Charlie-to blogja

 Jönnek a hírek – köztük egy igen „furcsa” is!

Megfutamítottak három rendőrt egy 17 éves focista rokonai Borsodban

 

Egy futballmérkőzésen történtek miatt akarták előállítani a kamaszkorú focistát az edelényi rendőrök. A fiú és családja azonban hevesen ellenállt: az egyik rendőrnek sípcsontját törték, és végül meg is futamították a járőröket.

 

Az edelényi rendőrkapitányság három járőre a vasárnapi Perkupa-Zádorfalva labdarúgó-mérkőzésen történtek alapján, bűncselekmény gyanúja miatt akarta előállítani a hazai csapat 17 éves játékosát, aki a meccsen egy rá nézve kedvezőtlen bírói döntés miatt bántalmazta a játékvezetőt.

A rendőrök a fiatal férfi lakcímére mentek, ahol az udvaron tartózkodó szülők fenyegetőzve, szitkozódva közölték velük, hogy szerintük fiuk jobb helyen van otthon, így nem engedik, hogy a rendőrök elvigyék.

 

A földön fekvő rendőrt rúgták

A 17 éves játékos édesanyja az egyik rendőrt megragadta és behúzta őt a kialakult csoportosulás tagjai közé. A fiatal férfi pedig felkapta az udvaron lévő kerékpárt és azt az egyik intézkedő rendőrhöz vágta, aki a földre esett, majd apa és fia együttesen elkezdték őt rugdosni, ütlegelni.

A rendőrök közül ketten a szolgálati lőfegyverüket is elővették, kibiztosították, miközben harmadik társuk rádión erősítést kért. A fegyverek látványára az agresszív magatartást tanúsító emberek egy rövid időre megtorpantak, a rendőrök ezt kihasználva az autójukhoz hátráltak, majd felszerelésük egy részét is hátrahagyva az erősítés megérkezéséig elhagyták a helyszínt.

Az intézkedésben részt vevő rendőrök egyike súlyos, 8 napon túl gyógyuló sípcsonttörést, kollégája könnyebb sérüléseket szenvedett, míg a harmadik rendőr, egy nő nem sérült meg.

Szerző: MTI Hvg.hu 2015. május 26., kedd, 12:02

 Hogyan? Ezt újra el kell olvasni, bizonyára rosszul láttam: „az egyik rendőrnek sípcsontját törték, és végül meg is futamították a járőröket”.

Döbbenten olvastam e tudósítást, de ugyanakkor elöntött a csendes düh is!

Először is: ne menjen nő (még egyenruhában sem!) olyan helyre (előállításra!), ahol „jó esély van” arra, hogy a „fiú és családja” nem süteménnyel vagy kenyérrel és sóval, hanem fenyegetőzéssel, szitkozódással, földön fekvő kerékpárral, netán falhoz támasztott vasvillával fogadja az intézkedni akaró „hivatalos személyeket”.

Másodszor: szólni kellene a rendőröknek, hogy a „szolgálati lőfegyver” védekezésként is használható, ha pl. megtámadják őket, mert a kibiztosítás önmagában nem ér sokkal többet, mintha bemondanák az előző heti lottószámokat... Számos döbbenetes példát lehet említeni a világból (elsősorban az USA-ból), ahol a rendőr sima igazoltatás során is lelő gyanúsan viselkedő embert, nemhogy ha társa a földön fekszik és rugdossák, sőt, sípcsontját törik!!! Nem vagyok rendőr, de hallottam olyat, hogy ilyen esetben – mintegy „nyugtatóként” – lábon kell lőni a támadót (és csak ha tovább támad, akkor kell agyonlőni)! Ne tessék elsápadni, a rendőrt nem „megfutamodni” küldték az ilyen „bevetésre”!!! Valahol már idéztem Szun-ce, a 2400 évvel ezelőtt élt kínai hadvezér mondását: „Ölj meg egyet és megretten tíz”. – Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy a szolgálatos rendőr a napszaknak megfelelő köszönés helyett lője lábon, akivel találkozik, de sokkal jobb, ha nem a rendőr ijed meg...

A támadók tulajdonképpen „rendesek” voltak, mert nem fegyverezték le a rendőröket (rugdosás, ütlegelés közben talán meg is tehették volna), a felszerelésüket is „önként” hagyták hátra megfutamodásuk idején a rend őrei.

Harmadszor: meg kellene tanítani a rendőröket a jogos védelem szabályaira a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény alapján:

22. § (1) Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges

(2) A jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha

1. a) azt személy ellen
2. aa) éjjel,
3. ab) fegyveresen,
4. ac) felfegyverkezve vagy
5. ad) csoportosan

követik el,...

(3) Nem büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl.

(4) A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.

 Nem kell semmiféle jogi előképzettség e szabályok pontos megértéséhez, sőt, a (4) bekezdés még azt is egyértelműen tartalmazza, hogy a megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől, azaz nem terheli „menekülési kötelezettség”!

Kizártnak tartom, hogy ezt ne tanították volna minden rendőrnek, ha pedig elfelejtette, netán megijedt, akkor alkalmatlan erre a komoly feladatra!

Negyedszer: a tudósítás nem szólt arról, hogy az intézkedés alá vontak cigányok voltak-e vagy sem. Megjegyzésem általános, de világos: származása, nemzetisége, bőrszíne stb. alapján senki sem kerülhet hátrányos helyzetbe, de – ne legyünk farizeusok! – előnyös helyzetbe sem! Gyanítom, a rendőrök attól félnek, hogy ha netán „valami rosszat” tennének velük, azonnal ordibálni kezdenének, hogy származásuk miatt bántják őket, és még ők húznák a rövidebbet... Az ilyen félénk emberek szegődjenek inkább pl. könyvkötőnek, ne a rend őrének, akire az emberek éppen bajukban számítanak!

Ötödször: ha az állampolgár, akinek védelemre van szüksége, „megfutamodó” rendőrökről hall, akkor mit tegyen a gátlástalan tolvajok ellen? Vezessen áramot a kerítésébe? Öntsön mérget a borába? – Avagy netán szervezzen önvédelmi osztagokat?

Ezek a kérdések véresen komolyak ám! A miniszterelnök a közelmúltban éppen az állam önvédelemhez való jogáról beszélt az Európába özönlő „megélhetési menekültek” távoltartására. Ez a jog komoly érték, amitől nem lehet(ne) megfosztani senkit, mert az biztosan nem vezet(ne) jóra!

Ugye, mindenki hallott a „Fekete sereg” elnevezésű, bizonyos településeken korábban zárt sorokban vonuló emberekről, vagy napjainkban is arról, hogy van olyan parlamenti párt, amelyik azt igéri, hogy hatalomra jutása esetén megszervezi a csendőrséget? Ugye, arról is hallott, hogy a jó testfelépítésű, határozottan fellépő csendőrt annak idején senki sem merészelte „megtámadni”, hanem mindenki lapított, aki csak a közelébe került? Ugye, ezek után nem kell csodálkozni, ha a csendőrt igérő párt támogatottsága növekszik?

A belügyminiszter és parlamenti államtitkára hiába hivatkozik minduntalan a jelentősen megnövekedett rendőr-létszámra, ha a fegyveres szervnek eltörik a sípcsontját és megfutamítják, amikor intézkedni akar. És a polgárt nem érdekli a statisztika, ha szubjektíve nem érzi magát biztonságban!

Ha pedig a védelmére rendelt személy csak éles lőszer nélküli, üres „maroklőfegyvert” csattogtathat, akkor ne pocsékolja az adófizetők pénzét, mert aki segítségükre szorul, az bátor és hatékony beavatkozást vár el tőlük; megfutamodni ugyanis esetleg egyedül, rendőrök nélkül is tud (persze, ha engedik), és a rendőr sípcsontja is épségben marad...!

Őszintén kívánok gyógyulást neki – ámde együttérzésem nélkül!

Amikor jónéhány évvel ezelőtt egy esti szolíd borozgatás közben előterjesztettem a barátaimnak, hogy hamarosan olyasmibe kezdek, amit életemben még sohasem csináltam: horgászni fogok, akkor asztaltársaim, az irodalomtörténész professzor és a színész-boxoló egyaránt hangos kacagásban törtek ki. Már-már sértő volt, hogy kinevetnek, pedig én komolyan gondoltam...

Amikor kifogásoltam bántó magatartásukat, megmagyarázták, miért tették: én ugyanis mindenkinek – nekik is – állandóan mondom: ne telefonáljanak hajnali fél 9 előtt, mert én akkor kezdek feléledni. Inkább fennmaradok éjjel, csak ne kelljen korán kelnem; de hiszen egy horgász ekkor már hazafelé tart, hogyan akarok én ilyenkor halat fogni?

– Én majd délután fogok horgászni – vágtam rá némi bizonytalansággal, mert fogalmam sem volt, hogy a halak nem éppen olyankor fekszenek-e le aludni...

Azóta, persze, nem nevetnek ki, mert a négy „versenyzőből” álló kis csapatból én vagyok a „bajnok” egy négykilós ponttyal, amelyről hivatalos tanúsítványom is van, mert hazafelé jövet ki kellett fizetni, s ehhez kellett lemérni. (A tulaj nem csalhatott, nem mérhetett többet, mert mindenki vizsla szemekkel ellenőrizte, nehogy hozzáadjon akár egyetlen dekát is...)

Barátaim és ismerőseim nem is telefonálnak korán reggel, és ez így is van rendjén.

Történt pedig nem oly régen, hogy negyed 9-kor csörgött a telefonom. Én aznap korán keltem, már éppen reggelizni készültem a konyhában, amikor meghallottam az ismerős hangot. Morogtam is egy kicsit magamban, hogy talán nem ismeri az órát a hívó, vagy az „illemet” nem ismeri, de – „szokásomtól” ezúttal eltérve – mégis úgy döntöttem, hogy fogadom a hívását. – Bár ne tettem volna!

Amint nem túl vidor hangulatban közeledtem a telefon felé, minden megvilágosodott előttem...–Halló, drágám – hallatszott a készülék felől, de biztos voltam benne, hogy nem én adtam ki ilyen csicsergő hangokat, ám az is felrémlett bennem, hogy nem is a telefonból jöhetett ez a kedveskedés, hiszen a kagylót még senki sem vette föl...

Hát, persze, a televízió! A fölkeléssel egyidejűleg be szoktam kapcsolni, de a valódi nézése-hallgatása rendre elmarad, mert a fürdőszobában és a konyhában azonnal a rádióra váltok, arra jobban figyelek.

Igen, a televízióban futott valami reklám, s annak részeként csörgött a telefon és szólt bele valaki, én pedig...

... azóta nem kapcsolom be reggel a tv-t.

Ily módon eggyel kevesebb olyan nézője-hallgatója van, akit megtéveszthet az ismerős csengetés, én sem működtetem teljesen fölöslegesen a készüléket; így még a villanyszámlám is örülhet, hogy kisebb összeg terheli...

Szombaton déli egykor viszont valóban csörgött a telefon! Ilyenkor, ebédidőben, amikor sok ember bizonyára szundít egy kicsit? Mert hétközben, ha dolgozik az illető, lehet, hogy ekkor igyekszik „bepótolni” a kimaradt délidei lazítást.

Én nem szoktam ebéd után aludni, de ez egyáltalán nem értelmezhető úgy, hogy egyetértenék az ilyenkor telefonálókkal. – Fölvettem a kagylót.

– Jó napot kívánok, Ön most egy hangfelvételt hall – kezdte egy konzerv-hang –, örömmel tájékoztatjuk, hogy az Ön városába is megérkezett...

Letettem a telefont. Nem érdekelt, mi érkezett meg! Nem voltam mérges, sem dühös, tulajdonképpen nem is haragudtam senkire, kizárólag csak „szolidaritásból” szakítottam meg a vonalat. Azokkal „szolidaritottam”, akiket esetleg déli (vigyázat: nem téli!) álmából riaszthatott föl az érzéketlen reklámozó.

