Charlie-to blogja

Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) a bevezető részében (NEMZETI HITVALLÁS) a témánk szempontjából fontos előírásokat tartalmaz.

Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.

A velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.

Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.

Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez.

Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.

Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.

Talán ennyi is elég lehetne, ám ha már belekezdtünk, idézzük föl az Alaptörvényünkben szereplő egyéb, a nemzet egységét célzó rendelkezést is: 

D) cikk Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.

Sokan emlékezhetnek, hogy hasonló előírások a korábbi alkotmányunkban is megvoltak, ám hiányoztak a közvetlen érvényesítésükhöz szükséges részletesebb szabályok.

Ma már a Magyarország határain kívül élő nemzettársaink is rendelkeznek választójoggal a magyar Országgyűlésbe, az itt élő más nemzetiségűeknek is lehetnek képviselőik parlamentünkben.

Azt is tudjuk, hogy a XX. század második felének szocialista időszakában csak az „állami” és az „országos” kifejezések élhettek, a „nemzeti” csak igen kivételesen. – Szerencsére, ez az idő is elmúlt.

Elegáns és méltó gesztus lenne, ha az Országgyűlés nevét Nemzetgyűlésre változtatná idén tavasszal az újonnan megválasztott parlamentünk. – Lehetne ez pl. a legelső érdemi döntése!

Persze, ehhez az Alaptörvény módosítására van szükség, de talán ez lenne az a javaslat, amelyet bármely ellenzéki erő az elveinek feladása nélkül támogathatna...

Dixi et salvavi animam meam!

Akkor, régen, gyerekkoromban, gyakran mondtuk a másiknak oldalazó göcögések közepette: „Te kész költő vagy: a hajad Petőfi, az ered Arany, az agyad pedig Tompa!”

Nem tehetek róla, de gyakorta jut eszembe ez az egykori csúfolódás, amikor furcsa szövegeket hallok. Majdnem azt írtam, hogy verseket, de ez súlyos tévedés lett volna. A szóbanforgó szavak ugyanis sehogyan sem állnak össze elfogadható rímekké, pedig a „szerzők” nyilvánvalóan ezeket szerettek volna alkotni.

Csak azt ne mondja valaki, hogy a régi vers-fogalom mára már a múlté! A versben eredetileg a sorok rímeltek, voltak „rímképletek”, volt ritmus stb. – Ahonnan ezek hiányoznak, ott számomra nincs vers! Azt nevezhetjük bárminek, csak versnek ne!

Álságosnak, kisstílűnek (hogy ne mondjam: szánalmasnak) tartom, ha a nem-verseket valaki megtévesztő módon nevezi pl. „szabadversnek”, „prózaversnek” vagy más effélének. (Persze, én is hallottam olyasmiről, hogy azért írnak – rím és ritmus nélkül – szavakat állandóan új sorba, mert azt a kiadó így versnek minősítheti, és a versekért a honoráriumot soronként számolják... Most nem erről beszélek!)

A dolog úgy hozta, hogy ültem otthon, s valamit olvastam. Szólt mellettem a rádió vagy a televízió, de csak háttérzajként, nemigen figyeltem oda. Egyszer csak furcsa „szöveg” ütötte meg a fülemet.

– Ezt gyorsan megjegyzem magamnak! – eszméltem föl. Mindig van kéznél papír-ceruza, de egyébként sem késtem volna le semmiről, mert pl. sok dal szinte egyébből sem áll, csak „refrénből”; ugyanazt a néhány szót ismétlik unalomig.

Íme, néhány gyöngyszem (azzal az előzetes megjegyzéssel, hogy ezúttal nem a tartalomra, hanem – „versekről”, dalszövegekről lévén szó – kizárólag a rímekre figyeltem; most sem a szerző, sem az előadó nem érdekes...). 

„Folyik a sör, a bor, a pálinka,

Igyuk le magunkat állatra!”

„Ezt a hétfejű sárkányt úgy széttéptem,

Kifizettek érte készpénzben”

„Bánatomat dalban mondom el,

Elrejteni, érzem, nem lehet”

„Ha megütöm a lottón a főnyereményt,

Egy hétig táncolok az asztal tetején”

 Elismerem, nem szabad ezekben a szövegekben szépirodalmi szintű verselési készséget keresni. Ámde ennyire igénytelennek lenni szabad?

És a tartalomról most még nem is szóltam...

A jogok korszakát éljük!

Manapság mindenki rettenetesen „jogvédő”! Nem tudják ugyan, szegények, mi fán teremnek a „jogok”, de azokat védeni olyan komoly, az egész emberiségnek olyan hasznos, isteneknek és embereknek annyira tetsző tevékenység! Nincs is szebb és felemelőbb munka, mint ezeket védeni!!!

Sok ilyen hős, bátor ember él körülöttünk, úgy értem, az egész Európai Unióban!

Harcot indítottak a libákon „végrehajtott” tolltépés ellen! (Lehet, hogy egyikük sem takarózott még puha tollal bélelt paplannal?) Ellenezték a libák tömését! (Lehet, hogy a „harcos” eddig csak apróra darált fűrészporral vastagon meghintett szójalisztet evett életében és még soha nem kóstolt libamájat saját zsírjában sütve...?) Kifogásolták, hogy a hízósertések nem kapnak bohókás játékszereket, ezért unatkoznak! (Bevallom, én még csak unatkozó hízóból készült sonkát és hurkát-kolbászt ettem, de soha rosszabbat...!) A tyúkoknak is sokkal sűrűbb tojó-padlóra van „joguk”, mint sok tudatlan tenyésztő hiszi! A halakat sem szabad gömbölyű akváriumban tartani, mert abba „bolondulnak” bele, hogy ha pl. sarokba akarnak beúszni, nem találnak egyetlen sarkot sem ...

Most, persze, komolyabb dolgokról: általában az „állatok jogairól” akarok írni.

Közismert, hogy a régebbi korokban még nem voltak „jogok”, csak kötelességek, sőt, tiltások (mint erről pl. a bibliai Tízparancsolat is tanúskodik – itt csak a lényeget emeltük ki):

1. „Ne legyenek idegen isteneid...!”

2. „Ne csinálj magadnak faragott képet...!”

3. „Ne vedd fel hiába az Úrnak, a te Istenednek nevét!”

4.: „Ne tégy semmi dolgot a hetedik napon, az Úrnak, a te Istenednek szombatján!”

5. [...]

6. „Ne ölj!”

7. „Ne paráználkodjál!”

8. „Ne lopj!”

9. „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanubizonyságot!”

10. „Ne kívánj semmit, ami a te felebarátodé!”

Csupa tiltás – semmi jog! Amikor aztán a történeti fejlődés során az „alattvaló” elkezdett „polgárrá” válni, elvárta, hogy ne lehessen őt a szabadságától és a tulajdonától önkényesen megfosztani (más szóval: legyen védett az állammal szemben), azaz legyenek jogai az állammal szemben.

Ekkor alakult ki az ún. „természetjogi elmélet” (Hugo Grotius 1583–1645; Rousseau 1712–1778), melynek lényege:

1. Mindenkinek veleszületett joga van a szabadsághoz és a tulajdonhoz.

2. Ezek a jogok csak az embert illetik meg, azért, mert embernek született.

3. Az ember a jogait tehát nem az államtól kapta, hanem a „természettől”, ezért az állam nem is veheti el azokat.

Ezek az eredetileg „emberi jogok” később „állampolgári jogokkal” bővültek; napjainkra ezek a különbségek elhalványultak...

Az emberi jogok érvényesülésének kialakult a „garanciarendszere”, az alkotmányok tartalmazzák a korlátozások lehetőségeit és határait stb.

Anélkül, hogy sok szót kívánnék vesztegetni e problémára, most csak leírom a végső következtetést (ezzel nem üzenni akarok a lelkes állatvédőknek, mert e törekvés teljesen értelmetlen és haszontalan lenne): nincsenek „állati jogok”!

