Charlie-to blogja

Ebben a blogban már többször is szó volt a nyilvánosság előtt megszólalók stílusáról, arról, hogy amit mondanak és ahogyan mondják, mindenképpen vonzzák a közönség figyelmét, és ez által szimpátiát vagy antipátiát váltanak ki a hallgatókban-nézőkben. (Bizony, antipátiát és nem unszimpátiát, mert a görög eredetű szimpátia szóhoz a szintén görög eredetű „anti-” és nem a germán „un-” fosztóképző illik!)

Mindig is voltak szélsőséges, vadul harcos megnyilvánulások a politikában, ám ezek inkább csak elvétve, kivételesen fordultak elő. Mostanában azonban föltűnően elszaporodtak a keménykedő, roppant „bátor”, hencegő hősiességet mutató fellépések, amelyek azt sugallják, hogy az ilyenek előtt nem lehetnek akadályok...

Emberileg nem lebecsülni, hanem inkább szánni kellene azokat a no-name pártocskák, vagy újabban a szaporodó „civil szervezetek” nevében megszólaló vitézeket, akik még nem eléggé érettek a nyilvános megszólalásra.

Az világos, hogy a tömegek előtt, vagy a sajtótájékoztatókon nem szabad hosszabb, körülményes, unalmas fejtegetésbe, bonyolult helyzetelemzésbe kezdeni; ott rövidebb, egyértelmű, tömörebb megfogalmazások kellenek.

Itt sem elegendő azonban csak annyit üzenni a kormánynak vagy a tagjainak, hogy „felszólítjuk!”, „azonnal hozza nyilvánosságra”, „rögtön számoljon be”, „követeljük!”, „három napot adunk neki!”, „ultimátumot kap!” stb....

Ezek az emberek nem gondolnak arra, hogy higgadtabban, szelídebben szólva nagyobb sikereket, eredményeket érhetnének el? Nem gondolnak arra, hogy ha a kormányhoz szólnának, és nem a „közönségnek” játszanának olykor hamisan hangzó „magabiztoskodással”, sokkal több értelme lehetne a megszólalásuknak? Nem gondolnak arra, akik „három napos ultimátumot adtak a honvédelmi miniszternek”, hogy ezzel a szerencsétlen keménykedéssel éppen azt nehezítik, esetleg éppen akadályozzák meg, amit elérni szeretnének? - Azt se feledjük: amivel egy tüntető tömeg előtt szónokló a felajzott hallgatókat tüzelheti-hergelheti, az egy sajtótájékoztatón, ahol 2-3 újságíró búslakodik, bizony komikusnak is hat...

Az ilyen „szó-karate”-jelenségek, az ilyen „verbális erőszak” valószínűleg gyakran éppen az ellenkező hatást váltják ki a hallgatóból. Én pl. még ha tartalmilag egyetértek is a „követelőzővel”, magamban arra gondolok, hogy megüzenném neki szintén a nyilvánosságon keresztül: megvárom, míg „több gőzt irányít a dugattyúkra, mint a hajósípra”, míg kissé lecsillapodik, s akkor lesz majd „párbajképes”...

Ajánlom a bátrak figyelmébe Victor Hugo találó hasonlatát, amelyet pár évvel ezelőtt e blogbejegyzések valamelyikében már idéztem: „ó, jaj, az erőszak csak eldurvítja a lelkeket. A legvadabb szélvihar sem tudja letépni a vándor köpönyegét, de az enyhe napsütés szelíden ráveszi, hogy végül is ingujjra vetkőzzön…”

Az interneten találtam ezt a „dalt”; talán Szilveszter előtt érdemes közreadni, hátha valaki eddig nem találkozott vele.

Bár az ötlet nem új, a kivitelezés ötletes, szellemes...

Ezelőtt Tétről indultam

És Bugyin át Sáriba jutottam

Tökön egy kicsit megpihentünk

Mogyoród után, Herédre mentünk

Na mi jön most találd ki

Előttünk Pornóapáti

Lánycsók után jött a Nyalka

Siklós, Heves, Csurgó, Ajka

És Hövejbe majdnem bejutva

Hirtelen Vatta állt az útba

Majd Rum egy kis életet ver beléd

Makkoshotyka, majd Verpelét

Éreztem, hogy ő is akarta

De Ondódon a szemét eltakarta

Mérgesen pár napig laktam

Este Sátán tüzet raktam

Jó volt a babodi vacsora este

Holnap vár rám majd Szeleste

De ha nem vigyázok és jön egy baki

Egy másik út vár, a hernádkaki

 

Nananananananananana

 

Drávaszerdahelyen alpolgármester lettem

Pincehelyen egy bort Csapodra vertem

Alsóvadászon egy jót Egyek

Galambok, Szarvas, és Nyúl hegyek

És úgy felráznak a kátyús utak

Hogy Feketeerdőn Csurgó Hugyag

Jó volna egy Csajág, de főleg Batyki

A neten pár Leányvár és randi

Egy Nőtincs már a számomat kérte

Szekszárd lesz, ha megyek érte

Tetétlen csak a dumát lököd

Közben itt van Csécse és Öcsöd

Tessék itt egy virágcsokor

Nekem jó lesz Nagyszénás, vagy Bokor

De van egy kis Baja, ez a gondja

Fertőd, Folyás, Ragály, Gomba

Jött a Tököl, majd a Kokad

Inkább Verőcére utazom holnap

De írt egy Szőke Nagycsécs mára

Bujákon vár Pásztori órára

De útközben egy hívást kaptam

Erzsinek hívják és elmúlt Hatvan

Nem baj úgyis elindultam már

De Erzsébet helyett Bélavár

És ha valaki a szerző nevét kérdezi

Kéthely: Polgár és Péteri

Ajánlom mindenkinek, jól jegyezze meg ezeket a szavakat, mert hamarosan feledésbe merülnek, és talán csak a keresztrejtvényekben bukkannak föl ismét, amint az „isa” (bizony) a XII. század végi Halotti beszédből.

Manapság már ugyanis ezeket szinte egyáltalán nem lehet hallani a közbeszédben, csak legfeljebb még otthon, a családban, esetleg baráti körben.

Napjainkban már mindenki „kommunikál”.

Aki valamely sajtótájékoztatóról tudósít (bocsánat: kommunikál), nem úgy adja elő, hogy a szóvivő ezt mondta, elemezte, magyarázta, részletezte, jelentette be, erről szólt, tájékoztatott, adott hírt stb., hanem hogy ezt „kommunikálta”.

Alig várom már a napot, amikor a családtagok egyike a konyhából „bekommunikál” a másiknak (ez még azért is jó, mert benne van az egyetlen, ma ismert és használt igekötő, a „be-”; lásd bealszik, beásít stb.), de az nem érti és visszakiabál: mit kommunikáltál?

Ha valaki figyeli a köznapi „kommunikációt”, hamarosan garantáltan nem fogja azt kommunikálni, hogy milyen gazdag a mi édes anyanyelvünk...

Tegnap este, vacsora közben éppen azt kommunikálja(!?) a televízió, hogy 2014. december közepe után tilos lesz élő halat árulni az üzletekben, hanem csak úgy lehet őket eladni, ha előzőleg elkábítják őket, de annyira, hogy később már soha ne térhessenek magukhoz.

Megint melyik szegény állatvédőnek támadt ilyen agymenése? Eddig csak a gömbölyű akváriumokat tiltották meg az akvaristáknak, mert a hal könnyen beleőrülhet abba, ha éppen be akar úszni az egyik sarokba, ám ilyet nem talál maga körül... (Hasonlóan elmebeteg „állatvédő” ötletekről lásd e blog 2014. március 1-i bejegyzését!)

Nem az állatvédőket bántom; őket inkább szánom...

Azokat nem értem, akik hisznek nekik, akik meghajolnak a rissz-rossz ötleteik előtt! Akik elájulnak, ha az „állatok jogairól” hallanak, de nem érik föl ésszel, hogy az állatoknak nincsenek „jogaik”, az embereknek viszont lehetnének!

Akik annyit sem tudnak, hogy a halhús rendkívül könnyen és igen gyorsan romlik. Azért is árulják élve, hogy hazaérve, „örök elkábítása” után a háziasszony minél hamarabb megfőzhesse/süthesse, nehogy romlásnak indulhasson (mint a hajdan erős...). Pedig a háziasszony ekkor még be is teheti a hűtőszekrénybe!

A boltban fejbekólintott hal azonban ott rögtön elkezdhet bomlani, és mire hazaér vele a vásárlója, talán még nem lesz büdös, de erre gondolni is elegendő lehet, hogy már „érezzen” is ilyesmit a „tudatos” vevő.

Magam is szoktam horgászni. Viszek mindig magammal olyan haltartó hálót is, amelyben a kifogott halacskák a hazaindulásig tovább úszkálhatnak. Egyszerűbb lenne fejbe ütni és rögtön betenni az autóba egy ládába vagy vödörbe, semmint a vízben őrizni, de már őseink is tudták, hogy az élettelen halhús könnyen romlik...

Nesze, neked, halfogyasztás!

Nagy összegű fogadást mernék ajánlani a buta állatvédőknek, hogy érzékelhetően csökkenni fog a(z egyébként is igen alacsony) hazai halfogyasztásunk! – Ó, ez senkit sem érdekel, ez csak a nyafogós ember fantáziátlan magánügye! Ne akarjon mindenképpen egészséges halat enni, ott van a finom korpa és az ízletes fűrészpor! Legyen tekintettel a halak jogaira is, ne csak önző módon a saját emberi életére! Ha pedig netán korábban meghal, akkor majd a halakra sem fáj a foga, azok is tovább élhetnek!

A minap olvastam Stephen Hawking vízióját arról, hogy a számítógépek olyan intelligenssé válnak, hogy „túlprogramozzák” az embert, s olyan konstrukciókat hoznak létre, amelyeket az ember egyszerűen nem fog megérteni, s védekezni sem tud ellenük.

Ha az ember, a homo sapiens(?) ilyen rohamos tempóban „fejlődik”, ne is csodálkozzunk Hawking sötét, jövő-látomásán, ami mától kezdve már hal-álos elemeket is hordoz!

És az állatvédőknek is joguk lesz a „méltó” elmúláshoz...

Megesik ugyan sok emberrel, de mégis kínos kissé, ha derék állampolgár-társaink fogalomzavarba kerülnek, azaz összetévesztik-keverik a szavakat, azok értelmét tévedésből fölcserélik.

A közelmúltban két ilyen esetre figyeltem föl: egyiket az interneten, a másikat a tv-ben láttam-hallottam.

Az internetest szó szerint idézem: 

A házasságkötő teremből egyből az állatorvoshoz rohantak

Aki állatbarát, az az esküvője napján is az.

 blikk.hu 2014. 11. 25.Család

 Maitz-Tollasi Zsuzsannának és férjének, Lászlónak igencsak emlékezetesre sikerült az esküvője: a házasságkötő teremből a lagzi helyett az állatorvosi rendelőbe mentek, hogy megtalálják a gazdáját egy kóbor kutyának, amely pont a kézfogó idején tekergett a násznép felé - írja a Blikk.

 Remélem, a figyelmes Olvasó rögtön észrevette, és már tudja a kifogásolható szótévesztést: az esküvő és a kézfogó szavak azonosításában rejlő hibát.

Az esküvő az az ünnepélyes esemény, amelyen (rendszerint a házasságkötő teremben) az anyakönyvvezető és két tanú jelenlétében a házasságot kötni szándékozó különnemű felek egybehangzó „igen” kijelentésével „pecsételik meg sorsukat”, amelyet aztán közös ebéd/vacsora, gyakran jókedvű lakodalom követ. – Ez tehát az esküvő.

Ámde a kézfogó nem azonos az esküvővel, mert az előbbit másképpen eljegyzésnek nevezik. Ez pedig az az esemény, amikor a házasodni készülő fiatalok a (z öröm)szülők (és esetleg mások, pl. keresztszülők, barátok stb.) jelenlétében kifejezik ebbéli szándékukat, többnyire úgy, hogy (arany) karikagyűrűt húznak ujjukra, s attól kezdve ország-világ tudhatja-láthatja, hogy ők „jegyesek”. – Aztán pedig (amikorra időpontot sikerül egyeztetni az anyakönyvvezetővel) következik az esküvő.

Az esküvő tehát időben később, a kézfogó után történik, de semmiképpen sem szinonímák...