Azt hiszem, nem is lett volna értelme végighallgatni, mit kínált a hangfelvétel. Az ilyen módon hirdető cégtől úgysem vettem/béreltem stb. volna semmit, nem mentem volna el ingyenes bemutatójára/vacsorájára/üdülésére stb. – Nem kívántam semmilyen formában sem üzleti partnere lenni!

A helyzetet még az sem menti, ha esetleg a telefonáló-magnókezelő annak alapján kapja fizetését, hogy hány számra engedte rá – szombaton ebédidőben is(!) – hirdetése géphangját...

A közelmúltban beteget látogattam az egyik klinikán. Súlyos baja volt, mélyvénás trombózis; fölkelnie, sőt, mozognia is tilos, befáslizott lábát nem teheti le az ágyról. A kb. egy méternyire lévő szomszéd ágyon elhelyezett idős nő már óránként 15 percig lógathatja a lábát, de még nem állhat rá.

Odaérkezésemkor kezdte épp a „lógatást”. Alig fért el a szék a két ágy között, amire egyébként nem hosszú látogatásom idejére én is le akartam ülni, így aztán a szomszédasszony közelebb volt hozzám, mint az, akihez látogatóba mentem, mert annak szigorúan feküdnie kellett.

Az „én betegemmel” mi nem kiabáltunk ugyan egymásnak, de nem is sugdostunk egymás fülébe bizalmas szavakat, tehát a szomszédasszony minden szót hallott.

És ha már olyan szépen összejöttünk, ő is velünk nevetett, bólogatott veszettül, és véleményét sem rejtette véka alá, hanem tüstént tudtunkra is adta, rövid magyarázatokkal látva el álláspontját.

Más helyzetben bizony határozottan küldtem volna el nagyon messzire, de előtte világossá tettem volna számára hallgatózásának és belebeszélésének „tahósággá” minősítését – ám mivel ő volt az ágyához „szögezve”, semmit nem mondtam neki, hanem távozásom után fölhívtam telefonon az általam látogatott beteget, s biztosítottam, hogy nincs kedvem ágy-szomszédasszonyával is társalogni, ezért nem látogatom meg ismételten, inkább gyorsan gyógyuljon meg...

Most a kártérítésen gondolkodom! Újsághír: 

Téglával vert agyon egy kislányt. Most milliókat kaphat, mert zsúfolt a magyar börtön

 Hat magyar fogvatartott már pert nyert az állam ellen. Dominika gyilkosa is próbálkozik.

 A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul T. Zoltán, mert túlzsúfolt börtönben raboskodik. Ő az a férfi, aki 32 éves korában megölte a 16 éves Dráfi Dominikát, mert a fiatal lány nem viszonozta a szerelmét. Első fokon 18 év szabadságvesztésre ítélték, most bepereli a magyar államot. "Egy éve, hogy lecsukták, azóta 15 kilót hízott, kigyúrta magát, tévézhet a zárkájában, sportolhat, sétálhat az udvaron. Az én Dominikám meg ott van a temetőben, két méter mélyen a föld alatt" – kommentálta a hírt Dominika elkeseredett édesapja. A család nem tudja kiheverni szerettük értelmetlen halálát, az édesapa a mai napig azt mondja, neki három gyermeke van.

 A börtönök zsúfoltsága miatt Strasbourgban első fokon már hat magyar elítélt nyert pert, összesen 25,7 millió forint megfizetésére kötelezték a magyar államot.

Kiskegyed, 2015. május 8. péntek

 Annyit előre kell bocsátani, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) nem az Európai Unió szerve ugyan, ám abból a szempontból semmi különbség nincs közöttük, hogy ezt sem a normális, hagyományos „európai” értékek vezetik, hanem az az esztelen, tébolyult ideológia, amely az egyéni szabadságjogok mindenekfelettiségét vallja-hirdeti, és semmire nincs tekintettel. Nem ismeri a francia forradalom tanulságait, nem érti az emberi jogok lényegét, csak hallott valami zavaros felfogást, és annyit értett belőle, hogy „egyéni szabadságjogok”, de ennek lényegét, tartalmát, összefüggéseit már nem, ezt aztán széltében-hosszában üvölti és ádáz harcot vív érte, rettenetes rombolást végezve az európai civilizációban.

Kizárt, hogy az EJEB bírái ne ismernék a büntetés – olykor vitatott – céljait (megtorlás, a társadalom védelme, egyéni és általános megelőzés stb.), de hiszen ők nem alkotják a jogot, hanem alkalmazzák. A megalkotói voltak szellemileg nagyon távol a civilizációtól! (Az ilyen ítéletek azt sugallják, hogy érdemes nagyon súlyos bűncselekményeket elkövetni, mert a fegyházban is jó az ellátás, jók a körülmények, van ugyan némi zsúfoltság, de az még direkt hasznos is, mert rengeteg pénzt fial a szabaduláskor. Coki a fárasztó munkának, nem vagyunk mi hülyék!!!!)

És ezek kiabálnak akkor is, ha a halálbüntetés szót hallják valahol.

Nincs bizonyíték, hogy van visszatartó ereje és helyrehozhatlan a tévedés – hangzik fölényes „érvelésük”.

Van bizonyíték! Nem sokkal a halálbüntetés hazai eltörlése után valamelyik börtönben tíz életfogytigost kérdeztek: elkövette volna-e a súlyos bűncselekményt, ha lett volna halálbüntetést. A válaszok: 8 akkor is elkövette volna, de kettő nem. – Nekem ez a bizonyíték, nem a kultúrantropológusok és szociálpszichológusok gyötrelmes spekulációja utáni következtetések, olyanokéi, akik még távolról sem láttak börtönt.

A tévedés ellen pedig nem az a normális védekezési mód, hogy el kell törölni a lehetőséget, hanem az, hogy olyan rendszert kell kiépíteni, amelyik kiszűri, de legalábbis „lenullázza” a tévedés lehetőségét, s ha nem biztos, nem kell kiszabni-végrehajtani – a legmodernebb eszközök állnak ehhez rendelkezésre.

Úgy látszik, az emberek lassan, de egyre többen látják (be) az eltorzult eszme súlyos tévedését és tarthatatlanságát, és fokozatosan terjed az a felfogás, amit eleinte a „véleményvezérek” még hangos ciccegéssel fogadtak. Szerencsére, nem csak nálunk terjed, hanem néhány más európai országban is.

Csak nehogy már túl későn jöjjön a „felvilágosodás”!

Szeged sétálóutcáján, a Kárász utcán, a Széchenyi térhez közeli részen mindkét oldalon padok vannak, amit elfoglalhat az éppen ülni vágyó ember. Az egyik padtól az utca tengelye felé jó fél méternyire a járó felületbe építve, azzal lényegében egy szintben van egy bronztábla, rajta a következő felirattal:

NOVÁK ISTVÁN

 FŐÉPÍTÉSZ PADJA

 2013

Novák István kiváló főépítész és kiváló ember is volt, megérdemli, hogy ne csak valahol az építészeti dokumentumok, vagy szűkebb szakmai feljegyzések őrizzék nevét az általa tervezett „műtárgyakon” kívül, hanem egyéb más is juttassa majd az utókor eszébe a jeles alkotót.

Mindenkit megillet az elismerés is, aki az említett nemes ügyet szolgálta.

Érthetetlen azonban a számomra, hogy azt a táblát miért éppen a sétáló felületbe építették!

Ha valaki leül éppen arra a padra, amire utal a tábla, nem tudja annak feliratát rendesen elolvasni, mert az a másik oldal felé néz. Egyébként télen belepi a hó, máskor a járókelők cipői takarják, esetleg kóbor papírzsebkendő vagy sárga falevél akad meg a felirat betűi között...

Az egyébként jól megformált pad háttámlájára szépen föl lehetett volna erősíteni az adott táblát, úgy, hogy nem lett volna veszélyes az éppen oda telepedők ruhájára... A közeli házfalra téve is hirdethette volna a nagyszerű építész emlékét! – Ámde a földön, a járókelők talpai alatt?

Nyilván, valamilyen „modern művész”, látta, hogy Amerikában a temetőkben sincsenek „sírhalmok”, hanem a föld szintjére fektetett emléktáblák jelzik valaki örök nyughelyét. Esztétikailag sem hagy kívánni valót, talán praktikus is, hiszen egy mozdulattal le lehet nyírni a füvet a sírkertben (már, persze, ha ez egyáltalán szempont egy kegyeleti helyen!).

„Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak” – írta hajdan Petőfi.

Mostanában nálunk talán egyre kevéssé „domborulnak”, egyre kevesebb a koporsós temetés; az urna fölött nem emelkedik sírhalom, sőt, egyre gyakoribb a hamvak szétszórása is. Ez utóbbira a rossz nyelvek azt mondják, azért, mert a hozzátartozók nem akarják gondozni elődeik síremlékét. Az mindenképpen elfogadhatóbb magyarázat, hogy ez a módszer gyakorlatilag nem jár helyfoglalással...

Kényszerűen, de végül fogadjuk el a kevesebb helyet igénylő temetkezési megoldásokat! A megbecsülést jelének szánt emléktábla járda szintjébe építése azonban számomra elfuserált „művészeti ízlést” jelez, félő, hogy nem azt mutatja, aminek eredetileg szánták...

Vajon miért kapta ez a hasznos madár ezt a nem éppen hízelgő jelzőt?

Alighanem azért, mert amikor lerakja a „minden napra egy tojást”, azonnal nagy hangon, hetvenkedő kotkodácsolásba kezd és ezzel elárulja magát, hogy ti. megvan a tojás, tehát mehetnek a hang irányába az azt szerető éhes állatok vagy emberek...

Óhatatlanul ez jutott eszembe, amikor olvastam és óránként hírként hallom, hogy

Kimenekítették Bolíviából Tóásó Elődöt

 Magyar idő szerint péntek délután a Baptista Szeretetszolgálat a Külgazdasági és Külügyminisztérium technikai segítségével kimenekítette a magyar Tóásó Elődöt és a horvát Mario Tadicot Bolíviából.

A szervezet tájékoztatása szerint az akcióra a 4650 méter tengerszint feletti magasságon lévő Chungara közúti határátkelőhelyen került sor, miután a La Paz-i kormány több mint két hónappal a szabadlábra kerülése után sem adta vissza a magyar férfi útlevelét, és a vádalku-kapcsán megkötött egyezség több pontját sem tartották be. Tóásóék nem érezték az életüket biztonságban Bolíviában, ezért kértek segítséget Magyarországról.

Origo MTI 2015. 04. 26. 07:33

Ha a Baptista Szeretetszolgálat segít a bajban lévő embereken, megérdemli, hogy erről a nemes magatartásáról ország-világ tudomást szerezzen, hogy más is követhesse példáját.

Ha a Baptista Szeretetszolgálat kész azonnal részt venni Nepálban a rettenetes földrengés által emberéletben és anyagiakban okozott károk enyhítésében és helyreállításában, ország-világ elismerése jár neki.

Ha viszont a Baptista Szeretetszolgálat „kimenekít” valakit más állam területéről, más állam hatóságainak akarata ellenére, akkor ez után diszkréten hallgatni kellene, nem pedig hangosan „kotkodácsolni”, hogy mindenki fölkapja a fejét e fura hírre...

... például a bolíviai (bolív?) hatóságok, hogy ha netán oda is valamilyen katasztrófa után segíteni érkeznek a Szeretetszolgálat emberei, kapva az alkalmon, rákérdezzenek a Tóásó-menekítés részleteire...

Hogy a két esetnek semmi köze egymáshoz?

Bizonyára így van, ám ahol nem érvényesül a jogállamiság „bigott bűvölete” (amint ezt maga a Tóásó-story is mutatta), ott nincs garancia arra, hogy ne tegyenek föl efféle kérdéseket.