Az állatok kínzásának megtiltása nem az állatok „jogaiból” fakad, hanem az ember morális felfogásából. Az ember nem szereti, ha bántják, és nyilván azt gondolja (tegyük hozzá: helyesen!), hogy az állatok sem szeretik... – Ha derék állatvédők az „élőlényt” védik, miért engedik meg az állatok megölését pl. élelmezés céljából (az emberölést pedig tiltják)?

Hazánkban a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (hatályba lépett 2014. március 15-én) Második könyv (Az ember mint jogalany) Első rész (A jogképesség) i. cím (A jogképesség kezdete és megszűnése) „2:1. § [A jogképesség] (1) Minden ember jogképes: jogai és kötelezettségei lehetnek”.

Magyarországon tehát az ember jogképes, csak az embernek lehetnek jogai és kötelességei, azaz az állatnak nem lehetnek jogai és kötelességei!

Nem hoz tehát izgalomba az Állati jogok egyetemes nyilatkozata, amit a Nemzetközi Állatvédő Liga(!) fogadott el 1989. október 21-én.

Hogy mik szerepelnek ebben? Íme:

– Minden állat életét tisztelni kell.

– Egyetlen állatot sem szabad rossz kezelésnek vagy kegyetlen beavatkozásnak alávetni. – Ha az állatot el kell pusztítani, annak gyorsan, fájdalom- és félelemmentesen kell megtörténnie.

– Az állatnak joga van a figyelmes gondozásra.

– A fájdalmas vagy lelki traumát okozó kísérlet sérti az állat jogait. Gondoskodni kell az ilyen eljárások helyettesítésének kidolgozásáról és folyamatos bevezetéséről.

– Minden, szükségtelenül halált okozó beavatkozás életellenes bűncselekménynek számít.

– A szervezett oktatásnak és nevelésnek arra kell törekednie, hogy az ember gyermekkorától kezdve tisztelje és megértse az állatokat.

Valahol értem én: az állati „jogok” emlegetése sokkal „ütősebb”, mintha csak simán környezetvédelemről beszélnének e harcosok. Az alkotmányok ugyanis nem szólnak az állatok jogairól – nem véletlenül, hiszen nincsenek ilyenek!

Nem akarom túlságosan „magyarázni”, de ez kívül esik a jog világán; mint ahogy pl. az ablak betörését sem az ablak „jogainak” védelme miatt tiltja a jog...

Az egyik ismert ismert lapban jelent meg a közelmúltban az az írás, amelynek most egy kis részletét közöljük (a bibliográfiai adatait megőriztem!):

 ... Bár tavaly a párt plakátkampánnyal igyekezett felhívni magára a figyelmet, legfeljebb a Facebookon van jelen a szervezet, illetve a közmédiában, amely gyakran invitálja beszélgetésre Fodor Gábort. Az MLP-t az FB-n 6,5 ezren lájkolták, Fodort 9,6 ezren (összehasonlításképp: Orbán Viktor 204 ezernél, Bajnai 94 ezernél, Mesterházy 88 ezernél, Gyurcsány 79 ezernél tartott kedden). A pártok összefogásról kiposztolt képét kedd estig összesen 174-en lájkolták.

Féltek Fodor trollkodásától?

„Fodor élvezi a jobboldali média támogatását, melynek segítségével széttrollkodhatná a most nehezen összehozott megállapodást, azzal roadshow-zva a köztévében és a Hír Tv-ben, hogy nem is teljes az összeborulás, a liberálisokat kihagyták” – ezzel indokolta egy, az MSZP-t a kampányban irányító testület (ovb) egyik tagja az MLP elnökének bevonását. „PR-politizálás, szépségtapasz, a pártunk vezetése ezzel azt üzente, hogy teljes az összefogás” – ezzel magyarázta egy másik befolyásos szocialista.

Ne legyen kétségünk: a szerző marha (modern, felvilágosult, haladó stb. – a nem kívánt szó/szavak/ törlendő/k/, és ezzel egyidejűleg a zárójel is...!), ezért használja a legmodernebb, mai (sőt, holnapi?) kifejezéseket!

Másrészt, persze, a „produkciója” nem túl színvonalas voltát, mondhatni, szürkeségét „kommunikálja”, hogy „tök” laposan fejezi ki magát a szűk, „up to date” szókincse miatti ismétléseivel: lájkol, trollkodik.

Az pedig egyenesen az újságírás terén megnyilvánuló „tudáshiányt” jelzi, hogy olyan rövidítést is alkalmaz (ovb), ami nem annyira közismert, mint pl. a politikai pártok nevének betűjelzése. Ezt illene – általában az első előfordulásakor – feloldani, azaz megadni a teljes formuláját, esetleg a magyarázatát is (itt pl. ezt: országos választási bizottság), hogy ne tűnjön úgy, mintha alacsony lenne a szerzőnél az IQ.

Félő, hogy szaporodnak valamiféle, tartalmukban primitív, és „humorukban” még inkább színvonaltalan, hetyke pökhendiséget sugárzó jelenségek! Mert minek lehet minősíteni a televízióban sugárzott azt a reklámot, amelyben egy roppant művelt ifjú olyasmivel henceg a nyilván buta, sötét vidéki „öreglányoknak”, hogy szélessávú programot dolgozott ki nekik, mert a széles sávon több lekvár elfér...? – He-he-he, ha-ha-ha – de „lyót röhöktem” a reklám-szagember szellemességén!

Ja, ha még nem mondtam volna: intelligence quotient.

A körülmények úgy alakultak, hogy a közelmúltban az egyik reggel viszonylag nagyobb összeg érkezett a „lakossági folyószámlámra”. Nem loptam, nem nyertem; egy állami szervtől kaptam, hivatalosan; egy korábban kötött szerződést teljesítettem pontosan, ezért utalták a pénzt.

Nem ültem rajta, hanem úgy döntöttem, hogy még aznap délelőtt átutalom gyermekeimnek. – Fölhívtam tehát azt a telefonszámot, amelyen lehet az ilyesmit intézni. Különböző kódok bepötyögése után bemondta a géphang, hogy a munkatársukkal folytott beszélgetést rögzítik, majd udvarias, kellemes, élő női hang kérdezte, miben segíthet.

– Egyszeri átutalást kérek egy másik számlára – válaszoltam.

– A mai napon megfelel?

– Igen.

– Mekkora összeget kíván utalni?

– Egymillió-kettőszázezer forintot.

– Kérem a célszámla számát. (Megadtam.) – Közlemény? (Nincs.)

– Kis türelmet kérek, az összeg nagyságára tekintettel az átutaláshoz kell a főnököm engedélye.

– Persze, tegye a dolgát, türelmes leszek! – hagytam rá...

Kisvártatva megköszönte a türelmemet, s közölte, hogy a főnöke engedélyezte az átutalást.

– Én kérek bocsánatot, hogy elfelejtettem Önnel közölni: nem a főnöke pénzét, hanem, az én saját pénzemet kértem átutalni. Nem kérdezem meg, mert nem Ön tehet róla, de szívesen tudakolnám a főnökénél: mi köze neki az én pénzemhez? Az égvilágon semmi! Én fizetek azért, hogy kezelik, de a vele való rendelkezésre nem hatalmaztam föl! Ha teheti, kérem, mutassa meg ezt a véleményt a főnökének, úgyis fölveszik a beszélgetésünket! A pénzmosás elleni harcnak ez egy roppant buta eszköze...

Tényleg nem az ügyintéző hölgyre haragudtam, ő erről a legkevésbé tehet.

Igaz, hogy én még a múlt században, sőt, évezredben hallgattam az egyetemen, de akkor azt tanultuk, hogy a tulajdonost megilletik a tulajdon részjogosítványai: a birtoklás, a használat és a rendelkezés joga...

Lehet, hogy ez mára megváltozott? – Föllapoztam hát az új Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényt, s annak „Második rész” (A tulajdonjog), „III. cím” (A tulajdonjog általános szabályai), III. fejezet (A tulajdonjog általában), 5:13. § [A tulajdonjog] a következőképpen szól: 

Persze, az is igaz, hogy ehhez professzoraink hozzátették, hogy ezt úgy szokták emlegetni, hogy érvényesül a „tulajdon szentségének elve”.