A másik eset egy tv-műsorhoz kapcsolódik.

A fogalom meghatározása ekképpen szólt: „Háztartási eszköz, gyakran szerelmi vagy lakodalmi ajándék a régebbi időben” – és a megfejtés: „mángorló”.

Mivel a megfejtést egyik játékos sem találta el, a játékvezető még magyarázatként hozzáfűzte: fából készült ez a nyeles eszköz, szépen lehetett díszíteni, gyűjteni is szokták, régi piacokon néha ma is lehet kapni...

Mángorlót aligha! Az egy olyan faeszköz, amelyet a kimosott ruhák „simítására” használtak, úgy, hogy két egymáshoz közeli, egymással szemben forgatott fahenger között nyomták át a ruhát, s ha jól igazították közben, még „gyűrődésmentesebb” is lett. (Hasonló célokat szolgált a vízszintes deszkára fektetett vizes ruhán egy fahenger erősen nyomva történő görgetése is, úgy, ahogyan a konyhában a tésztát nyújtja a sodrófával a háziasszony...) – Ezen a nem túl bonyolult alkotmányon nem volt semmiféle díszítés, kézzel kellett mozgatni a simító henger(eke)t.

Ami a meghatározásban és a magyarázatban szerepelt – az a „sulyok”.

Ennek van nyele, ezt lehetett szépen díszíteni, s ezt régebben az asszonyok a (patakban) mosáshoz használták, ezzel püfölték-paskolták kitartóan a ruhákat, hogy azok tisztábbak legyenek... (belesulykolták a tisztaságot?)

Mikor eddig jutottam ebben a dohogásban, fölütöttem a Magyar Értelmező Kéziszótárt (Szerkesztette Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972), s meggyőződtem igazamban.

mángorló fn (mn-i ign is) 1. Mosott ruhanemű simítására, puhítására való, forgó hengerekből álló eszköz. 2. Fémiparban: mángorlásra haszn. készülék.(886. p.)

Jó, de nézzük tovább...    

sulyok fn 1. nép rég Mosáskor a ruha verésére haszn. vastag, nyeles falap. 2. Vminek földbe verésére, döngölésére, zúzásra haszn. nyeles bunkó. táj Mángorló. Sz: elveti v. eldobja v. elhajítja a sulykot: a) túloz; b) nagyot mond, lódít. [? ← súly]

(1228. p.)

 Sajnálom kissé, de annak ellenére, hogy bár a „sulyok” tájszóként lehet „mángorló”, nem ingatott meg hitemben. Annál kevésbé, mert arra nincs utalás a mángorló címszónál, hogy valahol (vö. táj) az a sulyok szinonímája... – azaz a sulyok meghatározására a mángorló szó nem lehet helyes válasz.

Persze, az itt említett „fogalomzavarok” nem rengetik meg a világot, de ha már kiveszőben vannak a korábbi szokások és eltűnőben a régebbi eszközök, legalább nyelvünkben őrizzük meg őket, amíg tehetjük, vagy ahogy Kibédy Ervin írta-szavalta: „amíg lehet, amíg lehet”!

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket...

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára...

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

 Gyóni Géza (1884–1917) örökszép versének részletei e sorok.

Ez a költemény jutott eszembe, amikor láttam az utóbbi időben szinte „divattá” vált tüntetéseken habzó szájjal, kidülledő erekkel „harcoló”, rettenetesen bátor ifjakat.

A dolgok tulajdonképpen rendben is vannak; „ifjak és vének” egyaránt jogosultak tüntetni, véleményüket szabadon kinyilvánítani. – Hogy még pontosabb legyek: békésen tüntetni!

A békés jelleg viszont azt jelenti, hogy a demonstrálók nem törnek-zúznak, nem lökdösik a munkájukat ott végző embereket, és általában is kulturáltan viselkedjenek, ami azt is magában foglalja, hogy nem mocskos szájú trágárkodással hergelik a hasonszőrű társaikat, hanem civilizált módon fejtik-fejezik ki véleményüket. Az ablakok bezúzása, az obszcén kifejezések ordítozása énbennem (s gyanítom, még sok más emberben is) megbotránkozást kelt, ez pedig már büntetőjogi, de legalább is szabálysértési kategória. A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény a szabálysértési elzárással is büntethető szabálysértések című XXIII. fejezete170. §-ában ekként rendelkezik: 

„Aki olyan kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, szabálysértést követ el”.

 Elkezdtem játszani a gondolattal, ami – ha már éjszakát emlegetünk – inkább álomnak tekinthető.

Érdekes lenne, ha a miniszterelnök arra az estére, amikorra kormányellenes tüntetést szerveznek, magához vonná a belügyminiszteri tárcát – persze, „csak egy éjszakára” –, s mivel úgyis demokráciát követelnek a demonstrálók a fennálló diktatúra helyett, egyetértene a tüntetőkkel, s maga igyekezne a hangoskodók „igazát” bizonyítani; megmutatná nekik, hogy mi is az a diktatúra.

A legfőbb hangadókat határozott „kézrátétellel” bezáratná „csak egy éjszakára” egy kényelmetlen zárkába, egy kis „élményszerzésre”. Ha pedig ismét diktatúrát kiáltanának, mosolyogva lehetne lejátszani a korábbi zavargásaik felvételeit, amikor ugyanazt kiabálták, csak akkor a rendőrök a háttérben, csendben szemlélték az eseményeket, senki sem vitte őket erőszakkal a fogdába.

Attól tartok, a mostani zavargóknak nincs megközelítő fogalmuk sem arról, hogy mi az a diktatúra, ők – szerencséjükre – nem éltek még az ún. puha diktatúra idején, emiatt mindent be lehet adni nekik, amire hivatkozva egy jó kis balhét lehet rendezni. (Ne legyen félreértés: nem nézem le a fiatalokat, ez a „szent együgyűség” nagyrészt a korukból adódik, de ha minden mértéket félredobva őrjöngenek, már nem „mentem föl” őket!!!)

Kb. gimnazista koromban olvastam „A Hands Up galeri balladája” c. verset (Soós Zoltán?), amelynek utolsó versszakára ma is emlékszem: 

S a költő szól: most nézzétek meg őket,

A nagymenőket,

Itt az alkalom!

A rács mögött a galeri

Csak néhány berezelt,

Szánalmas kanmajom.

 Nem akarok tovább „álmodni”, de félő, hogy ha a mai ifjak napjaink közjogi-politikai rendszerét tekintik diktatúrának (márpedig annak tekintik!), akkor kiröhögik azokat, akik más rezsimek szörnyű diktatúráit emlegetik.

Lenézik apáikat-nagyapáikat, akik annyira „nyuszik” voltak, hogy még egy jó balhés tüntetést sem voltak képesek megszervezni a diktatúra ellen, a demokráciáért! Azok ne papoljanak nekik diktatúráról, akik még azt se tudták, mi az a facebook vagy a flasmob! Bezzeg az ő „bátorságukat” ország-világ előtt igazolják a televíziós közvetítések... Vegyenek róluk példát és szégyelljék magukat a gyáva ősök!

Éber álmomból a galeri-vers utolsó sorai „ébresztettek”...

Mindenesetre a gyülekezési törvénybe be kellene írni, hogy álarcban tilos tüntetni, s ezzel biztosan csökkenteni lehetne a sunyi károkozásokat.

Hogy komolyan gondoltam-e a „csak egy éjszakára” bevezetendő igazi diktatúrát? Legfeljebb úgy, ha maga a kormány hirdetné meg a diktatúra-ellenes demonstrációt...

Ámde ez már egy újabb álom lehetne...

 Az itt közölt gyászhír valóban megjelent, mégpedig a szegedi kiadású Délmagyarország, 2014. május 14-i számában.

A szöveget betűhíven közöljük; és bár a hír nyilvánosan megjelent, a dolog természeténél fogva kizárólag a neveket változtattuk meg, de úgy, hogy a kezdőbetűk ugyanazok maradtak... Íme:

Gyászhír

 „Használjatok napvédőt. Ha csak egy tanácsot adhatnék a jövőre vonatkozólag, az a napvédő használata lenne. A napvédő hosszú távú előnyeit már bebizonyították a tudósok, a többi tanácsomnak nincsen megbízhatóbb alapja, mint a saját kanyargó életutam. Ezeket a tanácsokat fogom most megosztani. Ne aggódjatok a jövő miatt. Avagy aggódjatok, de legyetek tisztában azzal, hogy az aggodalom annyit használ, mintha valaki egy matematikai egyenletet próbálna megoldani rágózással. Az élet igazi nagy problémái úgysem férnek aggódó fejeitekbe, azok olyanok, amik a semmiből jönnek majd elő egy unalommal teli kedden, délután négykor." (szerző: Mary Schmich, 1997., forrás: http://bezzeganya.postr.hu/hasznald-a-tested-es-ne-felejtsd-a-napvedot). Imádott édesanyánk,

 BALATONI ANITA

 (1950–2014) emlékére. Gyermekei: Kálmán, Róza, Árpád

Behívnak egy („ügyeletes zseni”) országgyűlési képviselőt a tv-stúdióba, hogy valamely kérdésre válaszoljon.

Az illető ettől kezdve nem ismer se Istent, se embert, hanem fékevesztett hadarásba kezd, mindenképpen el akarja mondani, amit odafelé menet kitalált magának. Nem érdekli, hogy mi volt az eredeti kérdés, s ha a műsorvezető óvakodva azt kéri, hogy arra válaszoljon, brutálisan visszakiabál, hogy engedje befejezni a mondatot, s tébolyultan darálja a saját mondandóját; nem zavarja, hogy a riporter kérdezni akar. Sőt, ilyenkot a hangját fölerősítve még el is akarja nyomni a kotnyeles műsorvezető akadékoskodását.

Ha már minden kötél szakad, előjön a nagyágyúval: ő az adófizetők pénzére vigyáz...

Hát jól figyeljen a hangoskodó: én is adófizető vagyok, de az én pénzemre ne ilyen (tahónak látszó!) képviselő vigyázzon!

Mielőtt bárki nekem esne, elmondom: ismerem a „tahónak látszó” kifejezés értelmét, azt is tudom, hogy ez nem éppen hízelgő jelző. – Azt is tudom ám, hogy én ismerem a kulturált vita íratlan szabályait is, és aki nem engedi a másik felet szóhoz jutni, az nem méltó arra, hogy bárki is meghallgassa.

Nem vagyok farizeus, elhiszem, hogy a nézők egy részének tetszik a képviselő „bátorsága”, de egy ponton túl ez már nem bátorság, mint inkább botorság; éppen ezért elég (néha talán még sok is!) lenne, ha a mostanihoz képest csak minden második-harmadik esetben hívnák meg beszélgetésre az ilyen „párbajképtelen” riportalanyokat.

Nem is direkt a riportereket akarom védeni, ha csendben hallgatják az erőszakos „nyilatkozókat”. Legalább óvatosan emlékeztetnék a másikat, hogy azért hívták be őket a stúdióba, hogy kérdésekre válaszoljanak, ne pedig monológokat mondjanak!

Persze, az ember védekezni próbál az ilyen verbális terrorizmus ellen, s ennek egyik igen hatásos, bár elég brutális módja az elkapcsolás. Másik állomásra lépek át, és gyakran előfordul, hogy ott is ragadok, s megfeledkezem az eredeti csatornáról. Ekkor tehát elveszett egy néző, de nem hiszem, hogy csak én vagyok egyedül ilyen... Ha tehát a szerkesztő nem gondol a képernyők előtt ülő emberekre, könnyen lehet, hogy ezzel nézőket veszít!

Én szívesen nézek „beszélgetős” politikai műsorokat, de egyáltalán nem vagyok megrögzött tévéző. Jó esélyem van tehát arra, hogy leszokjak róluk, ha így folytatódik a „történet”...

Nyelvész barátaim mindig azzal nyugtatgatnak, amikor fölháborodva méltatlankodom édes anyanyelvünk bárgyú rongálása miatt, amikor primitív emberek a buta divatot vakon követve, visszafordíthatatlan folyamatokat táplálva okoznak mérhetetlen károkat, hogy a nyelv állandóan romlik, azt nem lehet megakadályozni.

Egyik ismerősöm (nem túl művelt ugyan, de roppant „modern” hölgy) azzal igyekszik lépést tartani a korral, hogy a nyelvi szólás-divatokat-paneleket használja lépten-nyomon, függetlenül attól, hogy van-e értelme, vagy nincsen.