A bolíviai titkosszolgálat főnöke nem lejthetett örömtáncot, amikor megtudta, hogy egy „szeretetszolgálat” játszotta ki a profi szervezet „éberségét”, és juttatta külföldre a korábban annyira őrzött emberét. Kínos lehet neki, ha bemutatják az erről szóló újságcikkeket.

De hát ezt miért nem tudja-mérlegeli a sajtó? Vagy ha már maga nem jön rá, a Szeretetszolgálat miért inti-kéri diszkrét hallgatásra? Erre az sem mentség, ha az akcióban egy újságíró is részt vett, és ő éppen élete fő művét készül kihozni ebből a történetből! Nem lehet, hogy az ilyen hangos dicsekvés később súlyosan megbosszulja magát?

Ne legyen így, de a „buta tyúk” példája intő lehetne...!

Talán már az idősebbek is csak halványan emlékeznek, hogy hajdan a magyar országos rádió-főadó még másképpen működött.

Akkor még úgy szólalt meg, hogy „Kossuth Rádió, Budapest”. Igen, szépen hozzámondta, hogy „Budapest”, pedig régebben még nem volt minden településnek, vagy utcácskának külön rádióállomása. – Most ilyet nem tesznek hozzá, de olyat pl., hogy „A szavak ereje”, hozzáfűzik. Ennek én módfelett örülök, mert ha elmaradna, nekem a „Kossuth Rádió” hallatán tüstént az jutna eszembe, hogy nem a szavak, hanem a távoli Florida partjainál úszó Oasis of the Seas nevű óriáshajó sípjának vagy matrózának az „ereje” akkora, hogy idáig hallatszik...

Az is jó, hogy ha valaki beszédhibát akar hallani, nem kell az éterben hosszasan keresgélni, netán türelmetlenül várakozni, hátha elkap egyet. Ha szerencséje van, hamarosan következik az időjárás-jelentés, és abban tobzódhat a bántóan hadaró hölgy rettenetes mondataiban. (A nevét nem írom ide, mert nem az a lényeg...) Képtelen értelmesen kimondani pl. hogy főút, vagy teherautó, helyettük „fút” és „terató” hangzik el. – Ha már nincs „mikrofon-bizottság”, amely annak idején vigyázott a szép beszédre, a helyes kiejtésre, és a rádió közelébe sem engedte az ilyeneket, legalább szólna valaki az illetőnek: adjon egy kicsit magára, legyen igényesebb, ha meg alkalmatlan, ne szólaljon meg a nyilvánosság előtt!

Régebben ismert volt a „szünetjel” is. Ez a „Kossuth Lajos azt üzente” versszakainak utolsó sora (refrénje): „Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!” dallama kellemes, hangszeres előadásban. – A szünetjelnek is megvolt a maga fontos szerepe. Ha pontos időjelzés vagy másik műsorszám következett és még volt hátra néhány másodperc, akkor nem buta reklámok hangzottak el, hanem jött a szép szünetjel. Ez a rádió műsorait nyugodttá, kiszámíthatóvá tette. Ismerek olyan idősödő embert, aki régebben mindig úgy ült le reggelizni, hogy amikor hallotta a szünetjelet, helyet foglalt, s amikor fölhangzott a „Pontos időjelzést adunk: hét óra harminc perc következik”, már a helyén volt, s a sípjelekre kezdte az evést, evés közben pedig hallgatta a híreket. – Ez nála kedves kis „szertartás” volt, a családja is elnéző kedvességgel mosolygott az ártatlan „hóborton”.

Persze, ha akar az illető, most is reggelizhet pontban fél nyolckor – a Kossuth Rádiónak ehhez viszont már semmi köze! A médiaszakosok nem is értik, mi történik a világban, ők a tapasztalatlan ürességükkel nem fogják föl, miféle rendet keresnek az élhetetlen hallgatók a műsorban, miért fordulnak el a Rádiótól, amikor olyan „lazán csinálják a dolgukat”... Miért pont tőlük várják, hogy apróságokra figyeljenek...?

„Másfél perc múlva fél nyolc, rövid híreket mondunk” – hallatszik mindig a hasonló szöveg. Tessék megfigyelni: a „fél perc” naponta rengetegszer elhangzik! – Mi az, hogy „fél perc”? A műsor „pörgése” során nem kell pontos időjelzés másodpercet jelző sípolással, egyébként pedig értelmetlen félperceket bemondani, mintha ezt bárki is figyelné... Ezt a fajta fontoskodást csak a tudatlan rádiós hiszi közönség-szolgálatnak, valójában káros alakoskodás...

Tudom, hogy manapság divat a közszolgálati médiumokat szidni. (Vigyázat! Nem médiákat, mert a média már többesszám!) – Én most nem akartam beállni a szidalmazók kórusába, hanem azért írtam az előbbieket, hogy kevesebb ok legyen a rosszat mondásra.

Mert ha nem elég okosak a műsorvezetők, főképpen reggelenként, amikor meg kellene alapozni a nap hangulatát, akkor hiába mondják a „Kossuth Rádió” után azt is, hogy „Otthon a világban”, az egyszerű hallgató sajnálkozni kezd, hogy ide süllyedt a hajdan elviselhető adás és kikapcsolja a számára hallgathatatlan lármát...

Ha meg a „közszolgálati” rádió ilyen semmiségekre nem figyel, elveszíti az idősebb hallgatóit is, mert a fiatalabb korosztály már nem erre kíváncsi, hiszen van mellette megszámlalhatatlan „kereskedelmi” adó, amelytől fölösleges lenne bármi hasonlót is elvárni...

Valahol a nagy magyar Alföldön, az egyik tanya mellett egy jókora birkahodály sarkában télen a pásztor furulyázni tanítja a gyerekét, abban a reményben, hogy ha majd kitavaszodik és a juhokat kihajtják a legelőre, a fiú elbűvölheti játékával nem csak a birkákat, hanem a mezőn megforduló sok marhát és disznót is...

A gyereknek nincs érzéke a zenéhez, nem is nagyon megy neki a tanulás, mindig melléfog, sőt, nem egyszer ujjaival a lyukat sem találja el – ilyenkor az apát elönti a düh...

– Inkább szolmizálj, fiam! – rivall rá a gyerekre lemondóan –, tanuld meg azt is!

A gyerek szót is fogad, rá is kezdi: „szó–lá–mi”, „szó–lá–mi”, de a harmadik ismétlés után már azt hallani tisztán: „sza–lá–mi”, „sza–lá–mi”...

Ezt meghallván az apa még nagyobb haragra gerjed és egy nagy tányér nyaklevest (helyesbítés: tenyérrel nagy nyaklevest) ad a megszeppent fiúnak, mire az hüppögni kezd.

Ám ha később mégis szépen furulyázni halljuk ezt a gyereket, jusson eszünkbe: azért tanulta meg olyan jól a muzsikálást, mert az apja ott, a birkaistállóban, az arrafelé elterjedt, sőt, külföldön is általánosan ismert „Hodály-módszert” alkalmazta!

 A parlamentben egyfolytában beszélnek, ez így is van rendjén.

„Sok beszédnek sok az alja” – tartja a mondás, tehát sok olyan is elhangzik, amit „rendes” körülmények között nemigen lehetne hallani. Ráadásul, a szabadon (tehát nem leírt szöveget felolvasva) elmondott felszólalás élményszerűbb ugyan, de cserébe kevésbé feszes, kevésbé pontos, olykor fogalmazásbéli hiányosságok is előbukkannak. Ilyenkor, persze, a hallgató is elnézőbb, hiszen ez normális jelenség...

2015. február 23-án délután azonban az egyik felszólaló különösen kitett magáért, a következőket mondta:

Az, hogy nem lehet ezt kiszűrni nulla százalékra, nagy valószínűséggel így van, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy egyre kevesebb vagy nulla szintű visszaélésre kerüljön sor.

 Rettenetes mondat!

Ámde ezt inkább „érdekességként”, semmint szemrehányásként említettem, hiszen az Országgyűlés mégsem kocsma! Ott úgy mondták volna brutális nyerseséggel, hogy „mindent megteszünk, hogy ne legyen visszaélés”, de a parlamentben mégsem lehet ilyet mondani...

Ki a „hályogkovács”? Idézek a Wikiszótárból [WikiSzótár.hu: az online magyar értelmező szótár (meghatározás, jelentés, példa, eredet, szinonima, szócikk, fogalom, szóhasználat, nyelvtani adatok)]: 

1. Átvitt értelemben: Veszélyes feladatra vállalkozó személy, aki minden felkészültség és gátlás nélkül vállalkozik egy nagy szaktudást igénylő, gyakran veszélyes feladat megoldására, és ezt bravúrosan el is végzi.

Egy hályogkovácsnak látszólag csak szerencséje van. Amikor nem tudjuk a pontos okokat, akkor többé-kevésbé hályogkovácsként cselekszünk.

2. Régies, orvosi: Szemet gyógyító ember, aki orvosi képzés nélkül, egy szál bicskával vagy más megfelelő vágóeszközzel végez el egy szemműtétet, kezel egy látásgyengüléssel járó szembetegséget. Lásd még: hályog.

Régen egy hályogkovács sok embert mentett meg a vakságtól. A hályogkovács egy gyors mozdulattal elvégezte a kezelést.

 E fogalom második értelméhez én még azt hallottam régebben, hogy amikor a hályogkovácsnak egy szemorvos elmagyarázta, hogy mennyire veszélyes, amit művel, hogy elég a legkisebb mellévágás és a páciens örökre megvakul, a korábban a „hályogkovács bátorságával” operáló ember soha többé nem mert nekifogni a szemműtetnek...

2015-ben Húsvét április 5–6-án van, én pedig – szép szokás szerint – ebből az alkalomból rokonaimat-barátaimat köszönteni készültem. De mert éppen április 1-én akartam elküldeni e-mailben az üdvözleteket, az az ötletem támadt, hogy ezeket kiegészítem „kis színes”, vidám-gondolkodtató elemekkel is. Mivel nem tanultam számítógép-kezelést, ezt a magam módján oldottam meg.

Másnap kaptam az üzenetet a Fiamtól, s ebben azt írta, hogy „...bámulom fejlődésed, wordbe ágyazott power point, ilyet még én se tudok!”

A Fiam (majdnem?) mindent tud a számítógépekről! Eddig mindig tőle kértem segítséget, ha valamivel nem boldogultam; újabban a szuperokos csodatelefonommal kapcsolatban is hozzá fordulok (bár a GPS használatára és a Google-keresés hanggal történő aktiválására magam jöttem rá!!!), és ő azonnal vágja a „tuti” megoldást – most kissé meginogtam.

Óriási szerencsém, hogy húsvéti e-mailjeim előtt senki nem mondta: „ágyazzak power pointot wordbe”, mert ekkor biztosan a hálószobában és nem a számítógépben kezdtem volna „ágyazni”, hanem értetlenkedve bámultam volna az illetőre, hiszen fogalmam sincs, mit akar tőlem. – Így azonban, mivel nem ismertem a feladat roppant bonyolult és alapos előképzettséget igénylő megoldásának elméleti alapjait és gyakorlati kivitelezésének furfangosan trükkös szakmai fogásait, a „hályogkovács biztonságával” megtettem, amit akartam.

Pár évvel ezelőtt elsőéves hallgatók kértek arra, hogy szóljak a szociológia előadójának, mert egyetlen szót sem értenek az általa elmondottakból a rengeteg idegen kifejezés miatt. – Erre természetesen nem vállalkoztam, de az volt a gyanúm, hogy az illető (egyébként jó humorú) előadó még élvezhette is a kezdő hallgatók ámulatát a magas színvonal miatt... (Az, hogy a hallgatók előzetes fölkészültsége alacsonyabb fokú, mint korábban, azt is jelenti, hogy az előadásokon elhangzottakat sem értik, akkor sem, ha az előadó nem akarja „szívatni” őket...) Persze, az is lehet, hogy az illető előadó egészen nyilvánvaló, egyszerű dolgokról beszélt, csak magas tudományos nívót akart láttatni hallgatóival.