Nem szoktam káromkodni, és kerülöm a „mosdatlan” beszédet, olykor – elismerem, nem is mindig udvariasan – figyelmeztetem a csúnyán beszélőket, de most arra gyanakszom, hogy hazánkban az említett elv helyébe új lép:

„a tulajdonnal kapcsolatos szentségelés elve”...

Ezt a blogot nem tekintjük aktuálpolitikai fórumnak, mégis elkerülhetetlen, hogy esetenként érintsünk ilyen kérdéseket is.

A köztársasági elnök az országgyűlési képviselők 2014. évi általános választását április 6-ára tűzte ki, január végére tehát aktuálissá vált a jelöltállítás folyamatának elindítása (folytatása), azaz az egyéni jelöltek megnevezése, illetve a pártlisták összeállítása.

A „demokratikus” baloldal is nyilvánosságra hozta listáját. (Nem minősítésnek szántam, de az idézőjelet azért használtam, mert e jelzőt maguk az érintettek alkalmazzák saját magukra, elhatárolódva más, általuk nem „demokratikus” jellegűnek minősített baloldaliaktól...)

E pártlista első öt helyén a következők állnak: 1. Mesterházy Attila (Magyar Szocialista Párt, röviden: MSZP), 2. Bajnai Gordon (Együtt2014–Párbeszéd Magyarországért, ez utóbbi röviden: PM), 3. Gyurcsány Ferenc (Demokratikus Koalíció, röviden: DK), 4. Fodor Gábor (Magyar Liberális Párt, röviden: MLP), 5. Szabó Tímea (PM).

Meglepetést okozott széles körben, hogy az előkelő 3., azaz „befutó” helyre az a Gyurcsány Ferenc került, akit az MSZP és az Együtt2014–PM az utolsó napokig kizárni igyekezett maguk közül.

Ámde az igazi rejtélyt Fodor Gábor 4. helye adja. Mert hiszen hogyan kerülhet szintén „befutó” helyre az, aki pár hónapja új pártot alapított (MLP), de amelynek gyakorlatilag nincs mérhető támogatottsága, ugyanakkor korábban elnöke volt egy azóta eltűnt-megszűnt pártnak (Szabad Demokraták Szövetsége, röviden: SzDSz), amely ráadásul a megszűnésével összesen 1.220.274.773 (azaz Egymilliárd-kettőszázhúszmillió...!) Ft-nyi adósságot hagyott hátra (közlő: Mandiner!?)...

– Fodor Gábor ilyen óriási adósság miatti (akár csak részleges) felelősséggel a nyakában ne lehessen jelölt (majd képviselő), különösen úgy, hogy a jelöltek még milliós állami támogatást is kapnak! – morog a közvélemény.

Fodoréhoz hasonló Kuncze Gábor esete is, aki szintén volt elnöke a megszűnt SzDSz-nek. Ő ugyan nem került föl a baloldali listára, viszont Szigetszentmiklóson fog indulni egyéni jelöltként, szintén bezsebelve a milliós állami tamogatást!

Úgy hírlik, valaki büntető feljelentést tesz „ismeretlen tettes” ellen a megszűnt SzDSz hatalmas adóssága miatt. (Szokták kérdezni: miért „ismeretlen tettes” ellen szól a feljelentés, hiszen ismert az elkövető? – A feljelentést azért „ajánlatos” ismeretlen tettes ellen tenni, hogy a rendőrség állapítsa meg a lehetséges tettes személyét – még ha feljelentő gyanakszik is esetünkben pl. Fodor, vagy Kuncze Gáborra –, mert ha netán az derülne ki, hogy nem ők a „tettesek”, ne indíthassanak hamis vád címmel eljárást a feljelentő ellen....)

Álmélkodik és morog ugyan a közvélemény e két ember jelöltsége miatt, én azonban úgy vélem, az igazi indok még nem hangzott el (én legalább is nem hallottam róla).

A jelöltek és képviselők mentelmi jogáról van szó!

Fodort és Kunczét tehát elvileg fenyegeti a büntető eljárás. Ha viszont hivatalosan is képviselőjelöltté válnak, akkor nem lehet őket felelősségre vonni, nem indulhat ellenük eljárás (nem lehet őket őrizetbe venni, letartóztatni stb.), csak akkor, ha felfüggesztik a mentelmi jogukat.

Jelöltek esetében a mentelmi jogot a Nemzeti Választási Bizottság függesztheti föl, a megválasztott képviselőét pedig az Országgyűlés. – Nos, itt van a kutya elásva!

Ha a 2014. áprilisi választáson Fodor és Kuncze parlamenti mandátumhoz jut, akkor dönteni kell a mentelmi joguk felfüggesztéséről. Amíg létezik a mostani „kormány-kétharmad”, a felfüggesztés ennek alapján megtörténhet.

Ha azonban nem lesz meg ez az arány, akkor a felfüggesztés bizonytalan lehet, ugyanis e döntéshez a határozatképes számban jelen lévő képviselők kétharmadának szavazata szükséges, amihez esetleg az „ellenzék” voksai is kellenek, s ha ez nincs meg - e reményről szól valójában a jelöltségük! -, a gyanúsítottak „megúszhatják” a felelősségre vonást.

Már, persze, ha „bűnösök”, de ez a blog-bejegyzés most egyáltalán nem a „bűnösségről” szól...

Talán mindenki hallotta már azt az intelmet, hogy „aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul!”, arra utalva, hogy aki nem ismeri valamely idegen szónak az értelmét, jobb, ha nem használja, mert gyakran nevetséges, kínos helyzetbe hozhatja magát.

Korábban mintha említettem volna már, hogy egyszer az egyik nemzetközi hírű idegsebész-ideggyógyász professzortól azt kérdeztem: tudja-e, hogy miért beszélnek az orvosok a beteg előtt latinul. Nos, azért, hogy a betegek szokják a „holt nyelvet”! – Erre ő rezignáltan jegyezte meg, hogy egyre ritkábban beszélnek így, mert a fiatalok nem tudnak latinul...

Ám ami a közelmúltban történt az egyik egyetemen, az mindenen túltesz.

A joghallgatók írásbeli feladatatként kapták, hogy ismertessék a „kartális” alkotmány jellemzőit. (Ennek lényege, hogy egy – többnyire ünnepélyesen elfogadott – dokumentum jelenti az alkotmányt, szemben azzal a változattal, amelynél ez több törvényből „áll össze”.) Erre a hallgató nagy lendülettel írta le a „kógens” szabályok ismérveit – azaz a „kartális” szót összetévesztette a „kógens” kifejezéssel. (Arról most ne essék szó, hogy föl kellett volna ismernie a tartalmilag is meglévő lényeges különbséget! A "kógens" szabályok olyan kötelező előírások, amelyektől nem lehet eltérni, szemben a "diszpozitív" szabályokkal, amelyektől - ha kifejezett "engedély" van rá, a felek eltérhetnek...)

Hasonló jellegű súlyos hiba volt az is, amikor a feladat a „jogszabályok hierarchiájának” elemzése volt, mire a hallgató egyből elkezdte leírni az „alapjogok generációja” témakörében meglévő „ismereteit”. – Ez esetben a „hierarchia” szót tévesztette össze a „generációval”; a tartalmi elvétés ezúttal még sokkal súlyosabb!

Azért neveztem a címben „minősítettnek” ezt a tudatlanságot, mert az önmagában is feltűnő hiányosság, ha a hallgató egyetlen szakkifejezésnek sem tudja a latin megfelelőjét, amelyet egyébként a szakma gyakorlati művelői is rutinból használnak a mindennapok során; az azonban már kifejezetten alacsony színvonal, ha a megadott kifejezést sem tudja értelmezni, ha még azt is mással keveri.

Félő, hogy ez „minőségi” ugrás – sajnos, a mélybe...