Valamikor tavasszal, mosolygós eperrel állított be, akkor vette valahol, és kedveskedni akart a friss gyümölccsel.

– Mennyiért adnak ebből egy fél kilót? – kérdeztem tőle merő kíváncsiságból.

– Ne tudd meg, hogy milyen drága! – válaszolta hetyke „szellemességgel”.

– Pedig azért kérdeztem, hogy megtudjam, de ha te nem mondod meg, majd megkérdezem mástól.

Eleinte nem is értette, mi a bajom, amikor ő a „legdivatosabb” módon felelt a kérdésemre. Kisvártatva rájött, de azóta is „titkolózik” a legkülönfélébb esetekben...

Nem kisebb baj a mindennapi beszédben, hogy derék „nyelvművelőink” nyelvünk gazdag igekötő-készletéből (a helyesírási szabályzat is több mint félszázat sorol föl, majd odaírja: stb.) egyetlen egyet ismernek, ez pedig a „be-”.

Ennek használata olykor csak megmosolyogtatja az embert, mint pl. a begyanúsít, beaggódik, bepróbálkozik és más hasonlók, más esetben még talán csettint is, hiszen lehet valamiféle nyelvi leleményt is gyanítani mögötte, pl. beelőz (talán nem a szokásos tempóban kerül valaki elé a járművével, hanem hirtelen „bevág” elé), vagy pl. a bevállal (nem a rábeszélésnek engedve elvállal valamit, hanem vagány bátorsággal vág bele valamibe) stb.

Ámde mit kezdjünk azzal, hogy bealszik? Ezt simán az elalszik értelmében használják, s ez azért hibás, mert a bealszik kifejezésnek helye lehetne úgy, hogy meghosszabbítja az alvásidőt, s „bealszik” az ebéd idejébe...

Ma délelőtt igazi csoda történt ez ügyben.

2015-ös „leporellós” naptárt venni ugrottam be az egyik papírboltba, mert már sok tennivalót kellene a megfelelő helyekre írni.

Meglehet, nem sokan keresik az ilyen fajtát, mert másokból már régóta sok van az üzletekben, de amilyet én keresek, még nem találtam.

Az „eladó lány” udvarias volt, el akarta kérni a telefonszámomat, hogy ha megérkezik az általam áhított változat, azonnal értesíthessen. Már-már levett a lábamról az előzékenysége, amikor tovább csicsergett:

– Két héten belül biztosan megérkezik, mert már „berendeltük”.

Lettek volna kérdéseim, pl. hogy lassan már a nem a 2016-ost kellene-e kitenni a polcra, vagy pl. hogy netán külföldről hozzák be, azért a „berendelés”, mert különben ez a szó egészen mást jelent, de aztán csak annyit mondtam neki: tekintse úgy, hogy engem is „berendelt”, majd benézek két hét múlva, s kimenekültem a papírboltból.

A legcsekélyebb mértékben sem nehezteltem a hölgyre!

„... bűne a koré, mely szülte őt” – jutottak eszembe a madáchi szavak, de azt hiszem, legközelebb mégis másutt fogom „bepróbálni” a leporellós naptárt „bevenni” 2015-re.

Vagy mégis inkább megpróbálom megvenni!

A kirúgott gyárigazgató átad az utódjának három borítékot azzal a tanáccsal, hogy ha nagy baj van a cégnél, nyissa ki az elsőt; ha nem múlik a baj, akkor a másodikat; de ha ez sem oldja meg a gondokat, akkor a harmadikat...

Közeledett a csőd, kinyitotta az elsőt, ez állt benne: „Kenj mindent rám!”

A helyzet tovább romlott, kinyitotta a másodikat, ezt olvasta: „Szervezd át a vállalatot!”

Mivel ez sem segített, elővette a harmadik borítékot, s íme a tanács: „Végy három borítékot...!”

Igen, ez a régi vicc jutott eszembe október 12-én, amikor kiléptem a szavazóhelyiség ajtaján.

Háromszor is választottunk 2014-ben. Én haza is hoztam mindhárom borítékot, amit a szavazatszámláló bizottság tagjai adtak kezembe, amikor megjelentem előttük, hogy éljek választójogommal. Sajnáltam bedobni őket az urnába, mert egyrészt szép fehérek voltak, másrészt sose lehet tudni, mikor lesz szükség ilyen közepes borítékra...

Ha valaki rosszat gondol, és azt hiszi, hogy elloptam az állam tulajdonát képező, a több milliárd forintot kitevő választási költségből beszerzett „szavazási kelléket”, az súlyosan téved. Nem loptam, hanem a bizottság néma egyetértése, mondhatnám: asszisztálása közepette vonultam ki a szavazóhelyiségből, friss zsákmányomat jól láthatóan szemmagasságba emelve.

Titokban, a lelkem legmélyén vártam valamiféle reakciót az ott ülők részéről, de azt még jobban reméltem, hogy semmi ilyesmi nem történik...

Korábban úgy szólt a választási eljárásról szóló (már nem hatályos) 1997. évi C. (vigyázat, nem „cé”, hanem „századik”, mert a törvények sorszámát jogunkban római számmal jelölik!) törvény 70. § (1) bekezdése, hogy „A választópolgár a szavazólapot borítékba teszi, és a szavazatszámláló bizottság előtt urnába helyezi”.

A helyébe lépő (és ma hatályos) 2013. évi XXXVI. tv. eredeti javaslata (T/8405) is hasonlóan rendelkezett: „A választópolgár a szavazólapot borítékba helyezi és az urnába dobja”, sőt, azt is hozzátette: „Érvénytelen a szavazólap, amely nincs borítékba helyezve...”

Az Alkotmányügyi Bizottság javaslata alapján került a végleges szövegbe, hogy„182. §(1) A választópolgár a szavazólapot borítékba helyezheti és az urnába dobja”. – Ugye, világos? Nem kötelező a szavazólapot borítékba tenni (de lehet!), nem is minősül érvénytelennek az a szavazólap, amelyet boríték nélkül dobnak az urnába (vagy amely később, akár az urnából történő kiborítás során kicsúszik a borítékból), ugyanakkor a boríték átadása a választópolgár részére továbbra is kötelező.

Tegyük hozzá: ez utóbbi teljesen fölösleges! A több millió boríték használata nem csupán növeli a választások (és népszavazások) egyébként is igen magas költségeit, de ez teszi lehetővé az ún. „láncszavazás” elindítását, amelynek az a lényege, hogy az egyik választójogosult („az első láncszem”) a fülkében zsebre vágja a kitöltetlen szavazólapot és az urnába csak az üres borítékot dobja be. A szavazólapot ezután előre meghatározott helyen leadja, ahol megkapja érte az ígért jutalmat (pl. pálinkát, pénzt stb.). A „szervezők” kitöltik a lapot, átadják a következő „választónak”, aki a szavazófülkében ezt teszi a borítékba (amit urnába dob), és a kapott üres szavazólapot viszi ki … s folytatódik a „lánc”. – Ez, persze, a választási csalás egyik fajtája: „fizetnek” azért, hogy valaki lemondjon a saját akarata szerinti szavazás lehetőségéről, s ezáltal meghamisítja a választók valódi akaratának kifejeződését. A boríték elhagyása megakadályozhatná a láncszavazást, ugyanakkor a szavazás titkossága sem sérülne, hiszen a szavazólapok összehajtása nem tenné láthatóvá a rajta szereplő szavazatot (különösen átlátszatlan falú urna esetén…).

Mivel semmilyen jogszabály nem rendelkezik a szavazó által nem használt boríték „sorsáról” (nem tiltja annak elvitelét sem!), de kötelező azt átadni a szavazónak, a választópolgár joggal tekintheti azt sajátjának, beleértve annak „hazavitelét” is.

Bevallom, egy kissé „rá is játszottam” az egészre. A szavazófülkéből kilépve az összehajtott szavazólapokat az egyik kezemben, az üres borítékot a másikban tartva mentem az urnához, ahol a borítékot magamtól és az urnától jól eltartva dobtam be a szavazólapokat.

Persze, senki nem kifogásolta, hogy borítékkal a kezemben távoztam. A bizottság tagjai nyilvánvalóan ismerték az újabb törvénynek ezt a nem éppen okos rendelkezését.

Nos, hát, így (el)„vettem” én is három borítékot!

Meteorológia

Esik az eső. Milyen lesz az idő délután? – Hamarosan kiderül, kapcsoljuk a Meteorológiai Intézetet.

 Mimikri

Néhány állat úgy képes beleolvadni a környezetébe, hogy szem legyen a talpán, amelyik kiszúrja.

 Ökölvívás

Úgy látszott, a kolumbiai a 9. menetre teljesen szétesik, de nem ... összeesett.

Olvasom-hallgatom Kovács Béla (jelenleg a Jobbik EP-képviselője) életútját, amelyben az is szerepel, hogy tagja (volt?) az orosz titkosszolgálatnak, a KGB-nek (emiatt meg is kapta a szellemes KáGéBéla nevet!); (volt?) feleségének rajta kívül még két másik férje is van/volt egyidejűleg; a hölgy nem mellesleg az orosz titkosszolgálat futárjaként is tevékenykedett.

Egy közismert politológus pedig azon háborog, hogy milyen hazai állambiztonsági átvilágítás az, amely nem képes kiszűrni az ilyen kirívó eseteket.

– Hát, bizony, ez „jó kérdés”! – mondhatnánk, de mégsem mondjuk...

1. Úgy alakult az életem, hogy bő másfél évtizeddel ezelőtt az Országgyűlés olyan tisztségbe választott, amelyhez a legszigorúbb, ún. „C-típusú” állambiztonsági átvilágításon kellett átesnem. (Régen volt, ma már elmondhatom...) Ehhez ki kellett töltenem egy sok kérdésből álló űrlapot, a végén nyilatkozva, hogy az adatok a valóságnak megfelelnek. – Nyugodtan írhattam alá az igazat, nem volt semmiféle eltitkolni valóm.

Néhány hét múlva egy reggel beszálltam a liftbe a hetedik emeleten. Az ötödiken belépett hozzám egy férfi, s azt kérdezte, ismerem-e az itt lakó ... s az én nevemet mondta. – Persze, én vagyok az – válaszoltam neki, mire ő örvendezve előkapott a táskájából egy nagy alakú borítékot, ami nekem volt címezve. Átadta, majd elém tartott egy füzetet, hogy írjam alá az átvételt.

Kérem a Nyájas Olvasót: ne gyanakodjon, hogy valamit kifelejtettem! Valóban nem kérte a futár, hogy mutassak valamit, ami igazolja, hogy azonos vagyok a címzettel... – Láthatóan örült, hogy megszabadulhatott „terhétől”... és hozzáteszem: szerencséje is volt, mert bárki más átvehette volna helyettem a küldeményt.

Ilyen (a) megbízható (a) futárszolgálat?

2. Kb. egy évtizede komoly, megtisztelő megbízás ellátására kértek. Amikor megkerestek az „ajánlattal”, halkan megjegyeztem, hogy az ellátandó ellenőrzési feladatnak szakmailag csak kb. fele részben tudok eleget tenni, az volt a válasz, hogy ez elegendő, mert a „másik fele” ugyanolyan fontos, hogy ti. a megbízandó személy becsületes, tisztességes legyen... Bevallom, jólesett ez a megjegyzés, eleget tettem a felkérésnek, megkaptam a miniszteri megbízást.

Előtte azonban vagyonbevallást kellett tennem

Kínlódtam egy sort, mire összegyűjtöttem a kért négyzetmétereket és a helyrajzi számokat. – Végre, sikerült!

Már csak el kellett juttatni a bevallást a megfelelő helyre, ámde, nem csak úgy, hogy gondosan borítékba helyezem, pontosan megcímezem a borítékot, majd ajánlva/regisztrálva, express/elsőbbséggel, tértivevénnyel stb. feladom a postán! Nem, hanem előzetes időpont-egyeztetés után személyesen kellett leadni egy meghatározott budapesti címen. – Ez is sikerült! Olyan pecsétek és szignók kerültek a borítékra, amelyek kizárták annak „titkos” felbontását.

Amikor megszűnt az a megbízatásom, amely indokolta a vagyonnyilatkozat beadását, az ominózus borítékot változatlanul (értsd: felbontatlanul) visszakaptam.