Ha ezt a posztot a Fiam is olvassa, tájékoztatom, hogy ha valamit nem ért a számítógép működésével kapcsolatban, forduljon hozzám bizalommal, nyugodt lehet abban, hogy nem tagadom meg tőle a segítséget, hanem azonnal megmondom, ... kihez forduljon a válaszért...

 A szép „szögedi”, „ö”-ző beszéd régebben elterjedtebb módja igazi zene volt a fülnek. Hajdani egyetemi éveim alatt az előadások szünetében gyakran kerestük egy tősgyökeres ottani kollegina társaságát, és mindenféléről kérdeztük, csak azért, hogy beszéljen, beszéljen, hadd halljuk ízes, csodaszép kiejtését.

Persze, később is sok „ö”-zést hallottam, de ez már nem zene, hanem csúnya zörgés volt a fülnek, hiszen nem szép nyelvjárást mutatott, hanem a beszélő nyögdécseléseit, amint éppen keresi a szavakat, és hogy az erre fordított időt valamivel kitöltse, sorozatos „ööö” beiktatásával igyekszik leplezni szellemi gyengeségeit. (Azt viszont soha nem fogom megérteni, hogy lehet hazánkban "sztárügyvéd" az, aki egyetlen összetett mondatot - nem túlzás! - nem képes egybefüggően úgy kimondani, hogy közben ne "ööözzön", vagy ne ismételje két-háromszor egybe ugyanazt a szót!!!)

Azt is tudom, hogy sok esetben ez nem szellemi korlátoltságot, hanem csupán rossz szokást jelent, de az biztos, hogy helytelen, hibás, másoknak zavaró lehet, ezért mindenképpen kerülendő.

„Fejlődik” nyelvünk is, új divat terjed itt is.

Feltűnt, hogy a nyilvánosság előtt beszélők – akik szintén kerülni akarják az „ö”zés-nyögés olykor kínos gyakorlatát –, más megoldást választanak: másik magánhangzóval töltik ki a megfelelő szavak keresésének meddő idejét: „á”-znak (bár nem is esik az eső!).

„Ááá” – mondogatják, s azt hiszik, ez jobb, mint az „ööö”...

Ízlés dolga, de nekem ez a változás egyfajta modorosságot, önmegjátszást mutat; az „özést” valahogy elnézőbben fogadtam. Valószínűleg azért, mert úgy tekintettem, hogy az élő, szabad beszédben lehet helye a szavak keresésének, az olykor kissé pontatlanabb fogalmazásnak is, az „özést” talán az ember esendőségének tudtam be, ám ha valaki „ázik” (nem egybe: „iázik”!), azt már gyanakodva hallgatom.

Inkább kerüljük mindkettőt, s akkor nincs ilyen gond!

Mindenki ismeri a farkast kiáltó pásztor meséjét. Arról szól, hogy a juhait őrző pásztor nagyon unta magát a nyáj mellett, amikor támadt egy ötlete, s elkezdett kiabálni: „Segítség, jön a farkas!”

Meghallván ezt az emberek, rohantak megvédeni a juhokat, mire a pásztor kinevette őket, hogy milyen könnyen beugrottak a tréfájának.

Pár nap múlva megismétlődött az eset, a pásztor megint a hasát fogta a kacagástól.

Hamarosan aztán tényleg jött a farkas! A „tréfás” pásztor most már rémülten ordítozott, kétségbeesett kiáltozására azonban az emberek csak legyintettek, senki sem akart újból nevetséges áldozata lenni a korábbi buta tréfának – nem szaladtak segíteni, így a farkas széttépte a juhokat.

Az utóbbi időben óhatatlanul is gyakran eszembe jut ez a tanmese.

Többször írtam már blogbejegyzést is a politikai-közéleti szóhasználat, stílus alpári jellegéről, szinte elviselhetetlen színvonal(talanság)áról. A derék „közszereplők” akut „szómenés”-fertőzésben szenvednek. Állandóan nyilatkozni akarnak, mindennel kapcsolatban azonnal véleményt mondanak, mindenre „lőnek, ami mozog”. Az ellenzékben lévők azt hiszik, akkor igazolják létüket, ha mindig hallatják hangjukat. Vannak felkapott, divatos „hangszórók”, akik lépten-nyomon sértő-durván bírálnak mindenkit és mindent.

Igen, az ellenzéknek az a dolga, hogy bírálja a kormányzat intézkedéseit, s ezzel késztesse jobb döntésekre a hatalom aktuális gyakorlóit.

Ámde „sok beszédnek sok az alja”! – Ez viszont azt jelenti, hogy az állandó nyilatkozatban szükségképpen sok az értéktelen, fölösleges elem is, ami fárasztja, fokozatosan érzéketlenné teszi a hallgatót az illető megnyilvánulásaira, és lassan bekövetkezik, hogy érdektelenné válik minden mondandója...

Nem az ellenzéket kívánom bírálni, nem is bölcs tanácsokat kívánok osztogatni senkinek, megjegyzéseimet csupán mások számára is hozzáférhetővé teszem, anélkül, hogy túl sok jelentőséget tulajdonítanék nekik.

A minap egy „unalomig ismert” nyilatkozó fejtette ki alig létező pártjának véleményét valamiről. Most is a szokásos hangnemben beszélt („követeljük”, „nem engedjük”, „tolvajok” stb.), de mondanivalójának tartalma ezúttal figyelemre is különösen méltó lehetett volna. A kormányzat olyan tévedéséről beszélt, amelyet mindenki érzékelhetett, s erről szóló értékelésével mindenki egyetérthetett volna. Elemzése, érvelése számomra meggyőző, hibátlan volt, csakhogy...

Az volt az érzésem, hogy állandó, indokolatlan durváskodása és a gyakori alpári stílusa kioltotta szavai értelmét, azok tartalmára kevesebb figyelem fordult. Magam is sajnáltam, hogy talán azok is immunissá váltak vele szemben, akiknek hasznos lehetett volna, ha megfelelő súllyal értékelik véleményét.

Persze, az ellenzék nem kormányoz. Ha pedig még csendben is marad, akkor pillanatok alatt el is felejtik az emberek, és újból ismertté válni jóval nehezebb, mint a jelenlétet fenntartani.

Nagy kár, hogy aki gyakran kiált farkast, s már akkor sem veszik komolyan, ha az ordas valóban a „kert alatt jár”...

De hát van sok ilyen pásztor, és ráadásul a farkasok sem sietnek őket lebeszélni otromba „tréfájukról”, a saját maguknak is káros, fölösleges kiabálásaikról!

Nem túl finomkodó ez a minősítés, de kire vonatkozik?

Könnyítésként idézzünk C. Nortchote Parkinson nagyszerű könyvének (Parkinson törvénye vagy az Érvényesülés Iskolája, Minerva, Bp., 1990) egyik fejezetéből (Nagyszabású pénzügyek vagy az Érdeklődés Nullfoka) egy hosszabb részletet:

Elnök: Elérkeztünk a kilencedik ponthoz. Pénztárosunk, Mr. McLop teszi meg jelentését.

Mr. McLop: Az atomreaktor költségvetése önök előtt van, uraim, az albizottság jelentésének H mellékletében. Látni fogják, hogy az általános előirányzatot és a tervrajzot McHashad professzor jóváhagyta. Az összköltség tízmillió fontra rúg. A vállalkozók, a McFog és McFal cég úgy vélik, hogy a munkát 1963. áprilisára befejezik. Mr. McFoor, a tanácsadó mérnök, figyelmeztet bennünket, hogy októbernél korábbi átadásra semmiképpen sem számíthatunk. Véleményét támogatja Dr. McChal, az ismert geofizikus, aki azon a véleményen van, hogy a telek alsó részét valószínűleg alá kell betonoztatni. A főépület terve önök előtt van – a IX-es mellékletben – és a részletes tervrajz itt fekszik az asztalon. Ha a bizottság tagjai közül valaki további felvilágosítást kíván, örömmel állok rendelkezésére.

Elnök: Köszönjük, Mr.McLop, hogy ilyen világosan megmagyarázta a javaslatot. Kérem most a jelenlevőtagokat, mondják el véleményüket.

Ennél a pontnál meg kell állnunk, hogy felmérjük, mi lehet a tagok véleménye. Tegyük fel, hogy tizenegyen vannak, beleszámítva az elnököt, de nem számítva bele a titkárnőt. A tizenegy tag közül négynek – beleszámítva az elnököt is – fogalma sincs róla, mi az a reaktor. A fennmaradók közül hárman nem tudják, mire való. Azok közül, akik tudják, milyen célt szolgál, csak kettőnek van valami halvány fogalma arról, mibe is kerülhet. Egyikük Mr. Isaacson, a másik Mr. Watsac. Mindegyik akar valamit mondani.

[...]

Elnök: Talán Mr. Watsacnak is van valami mondanivalója.

Mármost Mr. Watsac szinte az egyetlen ember itt, aki tudja, miről beszél. Sok mondanivalója volna. Nem bízik ebben a túlontúl kerek tízmillió fontos összegben. Hogyan jött ez ki ilyen szépen? Miért kell lebontani a régi épületet, hogy az új bekötő útnak helyet csináljanak? Miért tettek félre ilyen nagy öszszeget "előre nem látott" kiadásokra? És különben is, ki az a McChal? Ő az, akit tavaly a Choorran és Cheppen Olajtársaság perbefogott? De Watsac nem tudja, hogyan fogjon neki. A többiek nem igazodnak el a részletes tervrajzon, ha hivatkozik rá. Mindenekelőtt meg kellene magyaráznia, mi az a reaktor és senki a jelenlevők közül nem ismerné el, hogy eddig nem tudta. Jobb, ha meg sem szólal.

Mr. Watsac: Nincs mondanivalóm.

Elnök: Akar még valaki hozzászólni? Rendben van. Úgy tekinthetem ezt, hogy a terveket és a költségvetést jóváhagytuk? Köszönöm. Aláírhatom az alapszerződést az önök nevében? (Igenlő mormogás.) Köszönöm. Most áttérhetünk a tizedik pontra.

Leszámítva azt a néhány másodpercet, amit papírok zörgetésével, grafikonok kigöngyölésével töltöttek, a kilencedik pontra fordított idő pontosan két és fél perc volt, Az értekezlet jól halad, Néhány tagot azonban nyugtalanít a kilencedik pont. Azon morfondíroznak, vajon igazán megtették-e a magukét.

Most már késő, hogy azt a reaktor-tervet kifogásolják, de szeretnék megmutatni az értekezlet befejezése előtt, hogy minden felmerült kérdés élénken foglalkoztatja őket.

Elnök: Tizedik pont. Kerékpárfészer az irodai személyzetnek. Ajánlatot kaptunk a Lasshoo és Ross cégtől: háromszázötven fontért elkészítik a munkát. A tervek és a részletezés ott van önök előtt, uraim.

Mr, Failaink: Elnök úr, az összeg nagyon magas. Úgy látom, a tető alumíniumból lesz. Nem volna olcsóbb azbesztből?

Mr. Foocar: Egyetértek Mr. Failainkkel abban, hogy a költség magas, de a tetőt, véleményem szerint horganylemezből kell csinálni. Úgy vélem, hogy a fészert meg lehet építeni háromszáz fontból vagy még kevesebből is.

Mr.Mairgesh: Én tovább megyek, elnök úr. Vajon csakugyan szükség van erre a fészerre? Amúgy is túlságosan sokat teszünk az alkalmazottainkért. Az a baj, hogy soha semmivel sincsenek megelégedve. Legközelebb majd garázst követelnek.

