A közelmúltban órát kellett vennem, be is tértem egy óraboltba.
– Mit parancsol? – érdeklődött udvariasan a boltos.
– Egy pontos karórát szeretnék – mondtam csendesen, de határozottan.
Erre a derék eladó készségesen bemutatott sok időmérőt, vég nélkül sorolva mindegyik speciális jó tulajdonságát, sőt, „tudását”.
– Ezen nincs másodpercmutató; ez azt is mutatja, hányadika van; ezen az is látszik, milyen napot írunk; ez analóg és digitálisan egyaránt mutatja az időt…
– Olyan nincs, amelyik tud vasalni és mosogatni is, de legalább a cipőmet lekeféli? – vágtam közbe, mert azt a benyomást keltette, hogy nem fog megsértődni ilyen szamárság miatt. Értette kérdésemet.
– Tehát csak egy sima óra?
– Attól tartok, félreértett, uram: egy pontos óra! – mondtam nyomatékkal.
– Válassza ki, milyen stílusú legyen! – simította végig a levegőt a vitrinben csillogó órák fölött. Hamarosan rámutattam háromra. Kettő kerek volt, a harmadik négyzet alakú, de mindegyiken volt másodpercmutató, jól látszottak a számok (oldalról is), igaz, egyiken sem volt iránytű, úszóhártya, lépés-számláló, vízmélység-mérő, kalória-táblázat és más efféle külön „szolgáltatás”.
– Akar rendes lenni egy biztos vevővel? – kezdtem ácsolni a kelepcét neki.
– Hogyne, uram, mi a teendőm? – adta meg magát.
– Egy apróságot kérek mindössze. Állítsa be mind a három kiválasztott órát másodpercre egyformán a pontos időre! Egy hét múlva, a jövő csütörtökön ilyenkor visszajövök, s azt viszem el a három közül, amelyikre Ön azt mondja, hogy a legpontosabb. Ön ért az órákhoz, az Ön szava nekem itt mindennél nagyobb garanciát jelent majd! – suhintottam lelki kardommal a remélt hiúsága felé.
Az ígért időpontban megjelentem. Fölismerte bennem az egy hete nála járt „furcsa” vevőt. Elém tette a kiválasztott órákat, majd a sajátjára nézett.
– Ez kettő másodpercet késik, ez pontos, ez is pontos – sorolta.
Az egyik „pontost” ragaszkodóan húztam magam felé az üvegvitrin tetején, óvatosan, nehogy megsértse a tükörsima felület az én új, máris féltett szerzeményemet.
Otthon azonnal a monitor elé ültem, s rávarázsoltam a pontos időt, majd az új órámat kézbe véve vártam a pillanatot, amikor „eltalálhatom a mozgó célpontot”, azaz akkor nyomom meg az óra oldalán lévő gombocskát, amikor a képernyőé eléri a nálam kicsivel előbbre állított időpontot.
Voltam katona, lőttem pisztollyal, géppisztollyal, golyószóróval, bazookával, dobtam éles kézigránátot, lőttem lőlapra, céltáblára, harckocsi-makettre, sőt, mozgó célpontra is. Tudom, hogy ilyen esetben a mozgó célpont elé kell tartani, elméletileg tehát készen álltam a nem túl bonyolult órabeállításra… Ujjam az óra kicsi gombján nyugodott…
Most!!!
Sajnos, a célt elvétettem… egy másodperccel lemaradtam…
– Mindegy, nem jelentős – konstatáltam kissé rezignáltan, s nem kezdtem újból lesben állni a másodpercekért.
Azóta az órám egyfolytában „késik”, de változatlanul csak egyetlen másodpercet az internet-órához képest, immár másfél hónapja. Pontossága lenyűgöző. Érdemes volt kivárni az egy hetet az óraboltos tisztességére apellálva!!!
Van azonban egy sokkal súlyosabb probléma, amely nekem már úgyszólván fityfiritty.
Másfél hónapja folyamatosan „ellenőrzöm” nagy élvezettel s titkos kajánsággal a közmédiumok pontos időjelzéseit. Nos, nem gyakran értenek egyet az én órámmal.
Életemben kétszer már voltam milliárdos. Jókedv, gondtalanság; fiatalok hada vett körül, fiatal voltam magam is. – Sajnos, ezek az idők elmúltak!
Szeretem a humort: a harsány gyilkost és a csendesen surranót is. Ha ismét milliárdos lennék, egy kis szobát rendeztetnék be palotám alagsorában. A bejárattal szemben a falra vetíteném kinagyítva az én órám számlapját. A bal oldali falra szerelt ébenfa polcokon sok-sok rádiót, a jobb oldali polcokon sok-sok televízió-készüléket helyeznék el, mindegyiket más-más magyar adóállomásra hangolva. Elképzelik, micsoda szórakozást jelentene a minden egész órában a sok-sok gongütés és pí-pí-zés hangzavara? Nincs ugyanis kettő, amelyik ugyanazt a „pontos időt” jelzi!
Most azonban tüstént megkérem a nyájas Olvasót, hogy az előző bekezdést semmiképpen se olvassa el, mert nem szeretném, ha bárki is elorozná „óraszoba”-ötletemet, még kevésbé szeretném, hogy „tréfás ember”-híremet keltsék, pedig én csak egyetlen fontos felfedezést tettem: az az állítás, hogy a sajtó nagyhatalom, egy területen biztosan érvényesül: abban, hogy a magyar elektronikus sajtó fityiszt mutat Greenwich-nek, meg az egész EU-nak, azzal, hogy mindegyik adónak van saját „pontos ideje”…
Na és, persze, van egy másik „felfedezésem” is: három bekezdéssel előbb azt írtam, hogy „életemben kétszer már voltam milliárdos”. Ez így nem egészen pontos, mert – sajnos – nem milliárdos, hanem „billiárdos” voltam, először a középiskolai kollégium folyosóján felállított karambol-asztalon (gombával és három golyóval), valamint a katonaságnál a zászlóalj KISZ-klubjában. (A többi, azaz a jókedv és a sok fiatal, úgyszintén valamennyi magyar rádió és tv-adó „saját pontos ideje” – stimmel.)