Nem voltam tisztességtelen, mégsem kérdeztem meg, hogy mi szükség van ilyen abszolút értelmetlen „üresjáratra”, mert nem tartottam kizártnak, hogy erre majd velem statuál példát a hivatal, rajtam fogja bizonyítani fontos „szakszerűségét”.

Az az érzésem ugyanis, hogy ha ilyen helyzetben valaki súlyosan korrumpálódik, nagy pénzekkel „hagyja magát” megvesztegetni, a vagyonbevallás ilyen kezelése a leleplezéshez semmi támpontot nem nyújt. (Nem erre tekintettel, de változatlanul őrzöm a keresztül-kasul ragasztott-pecsételt-szignált, felbontatlanul visszakapott borítékot!)

3. Nemrég ismét átvilágítottak, ismét „C-típussal”.

Űrlap kitöltve, benyújtva. – Hamarosan telefon: a „hivatal” személyesen akar velem találkozni, elbeszélgetni. Reménykedni kezdtem: kérdéseikkel ellenőrizni akarják, igazakat írtam-e, esetleg mást is akarnak tudni.

Időben megérkezett a megbízott, kértem, igazolja, hogy jogosult érdeklődni magánéletem esetleges részletei iránt is! – Óvatoskodásom merőben fölösleges volt. Kíváncsian vártam, mikor tér rá „fontos” kérdésekre, mikor győződik meg arról, hogy igazat írtam-e az űrlapra, elhallgattam-e bármi lényegeset is, ám semmi ilyesmire nem tértünk rá.

Kb. fél óra múlva az illető barátságosan elköszönt...

Természetesen nem azt hiányolom, hogy nem próbált magánéletem részleteiben turkálni. Nem is azt, hogy e találkozó helyett más, hasznosabb tevékenységet végezhettem volna. Kifogásolom viszont, hogy valaki azt a látszatot keltse, mintha az átvilágítás részeként alapos, komoly „felderítő” munkát végezne, ehelyett „üresjárattal” tölti a saját, és rabolja el fölöslegesen más ember idejét. Az ilyen „látszat-beszélgetés” megszervezésére hiba egyetlen percet is fordítani, utaztatásra egyetlen fillért is költeni, az erről szóló esetleges jelentés megírására egyetlen írógép-billentyűt is leütni...

Bizony mondom mindenkinek: ha KáGéBéla is ilyen átvilágításon ment keresztül „annak idején”, akkor ugyan mi derülhetett volna ki róla?

Hajdanában, amikor még az egyetemekre történő fölvételhez szóbeli vizsga is kellett, a már diplomával rendelkezők számára nem kifejezett vizsgát, hanem ún. „felvételi elbeszélgetést” írtak elő a jogszabályok. Ezeken nem volt szabad a középiskolai tananyagban szereplő, pl. irodalmi-történelmi kérdéseket föltenni, hanem más módon kellett meggyőződni a jelölt alkalmasságáról.

Egyszer egy erdőmérnöki diplomával rendelkező ember jött „elbeszélgetni”; én voltam az egyik kérdező.

– Kérem, figyeljen! Elmondok egy mondatot, s utána várom az Ön megjegyzését. – Az illető bólintott, én következtem.

– Tavaly március 15-én délután a sűrű fenyveserdőből frissen szedett nagy csokor katánggal leptem meg kedves barátnőmet. – Vártam, mit mond a „fölvételiző”.

– Két megjegyzésem van: a sűrű fenyveserdőben általában nincs aljnövényzet, másrészt a katáng tipikusan június közepe után kezd virágozni, nem márciusban.

Válasza hibátlan volt, ezután másról kezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy egy nagy állami gazdaság tehenészetében dolgozik (akkor még volt ilyen!), valamilyen szakmai vezető.

– Ez esetben Ön bizonyára tudja, miért van a zacskós tejre az írva, hogy „reggeli ital”, miért nem az, hogy „tej”.

Az illető elmosolyodott.

– Nos, azért, mert azt tilos ráírni. Olyan sok összetevőt vontak ki belőle, és helyettesítették mesterséges adalékkal, hogy az már ténylegesen nem is tej. Ezért adják sokkal olcsóbban. Tessék megnézni: az igazi tehéntej állás közben megsavanyodik és aludttej lesz belőle, a „reggeli italból” soha nem lesz aludttej, az csupán élvezhetetlenül megkeseredik!

Mindez sok-sok éve történt, a minap mégis eszembe jutott ez a beszélgetés.

Tejfölt akartam venni. Fölkerekedtem, s elindultam a boltba.

– Nagyobb poharas tejfölt kérek. – Az eladó hölgy fölmutatott a nagy hűtőszekrény fölső polcára. – Ilyenre gondol?

– Föltétlenül – gondoltam magamban, de csak annyit mondtam: igen.

Fölnyúlt, levett egyet és a pultra tette, én pedig fizettem. Fölkaptam az árut és hazaindultam a szerzeménnyel.

Már messze voltam a bolttól, amikor némi meglepetés ért.

Korábban már fölfigyeltem arra, hogy a „tejfölös” poháron nem ez a fölirat szerepel, hanem az, hogy „frisssföl” (sic!).

– Ez nyilván nem tejföl, mert akkor az lenne ráírva – gondoltam, de fölrémlett bennem az egykori fölvételi beszélgetés, s beláttam: itt bizony fölültetik a kedves vevőt...

Nem sokkal később újabb ötlet bukkant föl. Hogy a gyanútlan vásárlónak kevésbé legyen föltűnő, a pohárra azt írták: „farmföl”.

Ez nem becsületes dolog – dohogtam magamban – ezzel a hasonló hangzással megtévesztik a gyanútlan és kevésbé figyelmes vevőt. Aki ezt kitalálta, megérdemelné, hogy föl-... – de itt már a gondolattól is megriadtam.

S hogy a minap mi bosszantott föl kissé?

A pohár oldalán és tetején az virított: „kannaföl”...

 Ez most fölülmúlhatatlan, vagy inkább fölöttébb alulmúlhatatlan?

1. Az eskü ünnepélyes ígéret valaminek megtartására, teljesítésére. Általában jelentősebb állami tisztségek betöltéséhez, annak kezdetekor történő letételét jogszabályok írják elő, meghatározva a teendő eskü szövegét is. (Most csak ezekről lesz szó, nem térünk ki azokra az egyéb esetekre, amelyeknek közvetlen alkotmányjogi relevanciájuk alig van vagy egyáltalán nincsen, inkább morális szempontból jelentősek, mint pl. a házasságkötéskor, vagy a diploma átvételekor tett eskü stb.) Különleges sajátossága, hogy az esküt tevő az előírt szöveg végén saját elhatározása alapján hozzáteszi még az „Isten engem úgy segéljen!” mondatot is.

2. A fogadalom ünnepélyes ígéret valaminek megtartására, teljesítésére. Az eskütől kizárólag abban különbözik, hogy ennek végén nem hangzik el az „Isten engem úgy segéljen!” mondat.

Az eskü és a fogadalom a jog számára egyenrangú intézmény.

Jelentőségük főképpen erkölcsi jellegű, hiszen nincs pl. büntetőjogi tényállásként „esküszegés” és ennek szankciója. Valljuk be: morálisan lenullázódott társadalomban az erkölcsi jellegű cselekményeknek vajmi csekély értelmük van! Visszatart-e bárkit is az eskü bűncselekmény vagy más elítélendő magatartás elkövetésétől?

Persze, az eskü/fogadalom jelentőségét mégsem szabad lebecsülni, már csak azért sem, mert van/lehet jogi konzekvenciája is. Bizonyos (pl. a köztársasági elnöki tisztséggel, az országgyűlési képviselői megbízatással, ugyanígy az állampolgársággal stb. járó) jogok gyakorlása csak attól kezdve lehetséges, hogy az illető az esküt letette.

A 2014. április 6-án megválasztott Országgyűlés május 6-án tartotta alakuló ülését. Idézünk a szó szerinti jegyzőkönyvből:

 ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most a képviselők ünnepélyes eskütétele következik. Kérem, hogy az eskü letételéhez álljanak fel. (A jelenlévők felállnak. Megszólalnak a fanfárok, a vezénylő tiszt az elnöki pulpitussal szemben lévő bejáraton keresztül bejön, és az ülésterem közepéről engedélyt kér a korelnöktől a történelmi és a nemzeti zászlók behozatalára, aki az engedélyt megadja. A fanfárok hangja mellett az elnöki pulpitus két oldalára bevonulnak a zászlók. A díszőrség parancsnoka a pulpitus előtti helyére áll.)

Tisztelt Országgyűlés! Most előolvasom az eskü szövegét. (Felolvassa az eskü szövegét, amit valamennyi képviselő felállva ismétel meg.) Én, ... fogadom, hogy Magyarországhoz és annak alaptörvényéhez hű leszek; jogszabályait megtartom és másokkal is megtartatom; országgyűlési képviselői tisztségemet a magyar nemzet javára gyakorolom. (Az elnök és a képviselők nagy része hozzáteszi:) Isten engem úgy segéljen!

Tisztelt Országgyűlés! Tájékoztatom önöket, hogy a nemzetiségi szószólók az alakuló ülést követően az Országgyűlés elnöke előtt tesznek esküt.

Bejelentem, hogy a képviselők eskütételével az új Országgyűlés megalakult. (Nagy taps. A díszőrség parancsnoka előlép, majd jelzésére a fanfárok hangjára a zászlók elhagyják az üléstermet. A jelenlévők leülnek.)

Tisztelt Országgyűlés! (Gyurcsány Ferenc, dr. Molnár Csaba, dr. Oláh Lajos, dr. Vadai Ágnes állva maradnak, és a korelnök beszéde alatt a "Fogadom, hogy mindent megteszek a köztársaság..." kezdettel rövid szöveget mondanak el, amelynek vége az elnök szava és a teremzaj miatt nem érthető. - Közbeszólások.)

 Kérdésként merült föl, hogy az említett négy képviselő utólagos bekiabálása nem teszi-e érvénytelenné az esküjüket, hiszen annak szövegét jogszabály állapítja meg.

Az első mondat tehát (Én … ”) mindenki számára kötelező, a második pedig („Isten engem úgy segéljen!”) az eskütevő meggyőződésétől, elhatározásától függ. – De csak ez, más nem! Az eskütevő pl. nem teheti hozzá harmadik mondatként, hogy „de megennék most egy adag forró, jó csípős pacalt”, mert ekkor esküje érvénytelen lesz!

Ebben az esetben a „kiegészítés” nem az eskü hivatalos szövegével együtt, közvetlenül az után hangzott el, hanem később, attól elkülönítve; az elnök bejelentését követően, amikor már az ünnepélyes környezetet jelentő zászlókat is kivitték, tehát nem minősíthetjük az eskü „megmásításának”.

Pár nappal később, június 30-án ismét hasonló események zajlottak. Két új képviselő tett esküt, s közülük az egyik a hivatalos szöveg elmondása után azonnal előkapott a zsebéből egy papírfecnit, s arról olvasott föl egyfajta „kiegészítést”. – Ismét a Naplót idézzük:

 DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik)/VARJU LÁSZLÓ (független): Én, dr. Lukács László György/Varju László fogadom, hogy Magyarországhoz és annak Alaptörvényéhez hű leszek; jogszabályait megtartom és másokkal megtartatom; országgyűlési képviselői tisztségemet a magyar nemzet javára gyakorlom.

(Dr. Lukács László György hozzáteszi: Isten engem úgy segéljen! - Varju László hozzáteszi: Fogadom, hogy mindent megteszek a köztársaság újbóli megvalósításáért. Minden erőmmel azon leszek, hogy népszavazással új alkotmánya legyen az országnak. - Felzúdulás, derültség a kormánypártok soraiban. - Közbeszólás a Fidesz soraiból: Szégyelld magad! - Szórványos taps a kormánypártok soraiban.)

 Úgy vélem, ez utóbbi esetben nem történt érvényes eskütétel. Az illető ugyanis nem az előírt, „hivatalos” szöveget mondta, hanem annak egy általa kibővített változatát, hiszen semmi nem választotta el az előre megállapítottól. Ezt pedig nem teheti, emiatt gondolom érvénytelennek az esküjét!

A formaságoknak hasonló esetekben tartalmi jelentőségük is lehet.