Mr. Foocar: Nem, ebben nem értek egyet Mr. Mairgeshsel. Azt hiszem, a kerékpárfészerre csakugyan szükség van. Csupán anyag és költség kérdése…

A vita szépen megindult. Háromszázötven font olyan összeg, amit mindenki fel tud fogni. Mindenki maga elé tud képzelni egy kerékpár fészert. Így tehát a vita folytatódik negyvenöt percen át, azzal a valószínű eredménnyel, hogy esetleg ötven fontot megtakarítanak. A tagok végül az eredményesen végzett munka jóleső érzetével dőlnek hátra...

Áder János köztársasági elnök ugyanis akként indokolta, hogy nem talált kifogást a paksi atomerőmű bővítésének titkosításáról szóló törvényen, hogy

„Egy atomerőmű nem biciklitároló, ezért terrorizmussal fenyegetett világunkban nemcsak indokolt, hanem egyenesen szükséges egy atomerőművel kapcsolatos adatok védelme, titkosítása”.

 Nem Mr. Mairgesh, vagy Mr. Watsac, hanem az Együtt (az a „párt”, amelyiknek talán a vezetőségén kívül tagsága sincs, sem parlamenti képviselete) reagált igen hevesen az államfő szavaira:

Áder János ismét bebizonyította, hogy nem több egy fideszes kádernál és soha nem is tud átlépni saját árnyékán – írja közleményében a párt. „Érvelése egy zugírászéhoz méltó, arról tesz tanúbizonyságot, hogy vagy nem rendelkezik alapjogi műveltséggel, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyja a normákat. Emellett hazug és cinikus is, hiszen az objektumvédelmi és technológiai szempontból titkos információk nyilvánosságát senki nem követeli” – vélik.

Hír24, 2015. március 11. 9:57

 Minősíthetném tahó nyúlnak e közlemény megfogalmazóját, ám nem teszem. (A tahóság arra vonatkozna, hogy talán nem tudják: az elnök egy irodalmi utalást tett az indokolásában; a nyúl meg a gyávaságra vonatkozik, mert alattomos „sunyiság” az alig létező párt árnyékából kikiabálni...)

Nem bántom az Együtt-öt, ők az egészből összesen ennyit értenek...

Nagyobb baj, hogy az Országgyűlés és az Alkotmánybíróság is „társtettes” ebben. Persze, mert „bevették” az utóbbi években divatos affektálást a jogokról, meg a szabadságról, meg ezek korlátozhatatlanságáról! (Hagyjuk most az EU-t, meg az Emberi Jogok Európai Bíróságát...!)

Ebből meg még azt is kibontották, hogy a közszereplőknek többet el kell tűrni a bírálatokból, mint más, „rendes” polgároknak. – Püff neki!

Rendben van! Az ő becsületük jóval kevesebbet ér(?), mint a többszörös visszaeső bűnözőé, mert azokra nem lehetne büntetlenül olyan ocsmányságokat mondani, mint az állam első polgárára.

Rendben van! Az ő becsületük jóval kevesebbet ér(?), mint a többszörös visszaeső bűnözőé, de akkor hogy tiszteljem én a legmagasabb állami tisztségeket betöltő embereket, ha minden nyikhaj úton-útfélen lehazugozhatja és börtönnel fenyegetheti akár a kormányfőt is?

Rendben van! Az ő becsületük jóval kevesebbet ér(?), mint a többszörös visszaeső bűnözőé, de akkor hogyan várható el, hogy a legképzettebb, legalkalmasabb, erős morális tartással rendelkező emberek törekedjenek felelős tisztségekbe?

Rendben van! Az ő becsületük jóval kevesebbet ér(?), mint a többszörös visszaeső bűnözőé, de akkor mégis mivel magyarázható az a „kettős mérce”, hogy a közszereplőknek jóval több sértegetést és szitkot kell elviselniük, nekünk, egyszerű embereknek már a kevesebb is „megüti a mércét”?

Nem fél a kormányzat, hogy egyszer a kisember is elkezdi a többet követelni?

Suszter maradjon a kaptafánál! – hangzik a régóta ismert, szigorú felszólítás, ami azt jelenti, hogy mindenki azt tegye, vagy magyarázza, amihez ért, tehát ne kontárkodjon, vagy ne kotnyeleskedjen olyasmibe, amihez fogalma sincs.

A vg.hu/velemeny/publicisztika rovatban 2015. március 7-én ugyanis „Ártatlanság vélelme?” cím alatt olyan írást közölt, mintha egy suszter a maga által sütött vörösboros aludttejet kínálná valakinek.

Persze, nem bántani akarom a szerzőt, már csak azért sem, mert becsületesen föltüntette teljes nevét, és azt is odaírta, hogy „a Ryan globális adótanácsadó szakértője”, ami legalábbis komoly előképzettséget sejttet (szándékosan gépeltem hibásan, két t-vel a közepén, mert ez nem a sejt főnév tárgyesete!), föltehetően az adóügyek területén.

Maga a cím viszont jogi, sőt, büntetőjogi eszmefuttatást ígér. Így is kezdi:

Bár az ártatlanság vélelme büntetőjogi fogalom, köztudottan azt jelenti, hogy mindenkit ártatlannak kell tekinteni, amíg ennek ellenkezőjét rá nem bizonyítják. Az adóhatósággal szemben azonban tapasztalataink szerint kissé másképp működik az ártatlanság vélelme.

Ez, sajnos, igen rossz, szakszerűtlen belépő!

Az ártatlanság vélelme valóban büntetőjogi fogalom, ámde egyáltalán nem azt jelenti, amit a szerző gondol! Büntetőjogilag senkit nem kell ártatlannak tekinteni, vagy talán még pontosabb, hogy nem ártatlannak kell tekinteni! – Ha valakihez bekopog a rendőr, hogy házkutatást akar tartani, el lehet-e kergetni azt kiabálva, hogy mit képzel, miért zaklat egy „ártatlan” embert, menjen inkább betörőt, meg gyilkost fogni? – Bizony nem szabad elkergetni, legfeljebb azt kérni, hogy mutasson erre vonatkozó határozatot...

Az ártatlanság vélelme nagyon fontos büntetőjogi (-eljárási) alapelv, szerte a világon ismert, a következő módokon megfogalmazva:

 Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.

[Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikk (2) bekezdés] 

Bűncselekmény elkövetésével vádolt minden személynek joga van arra, hogy ártatlannak tekintsék mindaddig, amíg bűnösségét a törvény szerint be nem bizonyították.

(Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, 1966., 14. cikk 2. )

Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.

(Római Egyezmény, 1950., 6. cikk - Tisztességes tárgyaláshoz való jog 2.)

 A magyar Alaptörvény szóhasználata a pontosabb: senki nem tekinthető bűnösnek, azaz nem alkalmazható senkivel szemben olyan intézkedés, amely csak a bűnösség jogerős megállapítása után lehetséges.

Ráadásul a „senki” és a „minden személy” azt is jelenti, hogy testület, szervezet stb. nem is lehet „bűnös” (legfeljebb a vezetői, tagjai), tehát az „ártatlanság” vagy a nem-bűnösség kérdése velük kapcsolatban föl sem merülhet (pl. „az adóhatósággal szemben kissé másképp”).

Később a szerző ezt írja:

 Akárhogyan is nézzük, az adóperekben a vállalkozásoknak kell bizonyítaniuk az ártatlanságukat.

A kérdés jelentősége felerősödik azokban az ügyekben, ahol a vállalkozás jó- vagy rosszhiszeműsége a fő kérdés.

A helyzet egyre rosszabb.

A büntetőjogban (-eljárásban) nem a gyanúsítottnak/vádlottnak kell bizonyítania ártatlanságát, hanem az eljáró bűnügyi szerveknek kell bizonyítani a vádlott bűnösségét. Az említett helyzet tehát egyáltalán nem illik az „ártatlanság vélelme” teóriájába, a „bizonyítási teher” éppen fordított...

Végezetül említsük meg, hogy a jó- vagy rosszhiszeműség szintén nem büntetőjogi kategória, ott ugyanis a „szándékosság” és a „gondatlanság” fogalmak a használatosak.

Nem folytatjuk a sort. Legyen ennyi is elég annak bemutatására, hogy a jelzett írásban alaposan összekeverednek a különböző jogágak terminus technicusai, ami sajátos, furcsa megállapításokhoz vezet.

A szerző „jóhiszeműségéhez” aligha férhet kétség, inkább a szerkesztőnek kellett volna éberebbnek lenni...

A szerző nem suszter, hanem adótanácsadó-szakértő, ezért valószínűleg helyesebb, ha az adótanácsadó-szakértésnél marad...

Az egyik irodaház mellett soha nincs szabad parkolóhely.

Hiába vehetnek jutányos áron parkolókártyát az épületben dolgozók, ha nincs hova leállítani az autójukat, akár csak rövid időre is. A ház előtti járdaszakasz végénél „Várakozni tilos” tábla jelzi, hogy ott nem tilos ugyan megállni, ám „parkolni” nem szabad.

A minap be kellett szaladnom pár percre, hogy leadjak valamit és átvegyem az idei évre szóló parkolókártyát. Jövés-menéssel négy-öt perc... Üres volt a járdaszakasz, megörültem szerencsémnek, s a legelejére álltam, hogy mások is kényelmesen elférjenek a kocsim mögött.

Éppen indulni készültem be az épületbe, amikor nagy hadonászással, láthatóan nemet integetve siet felém a portás, majd közelebb érve javasolta, hogy ne hagyjam ott az autót, mert elviszik a „pókosok”.

– Pár perc csupán és megyek tovább – méltatlankodtam, és emlékeztettem az illetőt, hogy a tábla a várakozást tiltja és nem a megállást.

– Én csak jót akartam – vonult vissza az úr –, s egyébként nem tetszett látni azt a sárga lapot, amire éppen ráállt az autó jobb első kerekével? Ma már három kocsit vittek el ugyanonnan!

Kb. 20x20 cm-es, öntapadós, narancssárga műanyag lap, rajta fekete filccel ráírva a korábban otthagyott autó rendszáma, és tájékoztatás, hogy tilosban parkolás miatt elvitték, valamint, hogy hol válthatja ki...

Lehet, hogy direkt kaszálni akarnak a „pókosok”? Ha elég aljas valamelyik, lehet, hogy mire belépek a kapun, már viszik is a kocsimat, ráadásul nem is tudom igazolni, hogy éppen akkor álltam oda, szó sincs „várakozásról”.

Nem akartam esélyt adni a kocsim elvitelére, ezért telefonon hívtam kolléganőmet a VI. emeleten, kérve, hogy hozza le a kártyát és vigye föl, amit neki hoztam, majd kaján bazsalygással messzebbre sétáltam, hogy még lássam az autómat és lecsaphassak, ha azonnal vinni akarják. (Gondoltam, éppen akkori érkezésemre tanúként hívom a portást!)

Még javában gratuláltam magamnak a nagyszerű ötletért és a leleményességemért, amikor feltűnt egy, az épület felé közeledő kolléga, s amikor az autóm mellé ért, lehajolt, feltépte a narancssárga ragasztót, s tovább haladva, rá sem pillantva, menet közben el is kezdte összegyűrni.

– Ne gyűrd össze! – kiáltottam, s ő döbbenten meredt rám.

– Nem bírom elviselni a szemetet, mindig összeszedem, ami elém kerül, ez is ott éktelenkedett az autó alatt-mellett.

– Nézd meg, mi van rajta, és ragaszd vissza! – javasoltam neki, magamban kissé heherészve.

Ő visszaragasztotta, én pedig a közben megérkezett kolléganőmmel elintéztem a dolgomat és elhajtottam.

Mi ebből a tanulság?

1. Sokat kereshetett és sok bosszúságot okozhatott aznap a „pókos ember”, mert aligha tudták bizonyítani a kárvallottak, akik csak rövid időre álltak meg, hogy nem „várakoztak”, hanem csak valamit gyorsan elintézni ugrottak be a házba.

2. Hiába hagynak eligazítást az „autócsenők” a tulajnak, ha azt nemes szándékú környezetvédők eltüntetik, fokozva ezzel a károsult kocsitulajdonos dühét.

