Amikor csak tehetem, mindenkor nézem a parlamenti közvetítéseket.
Nem vagyok beteg, nem vagyok önsanyargató sem, inkább szakmai kíváncsiságból, érdeklődésből kísérem figyelemmel az ott történteket. Értékelem a jó poénokat (amelyekből – sajnos – igen kevés adódik), bosszankodom a keménykedő, ám kulturálatlan felszólalások miatt (amelyekből viszont – sajnos – igen sok hangzik el), egyszóval: nézem a plenáris ülés eseményeit.
Néhányszor már volt alkalmam közvetlenül is jelen lenni az ülésteremben, és élőben láthattam az ott történteket. – Nem akarom eltúlozni, de nagyon rossz érzésekkel jöttem ki minden ilyen alkalommal az Országház méltán megcsodált, világszép épületéből.
A képviselők a tanácskozás alatt olyan magas alapzajjal beszélgetnek, mászkálnak, nyüzsögnek, hogy alig lehet bármit is érteni (újabban a levezető elnökök is egyre gyakrabban intik rendre/csendre a „komoly honatyákat”. – Ez utóbbi szavakat azért tettem idézőjelbe, mert akinek annyi önfegyelme sincs, hogy csendben hallgassa a másikat, a saját képviselőtársát, az nem érdemli meg a mandátumot, az ne hivatkozzon a „választók bizalmára”, mert az nem „ilyen esetre” szól...). A problémám ezzel mindössze az, hogy senki nem kéri számon tőlük a távollétüket, legföljebb a fontosabb szavazásokkor [jóllehet az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. tv. 28. § (1) bek. szerint „A képviselő ... kötelessége részt venni az Országgyűlés ülésein”, úgyszintén „(2) A képviselő az Országgyűlés szavazásain köteles jelen lenni”], még sincs meg bennük az a minimális vagányság, esetleg a felszólalóval kapcsolatos „szolidaritás”, hogy ha egyébként nem érdekli őket, amiről éppen szó van, akkor menjenek ki a teremből... De nem, ők ott vannak, sőt, körülülik a saját pártjukhoz tartozó, éppen beszélő társukat, hogy jól lehessen látni mindegyiküket a televízióban.
Nem, dehogy haragszom rájuk, csak mérhetetlenül szánalmas pitiségnek tartom az effajta magatartást.
Van viszont egy olyan jelenség, amelyik kifejezetten bosszant.
Minden alkalommal, amikor a levezető elnök azt mondja: „kérem, szavazzanak!” a gyanútlan szemlélő azt várja, hogy a képviselők szép csendben a szavazógombhoz nyúlnak és megnyomják az „igen”, a „nem”, vagy a „tartózkodom” feliratút. – Itt azonban más történik!
Rögvest hátborzongató rikácsolás kezdődik. Minden frakcióból nagy levegőt vesz 1–2 olyan, valószínű gyermekkori elnyomatására keserűen emlékező, ám igazi énje korlátlan kibontatkoztatásnak idejét éppen ott elérkezettnek látó képviselő, és fülsértően elkezd ordítani: „igeeen”, a másik pedig, hogy „neeem” és ezeket kétszer–háromszor megismétlik, amíg a többiek szavazni kezdenek. – Olykor az az ember érzése, hogy ezek a kikiáltók valamilyen „hangtorzító” kurzuson vehettek részt, mert a természet önmagában aligha képes olyan artikulálatlan hangot adni homo sapiens torkába, amilyeneket ezek ki tudnak ereszteni.
Pedig a parlamenti frakciókat már nálunk is ismerik! Ezek lényegét az Országgyűlés korábbi Házszabálya [46/1994. (IX. 30.) OGY határozat 14. § (1) bek.] így mondta ki: „Az ugyanazon párthoz tartozó országgyűlési képviselők országgyűlési tevékenységük összehangolására képviselőcsoportot hozhatnak létre”.
E képviselőcsoportok (azaz: frakciók) direkt a képviselői tevékenység összehangolására alakultak; azért kapnak jelentős külön jogokat és jelentős anyagi támogatást is a parlamenti büdzséből. – Talán nem tudják megoldani feladatukat olykor kocsmai óbégatásokat is alulmúló bekiabálások nélkül? Lehet, hogy akkor nem jól „hangolnak össze”?
Kizárt, hogy a képviselők elfelejtik, hogyan szavazzanak, ha arról a frakcióülésen megállapodtak! Ha netán mégis így történne, írják rá a laptopjuk képernyőjére, amit mindenki megkapott képviselőként! Vagy a laptop tetejére is írhatnák, ahova most csacska politikai reklám-szövegeket ragasztanak és nyitják a tv-kamerák felé.
Szemben minden ellenkező híreszteléssel, a magyar Országgyűlésben is vannak komoly, színvonalas viták, hozzászólások; vannak jó szónokok, akiket hallgatni szellemi üdülést, élményt jelent. – Az előbbiekben természetesen nem ezekről a képviselőkről beszéltem, hanem azokról, akik miatt esik a parlament népszerűségi mutatója, akik miatt egyre nehezebb dolga van a házelnöknek, amikor eleget akar tenni annak a törvényi előírásnak, hogy „gondoskodik az Országgyűlés tekintélyének megóvásáról, az Országgyűlés rendjének és biztonságának fenntartásáról”.
Vagy ha már a parlament méltóságát és tekintélyét úgyis figyelmen kívül hagyják, akkor legalább „emberi” hangon és diszkrétebben, csak az éppen szükséges hangerővel közöljék ezek a rikkancsok a talán feledékeny párt-társukkal, melyik gombot nyomják meg...!
Éppen befejeztem ezt a dohogó írást, amikor a „háttér-televízió” képeket mutatott arról, hogy ifjú országgyűlési képviselők közéleti méltóságuk teljes fegyverzetében, a választók bizalmából, éppen a „kétfarkú kutya párt” emblémáját, igen, a „kétfarkú kutya” bárgyú rajzát ragasztották ki a plenáris ülés idején a terem falára...
„Borzasztóan színvonalas” ez az egész!