Jó húsz évvel ezelőtt rézdomborítással készített állami címert rendeltem meg egy művésztől. Nem sokkal később az illető fölhívott s előadta ötletét: mivel az egyetem számára készül a címer, pajzstartóként nem ábrázolhat két lebegő angyalt (ilyen használatára külön törvényi felhatalmazás alapján ma a köztársasági elnök jogosult), sem cserfaágat és olajágat (ilyet ma a miniszterelnök használhat), hanem helyettük az egyetem karainak stilizált jelképeit, nevezetesen a bölcsészkarnak a baglyot, a jogi karnak a paragrafusjelet, a természettudományi karnak pedig a lombikot formázná meg és pajzstartóként. – Tiltakozásomat hallva még hozzátette: „ez a művészi szabadság lényege”.

Később komoly vitába kezdtünk. A művész mindenképpen meg akarta „támasztani” a pajzsot, én pedig semmilyen „tartót” nem szerettem volna. Ekkor föltettem neki a kérdést: ha úgy gondolod, hogy az állami címerhez tetszés szerint, pl. a foglalkozásoknak megfelelően készíthet talpat a „szabad” művész, akkor pl. a takarító vállalat számára a címer pajzstartója szemétlapát és felmosórongy lehet? – Ez hatott; elnevettük magunkat…

Az eskü morális súlyát a megszegése esetére önként vállalt szankció növelte, mint erre a következő példa is utal:

A cári Oroszországban minden trónváltozás alkalmával minden votják férfinak újból le kellett tennie az alattvalói esküt – éspedig a votják szokások szerint, azaz egy leterített medvebőrre elhelyezett kenyér, bárd és kés előtt, a következő szavakkal: „Ha egész életemben nem lennék hű uralkodómhoz; ha elhanyagolnám kötelességeimet, amivel neki tartozom, vagy ha bármi módon ellene támadnék – egy ilyen medve tépjen szét az erdő közepén, ilyen kenyér akadjon a torkomon és fojtson meg, ilyen kés döfjön át és ez a bárd üsse le a fejemet”.

Lásd Meignan, Victor: De Paris a Pékin par terre Siberie-Mongolie. Paris, 1877, 84. s köv. p. Idézi Kovács István: A Szovjetunió szövetségi alkotmányai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 35. p.

 Meg kellene fontolni az esküszegés szankcionálását, sőt (mint korábban, valamikor már szóba került) talán a „kilépő esküt” is; a megbízás megszűnésekor is tegyen nyilvános esküt az érintett arra, hogy tisztességesen látta el feladatát, nem szegte meg a belépéskor tett esküjét! (Tisztségének kezdetekor még emelt fővel és szívére tett kézzel tehet esküt valaki, de vajon mit jelentene, ha megbízatásának lejártakor azt kellene „eskü alatt vallania”, hogy tisztességes volt, jóllehet esetleg mindenki tud az általa elkövetett törvénytelenségekről? …)

  2014. szeptember 16-án az internet Cívishír jelzésű oldalán a következő poszt jelent meg:

A parlamentben lehet csalózni, tolvajozni, maffiázni

 Így döntött a strasbourgi bíróság

Magyarország megsértette Szél Bernadett, Osztolykán Ágnes és Lengyel Szilvia LMP-s, valamint Karácsony Gergely, Szilágyi Péter, Dorosz Dávid és Szabó Rebeka PM-es képviselők szabad véleménynyilvánításhoz fűződő jogát azzal, hogy tavaly az Országgyűlés különböző ügyekben megbírságolta őket - mondta ki kedden közzétett első fokú ítéletében a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága.

Tavaly május 13-án az Országgyűlés Karácsony Gergelyre és Szilágyi Péterre 50 ezer, illetve 185 ezer forint pénzbírságot szabott ki, mert a két képviselő április 30-án egy "Loptok, csaltok hazudtok!" feliratú táblát vitt a parlamenti ülésterembe a trafikpályázatok és az információszabadságról szóló törvény módosítása elleni tiltakozásul. A trafiktörvény módosításának május 21-i végszavazása után Dorosz Dávid és Szabó Rebeka "Itt Nemzeti Dohánymaffia működik" feliratú táblát vitt az ülésterem közepére. Ezért az Országgyűlés május 27-én 70-70 ezer forintos büntetést szabott ki rájuk.

A következő hónapban, június 21-én a földtörvény zárószavazásakor Lengyel Szilvia, Osztolykán Ágnes és Szél Bernadett "Most árulják el a gazdákat! A Fidesz-maffia jobban teljesít" feliratú transzparenst emelt fel. Szél Bernadett egy földet tartalmazó, aranyszínű fatalicskát tett Orbán Viktor miniszterelnök asztalára. Őket a házelnök javaslatára tiszteletdíjuk egyharmadának megvonásával büntették: Osztolykán Ágnestől 154 600 forintot, míg a másik két képviselőtől 131-131 ezer forintot vontak le.

 Az efféle, később szankcionált performance-okról korábban e blogban is volt már szó, megismételni hasztalan lenne; most inkább a szóbeli „környezetszennyezést” említsük!

A retorika – amikor még tudták, mi az, és figyeltek is rá –, azt tanította, hogy a kulturált vitának vannak igen fontos szabályai.

Először is figyelni kell a vitapartnerre, hogy pontosan értsük meg, mit akar mondani, milyen „érveket” használ igazának bizonyítására, nyomatékosítására, amit nekünk cáfolnunk kell.

Legyünk türelmesek, nyugodtan hallgassuk; ez már önmagában is komoly benyomást tehet a vitapartnerre, s ez a mi pozíciónkat erősítheti vele szemben.

Ha ránk kerül a sor, válaszoljunk határozottan, logikusan! Ha kétségünk támadna, hogy nem értettük pontosan a másikat, kezdjük a következő szavakkal: „Ön azt állította, hogy...” – s foglaljuk össze pár szóban a lényeget (hogy partnerünk korrigálhasson, ha szükséges), majd kezdjük el a mi mondandónkat!

Ezt mondja az írás, ámde mi a gyakorlat!?

Az „igazi” politikai viták nálunk gyakran nem többek primitív, lapos acsarkodásoknál. Most mindenki egyszerre mondja, oda sem figyelve a másik szavaira! Otthon, a pártszékházban bizonyára meglapogatják a vállát és gratulálnak „bátorságához”, ahhoz, hogy nem engedte szóhoz jutni ellenfelét, s ő elégedetten veregeti meg saját vállát, és elkönyveli magában, hogy ő talán a pártja legjobb debattőrje (bár lehet, hogy más szót gondolt...). Elegendő végighallgatni a rádióban vagy végignézni a televízióban egy-egy „vitát”, és máris hallható-látható, mennyire virágzik ez a színvonaltalan átkiabálás, ami az én szememben meglehetősen jókora tahóságot jelent.

Lehet valaki a világ legjobb szakembere, ha a vitában nem látszik rajta a kulturáltság szikrája sem; bizony, nem több a nyilvánosságra méltatlan szájalónál!

Sajnos, a formai problémák mellett sokkal súlyosabb tartalmi bajok is vannak!

Megdöbbentően szegényes a szókincse a legtöbb országgyűlési képviselőnek, sőt, a „szóvivőnek” is. Ezért a megszólalásaik nem szellemi élményt jelentenek a hallgatónak, ellenkezőleg: jókora bosszúságot az igénytelenség hallatán.

Korábban már volt szó e blogban is az „alsó hangon”, a „ha és amennyiben”-típusú primitív fontoskodásokról, ezekre kár is több időt vesztegetni. – Ámde mit szóljon az ember, ha valamely párt „szóvivője” érvek és magyarázatok helyett hetyke szellemtelenséggel minduntalan a „hazudik a kormány”, a „tolvaj kormány”, a „lop és csal a kormány”, a „maffia-kormány” kifejezéseket ismétli, de az efféle „állításait” nem igyekszik adatokkal alátámasztani, még kevésbé bizonyítani?

Az ellenzék mindenkori feladata a kormány kritikája, ám a képviselő vagy a szóvivő szellemi színvonal(talanság)a magára a pártra is baljós árnyékot vet, függetlenül a hallgató politikai beállítottságától.

Az is világos, hogy igazságtalan lenne elvárni minden politikustól a szépirodalmi igényességű megszólalásokat, de valamiféle kulturális színvonal elérése azért elvárható lenne!

A retorika egyébként szónoklattant jelent...

Fiamnak, születésnapjára, szeretettel

(2014. szeptember 10.)

 Közismert, hogy a magyar Rendőrség jelmondata:

„Szolgálunk és védünk!”

Ám hogy az Interpol (azaz a Bűnügyi Rendőrség Nemzetközi Szervezete, az International Criminal Police Organisation) se szomorkodjon jelmondat-hiány miatt, megalkottam az övét is, íme:

„Bolgárunk és svédünk!”

 Bármit is gondolnak, azért, mert ilyesmit írok, nem vagyok egészen „süket”, ezért kérem elnézésüket... (by Romhányi).

Hurrá! Éljen! Győzött az igazság! – lett volna kedvem efféléket rikkantgatni, amikor olvastam az örömhírt: „Döntött a Kúria, mégis bejegyezhető a Magyar Kétfarkú Kutya Párt”. (A párt a továbbiakban: MKKP.)

Ámde mégsem volt! – Az a nagyon rossz érzésem támadt ugyanis, hogy ami itt történt, az nem „igazságszolgáltatás”, hanem legfeljebb egy szánalmas „jogszolgáltatás”, amit jobb lenne mielőbb elfelejteni.

A Kúria már „harmadfokon” hozta a döntését.

Az első fokon eljárt Fővárosi Törvényszék azzal utasította el a párt nyilvántartásba vétel iránti kérelmét, hogy a „Kétfarkú Kutya” elnevezésből nem lehet következtetni a párt tényleges tevékenységére, nem társítható a közhatalomban részvételre törekvő politikai intézménnyel, a honlapjuk is viccpártként említi a szervezetet, progjamjuk is a pártként való működés komolytalan voltára utal.

Fellebbezésükben arra hivatkoznak, hogy a politikával szembeni maró gúny alkalmazása, a közhatalom előtt görbe tükör állítása, de akár az „antipolitika”, a hivatásos politikusokkal szemben a civil résztvétel ideáljának képviselete mindaddig alkotmányos védelem alatt áll, amíg az Alaptörvény által szabott tilalmakat nem sérti…, közismert jelképeivel, nyilvánvalóan megvalósíthatatlan igéreteivel a hagyományos politikai elit viselkedését az abszurditás eszközével kívánja bemutatni, ez pedig nem ellenkezik sem az Alaptörvény, sem a párttörvény rendelkezéseivel. Hangsúlyozták, hogy a „kétfarkú kutya” kifejezés használata egy angol szólásból ered („as happy as a dog with two tails” vagyis olyan boldog, mint a kutya, aminek két farka van), és ez az utalás egyben a párt célját, vagyis a boldogság elérését is megjelöli.

A másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla elutasította a fellebbezést, kimondva, hogy a „kétfarkú kutya párt” elnevezés hétköznapi használata általános erkölcsi felfogással ellentétes, méltatlan képzettársításra ad alkalmat, valamint egyértelmű követelmény a pártokkal szemben, hogy valós és tényleges szándéka legyen a politikai életben való állampolgári részvétel szervezeti kereteinek nyújtása, és a választásokon minél magasabb támogatottság elérésével az állampolgárok képviselete a politikai hatalomban, és ha elsődlegesen csak az alapítók humorérzékét és a többi rivális párt kritikáját jeleníti csak meg, alkalmatlanná válik a pártként történő nyilvántartásba vételre.

A Kúria kifejtette, hogy a bíróságnak a bejegyzésnél szigorú világnézeti semlegességet kell tanúsítania, és lehetőleg tartózkodnia kell az előzetes minősítéstől. Ha egy párt deklarált céljai nem ellentétesek az egyesülési jog alapelveivel és az Alaptörvényben rögzített alapvető elvekkel, továbbá belső szabályai kielégítik a jogszabályi követelményeket, a bejegyzést nem lehet megtagadni. Majd a választópolgárok jogosultak érdemben megítélni, hogy a párt céljaival, programjával, módszereivel mennyiben azonosulnak, ezért a jogerős végzést hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot pedig új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.

Úgy vélem, a Kúria ez ügyben tartalmilag igen súlyosan tévedett, ráadásul hagyta magát (és általa az igazságszolgáltatást egészében) „lóvá tenni”.

