Ismerem a „színvakság” szó jelentését! Az az értelme, hogy valaki színeket nem érzékel, hanem mindent fekete-fehérben lát (tudom, azok is „színek!”); mások szerint helyesebb a „színtévesztés” kifejezés, hiszen talán minden ember lát bizonyos színeket, de nem tudja pontosan megkülönböztetni azokat, főképpen a „kiegészítő” színeket egymástól.
Az utóbbi időben (években? évtizedekben?) nagyon buta „divat” terjedt el, főleg a színes magazinok területén. Ezek természetesen különlegeset, „ütőset” akarnak kínálni olvasóiknak, ami mindenképpen helyes, hiszen mindegyik növelni akarja az eladott példányok számát, azt akarja, hogy tessék mindenkinek, aki kézbe veszi azokat.
Ámde nem mindegy, hogyan! Némely kiadványok ugyanis egyáltalán nem alkalmasak erre, mert már annyira „színesek”, hogy teljesen olvashatatlanok is. – Túl színesek, de nem a tartalmuk miatt!
Egykor valaki kitalálta, hogy a korábban jellemző nyomdai megoldáshoz képest (fehér alapon fekete szöveg) legyenek a betűk másféle színűek, ne feketék. Ez jó ötletnek bizonyult; a következő lépés már az volt, hogy az alap, a „háttér” is színes legyen, ezen aztán még különlegesebben mutatnak a színes betűk.
És ha volt „sötét középkor”, akkor napjainkra beköszöntött a „sötét újkor” is!
Ma már nem ritka a sötétkék, esetleg bordó alapon fekete színnel szedett betű. – Nem vagyok ugyan „fogyasztója” a bulvársajtónak, de nemrég valamilyen cikkre kíváncsi lettem, s venni akartam egyet az újságostól. Nagy szerencsémre ott nyomban bele is lapoztam, s vörös alapon fekete betűs szöveget láttam, amely első pillanatra is olvashatatlan, szemet rontó volt. Otthagytam, s így vesztettek egy vásárlót. (Nem hiszem, hogy én vagyok az egyedüli, aki így járt...)
Az írott sajtó másik területe is beleesett ebbe a buta „járványba”. A keresztrejtvények ún. „skandináv” típusába (ahol a beírandók rövid meghatározása nem külön, hanem a rejtvényrács négyzeteiben szerepel) a meghatározásokat jó sötét alapon fekete betűkkel nyomtatják, sőt, ugyanígy „bemázolják” a megfejtendő fősorokat is, nyilván azért, hogy így is nehezebb legyen megfejteni a rejtvényt... – Az ilyeneket kiadók nem gondolják, hogy ezzel a saját üzletüket rontják, mert egyik újságárus ismerősöm mesélte, hogy vannak olyan idősebb rejtvényfejtők, akik minél nagyobb betűkkel szedett, minél könnyebben olvasható rejtvényeket keresnek, s elfordulnak a színekkel számukra kevésbé használhatóvá tett kiadványoktól.
Van még egy olyan terület, ahol hasonló problémák merülhetnek föl.
Régóta büszkék lehetünk arra, hogy a külföldi filmek magyar szinkronizálása kiemelkedően jó, sőt, gyakran elhangzott, hogy némelyek (mint pl. a Flinston család, a Frédi és Béni sorozat) magyar változata sokkal jobb az eredetinél – a magyar szövegét a „rímhányó” Romhányi írta...
A szinkronizálás ellen azt szokták érvként felhozni, hogy az eredeti szöveg és hang hallása segíthetné a nyelvtanulást, ami hazánkban is egyre inkább fontossá válik, s amitől a szinkronizálás megfosztja a nézőket. – Helyette jobb a magyar nyelvű feliratozás!
Ki is találták a jó megoldást: a magyar szöveget a film alján egy fehér szalagra fekete/szürke betűkkel írják, hogy jól olvasható legyen.
Aztán ezt is „megújították”. Ma már gyakran fehér betűkkel írják (szalag nélkül), s ha éppen havas tájon játszódik a jelenet, akkor a fehér alapon fehér betűk igazi „csemegét” jelentenek a néző számára...
Elhiszem, hogy mindez „takarékossági” okokból történik; azt is elhiszem, hogy olyan sok a „megrendelő”, hogy a stúdiók nem győzik ezeket ellátni megfelelő szintű „termékkel” – csak azt nem hiszem, hogy a (számítás)technika mai fejlettsége nem tenné lehetővé a „fogyasztóbarátibb” megoldások alkalmazását!