Petőfi Sándor: A gólya

 

Sokféle a madár,[1] s egyik ezt, másik azt

Leginkább kedveli[2]

Ezt ékes szólása,[3] amazt pedig tarka

Tolla[4] kedvelteti.

Kit én választottam, a dal-mesterséghez

Nem ért az a madár,[5]

S egyszerű, mint magam... félig feketében

Félig fejérben jár.[6]

 

Nekem valamennyi között legkedvesebb

Madaram a gólya,

Édes szülőföldem, a drága szép alföld

Hűséges lakója.

Tán ezért szeretem annyira, mert vele

Együtt növekedtem;

Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor

Kerepölt fölöttem.[7]

 

Vele töltöttem a gyermekesztendőket,

Komoly fiú valék.

Míg társaim a haza-térő tehéncsordát

Estenként kergeték;

Én udvarunkon a nádkúp oldalánál

Húztam meg magamat,

S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló

Kis gólyafiakat.[8]

 

És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran

Fordult meg fejembe':

Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,

Szárnyakkal[9] teremtve?

Csak a messzeséget járhatni meg lábbal

S nem a magasságot?[10]

Mit ér nekem a messzeség? mikor én

A magasba vágyok.

 

Fölfelé vágytam én.[11] Ah, úgy írigyeltem

Sorsáért a napot,

A föld fejére ő tesz világosságból

Szőtt arany kalapot.[12]

De fájt, hogy esténként megszúrják[13]... mert hiszen

Foly keblébül a vér…

Gondolám… hát így van? hát a ki világít,

Ilyen jutalmat nyér?[14] ..

---

„Tanuljuk meg, hogy az olvasót tilos – csak egy másodpercig is – bizonytalanságban hagynunk! Az írás egyetlen ékessége a világosság”

 – figyelmeztet Kosztolányi Dezső (1885-1936) az Ábécé a nyelvről és lélekről című tanulmányában.

Ez az idézet jutott eszembe, amikor a „gigászok harcáról” olvastam. Íme:

Index, 2013. december 29.

 Mi itt a „bizonytalanság”?

A címből is teljesen világos, hogy valaki valaminek nevez valakit, mégpedig „Goebbels tanítványnak nevezi Gyurcsány Kövér Lászlót”.

Ha nem „ismernénk” a tudósításban megnevezett „szereplőket”, könnyedén hátra is dőlhetnénk, hiszen minden világos. Pedig egyáltalán nem az!

Dr. Paul Joseph Goebbels (1897–1945) a németországi Harmadik Birodalom információs- és propagandaminisztere 1933 márciusa–1945 áprilisa között, aki megnyilvánulásaiban mindig erőt és hatalmat igyekezett sugározni. – Mivel 1945-ben öngyilkos lett, nem ismerhette a velünk élő „Gyurcsány Kövér Lászlót”...

Persze, ha ma élne, sem ismerhetné, ilyen nevű ember ugyanis ma sem él, legalábbis nem Gyurcsány Kövér Lászlóról szólt a cikk, hanem „egy Gyurcsány Ferenc nevű képződményről a politikában”...

Azon meg már ne is meditáljunk, hogy miért nevezi Goebbels éppen Gyurcsány Kövér Lászlót valamiféle tanítványnak!

Ez a zavar ugyanis abból ered, hogy hibás a szöveg, hiányzik belőle egy ici-pici gondolatjel, és a szórend is eléggé „hányaveti”!

Így pl. pontosabb lett volna: „Gyurcsány Goebbels-tanítványnak nevezi Kövér Lászlót”...

Akár Kosztolányi ismerete nélkül is...!

...ajándék, mellyel meglepem

e karácsonyi ünnepen

magam

magam.

József Attila: Születésnapomra

(parafrázis)

*

Állítólag bemondta a rádió, hogy látogatást tesz hazánkban a dalai láma.

Nem tudom, igaz-e a hír, vagy ez csak afféle „dalai lárma”...

*

Ismerek egy embert, aki a közelmúltban megnyitott fodrász-szalonját mind a mai napig nem jelentette be az adóhivatalban.

Ki is iírhatná a cégtáblára: „Illegális borbélyház”.

*

Azt mondják a közgazdászok, hogy mindenképpen, elengedhetetlenül szükségünk lenne nagy összegű külföldi hitelre, hogy a költségvetés össze ne omoljon; s hamarosan meg is kezdődnek az ezzel kapcsolatos tárgyalások.

Az egyik újság már meg is írta: az ország kézen áll a hiteltárgyalásokra.

*

Az egyik szomszédom a köszönésemet sem fogadja, mert megtudta, hogy a kulcslyukon keresztül hallottam a veszekedésüket.

Úgy látom, ő még nem ismeri az új Alaptörvényünket, amelyben kifejezetten benne van, hogy mindenkit megillet a hallásszabadság...

*

Egy idős ember kis faluból költözött a fővárosba, s ahogyan régi lakóhelyén szokás volt, most is mindenkinek előre köszön.

Egyesek mosolyogva viszonozzák a köszönését, mások furcsán néznek rá, és azt suttogják, hogy betegsége miatt pszichiáterhez kellene küldeni, hiszen súlyos üdvözlési mániában szenved.

*

Mit beszél ez az ember? Nem ért egyet a rezsicsökkentéssel, s azért akar bekerülni a parlamentbe, hogy emelje az árakat?

No, nem! Én biztosan nem fogok rá szavazni! Nem szeretném, ha országgyűlölési képviselő lenne, s ő határozhatná meg gyermekeim-unokáim jövőjét...!

*

A Meteorológiai Intézet jelentette, hogy idén a Tirrén-tenger medencéjében nem esett eső.

Mit vannak úgy oda? – morogtam magamban –, hiszen van elég víz a Tirrén-tengerben, legfeljebb porzik a Korzika...

*

„Et tu, mi fili, Brute?” (Te is, fiam, Brutus?) – állítólag így sóhajtott föl Julius Caesar (i. e. 100 – i. e. 44), amikor i. e. 44. március idusán (március 15-én) az életére törő összeesküvők között felismerte Brutust, a fogadott fiát...

 „Et tu, mi nepote, Valentine?” (Te is, unokám, Bálint?) – mosolyintom el magamat gondolatban, mikor helyreigazítom a mindig jókedvű, aranyos unokámat.

– Nem, Bálint, az a magas szegedi bácsi nem „bogármester”, ahogyan Te állítod, hanem polgármester, sőt, nem is „Vodka László”, ahogyan Te hiszed, hanem Botka László!

– A versike sem úgy szól, ahogyan Te mondod, hogy „á-bé-cé-dé-em-esz-pé”, hanem úgy, hogy „á-bé-cé-dé-é-ef-gé”; aki pedig az „em-esz-pét” vezeti, az nem „Meseházi”, hanem Mesterházy!

Persze, az sem baj, ha ezt Te még nem pontosan érted... Érted?

Ahogy a naptárban vannak hétköznapok és vasárnapok, sőt, piros betűs ünnepek, úgy a mi családunkban is vannak különleges dátumok.

Édesanyám november 20-án született, a húga (a nagynéném) úgyszintén. Én is ezen a napon jöttem világra – immár harmadikként a szoros, vér szerinti rokonok közül, akiknek azonos (volt) a születésnapja.

Ámde az igazi „érdekességet” az jelentette, hogy a nővérem férje (a sógorom) szintén november 20-án látta meg a napvilágot, pedig ő nem vér szerinti családtagunk lett.

Egyéb „különlegességeket” is számon tartunk.

Az említett nagynéném férje július 31-én hunyt el. Ugyanezen a napon született az említett sógorom unokája (Nikolett). – A nagynéném december 15-én hagyott itt örökre bennünket; ekkor van az én unokám (Emese) születésnapja.

Hogy teljes legyen a családi harmónia, szeptember 10-e is jeles időpont a naptárunkban: ez a fiam születésnapja és ugyanekkor van Nikolett névnapja is! Másik unokám (Bálint) április 23-án született, akkor, amikor az egyik unokanővérem fia (Béla) névnapját ünnepli....

