Állítólag ha valaki finnyásan turkál az ételben, az nem elég éhes. Ebben lehet némi igazság.
Valami nagy, éleslövészet volt Túrkevén, mert századunkat biztonsági őrségbe vezényelték. Ez azt jelentette, hogy több kilométeres sugarú körben lezárták a lőteret, azaz katonákat állítottak minden olyan útra, amely a veszélyes terep felé vezetett, hogy ne engedjenek arra senkit.
Én Németh Sanyival voltam együtt valahol, jó messzire „felállított őr”. Reggeli után autóval vittek ki bennünket a prérire, s azzal hagytak ott, hogy délután hatkor értünk jönnek, akkor ér véget az éles lőgyakorlat. Indulás előtt kaptunk fejenként két doboz vagdalt húst – egyet ebédre, egyet vacsorára –, két darab kenyeret; kulacsunkat hideg vízzel töltöttük meg, így aztán bizakodva vártuk, hogy egy napra szabadok lehessünk.
Ez az őrség maga volt a Paradicsom. Heverésztünk a napon, süttettük a hasunkat, bámultuk a tavaszi égen úszó bárányfelhőket, élvezettel hallgattuk az éledő természet üde hangjait. Meg egymást. Sanyi kellemes beszélgető-partnernek bizonyult, gyorsan telt vele a nap.
Természetesnek tartottuk, hogy a friss levegőn 10–11 órára megéheztünk. Elő egy-egy konzervet és a hozzávaló kenyeret, barátságosan jó étvágyat kívántunk egymásnak, s hamarosan elégedetten kortyoltuk a már kissé langyosodó vizet. – Mit mondjak? Nem volt túl bőséges az elemózsia, de már nem voltunk annyira éhesek, mint előtte.
Kb. kettőig bírtuk. Ekkorra ismét mardosott az éhség, ám bölcs önmérséklettel úgy határoztunk, hogy nem faljuk föl hebehurgya módon a teljes élelmiszer-készletünket, hanem csak a felét, mert még igen messzinek tűnt a következő nap reggele. (Annak a napnak az estéje is, de ekkorra szólt a második doboz tartalma, utánpótlásra tehát nem számíthattunk.)
Kettőnknek egy doboz konzerv és egy darab kenyér. Abszolút tisztességes módon osztottuk el, ahogy illik: egyikünk megfelezte, a másikunk választotta valamelyik részét. – Így is fájdalmasan kevés volt, s az autó még csak négy óra múlva jön értünk… Kibírjuk!
Ki is bírtuk kb. másfél–két órán keresztül, akkor azonban ismét enni, pontosabban: „csipegetni” kezdtünk. Valamelyikünk azt javasolta, hogy csak a kenyér egy részét együk meg, a konzervet hagyjuk hazaérkezésünk idejére, mert lehet esélyünk majd a táborban ahhoz kenyeret szerezni. E javaslatot másikunk „egyhangúlag” elfogadta. – A határozat végrehajtásába azonban kis baj keveredett: az egész kenyér elfogyott.
Növelte a bajt, hogy már vizünk is alig maradt. Gyerekkoromban én ugyan ettem zöldbarackot, vadon nőtt papsajtot, sóskát, akácvirágot, somot, szedret és más efféléket, ott azonban ilyesmik nem termettek, de az is lehet, hogy még kora tavasz volt ezek megjelenéséhez. Így aztán nem volt lehetőségünk a víz pótlására, de még „helyettesítésére” sem.
Azt mondják, hogy „a magyar” katonák kemény legények? Lehet, de azon az őrhelyen a „Német(h)” és a „Tót(h)” katona is az volt!
Eljött a hat óra. Nem kellett nekünk olyanokat vezényelni, hogy „fogadás balról”, azt hiszem, egységesen és állandóan balra néztünk, epekedve várva onnan az értünk jövő kocsi feltűnését, s eközben szinte „eszeveszett dőzsölésbe” kezdtünk: megittuk maradék pár korty vizünket.
Ámde nem tűnt föl semmi, hacsak az nem, hogy az autó nem jött. Még fél hétkor, hétkor, sőt fél nyolckor sem…
Elindultunk ketten a tábor felé. Az úton kifelé nem fordultunk semerre semmilyen kereszteződésben, ezért bíztunk abban, hogy vissza is találunk. Közben besötétedett, csak halvány holdfény derengett, így még az utat is majdnem láttuk… Azért csak majdnem, mert az éhség és szomjúság jelentősen akadályozott ebben.
Mi azonban nem sokáig „vakoskodtunk”! Ott, az éjszaka csöndjében, a szabad természet „lágy ölén”, a serkenő fűben közösen, nagy kéjjel „tettük magunkévá” maradék, egy db. konzervünket.
„Nagy kéjjel” – írtam, mert valóban élvezet volt az a „vacsora”. Vagdalt húst, kenyér nélkül, kinn a pusztában, a térdéről, sötétben, koszos kézzel csak két, igen éhes-szomjas katona ehet…
Bevallom: azóta is keresem azt az ízt. Időnként mindenféle színben pompázó, „Vagdalt hús” feliratú doboz tartalmát kóstolom meg, de olyan finomat, mint ott ettem, azóta sem találtam. Persze, az is lehet, hogy olyan éhséget-szomjúságot nem gyakran érez az ember…
Az esethez tartozik, hogy éjfél körül értünk a táborba, ahol az őrségen kívül már mindenki aludt. A sátrak előtt két hatalmas üstben forró feketekávé állt a másnapi reggelire. A kulacsomon ugyan ott volt az egész napi „fáradtság”, én azonban bemerítettem az egyikbe. „Glu-glu-glu” – muzsikálta vissza, s amikor elhallgatott, én következtem: egyhuzamra megittam az egy liter kávét. Kicsit égette a torkomat, de ez elenyésző apróság volt kínzó szomjúságomhoz képest. Másodszor is megtöltöttem, s „ágyamba vittem” a forró kávéval teli kulacsomat…
A sátortársak már mélyen aludtak. Talán észre sem vették, hogy én néhányszor fölébredtem, megsimogattam kulacsom kerek fenekét s a nagy csöndben „szájon csókoltam”. Nagyon szerettem azt a feketét!
Hát, persze, hiszen „szőke” sehol nem volt a közelünkben…