Úgy vélem, az Ítélőtábla indokai voltak a pontosak; egy párt célját, funkcióját érdemben is figyelembe vevők. (Az MKKP ennek semmilyen vonatkozásban nem felel meg.) Ráadásul, ha egy „vicces” társaság jelen akar lenni a sajtóban, a közéletben, akkor a Kúria által is említett egyesülési jog alapján létrehozhat szervezetet, csak az formailag ne párt legyen, mert az más tartalommal már foglalt. Egy párt célja nem önmaga szórakoztatása, hanem törekvés arra, hogy programja alapján képviselőt küldjön az Országgyűlésbe. Döntésével a Kúria még tovább csökkentette a politikai pártok manapság amúgy sem magas elismertségi szintjét…

Nem jó az, ha az állami szervek nem tudnak védekezni az őket „lóvá tenni” akarók ellen. Az ügyészség jogosult (volt?) érdemi elbírálás nélkül elutasítani a „notórius panaszkodók” sűrűn ismétlődő beadványait.

Az az eset is ismert, hogy valaki 2012 októberében 162 darab aláírásgyűjtő ív mintapéldányát nyújtotta be az Országos Választási Bizottsághoz [ma Nemzeti Választási Bizottság] hitelesítés céljából.(„Legközelebb 1000 db kérdést adok be, elutasítás esetén!” – fenyegette meg a testületet.) – Az OVB ezt en block elutasította, arra hivatkozva, hogy abeadványozó magatartása a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás elvébe ütközik („közjogi értelemben nem tekinthető rendeltetésszerű joggyakorlásnak az olyan kezdeményezői magatartás, amely ugyanabban a tárgykörben egymást rövid időszakon belül követő újabb és újabb népszavazásra bocsátandó kérdések hitelesítésére irányul” – vö. az előbb említett „notórius panaszkodóval”). Fontos hozzátenni, hogy az Alkotmánybíróság a 28/2012. (V. 25.) AB határozatában az Országos Választási Bizottság határozatát helybenhagyta.

Nem helyes, ha valamiféle „túlhajszolt álliberalizmus” miatt szakmailag hibás, a köznapi felfogás szerint pedig érthetetlen állami döntések születnek. Ráadásul olyankor, amikor a bíróságok is folyamatos túlterheltségre panaszkodnak, néhány „sajátos gondolkodású” polgártársunk zavaros értelmetlenségekkel bombázza az ilyenek elleni védekezésre alig képes szerveket, a legfelsőbb szintű döntnökök pedig aztán olyan „igazságot” szolgáltatnak, hogy „a fal adja a másikat”.

Miért köteles az Alkotmánybíróság komolyan foglalkozni az „Egyetért-e Ön azzal, hogy vendéglátó üzletek vendégeinek a sörért ne kelljen fizetniük?”- [vö. 573/2006. (XI. 22.) OVB hat.] vagy éppen az „Egyetért-e azzal, hogy Győzike legyen az oktatási és kulturális miniszter?”-típusú, szerfölött buta kérdésekkel [vö. 2008. (I. 22.) OVB hat.]?

Hajdan legendák szóltak az „igazságos” királyról, a „bölcs” bíróról (bölcs kádiról), aki képes volt olykor olyan megoldást találni valamely helyzetre, amely még a törvények előírásainál is jobb, elfogadottabb, sőt, szellemesebb lezárását jelentette az adott ügynek, s ezért nem a „magasabb szervek” rosszallását, hanem – a késői utókort is beleértve – mindenki elismerését váltotta ki.

Félő, hogy a mostani határozatok közül nem sok minősül majd ilyen „bölcs” döntésnek!

A szegedi, Széchenyi-téri SPAR-boltban akartam venni egy üveg jó bort, hogy László névnapon ajándékba adhassam.

A pénztárosnő elvette tőlem a véltelárat, s nyomban a következő vevő árujáért nyúlt, engem faképnél hagyott.

– Legyen szíves betekerni egy papírba, ne így, „mezítláb” vigyem végig a városon! – kértem illendően a nőtől.

– Mi ezt nem csomagoljuk! – mordult vissza a kasszírsa.

– Nem díszcsomagolást, csak egy darab papírt kértem, azt sem kapok rá?

– Már mondtam, hogy nem csomagolunk – vakkantott megint.

– Akkor nem kell a boruk, adja vissza a pénzemet! Hiba volt ide jönnöm, máskor nem követek el ekkora hibát!

Szólt valakinek, az „lassítva” odavánszorgott, elkérte a blokkot, majd elvonult. Pár perc múlva kértem a pénztárost, sürgesse a munkatársát, mert sietek máshová bort venni, ahol kereskedők vannak, nem unott, alkalmatlan „eladók”.

Erre lassan előcsoszogott az adminisztrátor, két papírlapot szorongatva, s kérte nevemet, lakcímemet.

– Ahhoz magának semmi köze, de írja: Kun Béla, Marx utca 56.

Rögzítette, én aláírtam, majd a pénzt zsebrevágva otthagytam az egész bagázst.

Igen, haragudtam rájuk.

Annál is inkább, mert eszembe jutott egyik „ünnepi” élményem.

Sok évvel ezelőtt Finnországban jártam. December közepén történt, éppen ideje volt a család apróbb tagjainak karácsonyi ajándékokat beszerezni. Inkább csak afféle „szóró” tárgyakat (matchbox, baba, kifestő és más hasonló mütyürök), amit szinte osztogatni lehet.

Szinte meghatódtam, amikor megláttam, hogy mindegyiket külön, karácsonyi díszítésű színes papírba csomagolták és vékony, piros szalagocskával átkötötték. Így kaptam vagy 15-20, átlagosan egy nagyobb gyufásdoboz vagy szappantartó nagyságú, csodálatos díszdoboz-gyűjteményt. Büszkén raktam böröndömbe valamennyit, gondosan közéjük fektetve az áruházi blokkot is, hogy ha a repülőtéren érdeklődnek, bizonyíthassam békés szándékaimat (fém játékpisztolyt szándékosan nem vettem, nehogy a börönd átvilágításakor félreértést okozzon).

Ajándék-kollekcióm a röptéren senkit nem érdekelt, annál nagyobb gondot jelentett nekem itthon.

Mivel mindegyik ajándék egyforma tündéri szépséggel és finomsággal volt becsomagolva, lehetetlenné tette a megkülönböztetésüket: fogalmam sem volt, melyikben mi rejlik. Nem akartam a kicsi lányoknak autót, a fiúknak meg babát adni (megjegyzem, akkor még nem ismerték a ma divatos és mérhetetlenül elmebeteg „gender”-őrületet, hogy az emberek csak felnőtt korukban döntik el, milyen neműek lesznek...)

Szégyen, nem szégyen, a csoda-ajándékokat le kellett vetkőztetnem, s némiképp „átöltöztetve” adnom a gyerekeknek. – Persze, ők így is örültek mindegyiknek.

A bejegyzés elején emlegetett borosüveggel ilyesmi nem fordulhatott volna elő, s megfogadtam, nem is kockáztatok ilyet soha többé abban a boltban.

Ahol ennyire bután SPAR-olnak, oda nem szabad be se menni!

Nem akarom direkt módon lesajnálni vagy kicsúfolni a sajtót, még kevésbé akarom azt állítani róla, hogy lassan annyit ér, mint egy „rozsdás vasajtó”, de félő, hogy előbb-utóbb nem tudja elkerülni a hasonlóan dehonesztáló jelzőket, ha marad (netán tovább csökken) a szellemi színvonala.

Bizonyára minden felnőtt látott-hallott már vagány, sőt bátor kisfiúkat, akik azzal akarnak fölvágni a közelükben lévő kicsi lányoknak, hogy fülükbe súgják: „pisi”, esetleg „kaki”, amin aztán ez utóbbiak szemlesütve kuncognak, sőt, vihognak egy jót, mert hát „olyat mondott” ifjú hódolójuk.

Aztán felnőnek a gyerekek, de eközben még átesnek rettenetes káromkodási időszakokon, amelyek közepette a trágárságok terén is igyekeznek túltenni másokon. Persze, ezek már nem „igaziak”, többnyire fantáziátlanok, ugyanazokat a szimpla és primitív kifejezéseket ismétlik, ezzel próbálják alfa-jellegüket (vagy annak látszatát legalább önmaguk előtt) fenntartani.

A felnőttek nagy része mindezen túl van, nem használja (vagy csak nagyon kivételes esetekben) a szalonképtelen kifejezéseket, belátta, hogy ezek nélkül is „van élet”.

Felnőtt fiam egyszer előttem káromkodta el magát. Azonnal észrevette elszólását, s rögvest rám nézett. Mivel én soha nem szoktam „káromkodni”, várta a reakciómat.

– Igen, hallottam. De hiszen Te már felnőtt ember vagy, tudod, mit teszel, mit mondasz. Úgy beszélsz, ahogy akarsz – én mindenesetre más színvonalon is el tudom mondani, amit akarok... (Ennyi volt a válaszom; egyébként azóta nem hallottam őt káromkodni!)

Mindez azért jutott eszembe, mert az újságba írók és az azokat nyilvánosságra hozók (vigyázat: ezek nem „újságírók”, mert ők régebben komoly szellemi-kulturális színvonalat képviseltek!) egyre elviselhetetlenebb primitívségbe süllyednek. Gyakran mondják, hogy a mocskos beszédnek a szépirodalmi művekben, a színpadon „dramaturgiai funkciója” van, valójában ez jelenti az „igazi életet”.

Lehet, hogy ez is része az életnek, de tegyük hozzá, hogy csak „bizonyos” életnek, s aki csak ezt látja, csak ezt tudja megírni, annak nem kell tollat adni a kezébe, mert az nem író (vö. „...a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit...” József Attila: Thomas Mann üdvözlése), és előttem a leírása sem irodalom, legfeljebb iroda-lom.

Csak nehogy Terentiussal (Publius Terentius Afer, Kr. e. 195 vagy 185–160) jöjjenek nekem: „Homo sum, humani nihil a me alienum puto” (Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi), mert most nem erről van szó! – Én is értem a magyar szavakat, akkor is, ha nem használom mindegyiket lépten-nyomon, pláne, ha semmi értelme...

Van egy szó [vagina lat, orv hüvely (női nemi szerv)], amelyet a magyar nyelvben egy négybetűs szóval „szoktak” kifejezni: „p*a”.

Nos, ez a szó is terjed napjainkban – írásban is, az általam most alkalmazott „rövidítés” nélkül.

Ordító cím adta hírül a minap: „A híres p*ás festmény alatt mutogatta a p*áját egy luxemburgi művész”. – Eléggé „kifejező” ez a szöveg, főképpen, ha azt is tudjuk, hogy a képet Jean Desire Gustave Courbet (1819–1877) festette „A világ eredete” címmel, s amely ma is a párizsi Musée d’Orsay-ben látható. – Ja, vagy így jobban értik, miről van szó?

A másik cím is felkelti a jámbor olvasó figyelmét: „Most pedig eljött az ideje, hogy végre beszéljünk a bálnap*áról”. – Igazi „felütéssel” kezdődik, íme (ez már „tételmondatnak” is megfelel): „Ha azt gondolta, hogy a bálnap*a tanulmányozása könnyű, hát nagyot tévedett!”

No, persze, ha a szerző (az előbb idézett szótári alak alapján) a bálnát nőnek tekinti, én akkor sem kívánok neki feleségnek egy szép, kék bálnát!

Vagy tán azt érdemelne, amiért ilyen borzasztóan bátor és szörnyen modern!

„Si tacuisses, philosophus mansisses” – így hangzik a teljes mondat („Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”) – én pedig kénytelen vagyok egyetérteni vele.

1. Minden országban komoly közjogi esemény a kormányalakítás; ilyen volt nálunk is 2014. június 6-án. Délelőtt a köztársasági elnök adta át a miniszteri kinevezéseket hivatalában, a Sándor-palotában, utána az Országgyűlés előtt tettek esküt az új tárcavezetők.

Mindez, persze, pontosan az Alaptörvény 16. cikkének megfelelően történt:

[...]

(7) A minisztert a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A miniszter a kinevezésében megjelölt időpontban, ennek hiányában a kinevezésével hivatalba lép.

(8) A Kormány a miniszterek kinevezésével alakul meg.

(9) A Kormány tagja az Országgyűlés előtt esküt tesz.

 Ugye, világos? A miniszter (és a Kormány) a kinevezéssel hivatalba lép, az eskü letétele ebben az esetben „deklaratív” jellegű, azaz ünnepélyes kinyilatkoztatás, mintegy megerősítés, de nem „előfeltétele” a tisztség betöltésének.

