Fölvettek az egyetemre, éljen, fölvettek! – örvendeztem bizonyára sokadmagammal 1964 nyarán, amikor kénytelen voltam rádöbbenni a szomorú valóságra: a nem régen megalkotott jogszabályoknak megfelelően az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt 11 hónapra katonai szolgálatra kell bevonulni. Mi lettünk tehát a magyar Néphadsereg „kísérleti nyulai”. – Igen, ez szó szerint értendő: rajtunk próbálják (kísérletezik) majd ki a tisztek és az „öreg katonák”, hogyan kell bánni az „előfelvételis” társasággal; emellett „nyulak” leszünk, akik majd eszeveszetten ott rohangálnak-szaladgálnak a szép, zöld mezőn. De hogy az ólálkodó imperialista-kapitalisták ne tudják meg, hogy kik vagyunk, megnevezésünk „gépkocsizó lövész” lett.
Meg is érkeztünk Mezőtúrra, a Szabó Lajos laktanyába, ahol már fenekedtek ránk azok a rajparancsnok-jelöltek, akik addig egy évet húztak le az egyenruhában. Bizony, mi nyulak voltunk abban az értelemben is, hogy igaz civilként esetlenkedtünk ott, mit sem tudva a katonai parancsok igazi természetéről, s inkább riadtan, mintsem magabiztos bátorsággal vártuk „sorsunk beteljesedését”…
Hamarosan elénk állt a bárány is. Vöröses-szőkébe hajló, göndör haja egy birka – nyírás előtti – gyapjújára emlékeztetett. Alamuszi, kaján mosollyal nézett bennünket a bemutatkozást vezető Bíró Béla hadnagy mellől. Rögvest szót is kapott.
– Elvtársak! – kezdte. – F. László őrvezető vagyok, én leszek a maguk rajparancsnoka. „Kevi gyerek” vagyok. Túrkevéről jöttem, ott voltam juhász. Maguk érettségiztek, én meg nem. Én viszont már egy éve katona vagyok, ezért sokkal többet tudok a katonai dolgokról, mint maguk, ezt vegyék tudomásul. Remélem, megleszünk egymással, nem lesz közöttünk semmi összeütközés!
Nem néztem ugyan végig újdonsült bajtársaimon, nem akartam, hogy F. őrvezető rajtam kezdje gyakorolni a „vót bámészkodni?”-típusú hülye kérdéseket, de utólag gyanítom, hogy a raj tagjai megindultan nyelték könnyeiket, s többen azon gondolkodtak: elég katonás lenne-e odaszaladni és megcsókolni ezt a remek rajparancsnokot… Nem hallottam rendesen, de mintha valaki azt motyogta volna mellettem, hogy ő bizony nem megy egyetemre, hanem továbbszolgáló lesz, hogy minél több ideig maradhasson e nagyszerű ember közelében…
Nem sokáig tudta azonban őrizni ezt a benyomást. Hamarosan elkezdte levedleni a „báránybőrt”, s fokozatosan bújt elő belőle egy sakál képe.
Megvallom, szívesebben írtam volna azt, hogy „báránybőrbe bújt farkas”, de nem tehetem. Ahhoz nem volt elég bátor – ha egy magasabb rendfokozatút látott, mélyen meghunyászkodott. Szívesen nevezném rókának – de nem volt benne semmi érdekes ravaszság. Egy tigris elegáns „vagánysága” is hiányzott belőle…
Ahogy múltak a napok, a hetek, a hónapok, úgy vetkőzött ki egyre jobban a bemutatkozás idejére fölvett álruhából. Fokozatosan kiderült, hogy nem tudja elviselni a fennálló helyzetet, azt, hogy mi hamarabb leszerelünk, mint ő, pedig később vonultunk be. (Ahhoz nem volt elég értelmes, hogy belássa: nem mi tehetünk erről, minket „erőszakkal” hoztak ide.) – Ennek megfelelően persze állandóan űzött-hajtott bennünket, igyekezett minduntalan demonstrálni, hogy ő a „főnök”. Mivel mi nem tagadhattuk meg parancsait, csak egy védekezési lehetőségünk maradt; pl. amikor „gázriadó” után azt kiabálta, hogy „gáz elmúlt”, mi a gázálarcot magunkról lecibálva halkan – de hogy ő is hallhassa –, föltettük a kérdést: „hány napunk is van még a leszerelésig?”, s ő ilyenkor inkább szánalmasnak látszott, mint diadalmas „hadvezérnek”.
Már eddig is érdemtelenül sokat írtam F. őrvezetőről, ám még egy epizód ide kívánkozik.
Németh Sanyit a Bölcsészkarra vették föl, magyar–orosz szakos középiskolai tanárnak készült. Mivel én szabadon választott tárgyként latinból és oroszból érettségiztem, hamar kiderült, hogy pl. gyakorolhatnánk közösen az oroszt, így Sanyi nem „felejtene” egy évet az egyetemi tanulmányai előtt, s közben én is tanulhatnék.
Időnk bőven volt, hiszen a leszerelés beláthatatlanul távolinak tűnt, ráadásul éjjel-nappal együtt is éltünk, tehát már csak a megfelelő időpontot és helyszínt kellett megtalálni. – Mi sem lehetett ehhez ideálisabb, mint a fegyvertisztítás!
Ez abból állt, hogy asztalokat kellett a lakókörlet folyosójára sorba állítani, amelyeknek a peremén olyan vájatok voltak kialakítva, amelyekbe a nálunk „rendszeresített” AK (Kalasnyikov) géppisztolyokat bele lehetett fektetni a szétszedéshez és az összerakáshoz. Ezeket az asztalokat a katonák körbeállták és elkezdték a fegyvertisztítást. – Ez állandó, rendszeres rutinfeladat volt, akkor is el kellett végezni, ha a fegyver az előző tisztítás és olajozás óta nem is került a kezünkbe… Beszélgetni nem volt tilos. Kár is lett volna betiltani, hiszen állandóan kerestük az olajos kupakokat, mert mindig elkeveredtek a dugattyúk és a „gázátömlő furatok” között.
Mi ketten épp ezt a helyzetet akartuk felhasználni a nyelvgyakorlásra. A rajparancsnokok ott sétáltak az asztalok körül és ellenőrizték „a feladat végrehajtását”. Amikor F. őrvezető egy ilyen körútja során közelünkbe ért és meghallotta azt a beszélgetést, amit nem értett, azonnal felszólított, hogy hagyjuk abba.
– De őrvezető elvtárs! – méltatlankodott Németh Sanyi, s bizonyára „kisbetűvel is mondta” a megszólítást – mi csak azért gyakoroljuk a nyelvet, hogy ne felejtsük el, mire elkezdjük az egyetemet.
– Az engem nem érdekel! – érvelt a tőle elvárt színvonalon a rajparancsnok. – Tudom, hogy rólam beszélnek.
– Ne gondolja! Nem értékeljük olyan nagyra, hogy érdemes lenne magáról beszélni! – mormogta Sanyi, de erre a derék juhászlegény már nemigen figyelt.
Biztosan arra gondolt, hogy nyugodtan jelentheti: „A foglalkozás elérte a célját.”