Bizony volt olyan időszak is, amikor öt Károly ülte körül az asztalt.

Persze, családunk tagjai nem ezért szerették/szeretik egymást...

– Soláris keratózis – állapította meg a bőrgyógyász professzor asszony – mindkettőt le kell műteni.

A napsugárzás okozta bőrelváltozásról azt írja a mindentudó internet, hogy

 A bal fülem mögött és a kopaszodó fejbőrömön kialakult, kisebb borsó nagyságú „képleteket” az operatőr ügyesen eltávolította, a műtét helyeit leragasztották, s hazamehettem. (A patikában vettem olyan hálót, amelyet a fejemre húzhattam, hogy a kötéseket éjszaka, alvás közben le ne dörzsöljem. – Furán néztem ki, de éjszaka sötét volt, senki nem láthatta, álmomban pedig direkt kikerülgettem ismerőseimet, nehogy kinevessenek furcsa turbánom miatt...)

Kötözésen is pontosan megjelentem; egy fiatal hölgy rakott új kötéseket.

Hideg, november végi szél fújt, sapkát tettem a fejemre.

Feltűnt, hogy az új kötés ragasztójának egyik sarka indokolatlanul hosszabban kilógott a sapka alól, majdnem elérve az orromat. – Esztétikailag nem nyújtott vidító látványt, de hatvan fölött az ilyesmi egyáltalán nem „szempont”. Nagyobb problémát jelentett, hogy túlnyúlt a sapka peremén (a sapka tehát rajta volt), s ez azzal a kockázattal járt, hogy a fejfedő levételekor esetleg a legkisebb mértékű „eltévedt” ragacs is fölszakítja a sebet takaró tapaszt. (Hazaérkezés után ezt csak határtalan óvatossággal végrehajtott sapkalevétellel lehetett elkerülni.)

E sikeres „akció” után leültem a számítógéphez, hogy végezzem munkámat, ámde valami nem stimmelt... Szokatlanul furcsán éreztem magamat; nem szédülés, de valami ahhoz hasonló érzés kerített hatalmába, s mintha a látásommal is valami baj lenne... – Egyáltalán nem volt megnyugtató, hiszen nem ittam alkoholt, nem ettem mérges gombát stb., semmi indoka nem látszott ennek a furcsa „közérzetnek”.

Kisvártatva olyan fölfedezésre jutottam, amit Maigret, Simon Templar, Miss Marple és Colombo hadnagy egyaránt megszeppent hümmögéssel ismert volna el olyan teljesítménynek, amelyet ők együttes erővel is aligha érhettek volna el...

A szemüveg az oka!

Hogyan? Nemrég cseréltem; fél órája még semmi jele nem volt annak, hogy bármi probléma lehet vele! Mi változott fél órával ezelőtt? – Csak nem a kötözés okozza... De, bizony, az; a fiatal hölgy ugyanis rosszul dolgozott!

A kötöző anyagot nem csak hátra, a fülem hátulján lévő sebre ragasztotta, hanem annál magasabbra is tette, oda, ahova a szemüveg szára szokott beülni, tehát a fülkagyló és a koponyacsont közötti „völgyecskébe”. – Most a géz ezt a mélyedést is úgy kitömte, s tolakodott szinte a fülkagyló legmagasabb pontján is túl, hogy a szemüveg bal szára nem tudott befeküdni a helyére, hanem bizonytalanul ingott a számára szokatlan „magasságban”. Mivel azonban a hozzá tartozó üveg is jóval elmozdult helyzetben volt, sőt, a másikat is kimozdította, nyilvánvalóan máshova és másképpen esett a fókuszuk, s ez húzta-zavarta a szememet.

Lehet, hogy ez a „fölfedezésem” a „skep”-hez, azaz a sebkötözés esztétikumával és praktikumával foglalkozó új tudományághoz vezető rögös út első lépéseként kerül be az orvoslás történelmébe?

Hogy a leendő tudósok munkáját megkönnyítsem, a tudományág első két tételét e blog alapján máris rögzítem.

Charlie-to I. tétele: A kötést a seb centrumának és kiterjedésének figyelembe vételével úgy kell elhelyezni, hogy az ne nyúljon túl a testet fedő ruházat legtávolabbi pontjain; ha pedig fedetlen részre kerül, ne érje el a ruházat kötés felőli legközelebbi pontját. – Kivételt képez az az igen gyakori eset, ha a kötés a leírt módon nem helyezhető föl.

 

Charlie-to II. tétele: Ha a „kötözni való” páciens szemüveget visel, a kezelő orvos a szakmai meggyőződése, az általánosan alkalmazott protokoll, a klinika költségvetése, illetve az előre eltervezett délutáni programja alapján a következő módok között választhat:

1. A kötést oly módon kell felhelyezni, hogy a szemüveg akadálytalanul a helyére tehető legyen (kivételesen mindig).

2. Úgy kell bekötözni-ragasztani a fület, hogy a páciens legyen elzárva a hallás lehetőségétől. (Ez esetben indokolt a kötésen keresztül egy ún „fülön kívüli hallójárat” kialakítása, amelyen keresztül a páciens telefonálhat, azaz könnyedén meghallja, ha a hívó fél belehallóz – szufficites költségvetés esetén). Helyette az 1. pont alkalmazandó.

3. Az orvos ismerteti a beteggel a „csináld magad!” tevékenység előnyeit, majd rögvest hazaküldi a beteget, lelkére kötve, hogy otthon kötözze be magát (deficites költségvetés, vagy szokásos állami „elvonások” esetén).

4. „Véletlenül” rátapos a beteg szemüvegére (lehetőleg akkor, amikor a beteg még nem tette föl a műtét után), mert ekkor már nem számít, hogy áll a szára...

5. Szemészhez küldi a pácienst, hogy írasson föl kontaktlencsét, ahhoz nem kell a füle(ke)t külön igénybe venni. (A megvakítás az orvostudomány mai állása szerint szintén kiiktathatóvá tenné a szemüveget, ám e beavatkozás irreverzibilitása miatt a páciens nem tudna újbóli kötözésen megjelenni!!! Helyette az 1. pont alkalmazandó.)

6. Kifejezetten ellenjavallt a kötés olyan fölhelyezése, amely a szemüveg normális fölrakását akadályozza vagy lehetetlenné teszi. Helyette az 1. pont alkalmazandó.

József Attila: Születésnapomra

 Jaj, mi ez? Mit keres József Attila e közismert, szép költeménye az én blogomban? Én nem vagyok se József, se Attila – no, meg ... se harminckét éves...

És, persze, se „kávéházi szegleten”!

Viszont erről jut eszembe, hogy „telepszegleten” lehetnék! – És még csak „verssel sem kellene meglepnem engemet”, hiszen valaki már „megtette ezt”. Íme:

Telepszegleten szeszelde

(Lejegyezte: Megnevezetlen ember)

Telepszegleten szeszelde,

Csermely mellett elhelyezve,

Benne kedve tetszelegne,

Teszem fel, nem esteledne.

 

Egek rendre estelednek,

Erek, berkek csendesednek.

Dereglye sem megy keresztbe,

Hever e fekete csendbe.

 

Szeszelde bezzeg nem csendes,

Zeng-peng benne zene, rendes.

Szesz ereje szerteterjed,

Embereknek kedve gerjed.

 

Hej, menyecske, kedves lelkem,

Erjedt hegylevet kell nyelnem!

Legyen hetven esztendeje,

De meg heves szesz ereje!

 

Zenemester, sebesebben!

Kerekedett fene kedvem.

Keresetem szerteverem,

Lelkemet meg eltemetem.

 

Megjelennek rendelettel:

Csendesebben kedvetekkel!

Telep feje heveredne,

Esetleg elszenderedne!

 

Legyen vele beste lelke,

Te meg eredj fene helyre!

Zene zengjen, szedte-vedte,

Pendelyemnek lehet veszte!

 

Esmeg mennek, reteszt vernek:

Legyenek csendesek kendtek!

