Kérem, „ne vessenek meg” (vagy „nevessenek meg”!), de Ady Endrének „A ló kérdez” c. verse jutott eszembe az idei téli vizsgaidőszakban az egyik alkalommal. – Emlékeztetőül:
Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
Nos, azon a napon a vizsgáztatás végére két hallgató maradt. Arra mindig is nagyon vigyáztam, hogy soha ne üljek le velem szemben egyetlen vizsgázóval, nehogy bármi félreértés is adódjon abból, hogy csak ketten vagyunk a kollokviumon, ami köztudomásúan beszélgetést jelent.
Mindig csak egy hallgatót szoktam vizsgáztatni. Ez alatt azt értem, hogy ha a soros kérdezett valamit nem tud, nem kérdezem a másikat, nem adom tovább a kérdést stb., s amint valaki „végzett”, beírom a jegyet az indexébe (vagy sehova, mert mára megszűnt az index, más papírt meg nem hoznak a hallgatók), s kérdezem a következőt. Amikor mindenki befejezte, mindenkinek be van írva az osztályzata, mindegyiktől megkérdezem: hogyan értékeli a saját feleletét. – Ezt lehet „aljas módszernek” minősíteni, ám felettébb hasznos megoldás.
Egyrészt lemérhetem, hogyan értékelik az ott nyújtott teljesítményüket a hallgatók (rögtön hozzáteszem: jól, pontosan érzékelik a feleleteik közötti különbséget), másrészt védekezést jelent számomra is, hogy ha valaki elégtelenre értékelte a benti produktumát s valóban elégtelent kapott, akkor a folyosón ne legyen „képe” azt mondani, hogy bár mindent tudott, a vizsgáztató mégis kirúgta, hiszen más „tanú” is ült a velem szembeni oldalon...
Mint említettem, akkor két vizsgázó volt a szobában.
Miközben az elsőt kérdeztem, ő minden válasza után visszakérdezett: jó-e ez a válasz; így pontos-e, vagy másképpen kellene mondani; van-e még több eleme az esetleges „felsorolásnak”? – és más efféléket.
– Kollegina, emlékeztetem: Ön most nincs abban a helyzetben, hogy engem kérdezzen; erre itt most csak én vagyok jogosult – mondtam neki. (Hozzáteszem, ilyesmi egyre gyakrabban előfordul, a vizsgázók minduntalan „visszakérdeznek”.)
Amikor ővele „végeztem”, beírtam a eredményt, s a másikhoz fordultam (volna) kérdésemmel, mire az, aki befejezte ottani „fellépését”, váratlanul megszólalt.
– Elmehetek? – szegezte nekem a kérdést.
– Arra kérem, maradjon még, amíg a másik vizsgázót is meghallgatom, mert nem szoktam másodmagammal ülni ilyenkor.
– Bocsánat, de akkor legalább megtudhatom, milyen jegyet kaptam? – türelmetlenkedett.
– Hogyne! Amint a másik vizsgázó is végez, mindkettőjük osztályzatát fogom közölni – zártam le a diskurzust, s folytattuk a vizsgát.
Nem szeretném, ha bárki is félreértené, vagy még inkább félremagyarázná azt, hogy a címben idézett Ady-vers jutott eszembe a vázolt eset kapcsán. Természetesen nem tekintem „lónak” a vizsgán (vissza)kérdező hallgatót; az idézet utolsó sora viszont úgyszólván „telitalálat”...