Éppen ezért volt szerfölött furcsa, hogy 

Az MSZP szerint a szemfényvesztés kormánya alakult meg pénteken... Kifogásolta, hogy a parlament ülése előtt egy órával, zárt körben alakult meg a kormány.

 Bevallom, ez a kifogás alig érthető számomra. A kormány megalakulása semmiben sem hasonlít pl. az Országgyűléséhez, ahol előre meghatározott eseménysor zajlik: jelentés a választások törvényes lefolyásáról, a mandátumok igazolása, a képviselők eskütétele (mert ők előtte nem gyakorolhatják jogaikat) stb.

A kormány „megalakulásáról” egyébként a sajtó tudósított, bár azt senki sem láthatta. Az nem valamiféle „látványos esemény” volt: a néző csupán annak lehetett tanúja, hogy a köztársasági elnök sorban átadja a kinevezési okmányokat, kezet fog és gratulál az érintetteknek. – Aztán vége: megalakult a kormány, észrevétlenül, nem volt „nagy durranás”. Úgyszólván, zárt körben...

2. „Tisza István egykori miniszterelnök újjáépített szobrát hétfőn [2014. június 7-én] avatják fel a Kossuth téren, ahol beszédet mond Orbán Viktor miniszterelnök” – adta hírül a sajtó. Közölték, hogy az MSZP a felsoroltak alapján nem vesz részt a hétfői szoboravató ünnepségen; ellenzi Tisza István szobrának felállítását a Kossuth Lajos téren,

mert a párt szerint a politikus sem saját korában, sem később nem fejezte ki a nemzet egységét, és ezen életének tragikus vége sem változtat.

 Gratulálni kellene az MSZP-nek, hogy mennyire ismeri az Alaptörvényt, szinte „csípőből” képes idézni is belőle, akár aktuálpolitikai esemény kapcsán is. Emlékezzünk: 

9. cikk (1) Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.

Hogyan? Ki a nemzeti egység kifejezője? Az államfő? – Akkor itt valami nem stimmel!

Hajdanán a királyt (az államfőt!) tekintették olyan hatalomnak, aki (amely) képes távoltartani magát a parlament és a kormány politikai csatáitól, képes „semleges” maradni a mindennapi viszályok közepette. Ugyanez az egykori felfogás érvényesül a mai „köztársaság királya”, azaz a mai államfő, a köztársasági elnök esetében is: ő se legyen politikailag elkötelezett, mert csak így képes „kifejezni a nemzet egységét”.

De hiszen gróf Tisza István (1861–1918) nem Magyarország államfője (királya vagy köztársasági elnöke), hanem kormányfője (miniszterelnöke) volt; e két tisztséget összekeverni igen súlyos melléfogás.

Ha valaki azt állítaná, hogy az elefánt nem tudja testmagasságának sokszorosát függőlegesen helyből megugrani, igaza lenne. – Ámde miért is tudná? Arra a bolha képes, ugorja az, ne tessék ezt felróni az elefántnak!

Miért kellene egy miniszterelnöknek, a politika kavargó sűrűjében tevékenykedő kormányfőnek a nemzet egységét kifejeznie, hiszen arra az alkotmány szerint is az államfő hivatott?

Kár, hogy a nagypolitika közvetlen részesei, „csinálói” a legalapvetőbb közjogi fogalmakban is ilyen megdöbbentő tájékozatlanságot mutatnak... – Az jutott eszembe, hogy javaslom a régi latin mondás módosítását: „Ha hallgattál volna, (te akkor is) tudatlan maradtál volna”...

De hallgatok: mégsem javaslom!

Korábban már kétszer is írtam az olvasó megtévesztésének „tilalmáról”, amelyet Kosztolányi Dezső oly szépen fogalmazott meg: „Tanuljuk meg, hogy az olvasót tilos – csak egy másodpercig is – bizonytalanságban hagynunk! Az írás egyetlen ékessége a világosság” (lásd „A buta cím-adók butacím-adók” 2012. október 21., valamint „Ki az a Gyurcsány Kövér László?” – 2013. december 29.)

„Hála” a figyelmetlen, vagy esetleg képzetlen újságíróknak, úgy látszik, ezen a területen újabb és újabb források buzognak föl!

„Felmentették Hernádi Zsoltot”– ordítják a címek az MTI-re hivatkozva a Magyar Nemzet és az Origo oldalain 2014. május 26-án.

– Hihetetlen! Hát mégis igaz? – kezdek hüledezni. – Hát a magyar MOL vezérigazgatója csakugyan megvesztegette Ivo Sanader horvát miniszterelnököt, hogy meghatározó befolyást gyakorolhasson a horvát INA olajcég fölött is? Ezt nem gondoltam volna, talán meg is érdemelte, hogy fölmentették! Ez valóban elég súlyos cselekmény ahhoz, hogy kirúgjanak valakit az állásából...

Ámde elkezdtem olvasni a tudósítást: 

A Fővárosi Törvényszék megszüntette az eljárást Hernádi Zsolt Mol elnök-vezérigazgató ellen a nemzetközi kapcsolatban elkövetett hivatali vesztegetés bűntette miatt indított büntetőperben hétfőn első fokon, a jelentős kárt okozó csalás és a különösen jelentős vagyoni hátrány okozása miatti vád alól pedig felmentette.

 Hát, igen! Ha valaki nem ismeri eléggé a magyar nyelvet, nem tudja, hogy a felmentés nem csupán a „vád alá helyezettség” megszüntetését jelenti, hanem valakinek a munkaviszonya végét jelentheti, akkor így tévesztheti meg a gyanútlan olvasót. – Csak azt ne mondja, direkt azért írta ily csalárdul, hogy akit érdekel Hernádi sorsa, olvassa is el végig a cikket...!

 „Szelek gyötrik a pápát”– így egy másik cím, szintén 2014. május 26-án, ezúttal a VS.hu, a Hírszemle.net, a Maihirek.com és más internetes portálokon.

Persze, a pápa is ember, nem is túl fiatal már, nem is mozog eleget, bizony, nem csoda, ha ilyen körülmények között nála is jelentkeznek emésztési és egyéb problémák...

No meg, persze, az újságíró is elég tahó, ha ezt a másra, de főként a széles olvasótáborra egyáltalán nem tartozó egészségügyi problémát világgá kürtöli. Bunkóságát tovább súlyosítja, hogy a pápáról írja ezt, akire a keresztény emberek milliói tekintenek áhítattal – ez a nyomorult firkász az ő érzéseikbe is beletapos otromba lélektelenségével...

Alább még felismerhető képeket is közöl a pápáról. Igen, föl lehet ismerni a Szentatyát, bár a köpenye eltakarja az arcát...! Emitt pedig a stólája libben szemei elé...! Mindegyik esetben erős szél fújt a repülőtéren, az lebegtette a rakoncátlan ruhadarabokat.

Hát, igen! Ha valaki ismeri a magyar nyelvet, ráadásul még „szellemeskedni” is akar, akkor „ütős” címet ad írásának. Meglehet, jót röhögött a klaviatúrája fölött, amikor ezt kitalálta.

Most éppen nem kellett volna...

Szörnyű eset történt 2014. május 6-án Budapesten a Kossuth téren, az Országgyűlés épülete előtt.

Garázdaság gyanújával nyomozást rendelt el a BRFK ismeretlen tettesek ellen Pásztor Istvánnak, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének keddi leköpése és tettleges zaklatása miatt.

 

Az Országgyűlés keddi alakuló ülése idején Gaudi-Nagy Tamás, a parlamentből kiszorult volt jobbikos politikus - foglalkozására nézve ügyvéd - a Kossuth Lajos téren a földtörvény ellen tüntetett. Amikor észrevette Pásztor Istvánt, elkezdett neki üzengetni a megafonban. Pásztor Istvánhoz ekkor egyre több tüntető szaladt oda, főleg nők állták körbe, szidalmazták, bolseviknak nevezték, lökdösték és többen arcon köpték.

Nol.hu 2014. május 8.

Ezt a morálisan is ocsmány magatartást ezúttal nem minősítve, emlékeztetni kell a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény 2. § (3) bekezdésére:

 A gyülekezési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.

Ettől függetlenül azonban van egy igen fontos kérdés: mit kerestek ott tüntetők éppen az alakuló ülés idején?

Ismerjük az említett gyülekezési tv. 8. § (1) bek-ét:

Ha a bejelentéshez kötött rendezvény megtartása a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, vagy ha a közlekedés más útvonalon nem biztosítható, a rendőrség a bejelentésnek a hatósághoz való beérkezésétől számított 48 órán belül a rendezvénynek a bejelentésben megjelölt helyszínen, vagy időben való megtartását megtilthatja.

Miért nem tiltották meg előzetesen a „rendezvény” megtartását a „népképviseleti szerv” alakuló ülésének idejére, hogy senkinek ne legyen alkalma a köztársasági elnök meghívottjának inzultálására? Persze, nem voltak jelek ilyen súlyos rendbontásra!

Ha rajtam állna, általában megtiltanám politikai demonstrációk tartását a Kossuth téren. Ha már megszépült ez a lenyűgöző épület előtti terület, legyen ez a béke tere, ne randalírozzon ott nyilvánosságot kolduló, lelkileg megzakkant, zavart csoport, vagy éppen „döntően idősödő hölgyekből álló társaság” – egyáltalán ... senki!

Ha pedig azt sipítozzák a „szélsőjobboldali harci nagyik”, hogy Magyarországon korlátozzák a szabadságjogokat, szólni kell nekik, hogy – a lakott területek közigazgatási határain kívül – bárhol szabadon tüntethetnek...

Valaki mondta a minap, hogy hazánkban diktatúra van. Kezdem hinni, hogy ez az állítás igaz: a morális kontroll nélküli, „törpe minoritás” diktatúrája.

Ne legyenek kétségeink: a helyzet egyre rosszabb lesz, ha nem tesz semmit, akinek erre joga és lehetősége lenne! Ha a társadalom nem védekezik a többséggel szemben gátlástalanul fellépőkkel szemben, akkor a társadalom egyre rosszabbul fogja érezni magát saját környezetében, és egyfolytában sopánkodhat. Főleg mostanában, amikor a parlamenti pártok is(!) azt ígérik, hogy „utcára viszik” a politikát, pedig ők arra kaptak felhatalmazást, hogy a törvényhozásban dolgozzanak... (Arra nem gondolok, hogy erre „izgága” habitusuknál fogva alkalmatlanok!)

Csakhogy azt se felejtsük: az előbb emlegetett „társadalom” mi vagyunk, Ön, Asszonyom/Uram, vagy, hogy „modernebb” legyek: Ti vagytok, mindannyian!

Ha a jogok csorbítását eddig valaki fölvetette, mindig visszavonulás volt a válasz, nehogy megszóljanak a hangos külföldi jogvédők. Eddig mindig „mertünk kicsik lenni” (by Kovács László, egykori MSZP-elnök), még akkor is, ha a „kicsinek levéshez” kevesebb mersz, mint ... hm ... inkább gyávaság kell.

Periculum in mora!

Nem ismerem Kozma Zsuzs(an)át. Nem is bizalmaskodásnak szántam a címben látható megnevezést, ám gyanítom, így hívják a következőkben idézett írás szerzőjét, hacsak nem „felvett” néven jegyzi cikkeit.

Az interneten találtam a következőkre: 

Csak az EP-választások után lesz újra miniszterelnök Orbán

 Forrás: VS.hu/Kozma Zsuzsi, 2014. 04. 25.

[...] Az új törvények szerint a kormánytöbbségnek lenne lehetősége arra, hogy – kormányprogram vitájának hiányában – már az alakuló ülésen megválaszzák Orbán Viktort kormányfőnek, azonban ezzel információink szerint nem élnek majd. Várhatóan csak az EP-választásokat követően teszik ezt meg és ezután következhet a kormánytagok megnevezése, meghallgatása és eskütétele is. Az új kormány hivatalosan a miniszterek eskütételével alakul meg.

Orbán Viktornak egyébként Áder János jelölésétől számítva 40 napja lesz a kormányalakításra, vagyis bőven lesz még ideje a személyi kérdések eldöntésére.[...]

Vastagítva jeleztem azokat a mondatokat, amelyek szakmai tévedéseket tartalmaznak.