Szentek lelke legyen velek,

Kedves egyetlenem beteg.

 

Feleletet egy meg nem tett,

Berekesztnek szesznyeletet.

Zene menten befejezve,

S szertemennek csendesedve.

Hogy mi lehetne a mottó? Pl. ez: Mely nyelv merne versenyez-

ni véled? (Petőfi: A Tisza)

avagy inkább:

Mely nyelv versenyezhetne veled?

Emberek! Nem kellemetlen ez egyeseknek!

De, lehet...

Nem filozófiai esszének szánom, de leírom, mert régóta „bánt engemet” egy régen hallott, valójában ártalmatlan, könnyed mondás: „Nem az divat, ami szép; ami divat, az a szép”.

Ez a „bonmot” (ejtsd: bonmó, ami elmés mondást, találó megjegyzést jelent) egy súlyos logikai ellentmondást rejteget.

Hogyan? „Nem az divat, ami szép”? – Tehát nem a szép lesz a divat, hanem pl. a csúnya? – Azaz: a divat (lehet) csúnya (is)!

Igazi gondot a mondat második része keletkeztet: „... ami divat, az a szép”.

Püff neki! – A divatról az imént azt állapítottuk meg, hogy az (lehet) csúnya (is), most meg azt mondjuk róla, hogy a csúnya a szép!

Aha, itt van a kutya elásva! A szép és a csúnya igen viszonylagos kategóriák, hiszen ismerjük a latin mondást: „De gustibus non est disputandum”, azaz az ízlésekről nem kell vitatkozni, még ismertebben: ízlések és pofonok különbözők.

Leszögezhetjük tehát, hogy mindenkinek van szép- és csúnya-fogalma, csak nem mindenkinél esnek egybe ezek a kategóriák; ami az egyiknek tetszik, arra a másik viszolyogva néz... – Csak ezzel a „kiegészítéssel” van értelme a címben is jelzett mondatnak; mert önmagában logikai ellentmondás!

Én azonban most egy általam nem szépnek tartott divatról akarok írni! (Tudom, ez az én ízlésem, könnyen lehet, hogy a világon mindenki másképpen gondolja...)

Nos, látjuk, hogy a férfiak egy része szívesen és büszkén viseli nemük biológiai jelét: a dús szakállt (és a bajuszt is, de most nem erről beszélünk!). Ezt a viselő tetszése szerint lehet különböző alakzatra nyírni-vágni, vagy úgy hagyni, ahogy a természet kialakította. – Bizony, ez tetszhet azoknak a férfiaknak is, akik maguk nem viselnek ilyen szőrzetet!

Nekem ezzel nincs is semmi bajom. Nekem az nem tetszik (tudom, ízlés dolga!), amikor a mai „modern” férfiak a divat szerint nem borotválkoznak, de nem is szakállt viselnek, hanem egyszerűen borostás a képük...

Nem tehetek róla, de a borosta (a mindössze néhány napos szakáll) számomra akaratlanul is az ápolatlanság benyomását kelti, még akkor is, ha tudom, hogy azt is állandóan gondozni kell, van is hozzá speciális borotva stb.

Nem hagy nyugton a gyanú: egyszer valakinek szemére vetették, hogy nem borotválkozott, hogy borostásan jelent meg valahol, ahol nem úgy kellett volna, s az illető ijedtében arra hivatkozhatott, hogy ő nem „borostás”, hanem a legújabb divatnak megfelelően „borostának látszó” néhány napos szakállt visel.

S a jámbor szemrehányó ezt elhitte, sőt, a „szemfüles füllentőnek” még ájult követői is akadtak.

Megismétlem: a borosta számomra akaratlanul is az ápolatlanság benyomását kelti...

Mindezek után javaslom az idézett mondás kiegészítését, ekképpen: „Nem az divat, ami szép; ami divat, az a szép – akkor is, ha valaki a csúnyát hazudja szépnek!”

Más esetben a címbéli megszólítást nagy kezdőbetűkkel írtam volna, ám ezúttal mégsem tettem. Úgy vélem, ön most tévedett, de remélem, nem szándékosan...

A sajtóban ugyanis az jelent meg, hogy az egyik ismert magyar színész „rátámadt a [...] fotósára”, mert a színész újdonsült szerelmével „egy áruház által szervezett főzős eseményen” vett részt („Az eseményen láthatóan jól érezték magukat, harsányak voltak, csipkelődtek egymással, többször csókot is váltottak, [...] ölbe is kapta a 35 éves, karcsú színésznőt”), amit valaki lefényképezett, s ezért utóbb azt kérte a fotóstól, hogy „mutassa meg, illetve törölje le az elkészült fotókat”, amit a fényképész megtagadott. „A színész, aki az eseményen több szemtanú előtt alkoholt is fogyasztott, dulakodni kezdett fotósunkkal, és fizikai erővel el is vette tőle a megközelítőleg egymillió forintot érő készüléket.” – Nem sokkal később – még a rendőrség kiérkezése előtt, egyik ismerősével – visszaküldte a fényképezőgépet.

A megkérdezett jogi szakértő szerint

– mondta dr. [...] ügyvéd.

Ejnye, ügyvéd úr! Ön nem tudja, hogy az „erőszak” önmagában még nem elegendő a „rablás” megállapításához? Ugye, nem gondolja azt, hogy a színész így akart magának szerezni egy jó fényképezőgépet? Nem ismeri talán a Btk. rablás-tényállását? Nos, figyeljen!

 Ugye, látja? Rablás esetén valaki az idegen dolgot „jogtalan eltulajdonítás végett” veszi el mástól, azaz valamely céllal, nem pedig azért, mert tisztességtelennek minősítette a sértett valamely korábbi magatartását.

Persze, én is tudom, hogy ez a helyzet finomabb elemzést igényel: elég csak a „garázdaság”, a „nyilvános hely”, vagy éppen a „személyiségi jogok”, a „magánéleti integritás” stb. kategóriákra gondolni, ám a „sajtószabadság” mostanihoz hasonló, teljes félreértése már súlyos tragédiákhoz is vezetett, elegendő talán Lady Diana szörnyű halálára emlékezni... – Azért ... kettőtől nyolc évig terjedő büntetést emlegetni ... erre az esetre ... egy ügyvédnek? – Hhhmmm...

Ön a cikkben „jogi szakértőként” szerepel. Vigyázzon, nehogy „téves” legyen ez a minősítés!

Ültem a számítógép előtt és a klaviatúra billentyűit pötyögtettem. Mellettem a bekapcsolt tv, de nem figyeltem rá, afféle „háttér-televíziózás” zajlott.

Egyszer csak az üti meg a fülemet, hogy a műsorban a magyar Himnuszról beszélgetnek, méghozzá igen furcsa dolgokat...

Azt mondja a riportalany, hogy éppen ideje lenne új himnuszt írni Magyarországnak. A jelenlegi ugyanis nehezen énekelhető, túlságosan magas hangfekvésben van megírva, a dallama is eléggé bonyolult.

Ehelyett jobban énekelhető melódia kell (mint pl. a IX szimfónia), a magyar (nép)zenei hagyományoknak is inkább megfelelő (pl. az ötfokú hangsor alkalmazásával), megfelelőbb hangfekvéssel s így tovább.

Bevallom, megdöbbentett, ami elhangzott.

Elég régen hallottam, hogy a Magyar Népköztársaság első (1949. augusztus 20-i) alkotmányában azért nem szerepelt a Himnusz (Lásd „X. fejezet. A Magyar Népköztársaság címere, zászlaja és fővárosa.”), mert nem tudták hogyan beleírni. „A Magyar Népköztársaság himnusza a Himnusz”? – ez sután hangzik.

Lehetne esetleg úgy, hogy „A Magyar Népköztársaság himnusza Kölcsey Ferenc »Isten áldd meg a magyart« kezdetű költeménye Erkel Ferenc zenéjével” – de hiszen éppen az a probléma, hogy a szocialista ország himnusza és az ünnepek nem kezdődhetnek úgy, hogy Istenről énekelnek...