3. Miért nem jön rá végre valaki, hogy nem kellene mesterségesen, indokolatlanul fokozni a zsúfoltságot a parkoláskor? Miért nem lehet rövid időre megállni pl. az irodaházak mellett munkaidőben? (Legfeljebb öt percre, amelyet még a megállni tilos szabály is megenged! Mi az, hogy tulajdonképpen megállni is lehet, ha a kocsi vezetője nem megy el a jármű mellől? Akkor már nem annyi pl. az öt perc?) – Persze, tűz esetén oda kell férniük a tűzoltóknak, ez világos! Oda kell tenni a szélvédő mögé egy telefonszámot, amin azonnal elérhető az épületbe rövid időre beugrott autós, s legyen mellé írva a megállás időpontja is! (Nem névkárgya kell, amin név, lakcím stb. adatok is vannak!) Ha megsérti a közlekedés szabályait, akkor büntessék az elkövetőt, de a közterület-felügyelők önkényességét mindenképpen le kellene szerelni...

Ja, és még annyit: valamikor éppen ebben a blogban írtam a párizsi rendőrökről, akik megengedték, hogy éjszakára egy „Várakozni tilos” tábla által védett helyen hagyjuk autónkat, mert más szabad helyet nem találtunk, és megígértük, hogy másnap reggel nyolcig elvisszük a járművet. – Már hétkor nem volt ott a kocsink! Senki ne gondoljon rosszra, mi vittük el korábban, talán éppen „hálából”, amiért olyan rendesek voltak a rend párizsi őrei!

Szombaton jött a hír:

 Íme a legbizarrabb torkos csütörtöki történet

 

2015. február 21. 09:48 kemma.hu

 A sértett és a gyanúsított - utóbbi egyébként előbbi könyvelője volt - egy étteremben találkozott volna csütörtökön. Ehelyett a gyanúsított egy félreeső helyre csalta a férfit, majd többször tarkón vágta. Hogy miért tette ezt, arról senkinek fogalma sincs.

 Ha senkinek fogalma sincs, akkor én elárulom: az illető a torkos csütörtök helyett tarkós csütörtököt akart kettejüknek...

 Ismerjük a mondást: „Tévedni emberi dolog”, sőt, latin tanulmányainkból is emlékezhetünk: „Errare humanum est”.

Ismerjük a mondást, többnyire mosolygunk is másvalaki tévedésén, vagy legfeljebb enyhén bosszankodva legyintünk, ha netán mi is érintettjei vagyunk az eseménynek, de igazi haragra ritkán gerjedünk, ha a tévedésre (annak okára) megtaláljuk akár a legkisebb mentséget is.

Persze, vannak helyzetek, amikor a tévedést sokkal súlyosabb következmények kísérik, semmint el lehetne intézni egy kis hümmögéssel. Anélkül, hogy itt részleteznénk, csak gondoljunk arra, hogy a jog esetenként határozottan bünteti a „tévedésből”, illetve a gondatlanul elkövetett cselekményeket.

Most olyan eseteket említünk, amelyek nem büntetőjogi kategóriák, nem fenyegeti börtön az „elkövetőket”, de mindenképpen roppant kínosak.

Idézzünk a Válasz.hu 2015. február 19-i, Dévényi István által adott tudósításból

Nem is Orbán? – Hatalmas baki történt Putyin sajtótájékoztatóján

 

Vlagyimir Putyin orosz államfő Orbán Viktor miniszterelnökkel közös keddi sajtótájékoztatóján arról beszélt: Magyarország köztársasági elnökét hívta meg a világháborús győzelem 70. évfordulóján tartandó moszkvai ünnepségre. Ugyanis a tájékoztatón a magyar tolmácsolásban pontatlanul az hangzott el, hogy Orbán Viktor kormányfőnek szól a meghívás.

Kétségtelen, hogy az innen orosz anyanyelvűnek tűnő magyar tolmács nem volt a helyzet magaslatán, Putyin több összetett mondata is tanácstalan őzésbe torkollott, így simán elképzelhető, hogy a meghívás is félrement.

Egyáltalán nem írigylésre méltó a szinkrontolmácsok élete, különösen nem az a legmagasabb szintű politikai találkozók idején, ahol a legkisebb „baki” is komoly nemzetközi bonyodalmakat okozhat. Lehetetlen, hogy ne tudná: az államfő és kormányfő, vagy a köztársasági elnök és a miniszterelnök nem ugyanaz a tisztség, mégis összekeverte őket! – Szerencsére, még időben kiderült a félreértés.

Ennél jóval ártalmatlanabb volt az én egykori tévedésem.

Az 1980-as évek elején vendégem érkezett az NDK-ból. A német anyanyelvű kolléga nem beszélt magyarul, én nem tudtam elég jól németül, emiatt abban állapodtunk meg, hogy angolul fogunk beszélgetni. Mindkettőnk tanult nyelve volt ez, nem felső fokon tárgyaltunk, nem volt jellemző a present perfect és más hasonló nyelvtani formáció...

Városnézésre indultunk Szegeden. A régi zsinagóga épületének oldalában egy jel mutatja, hogy meddig ért az 1879. márciusi árvíz. „There was in 1879 a big waterfall, this sign shows the depth of water” – mutattam a jelre. – Vendégem megértően bólogatott, és csak jóval elutazása után döbbentem rá, hogy nem árvízről, hanem vízesésről („waterfall”) beszéltem német kollégámnak, ámde ebből nem lett nemzetközi bonyodalom...

A másik tévedés is fölöttébb kínos. Az Index.hu írta 2015. február 16-án:

 A Kossuth-díjas Juhász Ferenc helyett az MSZP-s Juhászt hívta meg vacsorázni a Miniszterelnökség

 

A Miniszterelnök protokollfőnöke tévedésből az ősellenséget, az MSZP-s Juhász Ferencet hívta meg a Kossuth-díjasok díszvacsorájára a költő Juhász Ferenc helyett!

Íme az év, ha nem egyenesen az évtized legviccesebb eltévedt levele, amiben 86 éves művésznek hitték a volt honvédelmi minisztert:

„Protokollfőnök

ME/P/2015/48

 Juhász Ferenc részére

 Tárgy: Előzetes értesítés díszvacsoráról

 Tisztelt Művész Úr!

 Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke – az elmúlt évekhez hasonlóan – meghívja a Kossuth-díjjal kitüntetett kiválóságokat a Nemzeti ünnep alkalmából a tiszteletükre rendezett díszvacsorára, melyre 2015. március 15. napján, vasárnap 18.00 órakor kerül sor a Pesti Vigadóban (1051 Budapest, Vigadó tér 2.)

A meghívás két személy részére szól.

A vacsora ültetett jellege miatt kérjük, hogy jelezze részvételi szándékát, valamint kísérője nevét 2015. március 1. napjáig a [...] címen.

[...]

Budapest, 2015. február 4.

Tisztelettel:

Ambrus Jenő s.k.

Miniszterelnök úr protokollfőnöke”

 Ez tényleg nagyon kellemetlen!

Akik „elkövették”, valóban nem ismerik a Kossuth-díjas öreg költőt, nem is hallottak róla? Soha nem olvasták kötőjeles szóösszetételeit, amik különleges hangulatot adnak verseinek? (Mielőtt valaki udvartiatlannak minősítené az „öreg” jelzőt, közlöm, hogy én ezúttal csak a WHO [World Health Organization – Egészségügyi Világszervezet] „hivatalos”, férfiakra vonatkozó skáláját alkalmaztam: 45–59 év között – középkorú; 60–73 év között – öregedő; 74–90 év között – öreg; 90 év fölött – aggastyán.)

Tényleg csak a celebek, a „percemberkék” ismertek ma már nálunk, vagy még inkább a „másodperc-emberkék”, akik nem „a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar kitüntetést, Kossuth-díjat, hanem esetleg „Kistehén-díjat” nyertek az I. emeleti karaoke-versenyen?

Nem ismerem a miniszterelnök protokollfőnökét, nem akarom ismeretlenül bántani. Azt azonban eddig reméltem, hogy azon a szinten már nem csak a „Keressük a fantasztikusan legnagyobb sztárt” tegnap esti televíziós selejtezőjének első három helyzettjét ismerik...

Aki a cím láttán értetlenkedve meghökkent, az megnyugodhat. Tényleg „hiba van a kréta körül”; úgy helyes, hogy „semmije”. – Ámde ezt miért nem tudja a hírszerkesztő, miért nincs korrektúra, miért nem törődnek a sajtó munkatársai a helyesírással? Ha pedig ügyelnek rá, miért írnak olyat, hogy 

„Zuschlag szerint nincsen semmilye, amit a NAV lefoglalhatna”?

 Csak nem arról van szó, hogy törődnek ők, de mindössze ennyire telik?...

Egyébként régi „vesszőparipám”, hogy a sajtónak sokkal komolyabb, fontosabb hivatása is lenne, semmint nagyot szóló, látványos, ámde üres semmikről hangoskodni napokon keresztül. Az lenne az igazi, ha hiteles, pontos krónikása is volna korunknak; hogy ha majd évek-évtizedek múltán valaki a mi időnkre lesz kíváncsi, az újságok is megbízható forrásként szolgálnának.

Merthogy ma még egyáltalán nem ilyenek!

Példa erre a Hír24 egyik, 2015. január 29-i tudósítása: 

Zuschlag János 80 millióval tartozik a NAV-nak

Zuschlagot hét év fegyházra ítélték, mivel társaival szabálytalanul költöttek el 70 millió forint közpénz.[sic!] Az összeg egy részét ugyan visszafizette, azonban a börtönévek alatt a kamatos kamattal a tartozás közel 80 millió forintra duzzadt.

 Ejnye, rosszul emlékszem? Nekem úgy rémlett, hogy Zuschlagot annak idején nem „fegyházra”, hanem „börtönre” ítélték... – Nem mindegy!

Utánanéztem, és a korabeli tudósításokban mindenütt „börtön” szerepelt...

Most önmagában nem a helyes válasz a fontos, hanem az, hogy a sajtóban kétféle, lényegében eltérő meghatározás található ugyanarra az esetre. Íme, a különbség (nem teljes „szakmai precizitással” és egy kis internetes „kiegészítéssel”):

Fogház a szabadságvesztés büntetés legenyhébb végrehajtási fokozata, ha azt vétség miatt szabták ki, kivéve, ha az elítélt visszaeső. – Az elítéltnek rövid időtartamú eltávozás engedélyezhető, életrendje részben meghatározott, szabadidejét belátása szerint használhatja fel. Feltételes szabadulásra a büntetés kétharmadának letöltése után van mód. Fogház fokozatú büntetés jár többek között gondatlanságból elkövetett halálos gázolásért, könnyű testi sértésért, kisebb értékű lopásért stb.

Börtön a szabadságvesztés büntetés végrehajtási fokozata, ha azt a) bűntett miatt szabták ki, vagy b) vétség miatt szabták ki, és az elítélt visszaeső. – Rövid időtartamú eltávozás kivételesen engedélyezhető, feltételes szabadulásra a büntetés háromnegyedének letöltése után nyílik lehetőség. Ilyen fokozat szabható ki pl. adócsalásért, hamis tanúzásért, orgazdaságért, sikkasztásért, súlyos testi sértésért stb.

Fegyház a szabadságvesztés büntetés legsúlyosabb végrehajtási fokozata, ha a háromévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztést pl. emberiesség elleni vagy háborús bűncselekmények, állam elleni bűncselekmények, terrorcselekmény, emberölés, emberrablás, kábítószer-kereskedelem emberkereskedelem, szexuális erőszak, közveszély okozása, rablás súlyosabban minősülő esetei stb. miatt szabták ki. – Az elítélt életrendje részleteiben is meghatározott, állandó irányítás és felügyelet alatt áll, külső munkában csak kivételes esetben vehet részt. Feltételes szabadulásra a kiszabott büntetés négyötödének letöltése után van mód.