Nem igaz, hogy a kormány a miniszterek eskütételével alakul meg! Ennek hibás állításnak az elkerülésére elegendő lett volna föllapozni az Alaptörvényt, amelyben a 16. cikk a következőket tartalmazza:

(8) A Kormány a miniszterek kinevezésével alakul meg.

(9) A Kormány tagja az Országgyűlés előtt esküt tesz.

A miniszterek kinevezésével tehát a Kormány megalakult, azaz jogosult hatásköre teljességének gyakorlására, akár rögtön rendeletet is alkothat. Nincs ugyanis olyan alkotmányi előírás, amelyik a „megalakulást” még külön (ünnepélyes) aktushoz kötné. Az Országgyűlés előtti eskü tehát ún. „deklaratív” hatályú, azaz csupán ünnepélyes megnyilvánulás, ám nem ez teszi „érvényessé” a kinevezést. (Van ezzel szemben olyan eskü is, amely „konstitutív” hatályú, azaz ez teszi teljessé az adott megbízást vagy helyzetet, pl. a köztársasági elnök csak az eskü letétele után gyakorolhatja hatáskörét, a honosított személyt is csak esküje után illetik meg a magyar állampolgárságból folyó jogok.)

Az is tévedés, hogy „Orbán Viktornak egyébként Áder János jelölésétől számítva 40 napja lesz a kormányalakításra”!

A kormányalakítás alkotmányos menete pontosan szabályozott, elegendő ezért az Alaptörvény szabályait ismét elővenni – követéséhez/megértéséhez még csak magyarázat sem kell: 

20. cikk

(1) A miniszterelnök megbízatásának megszűnésével a Kormány megbízatása megszűnik.

(2) A miniszterelnök megbízatása megszűnik

a) az újonnan megválasztott Országgyűlés megalakulásával;

1. cikk [...]

(2) Az Országgyűlés [...]

f) megválasztja a miniszterelnököt;

 

9. cikk [...]

(3) A köztársasági elnök [...]

j) javaslatot tesz a miniszterelnök, ... személyére;

 

16. cikk [...]

(3) A miniszterelnököt az Országgyűlés a köztársasági elnök javaslatára választja meg.

(4) A miniszterelnök megválasztásához az országgyűlési képviselők több mint a felének szavazata szükséges. A miniszterelnök a megválasztásával hivatalba lép.

(5) A köztársasági elnök a (3) bekezdés szerinti javaslatát,

a) ha a miniszterelnök megbízatása az újonnan megválasztott Országgyűlés megalakulásával szűnt meg, az új Országgyűlés alakuló ülésén teszi meg;

(6) Ha az (5) bekezdés szerint miniszterelnöknek javasolt személyt az Országgyűlés nem választotta meg, a köztársasági elnök az új javaslatát tizenöt napon belül teszi meg.

Ezúttal tekintsünk el az Alaptörvényben lévő fölösleges ismétlésektől [1. cikk (2) bek. f) pont, valamint 16. cikk (3) bek., úgyszintén 9. cikk (3) bek. j) pont, valamint 16. cikk (3) bek.]!

Megvan tehát a miniszterelnök, következik a kormánytagok megbízása:

 9. cikk [...]

(4) A köztársasági elnök [...]

c) kinevezi a minisztereket, ...;

(5) A köztársasági elnöknek a (4) bekezdésben meghatározott minden intézkedéséhez és döntéséhez a Kormány tagjának ellenjegyzése szükséges. Törvény rendelkezhet úgy, hogy a törvény által a köztársasági elnök hatáskörébe utalt döntéshez ellenjegyzés nem szükséges.

(6) A köztársasági elnök a (4) bekezdés b)–e) pontjában foglaltak teljesítését megtagadja, ha a jogszabályi feltételek hiányoznak, vagy alapos okkal arra következtet, hogy az az államszervezet demokratikus működésének súlyos zavarát eredményezné.

 16. cikk [...]

(7) A minisztert a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A miniszter a kinevezésében megjelölt időpontban, ennek hiányában a kinevezésével hivatalba lép.

Itt is van „ismétlés”, lásd 9. cikk (4) bek. c) pont, valamint 16. cikk (7) bek., de most ez nem lényeges a számunkra.

Ide kívánkozik még az ügyvezető Kormány és az ügyvezető miniszterelnök említése.

22. cikk

(1) A Kormány a megbízatása megszűnésétől az új Kormány megalakulásáig ügyvezető kormányként gyakorolja hatáskörét, nemzetközi szerződés kötelező hatályát azonban nem ismerheti el, rendeletet csak törvény felhatalmazása alapján, halaszthatatlan esetben alkothat.

(2) Ha a miniszterelnök megbízatása ... az újonnan megválasztott Országgyűlés megalakulásával szűnik meg, a miniszterelnök az új miniszterelnök megválasztásáig ügyvezető miniszterelnökként gyakorolja hatáskörét, miniszter felmentésére vagy új miniszter kinevezésére azonban javaslatot nem tehet, rendeletet csak törvény felhatalmazása alapján, halaszthatatlan esetben alkothat.

Nos, „megalakult” az új Kormány, de egyetlen szó sem esett arról, hogy „40 nap van a kormányalakításra”... Mi ez a 40 napos „határidő”? – Bizony, egészen más!

3. cikk [...]

(3) A köztársasági elnök a választások egyidejű kitűzésével feloszlathatja az Országgyűlést, ha

a) a Kormány megbízatásának megszűnése esetén a köztársasági elnök által miniszterelnöknek javasolt személyt az Országgyűlés az első személyi javaslat megtételének napjától számított negyven napon belül nem választja meg, ...

Nem a miniszterelnöknek van tehát 40 napja a kormányalakításra, hanem az Országgyűlésnek van ennyi ideje a miniszterelnök megválasztására.

Azt meg már csak jókedvemben teszem hozzá, hogy „Medárd napján [június 8] hogyha esik, negyven napig mindig esik”... – Ámde ez a negyven nap nem alkotmányos tétel!

A többi stimmel...

mármint a húsvéti nyuszi.

A hvg.hu2014. április 21én, (Húsvéthétfőn) a következő hírt tette közzé: 

DK: elzavarta a TEK Felcsúton az aktivistáikat

 

Nem engedték focizni a DK fiataljait, aki így akartak tiltakozni Felcsúton a stadionavatás ellen – írta közleményében hétfőn dálután a Gyurcsány Ferenc vezette párt.

A párt Ifú Demokraták nevű szervezetének aktivistái futballozni akartak Orbán Viktor háza, és a most avatott Pancho Aréna közötti részen.

"Alig vették elő a labdát, fekete egyenruhás terrorlhárítók bukkantak fel, és taszigálni kezdték a Demokratikus Koalíció tagjait. A fizikai inzultus azzal ért véget, hogy a sarkon álló rendőrautóig tolták a fiatalokat, ahol igazoltatták őket" – olvasható a közleményben.

A párt szerint közölték velük, hogy a frissen aszfaltozott útszakasz "balesetveszélyes", ezért akadályozták meg a futballal egybekötött sajtótájékoztatót. A DK szerint aktivistáik feljelentést tesznek személyes szabadság korlátozása miatt. 

A (húsvéti) nyuszira azért utaltam, mert az intézkedők, bizony, fűben ülő szelíd nyusziként viselkedtek az ifú [sic] focistákkal szemben, akik nem tudják, hogy a biztonságiaknak elsőrendű feladata, hogy tartsák távol az utcai randalírozókat az utcától. (Megjegyzem, még „szellemesek” is voltak a „balesetveszély”-re hivatkozással...)

Igen, azt hiszem, hiányos az Alaptörvényünk, s ez mielőbbi intézkedést igényel. Leginkább rögtön a legelején, az „Isten áldd meg...” után kellene hatalmas betűkkel beírni, hogy az alapvető jogok (szabadságok) csak „rendeltetésszerűen” gyakorolhatók, ellenkező esetben az ezekkel visszaélők szankciókra számíthatnak.

És ha már itt tartunk: az új Ptk-ban (2013. évi V. tv.) még ezek is szerepelnek: 

1:3. § [A jóhiszeműség és tisztesség elve]

(1) A jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően kötelesek eljárni.

(2) A jóhiszeműség és tisztesség követelményét sérti az is, akinek joggyakorlása szemben áll olyan korábbi magatartásával, amelyben a másik fél okkal bízhatott.

1:4. § [Az elvárható magatartás elve. Felróhatóság]

(1) Ha e törvény eltérő követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

(2) Felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat.

(3) A másik fél felróható magatartására hivatkozhat az is, aki maga felróhatóan járt el.

1:5. § [A joggal való visszaélés tilalma]

(1) A törvény tiltja a joggal való visszaélést.

Nem szeretném a fölöslegesen „okoskodó” ember benyomását kelteni, de jogosnak tűnik a kérdés: ezek az alapelvi jellegű szabályok miért nem az Alaptörvényben szerepelnek, hiszen ennek nem csupán „magánjogi” vonatkozásai vannak?

Az aktivisták „feljelentést tesznek személyes szabadság korlátozása miatt” – áll az idézett hír végén. De, ugye, a TEK (Terrorelhárítási Központ) emberei sem lesznek „passzivisták”, és ők is feljelentést tesznek pl. garázdaság vagy más szabálysértés miatt a közúton focizás miatt, ami, különösen Húsvétkor, nem kevésbé veszélyes? És – nem mellesleg – ez szolgálná a „generális prevenciót”, azaz ez segíthetné megelőzni a közúti foci elterjedését is! 

Még csak annyit: az idézett szöveg leírási hibái (dálután, Ifú, terrorlhárítók) az eredetiben szerepeltek, nem az én utólagos „betoldásaim”!

A 2014. április 6-i országgyűlési képviselő-választáson listán jutott be a parlamentbe az egyik párt elnöke.

Az államfő még össze sem hívta alakuló ülésre a parlamentet, ám ez a pártelnök már bejelentette: átveszi a mandátumot, de azonnal le is mond róla egy párttársa javára.

A pártelnöknek erre megvan a jogi lehetősége. Arra is, hogy a párt eredeti (választás előtti) jelöltlistájáról bárkit, tehát akár a 77. jelöltet is bejelentheti, hogy megüresedett helyét ő foglalja el.

A mandátumról történő lemondást természetesen nem lehet megtiltani. Számos oka lehet annak, hogy valaki nem tudja vagy nem akarja ellátni a képviselői minőségből eredő feladatait, márpedig erőszakkal senkit sem szabad az önként vállalt munka végzésére kényszeríteni. – Emiatt lenne hiba a lemondás tiltása.

Mert egyébként nem lenne szabad megengedni – a választások eredményének „meghamisítása” miatt!

A választók általában nevekre, „egyéni jelöltekre” voksolnak. Őket látták-hallották a kampány idején, őket tartják szimpatikusnak vagy antipatikusnak, róluk gondolják, remélik, hogy képes és alkalmas lesz képviseletükre a parlamentben.

Bár „pártlisták” esetén személyekre nem, csak a lista egészére lehet szavazni, mégsem tagadhatjuk a rajta szereplő jelöltek személyi súlyát (gondoljunk csak arra, milyen nagy gondot szoktak fordítani arra, hogy a listák élén megfelelő „húzónevek” szerepeljenek, hogy a szavazók minél hamarabb kedvet kapjanak éppen arra a listára voksolni.

És ha valamelyik választópolgár éppen a lemondani készülő (lemondó) pártelnök miatt adta szavazatát az adott listára? – Miért gondolja bárki is (esetünkben éppen a pártelnök), hogy egy vállrándítással „le lehet tudni” a választói akarat komolyan vételét?

Ezek legfeljebb morális kifogások lehetnek, de ha végiggondoljuk, könnyen beláthatjuk, hogy ez a választások eredményének „meghamisítása”.

A szavazók – mint említettük –, elsősorban nevek alapján, nevekre voksolnak, s ennek alapján alakul ki a választás végeredménye. A polgárok azt remélik, jól döntöttek; az általuk megjelölt személy megfelelően képviseli az emberek érdekeit. Hát, persze, hiszen azért szavazott rá!

Erre mi történik? „Választottja” cserben hagyja, nem hajlandó teljesíteni, amit ígért. Ha valami komoly oka lenne rá, még meg is értené, de így? Hát tényleg arra ment ki a játék, hogy „csak úgy” átvágják őt?

Hát ezért kell harcolni a szabad, demokratikus választásokért? Hát ezért mondják minduntalan a kampány során, hogy minél többen menjenek el szavazni?

 Persze, a lemondás "jogilag" nem kifogásolható! ...