Nem is esett szó a himnuszról hazánk alkotmányában egészen 1989-ig!

Fodor Zsófia, Reformatus.hu

 Nos, ezért is hallgattam rossz érzésekkel a beszélgetést, s azóta egyfolytában remélem, hogy csak én értettem félre, mert későn figyeltem föl a diskurzusra.

Ugye, nem is lehet igaz, annál kevésbé, mert éppen mostanában hangolták át mélyebb hangfekvésbe a Himnuszt, hogy énekelhetőbb legyen, s még annyit „igazítottak” is rajta, hogy ne haladja meg azt az időtartamot, amennyit nemzetközi sportversenyeken a győztesek tiszteletére himnuszra szántak...?

Ez az az eset, amikor örülnék, ha valamit félreértettem volna...

 Úgy hírlik, a kormány komolyan gondolja, hogy visszavesz valamit a bankok farkasétvágyából, azáltal is, hogy csökkenti azok ügyfeleinek mindennapi terheit. Ennek egyik módja pl. az, hogy ne kelljen a pénzkiadó automatából történő minden egyes kivétel után még viszonylag magas összeget fizetnie is az illetőnek.

Igen, ez teljesen jogos, igazságos és megalapozott törekvés.

Az ember (a dolgozó, de a nyugdíjas is!) a munkabérét vagy a nyugdíját a folyószámlájára kapja, ám ha onnan akar pénzéhez jutni, le kell gombolnia egy bizonyos összeget a számlavezető banknak.

Ez azért igazságtalan, mert a banknak már abból is haszna van, hogy a fizetést (nyugdíjat) hozzá utalják. Használja a pénzt, ám a le nem kötött összegek után gyakorlatilag nem fizet kamatot, ami nemigen illik a pénzvilág logikájába. Az átutalási és a pénzkivételi „illeték” szedése eddig lényegében busás, indokolatlanul magas haszonnal járt eddig a pénzintézeteknek.

Ezek megszüntetését, azaz az extra hasznok elvonását ők nyilvánvaló veszteségnek tekintik, s ha így van, akkor a minimálisra kell csökkenteni a pénzautomaták forgalmát. – Ennek jelei már megjelentek, magam is tapasztalhattam.

Pénzre volt szükségem egy hete – automatából akartam kivenni. Bepötyögtem a szükséges azonosító adatokat, kiválasztottam a felajánlottak közül az 50.000 Ft-os összeget és „okéztam”. A gép kérte, ismételjem meg az eddigieket. (Hogyan? Ilyet nem szokott, de fő a biztonság, teljesítettem kérését.)

– Nem tud ötvenezret adni, csak negyvenezret! Elfogadom? – akadékoskodott tovább a masina.

– Igen! – válaszoltam, s büszke voltam, hogy milyen jól tudok „alkudni” a bankautomatával.

–                        Ismételje meg kérését! – írta ki újfent a gép, de erre se törtem be az összes ablakát, mert már sajnáltam az eddig „befektetett munkámat”, s szinte a szó szoros értelmében „futottam a pénzem után”.

Megérte a türelem, örülhettem! Negyven darab ezerforintos címletű bankjegyet tuszakolt ki a szűk nyíláson, s ezáltal megerősített abban a gyanúmban, hogy azért adott csak negyvenezret, mert ötven darab ezres nem fért volna ki a szűk nyíláson...

Ez igazi aljasság, akárki eszelte is ki és programozta be!

Ma reggel ismét pénzt akartam kivenni, hogy akkumulátor-töltőt vegyek. Láttam egy reklámújságban a hirdetést (mától „akciós”!) megtetszett a töltő, meg aztán jön a tél is, jó, ha szükség esetén kéznél van egy ilyen szerkentyű, ha a huzamos, kemény hideg nagyon legyengíti az autó indításakor nélkülözhetetlen kelléket.

A bankautomatánál megelőzött egy hölgy; én is odaálltam, persze, háttal neki, nehogy félreértés legyen.

A szokásos pittyegések, majd csend. Egy idő után a nő morogni kezd, totyorog, de nem mozdul. Kisvártatva megszólal: nézzem már, mit írt ki a gép!

„Ha a kértnél kisebb összeget adott a gép, hívja az xxx-xxx telefonszámot!”

–                        De én nem kevesebbet kaptam, hanem az ilyenkor szokásos bizonylatot várom – mentegetőzött az aktuális „sértett”, kérdőn nézve rám.

–                        Ha akarja, várja még a céduláját, bár, azt hiszem, azon nincsenek személyes, azonosításra alkalmas adatok. Örüljön, hogy megkapta a pénzét, s köszönöm, hogy nekem is megmutatta: ez a gép nem azt teszi, ami a dolga lenne – válaszoltam, s elmentem a helyszínről.

Jó poén lenne, de, sajnos, igaz: nem kaptam (mától „akciós”!) akkumulátor-töltőt...

A címben azt írtam: „bankosok”. Ezek ugyanis nem „bankárok”, mert ez utóbbiak arra törekszenek, hogy minél több ügyfelük legyen, ettől lesz minél több hasznuk. Ezek kicsinyes „piszterkedők”! (Ezt a szót még szüleimtől hallottam: nem túl okos emberek fondorlatoskodását, alacsony színvonalú „ügyeskedését”, olykor szánalmas, kínlódó próbálkozásait jelenti.)

Valamikor a munka világában olyan kollektív szerződést kötöttek, hogy a munkaadók dolgozóik bérét az általuk megnevezett bank számlájára utalják, ahonnan a jogosultak pl. automatákból is kivehetik. – Nem akarok jósolni, de a dolgozók el fognak fordulni a bankoktól, munkabérüket ismét „borítékokban” kérik, s még a munkanélküliséget is enyhíti, ha újra szükség lesz munkahelyi pénztárosokra, kifizetőkre. (Eljön az idő, amikor a szakszervezetek ismét a dolgozók, és nem a bankok javára kötik a kollektív szerződéseket...)

A „bankosok” pedig – ha csak annyira telik tőlük, hogy „betartsanak” az e téren egyébként ártatlan ügyfeleiknek – megérdemlik, hogy tönkremenjenek, de legalábbis egy normális helyzet álljon elő, amelyben ők „csak szolgáltatnak”...

 Nézem a parlamenti közvetítést. Nem vagyok beteg, sem mazochista, inkább szakmai érdeklődés ültet a képernyő elé.

A parlament a beszéd helyszíne (parlare=beszélni), ezért is szokatlan, ha időnként furcsa „performance”-okat mutatnak be bizonyos képviselők.

A beszédet, persze, hallgatni kell. Aki nem hall (ugye, ő siket, nem pedig süket!), az nem is tudja, miről szól a képviselő, kivéve, ha esetleg a „néző” tud „szájról olvasni”, amire csak viszonylag kevesen képesek.

Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) a H) cikkében ekképpen rendelkezik:

 Szép, emberi gesztus, hogy a parlamenti közvetítések szervezői gondolnak a siketekre-nagyothallókra, ezért számukra a szóban elhangzottakat jeltolmácsolással teszik „láthatóvá”. (Mármint azoknak, akik értik-tanulták a jelnyelvet, mert bizony, én csak a „taps” kifejezést értem, amikor a jeltolmács az alkarjait függőlegesen tartva, mindkét nyitott tenyerét zárt ujjakkal a függőleges tengely körül jobbra-balra tekergeti...)

Olykor megsajnálom a jeltolmácsokat és azokat, akiknek szól(na) a segítségük.

A képviselők közül viszonylag sokan vannak olyanok, akik megkapva a szót, azonnal belemélyednek az előre megírt szövegükbe, és mert attól félnek, nem férnek bele a felszólalási idejükbe, rettenetes gyorsasággal, már-már mosolyogtató hadarással, szinte fuldokló igyekezettel darálják el mondandójukat.

Ezeket jelnyelvre „fordítani” lehetetlen.

