Közbeszédünk kulturálatlansága, civilizálatlansága lassan elviselhetetlenné válik.
Ez az állítás elsősorban az „ún. politikusok” köreire érvényes, ahol pedig különös gonddal kellene ügyelni a „látszatra” is. Mindenki igyekszik nagyon vigyázni a „PC”-re, a „politikai korrektség”-re, azaz az óvatos fogalmazásra, nehogy megsértsen valamely vallási vagy más közösséget…
A kérdés már csak az, hogy ez a PC miért nem terjed ki az egyes emberekre, azok becsületére és méltóságára is (ugye, tudjuk, hogy a visszaeső gyilkosnak és sikkasztó-csalónak is van méltósága?). A libák tömését meg kell tiltani, mert ha a tömés fájdalommentes is, ez a beavatkozás a „liba-méltóság” súlyos sérelmével jár. A baromfi-ketrecek padlózatán nem lehetnek nagyobb rések, nehogy belelépjenek a saját lábukon forgó kacsák; a malacoknak játékok kellenek.
Éppen a PC miatt nem állítom, hogy a parlamenti ülésterem, vagy a média mocskosabb hely egy elhanyagolt istállónál, de olykor igen rossz érzései támadnak az embernek.
Bizony, van több olyan hazai képviselő, aki szabadon elmondani nem, csak felolvasni tudja egy-egy felszólalását (figyelem, „hazai” képviselőt írtam, mert a francia parlamentben az elnök megvonhatja a szót attól, aki „eltér a tárgytól vagy olvassa a beszédét”…), de szemrebbenés nélkül minősíti „hazug”-nak a miniszterelnököt, a minisztert, az államtitkárt. „Bátran” teheti, hiszen
„A szabad véleménynyilvánításhoz való jog által védett, alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyeknél”,
amint ez a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban olvasható.
Valójában „morálisan hibás” volt az Alkotmánybíróság 30/1992. sz. határozatának az a kitétele, hogy
A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. Egyedül ez felel meg … az ideológiai semlegességnek…
Nos, ez az alapvető hiba! A neoliberális (csak a „szabadság”, a „szabadelvűség” mindenekfelettiségét hirdető) jogfelfogás nincs tekintettel más értékre (pl. a tisztességre, a becsületre stb.), főképpen, ha az sértené a szinte korlátlan szabadság (hogy ne mondjuk: szabadosság) romboló elvét. – Ugye, hallottunk róla: egykor, ha pl. adásvételnél (akár a poros vásártéren) a felek egymás markába csaptak, akkor biztosak lehettek abban, hogy megállapodásukat az adott szavuk, a tisztességük garantálja. Később már több oldalas szerződést kellett tanúk előtt kötniük, ma meg már semmi sem biztos: „körbetartozás” bénítja meg a szerződő feleket, sőt, a bírósági ítéleteket sem hajtja végre senki, hacsak a jogosult nem küld a kötelezett nyakára „verőlegényeket”…
Nem akarok igazságtalan lenni: ezt a folyamatot nem a mi Alkotmánybíróságunk határozata indította el. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Lingens v. Austria ügyben már 1986 júliusában(!) megállapította, hogy sem a jó hírnév védelme, sem a kijelentés megütközést keltő, esetleg sokkoló jellege nem tette szükségessé a véleménynyilvánítás korlátozását…
Itt érhetjük tetten, hogy a jog semmibe veszi az erkölcsöt; arra hivatkozni tehát, hogy ha a jog és az erkölcs kerül egymással szembe, mindig az erkölcs az erősebb, legalábbis kétséges, hiszen a jog betartását az állami kényszer segíti, míg az erkölcs mögött legfeljebb a csendes tisztesség reszket…
Persze, azt, hogy mi a „hazugság”, senki nem határozza meg! Hazudott-e az a meteorológus, aki a következő hétre jó időt „igért”, ám szerdán hideg, esős idő köszöntött be? Hazudott-e az a jelölt, aki a választási kampány során dupla fizetést igért pl. a kutyapecéreknek, ám a kormányváltás után kiderült, hogy üres az államkassza és a gazdaság is leállt a világválság miatt?
Büntetlenül lehet tehát „lehazugozni” a legtisztességesebb kormánytagokat is, a „percemberke” képviselők bátran dagonyázhatnak odamondásaik pocsolyáiban…
Hogy nem voltam velük szemben PC? – Dehogynem! Nekik is el kell viselniük az erősebb-ütősebb véleményeket is, ráadásul nem is akartam őket sértegetni, mindössze annyit mondtam, hogy hitelesebbek lehetnének, több érdeklődést válthatnának ki, mint a mostani „hazugozásaikkal”.
Vannak közéleti „harcosok”, akik feltűnően, sőt olykor bántóan durva, sértő kifejezéseket használnak. Nem is mindig gondolom, hogy akkora tahók, mint amilyennek esetenként látszanak, hiszen talán csak követik a „PR-tanácsadóik” által kijelölt irányvonalat…
Ilyenkor úgy vélem, végtelenül buták azok a „piárosok”. Azt hiszik, hogy ha már úgyis eldurvult a mindennapi beszéd, akkor használjanak a politikusok is „divatos” terminológiát. – Persze, használjanak, de ne gondolják, hogy ezt mindenki elfogadja! Lehet, hogy némely „részeg kocsisok” az ilyesmi hallatán elégedetten „höhögnek”, de nem mindenkinek tetszik az ilyesmi…
Azt sem hiszem, hogy az efféle „dohogások” majd jobb útra térítik a politikai színtér alakjait! Ők felszínen akarnak maradni, s ezért mindenre hajlandók, még talán morális tartásuk feladására is, ha a „tanácsadók” ilyen irányba terelik.
Ez az ő ügyük, legfeljebb, ha kiesnek a „körből”, fősodorból (bocsánat: a mainstream-ből!), legfeljebb szégyellhetik környezetük előtt, hogy akaratuk ellenére vállaltak szánalmas báb-szerepet…
Persze, egyáltalán nem hiszem azt, hogy már ezzel is túlteljesítettek képességeiken…!
