televízióban, az is öltönyt vett magára, de legalábbis egyszínű, világos ingben és nyakkendőben jelent meg a kamerák előtt.
Ezek az idők elmúltak!
Ma már a televízióban nem látni öltönyös-nyakkendős elegáns urakat (legfeljebb a hírek bemondóit). Mintha ma már mindenki igyekezne „alulöltözni” a másikat, de nem csupán a kereskedelmi adók műsoraiban, hanem a „közszolgálati” csatornákon is (majdnem azt írtam: „csatornákban”). Néha már-már gusztustalan néhány „művész” megjelenése, igaz, ízlésétől függetlenül a napi szóhasználatban mindenkit „úriember”-ként emlegetnek.
Van egy nagyon ostoba mondás: „Nem az divat, ami szép – ami divat, az a szép!” Úgy vélem, elég nagy baj, ha nem az a divat, ami szép. Ha valami esztétikailag kellemes, ha „érdek nélkül tetszik”, és ez a divat, azaz minél többen igyekeznek ennek megfelelni, az önmagában javítja a közízlést, a közérzetet, a közhangulatot.
Orbitális nagy butaság a mondás második része: „… ami divat, az a szép”. – Időnként divatbemutatókhoz is odatévedek tv-nézés közben. Olykor szörnyűségeket lehet látni! Szinte penetráns izzadságszag üt át képernyőn, annyira kilátszik-kiérződik a divattervező szánalmas kínlódása, hogy valami olyasmit találjon ki, ami korábban még senkinek sem jutott eszébe. – Gyakran sikerül is ez, de semmi köszönet nincs benne! Nem igaz tehát, hogy ami divat, az egyben szép is!
„Kenyerem javát már megettem”, betöltöttem a hatvanötödiket is; normális tehát, ha „nem értem a mai fiatalokat”. – Ezzel „vigasztalom” magamat, keresek felmentést az előbbiekhez hasonló, nem éppen egyetértő véleményem miatt.
Aktív óráimat-napjaimat fiatalok, egyetemisták (igaz, nem „elvarázsolt filoszok”) között töltöm. Jóleső örömmel látom, hogy ők nem vesznek részt az „öltözzük alul ízléstelenül egymást, úgyis ez ma a divat!”-vetélkedésben. Ők bizonyára rájöttek, hogy nem attól lesznek „menők”, ha hátra-oldalra kajlított simlis sapkájukat szemükbe húzva, zokni nélküli lábukat ormótlan bakancsba dugva, hátukat meggörbítve tántorognak be előadásra; hogy talán társaikat is azzal becsülik meg jobban, ha szelíd-szolíd megjelenésükkel állnak eléjük.
Emiatt már nem is nagyon érdekel, hogy az önmaguk üres „nagyságától” ájult celebek, vagy a „média” világának fontoskodó, öngyötrő művész-rendezői miként is vélekednek arról, hogy „ruha teszi az embert”…
