Csörög a telefonom, fölveszem. Női hang szól bele, engem keres.
– Parancsoljon! – válaszolom, s bemutatkozom.
Ő is mond gyorsan egy nevet, majd valamilyen kft(?) nevét hadarja el. Éppen meg akarok szólalni, hogy mondja érthetően, amit akar, amikor lendületesen folytatja:
– Tájékoztatom, hogy beszélgetésünket fölvesszük!
– Nem lesz mit, mert én nem tárgyalok tovább Önnel – dörmögöm a kagylóba, s megszakítom a vonalat.
Az ilyen „beszélgetések” egy-kéthetente megismétlődnek nálam. Megvan még a vezetékes telefonom, ennek száma megtalálható a nyilvános telefonkönyvben; nem is haragszom, ha hívnak, elvégre erre szolgál a skót származású Alexander Graham Bell által 1876-ban szabadalmaztatott készülék (bár az amerikai Kongresszus 2002-ben úgy határozott, hogy hivatalosan a firenzei Antonio Meucci tekinthető a telefon feltalálójának, aki ugyan már 1871-ben feltalálta azt, de a bejegyeztetéshez akkor hiányzott 10 dollárja, így csak 1876-ban jelentette be szabadalmi igényét). – Ám az nem tetszik, hogy a hívó érthetetlenül mutatkozik be, majd „tájékoztat” beszélgetésünk rögzítéséről.
Mindig fontos „életfilozófiám volt”, hogy bármit teszek is, az olyan legyen, hogy utána tiszta maradjon a lelkiismeretem, ne kelljen szégyenkeznem, vagy azon rettegnem, nehogy kiderüljön később valami. – „Nincsen olyan titkos dolog, mit az idő ki nem forog” – tartották a „régi öregek”. (Erre a „kategorikus imperatívusz”-ra tanítottam gyermekeimet, s ajánlottam későbbi munkatársaimnak is.) Most sem félek tehát semmitől, attól sem, hogy egy ilyen beszélgetés során majd „csőbe húznak”.
Azt is elfogadom, hogy a mai tömegközlési eszközök alkalmasak a közvetlen megkeresésekre, üzleti haszonnal járnak. Azt is elfogadom, hogy nem akadémikusok ülnek a hívó fél székében, de legalább szólni kellene nekik, hogy ha a hívottal nem közölték, milyen ügyben akarnak vele beszélgetni, ne gondolják, hogy az csak úgy szóba áll velük…
Annál is kevésbé, mert ennek vannak kulturáltabb formái is, íme, példaként egy velem történt eset.
A hívó hölgy érthetően mondott egy nevet, majd azt, hogy melyik (közvélemény-kutató) intézet megbízásából keres, utána azt kérdezte, hajlandó vagyok-e néhány kérdésére válaszolni.
– Természetesen! Kérdezzen! – adtam beleegyezésemet.
– Fölvehetjük a beszélgetésünket? – érdeklődött.
– Igen, hozzájárulok – válaszoltam, s jöttek kérdései. Közülük kettőre vagy háromra nem válaszoltam, mert úgy véltem, jellegük miatt azok nem tartoznak a „köz”-re…
Az e bejegyzés elején ismertetett hívás során az sem derülhetett ki, miért keresett az illető. Számára talán fontos lehetett, de már az elején elrontotta!
Engem pedig emiatt már ezek után nem is érdekelt!