(Mindezeket – a végrehajtási eljárási szabályok kivételével – pontosan leírva lásd a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 37. §-ában.)

Jó lenne, ha ez csak véletlen volna, és a mai sajtó közleményei is megbízható forrásként szolgálhatnának az utánunk jövő nemzedékek számára is!

Vajon ismerik-e a mai „kommunikáció-szakosok” a „Haza bölcse”, Deák Ferenc intelmét: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad”?

Elfogadom, hogy a mai sajtósok nem „szándékosan hazudnak”, hanem esetleg tudatlanságuk miatt nem figyelnek fontos különbségekre, vagy éppen a felelőtlenségük miatt nem néznek utána az adatoknak, fogalmaknak.

Ne nevezzük „hazugságnak” az említetthez hasonló fals tartalmú közleményeket, de azt legalább rögzítsük, hogy azok nem az igazságot tartalmazzák ...!

Szeged és térsége.

Szegedi járásbírósági telefonszámot kerestem, elővettem a legfrissebb telefonkönyvet (a 2014. évit, mert újabb még nincsen).

A Bíróságok cím alatt (45. p.) a következők szerepelnek: 

Szegedi Munkaügyi Bíróság

Csongrád Megyei Bíróság

Szegedi Városi Bíróság

 De hiszen 2015 februárjának elején ilyen bíróságok már nincsenek!

Nézzük csak meg a 2011. évi CLXI. törvényt a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról! Szó szerint ez áll benne: 

16. § Magyarországon az igazságszolgáltatást a következő bíróságok gyakorolják:

a) a Kúria,

b) az ítélőtábla,

c) a törvényszék,

d) a járásbíróság és

e) a közigazgatási és munkaügyi bíróság.

 Ez igen! Egyetlen szó sem stimmel!

A törvény immár három évnél is régebbi (2011. november 28-ai ülésnapján fogadta el az Országgyűlés), ám a telefonkönyv pontos adataiért felelős(?) még nyilván nem hallott arról, hogy megváltoztak a bíróságok elnevezései. Akkor mire figyel? A helyes abc-sorrendre pl. nem kell, mert azt a számítógép automatikusan és hibátlanul elvégzi...

Ha „be akarjuk helyettesíteni”, akkor a városi bíróság helyébe a járásbíróságot, a megyei bíróság helyébe a törvényszéket tehetjük, a Kúria a Legfelsőbb Bíróságot váltotta (ilyen nincs is Szegeden), de mi „helyett” van az ítélőtábla? – Lehet, hogy nem is bíróság, hiszen nincs a telefonkönyvben föltüntetve a bíróságok között? De akkor miért „ítélő”?

Ilyen nincs is sehol a könyvben, pedig ítélőtáblák hazánkban majdnem húsz éve(!) léteznek! Az 1997. évi LXVI. törvény rendelkezik róla (amelyet 1997. július 8-án fogadott el az Országgyűlés és 1997. október 1-én lépett hatályba):

Ítélőtábla

22. § (1) A külön törvényben meghatározott székhelyeken és illetékességgel, az ott megjelölt időponttól ítélőtábla működik.

(2) Az ítélőtábla elbírálja – törvényben meghatározott ügyekben – a helyi vagy a megyei bíróság határozata ellen előterjesztett jogorvoslatot, illetve eljár a hatáskörébe utalt egyéb ügyekben.

 Lehetetlen, hogy majdnem két évtized alatt ne hallott volna erről éppen Szegeden a telefonkönyv szerkesztője (hacsak nem siket és vak, de ezt talán kizárhatjuk...), hiszen mindössze öt ilyen típusú bírósági szerv van Magyarországon: a fővárosi, a debreceni, a győri, a pécsi és a szegedi ítélőtábla.

Ki adja ki ezt a selejtet? Ki a felelős ezekért a súlyos hibákért?

Nos, ezt nem lehet tudni! A telefonkönyv impresszumában sok minden van, kivéve a szerkesztésért, kiadásért stb. felelős megjelölése...

Az internet Hírkeresője 2015. február 1-én 19:49-kor a Hír24 tartalomjegyzékét a következőképpen mutatta:

• A Jobbik képviselői családtagjaik bevallását is nyilvánosságra hoztá...
• Így élte túl a párizsi terrortámadást
• Vettel azonnal élre repítette a Ferrarit
• Tavaszra egyelőre ne számítsunk
• Figyelmeztetés: újabb havazás jön!
• Így néz ki most a Déli pályaudvar környéke - képgaléria
• "Tavasz jön, Orbán megy" - ezreket várnak a Kossuth térre
• Íme az oroszok iPhone 6 koppintása
• Két mellényt is feltüntetett vagyonnyilatkozatában a fideszes
• Nem kell illetékbélyeget venni
• Eltűnt Matolcsy 10 milliója

 Nem akarom elrontani senki „szórakozását”, ezért azt ajánlom, mindenki olvassa el figyelmesen a címeket, és a „megfejtést” csak az nézze meg, aki nem találta meg a véletlen „jóslatot”...!

Megfejtés: Tavasszal akarják elküldeni Orbánt, de egyelőre nem kell számítani tavaszra...

Mielőtt bárki „rosszra” gondolna, sietek tisztázni: nem a malackodást akartam elfedni a betűcserével, hanem napjaink újabb „divatszavára” kívánom a figyelmet fölhívni.

Manapság mindenki „betol” valamit valahova.

Senki sem befizeti a pénzt a bankba, hanem betolja. Senki sem előterjeszti, beterjeszti, benyújtja, beadja a javaslatát, ötletét, hanem azt is betolja; nem segít valamit, hanem tolja; de ne elégedjünk meg ennyivel, hanem írjunk ide még néhányat az internet-címek közül: „Durván tolja majd a ruhás szexet Dér Heni”, „Varga szerint a Tesco a kormányra tolja a problémáit”, „Az Iszlám Állam tolja a heroint Európába”, „Az állam tolja a beruházásokat”...

Gyanítom, hogy ennek köze lehet a pókerjáték elterjedéséhez. Ott ugyanis valóban gyakori, hogy valaki „emelem”, vagy „all in” bemondása mellett valóban betolja az előtte lévő zsetonokat középre...

Persze, ha már valaki előbb a tojásra gondolt, ne hagyjuk cserben azt sem!

Egyszer egy jókedvű társaság vidám beszélgetésébe valamelyik résztvevő „betolta” a tojás-problémát.

– Mi az: ha földobják, fehér, ha leesik, sárga? – kérdezte.

– Tojááás – zengte a kórus.

– Helyeees – nyugtázta a kérdező, majd folytatta: „Mi a neve annak a folyamatnak, amelynek során a tyúk világra hozza azt, amiből utódai kikelnek?”

– Tojááás – ismételte a kórus, de mintha halkult volna kissé...

– Hogyan is van ez? Ha a rántottának való létrehozási folyamata tojás, akkor az eredményt már nem ugyanúgy kellene hívni, hanem másképpen, pl. úgy, hogy „tojat”, nemde?

A kórus hümmögött egy kicsit, majd „a nagy ijedtségre” rögvest „betolt” egy újabb pohár bort.

 A Család – Barát Magazin c. műsor futott a televízióban 2015. január 19-én délután; időnként odapillantottam. Bár ne tettem volna! Tíz perc alatt két brutális feliratot láttam a képernyő alsó csíkjában:

17:16. ... „fogyatékossági kordinátor”. – Ha már nem tanult latint szegény feliratozó, legalább utánanézne! Helyesen ugyanis a második szót az elején két „o”-val kell írni, így: koordinátor. (Úgyszintén mondani is két kis o-val kell, még ha sokan ezt nem így teszik is!)

17:26. „EDUKATIO kiállítás”. – Püff neki! Valamit mégis tudhat az illető! Nem c-vel írja a „ció”-nak ejtendő szótagot, hanem helyes latinsággal, „tio”-nak. Ámde akkor mit keres a szó közepén a „k” betű? Mert akkor vagy a latinos írás szerint „educatio”, vagy a magyar megfelelője: „edukáció”, de a hibrid mindenképpen hibás.

Tényleg ez a „közszolgálati”? Jaj!

2015. január 7-én Párizsban – akkor még ismeretlen tettesek – megtámadták a Charlie Hebdo című szatirikus hetilap székházát és tizenkét emberrel végeztek.

Pár nappal később Belgiumban fogtak el és fegyvereztek le terrortámadást tervező-előkészítő embereket, de máshonnan is érkeznek aggasztó hírek: 

Veszélyesnek tartott muzulmánokat utasítottak ki Olaszországból

 hvg.hu 2015. január 18., vasárnap, 12:34

Szerző: MTI

Az idén már tíz olyan muzulmán vallású külföldit utasítottak ki Olaszországból, akit a hatóságok veszélyesnek tartottak az olasz nemzetbiztonságra – jelentette a vasárnapi Corriere della Sera napilap.

Még ugyanezen a napon Németországból is jött hír:

Terrorfenyegetettség miatt lemondták a Pegida mozgalom következő tüntetését

 hvg.hu 2015. január 18., vasárnap, 16:19

Szerző: MTI

 Németországban terrortámadás veszélye miatt lemondták a Európai Hazafiak a Nyugat Iszlamizálódása Ellen (Pegida) nevű mozgalom Drezdában hétfőre meghirdetett felvonulását.

A szervezők vasárnap a Pegida Facebook-oldalán közölték, hogy az alkotmányvédelmi hivatal és a rendőrség szászországi vezetésével folytatott konzultáció után a tüntetés lemondására kényszerültek, mert kiderült, hogy az egyik szervező "konkrét fenyegetettségbe" került. A drezdai rendőrség közölte, hogy hétfőn egész nap tilos szabadtéri demonstrációt tartani a szászországi fővárosban. A döntés indoklása szerint a szövetségi és a tartományi bűnügyi rendőrség információi alapján "merénylőket utasítottak arra, hogy vegyüljenek el a Pegida-tüntetők között, és gyilkolják meg a demonstrációt szervező testület egyik tagját".

 

Igen, a „nemzetközi helyzet fokozódott”, mi több: veszélyessé vált, ezért érkeznek sorra az aggasztó hírek!

Erre mit „kommunikál” a hazai illetékes?

Alig hihető, de azt, hogy „ma Magyarország a terrorizmusnak nem célországa, ilyen veszély nincsen!”

Ilyet azért mégse kellene kijelenteni...!

Lehet, hogy a felderítés, az elhárítás, a belső védelem hazánkban ragyogó, hibátlan, már-már tökéletes, ám pszichológiai-kommunikációs ismereteik nullák, vagy még ennél is gyengébbek – már-már tökéletlenek...

Az előbb említett országok mindegyike Európában van és mi is gyakran kérkedünk európaiságunkkal; ez alól miért lennénk mi kivételek?

Netán senki nem ismeri (vagy már mindenki elfelejtette) a latin mondást: „Si vis pacem para bellum”, azaz „ha békét akarsz, készülj háborúra!”?

Persze, az érthető, ha a derék szakértők nem akarnak pánikot kelteni, nem akarnak indokolatlan riadalmat korbácsolni, de ez nem menti a magatartásukat!

Azt kellene mondaniuk, hogy nálunk nem merültek föl adatok a terrorveszély fokozódására és a biztonsági kockázatok növekedésére, de erősítették-bővítették a védekezést, emelték a megelőző felderítés-védekezés szintjét, és emellett mindenki legyen óvatos, elővigyázatos, mert a terrorizmus egyik jellemzője, hogy váratlanul csap le és válogatás nélkül gyilkol...

Nem lehet-e, hogy a magabiztos megnyugtatással az emberek között esetleg gyanakvást ébresztenek „kommunikációjuk” megalapozottságával kapcsolatban, vagy ami még rosszabb, elaltatják a minimálisan normális figyelmet, éberséget (még ha ez utóbbi kifejezés az idősebb emberekben rosszabb emlékeket ébreszt is!), és bár nem lehet örökös félelemben élni, de az egészséges „gyanakvás” senkinek sem árt.

Ne altassuk, még kevésbé áltassuk egymást!

Ne tessék felugrani, hogy „már ez is?”, vagy „de jó, hogy ő is!” hanem tessék megnézni a blog címét: 2009 március 31-e óta ott látható a „Charlie-to”, tehát a blog szerzője „nem azonos »azzal« a Charlie-val”.

Nekem ugyanis nagyon nem tetszik az, hogy napjainkban mindenki Charlie!

Félő, hogy akik ezt állítják magukról, azok közül sokan nem is tudják, de még csak nem is sejtik, mit is jelent ez... – Valaki kitalálta ezt a butaságot, ettől kezdve jól hangzó divattá vált... (Szívesen megkérdezném az ilyen kitűzőt viselőktől, hogy tényleg egyetértenek a brutális vallásgyalázással, mert itt nem csupán a sajtószabadságról van szó...?)

Persze, Je suis Charlie (lásd ismét a blog címét!), de most nem ennek értelmezésével-bírálatával akarok foglalkozni, de ha már én is Charlie vagyok, a vélemény- és sajtószabadság korlátlansága miatt én is gondolhatok-mondhatok bármit.

2015 elején nagy port vert föl a sajtóban, hogy az év első újszülöttjének a Rikárdó nevet adták, és mert ezen valaki – nyilván a gyerek „kisebbségi származása” miatt – élcelődött, többen „szolidaritásból” fölvették ezt a nevet; így lett pl. az ismertebbek közül Gyurcsány Rikárdó Ferenc, Varjú Rikárdó László stb.

Néhány napja valamelyik tv-műsorban egy „szépségével nemigen büszkélkedhető” hölgyet (így kizárólag a PC miatt minősítem, és mert az ízlések különbözők) kérdezett a riporter (az interjúalany nevére nem emlékszem, ezért itt most Kovács Leokádiának hívom):

–       Ön is fölvenné a Rikárdó nevet?

– Már föl is vettem! – felelte hetykén a hölgy.

–       Akkor hogy szólíthatom: Leokádia vagy Rikárdó?

–                       Kovács Rikárdó Leokádia! Én ugyanis ha kell, cigány vagyok, ha kell, zsidó vagyok, ha kell, meleg vagyok, mindig az, akiket bántanak...

A gondolatszabadság korlátlansága alapján arra gondoltam suttyomban, hogy az ilyen kaméleonok nem valamilyen lúzer-emberek lehetnek-e, akiknek kapóra jön, ha más bőrébe bújhatnak, akár rövid időre is, és ekkor reflektorfénybe kerülnek, kivívhatják néhány ember elismerő csodálatát, amellyel „bátorságukat” szemlélik, de mert sok társuk mutat hozzájuk hasonló merészséget, magamutogatásuk teljességgel veszélytelen. És lám, rikárdóságával máris tv-szereplő lett!

A riporter még megkérdezhette volna Kovács Rikárdó Leokádiától:

–       És ha a dekoratív, szép nőket kezdik el bántani...?

Pár évvel ezelőtt (pontosan 2010. november 14-én Reklámálás címmel) azon dohogtam, hogy mennyire ötlettelenek, bárgyúak a reklámok a rádióban és a televízióban, pedig akkor a 0 és 99 év közötti fiatalok 113 %-a (2017-es adat!) média-szakra járt...

A helyzet azóta sem változott lényegesen.

Van valami elfuserált „filozófiájuk” a reklámok készítőinek: azt hiszik, ötletes, szellemes, sőt, hasznos lesz, ha a hirdetett terméket emberi tulajdonságokkal, jellemzőkkel ruházzák fel. Ha a tejfölös pohár beszél, vagy táncra perdül, akkor több fogy majd belőle. – Jó, nem zárom ki, hogy egy kisgyereknek tetszhet, de egy drága háztartási gépet talán mégsem azért kell reklámozni, hogy az ovisoknak tessék...

Az említett „divatnak” vannak újabb vadhajtásai is.

Nemrég azzal hirdettek egy díjnyertes ásványvizet, hogy minden ásványvíz ez szeretne lenni, ami – valljuk be – kapitális marhaság!

A minap pedig azt hallottam egy gyomorégés elleni szerről, hogy az „tabletta a boldog gyomorért”... Nos, egyáltalán nem biztos, hogy fogok ilyet venni, mert ha ég a gyomrom, akkor én nem boldoggá akarom tenni ezt a testrészemet, hanem a gyomorégést akarom megszüntetni, amitől majd jobban érzem magamat, de ez még nem „boldogság”!

Már ez is mutatja, hogy gyakran összekeverik a (rendszerint nem egyetlen pillanatig tartó, elégedettséget árasztó) boldogságot a pillanatnyi örömmel. Ezért mondja a biciklista, hogy „nem voltam boldog, amikor leesett a láncom”... (?)

Gondolom, vannak „félboldogok” is a reklámszerzők között, mert minek is lehetne minősíteni azt, aki ilyet talál ki: „Az olaj rendkívül boldogtalan a csatornában! Főzés után ne öntsd használt olajadat a lefolyóba! Boldogolaj.hu”.

Bár korábban is megemlítettem két, általam ötletesnek tartott reklámot, az „egyensúly” kedvéért most is leírok kettőt. (Kitalálói megérdemelnék, hogy ha a nevüket nem is ismerem, legalább az „ajánlatukat” itt is propagáljam, de most nem erről van szó...)

Az egyikben egy idősebb úr „panaszkodását látjuk”.

Amiatt „méltatlankodik”, hogy újabban kénytelen naponta nézni-hallgatni az időjárás-jelentést, mert amióta valamilyen „csodaszert” szed (ő, persze, mondja annak a nevét), azóta sem az izületei, sem a porckopása nem jelzi a közelgő időjárás-változást...

Pompás ötlet! Örülnie kellene a gyógyulásának, erre ő „szomorkodni” kezd...

A másik egy utasszállító repülőgép fedélzetén játszódik.

A pilótafülkéből valaki az utastér felé kiabál:

–       Van önök között történelemtanár?

Egy bizonytalan hang óvatoskodik:

–       Orvos vagyok...

A pilóta most már erőteljes hangon dörög kifelé:

–       Mondom: tör-té-ne-lem-ta-nár!

A rövid történet még folytatódik, de szinte ennyi is elég lenne a film „beharangozásához”. Maga az ötlet nagyszerű; hiszen a pilótafülkéből „általában” orvost keresnek, végső esetben pedig azt kérdezik: „Van-e önök között pilóta?” – de hogy történelemtanár?...

Nekem „bejött”!

 Ezzel a címmel jelent meg ma, 2015. január 8-án reggel a szegedi Délmagyarország egyik cikke, amely a párizsi rettenettel foglalkozik

Szeged, Párizs – Évtizedek óta a legvéresebb terrorcselekményt követték el Franciaországban tegnap, amikor ismeretlen fegyveresek megtámadták a Charlie Hebdo című szatirikus hetilap székházát Párizsban, és tizenkét emberrel végeztek.

Az újságíró az esetről megkérdezte Csernus Sándort, a Szegedi Tudományegyetem bölcsészprofesszorát, a Kar volt dékánját, a Párizsi Magyar Intézet korábbi, nagy tekintélyű igazgatóját:

 Megdöbbentett, ami történt. A Charlie Hebdo szimbóluma a nagy pofájú, szellemes francia humornak. A szatirikus újság polgárpukkasztó, mindenkinek az ellenzéke, és nekik csak az igazság számít. [...] A Charlie Hebdo szerkesztőségét már korábban megfenyegették, de vállalták a veszélyt. Így elmondhatjuk, hogy a szatirikus lap munkatársai a sajtószabadság mártírjai.

De mortuis nil, nisi bene! – Tudjuk, hogy téves fordítás a „halottakról vagy jót, vagy semmit”, helyesen így szól: „halottakról semmit, hacsak nem jól” (ti. a holtak már nem tudnak védekezni, ha rosszul mondanak róluk valamit!).

Sajnálom a legyilkolt embereket, mert emberek voltak, de a „sajtószabadság mártírjai” minősítésen elmerengtem.

A sajtószabadság – és egyáltalán: az emberi szabadság – és a jogok a homo sapiens modern kori lényegéhez tartozik, az utóbbi századok nagy szellemi és fizikai vívmánya. Az ember megharcolt érte, kivívta és most igyekszik is megtartani ezt az értéket; ez így van rendjén, normális törekvés.

A baj azonban itt is a mértéken, a határokon, vagy még pontosabban: a korlátokon lapul.

Már a francia forradalom híres, 1789. augusztus 26-i dokumentuma (Az ember és polgár jogainak deklarációja) fontos – máig érvényes! – figyelmeztetést tartalmazott: 

Negyedik cikk

A szabadság azt jelenti, hogy mindent megtehetünk, amivel más embernek kárt nem okozunk. A természetes jogok gyakorlásának tehát nincs más korlátja, mint az, hogy a társadalom többi tagja számára is biztosítani kell ugyanezeknek a jogoknak a gyakorlását. Korlátokat csak törvény állapíthat meg.

Félő, hogy a párizsi áldozatok ezeket a korlátokat hagyták figyelmen kívül, s ezzel kárt okoztak más vallás híveinek azzal, hogy rendre kifigurázták hitük legfontosabb alakjait. Mert, bizony, nem csak anyagi kárt lehet okozni...

Állítólag többször figyelmeztették is az újságírókat, hogy fejezzék be féktelen gúnyolódásukat – hasztalan. Nem vették figyelembe, hogy amin jókat lehet „röhögni”, az másokat hitükben vérig sérthet...

Az is kimaradt a számításból, hogy sérelmeket nem minden kultúrában „tárgyalásos úton” szokták megoldani... – sajnos!

Cenzúra kellene!

Mielőtt bárki fölhorkanna, gyorsan hozzáteszem, hogy nem szigorú állami tilalomra gondolok, hanem az „öncenzúrára”. Arra, hogy az újságíró maga mérlegeli, hogy morálisan meddig mehet el, anélkül, hogy másoknak (anyagi vagy erkölcsi-lelki) kárt okozna. – Igaz, ehhez az is kellene, hogy a sajtósoknak legyen erkölcsi tartása és ismerete a morálról, mert ennek híján nem működik az öncenzúra!

És, persze, némi szerénység sem ártana, másutt sem!

A napokban arról pattant ki vita a kormányzati körökben, hogy kellene-e korlátozni a gyülekezési jogot. Az Országgyűlés alelnöke (aki egyébként kitűnő, szakmailag elismert jogász) javasolná a korlátozást, a Miniszterelnökség államtitkára (aki egyébként nem jogász, de rendelkezik a hályogkovács „bátorságával”), nagy garral utasítja el a korlátozást, mondván, a már egyszer kivívott szabadságot nem szabad korlátozni!

Szólni kellene neki, hogy bizony, szabad a jogok nagy részét korlátozni, sőt, ez benne van az Alaptörvényben is, korábban az Alkotmánybíróság határozata tartalmazta (a másodéves joghallgatók pl. a „szükségesség-arányosság-teszt” néven ismernek szabályokat a korlátozással kapcsolatban).

Szólni kellene neki, hogy a „nem eléggé megfontolt” tüntetőktől nem várható el, hogy belássák: nem normális, hogy bárhol hangoskodhatnak-randalírozhatnak. Ha a miniszterelnök vagy valamelyik miniszter ellen akarnak tüntetni, akkor ne azok magánháza elé vonuljanak, mert ott magánemberek (családtagok vagy közel a szomszédok) magánéletét zavarják – értelmetlenül, sőt, jogsértő módon! (A gyülekezési jog szabályozásának egyéb anomáliáiról most ne essék szó!)

De talán már nagyon is eltértünk a ma reggeli újsághírtől...

 Nem akartam pálcát törni fölöttük; valóban sajnálom a párizsi áldozatokat; nyugodjanak békében!