Szólni kellene az ilyen „darálóknak”, hogy alkalmatlanok a parlamenti felszólalásra. Menjenek haza, otthon írjanak le saját maguknak átlagos írással 4-5 oldalt, majd közepes tempóval hangosan olvassák föl, s mérjék le, mennyi időbe kerül (általában egy normális gépelt oldal felolvasásához kb. 3 percre van szükség), s ettől kezdve érthető lehet a felszólalásuk!

Vagy nézzenek meg pl. konferencián szinkron-tolmácsokat, akik olykor a hajukat tépik, ha „darálókat” kell idegen nyelven követniük! Ha udvarias a felszólaló, az előre leírt szövegét fellépése előtt átadja a tolmácsnak, hogy pontosan tudja közvetíteni mondandóját a hallgatóságnak...

Azt nem mondom, hogy a „darálókat” el kellene tiltani a felszólalástól, sőt, biztos vagyok abban, hogy ha közel felére csökken az Országgyűlés létszáma (386-ról 199 re!), kevesebben lesznek a hadarók is; és remélhetőleg jobb lesz az esély arra, hogy ha már van jeltolmácsolás, az sokkal nagyobb hatásfokkal, nyugodtabban fog működni.

Régebben történt, de az időpont nem is fontos.

Az egyik fiatal fiú a másiknak olyan kérdést tett föl (akaratlanul is hallhattam, de már nem emlékszem rá), amely nyilvánvalóan nem tartozott a kérdezőre, mire ez utóbbi röviden intézte el:

– Közöd? – pattant a „válasz”, mire e téma véglegesen lezáratott.

Bizony, sok alkalmatlan „sajtós” érdemelne ilyen foghegyről odavetett, elhessegető „választ” a bántóan kotnyeleskedő kérdéseire vagy a bennfentesség látszatát kelteni próbáló megnyilvánulásaira.

Erre gondoltam a minap, amikor valahol (a helyet pontosan tudom, de nem tartom méltónak sem arra, hogy itt megemlítsem!) ezt olvastam:

 [Egy másik újság] még hozzátesz

 A fogékszer egyébként nem különösebben drága, olyan hat-nyolc ezer forintba kerül a felrakással együtt. Ellenben már nem is valami trendi, inkább a kétezres évek elején volt divat a fogra ragasztott kristály.

Nem ismerem Orbán Ráhelt, csak annyit tudok róla, mint más ember, hogy ti. a közelmúltban ment férjhez, s az esküvőjén igen boldog volt az örömapa, a magyar miniszterelnök, látszott a fényképeken.

Eddig még tulajdonképpen „kezelhető” a helyzet: a miniszterelnök a lánya esküvőjén volt látható.

Ettől a pillanattól kezdve azonban a családon-barátokon kívül az égvilágon senkinek nincs semmi köze az említett hölgy magánéletéhez! – Ő ugyanis nem közszereplő, akivel kapcsolatban a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat kimondta:

Nos, ezzel a határozatával súlyosan tévedett az Alkotmánybíróság!

Ne kapjon senki a fegyveréhez, mert csupán a véleménynyilvánítási jogommal éltem, s az alkotmánybírák „közhatalmat gyakorló személyek”, akik többet kötelesek tűrni a velük szemben kifejtett vélemények terén is, mint mások! – Ámde nem hiszem, hogy helyes, ha az alkotmánybírák becsületét alacsonyabbra taksáljuk, kevesebbre értékeljük, mint más emberét! Róluk nyilván több rossz véleményt mondhatunk, mint egy közönséges bűnözőről... – Nesze, neked, jogállamiság! (Azt már csak mellékesen említem, hogy ezt a „mércét” az alkotmánybírák szabták maguknak. Meg kell nézni, hogy egy-egy komment-sorozat mennyi mocskolódást tartalmaz ismert és tekintélyes emberekről is, hiszen ők ezeket „tűrni kötelesek”...)

Mindenesetre figyelemre méltó Magyarország Alaptörvényének negyedik módosítása (2013. március 25.), amely 5. cikkének új, (4) bekezdése egyértelműen kimondja: „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére.” – Ez alapján végre „le kellene csillapítani” a sok bátor, sokszor nevét sem vállaló „bírálót”.

De akkor is mérhetetlen kulturális igénytelenség és szellemi mélyrepülés arról írni, hogy a miniszterelnök lányának mi van a fogára ragasztva...

Ennyire kiürülhet morálisan a sajtó? Már csak ez telik tőle?

Nem vagyok közgazdász, még kevésbé „gyógyszer-közgazdász”. Nem végeztem, mert nem is tudtam volna számításokat végezni arról az elképesztő pazarlásról, ami a gyógyszerfronton tapasztalható.

Feltűnő, hogy sok orvosság doboza, üvegcséje akkora méretű, hogy abba a mostaninál kétszer-háromszor nagyobb mennyiség is beleférne. (Legalább 4–5 ilyen példát tudnék megnevezni, de alaposabb „vizsgálat” után biztosan ennek többszöröse tárulna elénk. A nevüket azért nem írom ide, mert nem szeretném, ha azt hinnék: reklámozni akarom ezeket.) – Ne legyenek kétségeink: hatalmas összegeket meg lehetne spórolni, ha a csomagolásokat a szükséges (minimálisan elegendő) méretűre csökkentenék!

Rengeteg fölösleges gyógyszer kerül a szemétbe (még jó, ha veszélyes hulladékként külön kezelve!), azért, mert egy megvehető adag sokszorosa az éppen szükséges mennyiségnek. Gondoljuk el, hogy valakinek fáj a foga, s kénytelen fájdalomcsillapítót venni, amíg el nem tud menni fogorvoshoz. Adnak is neki egy levéllel, amiben 10 tabletta lapul. A „beteg” be is kap egyet vagy kettőt. (Ez rendszerint elég is, mert amint elindul a rendelőbe, a fogfájás tüstént elillan.) – A megmaradt 8 tablettát elteszi, hogy ha legközelebb szüksége lesz rá, kéznél legyen. Ámde mire ismét kell, már lejárt a gyógyszer szavatossági ideje, s újra venni kell egy tízes adagot. – Mennyivel ésszerűbb lenne, ha volna pl. „kétszemes kiszerelés” is...! Más esetben lehetne háromszor annyit kiadni, hogy ne kelljen havonta elmenni az orvoshoz gyógyszert íratni, ha egyébként nem indokolt a közvetlen kontroll...

Persze, a gyógyszergyárak kevesebb gyógyszert tudnának eladni, de megszűnne az a rettenetes pazarlás, aminek „finanszírozását” most a betegek pénztárcája bánja...

Bizonyára mindenki hallott már arról az állítólagos amerikai történetről, hogy valaki beperelte a centrifugát gyártó céget, mert a macskája megdöglött, amikor fürdetése után berakta szegényt a gépbe, ahogyan a ruhákat szokta. A bíróság meg is állapította a cég kártérítési kötelezettségét, mert a centrifuga használati utasításában nem szerepelt, hogy macskát tilos benne szárítani(!)

Nem tehetek róla, de minduntalan ez jut eszembe, amikor valamennyi gyógyszer dobozában meglátom a hosszú és részletes „használati utasítást”. – Ha három dobozzal ír fel valamiből az orvos, akkor háromszor kapom ugyanazt a leírást. Elképesztő mennyiségű papír megy a szemétbe, miközben más területeken folyamatosan tiltják meg a „papír alapú” információ-továbbítást, azért, hogy minél kevesebb fa essen áldozatul a papírgyártásnak...

Ha rajtam múlna, összeállítanék egy „gyűjteményt” a leggyakrabban alkalmazott gyógyszerek „használati utasításából”. Kihagynám a ritkán használt, speciális szereket, vagy csak a kórházakban engedélyezett orvosságokat. A „bennmaradók” leírásából is kihagynám a csak szakmai jellegű elemeket, amelyek a laikusok számára nem jelentenek semmit. E gyűjtemény egy példányát eljuttatnám mindenkinek, akinek pl. TAJ-száma van (ez a mai számítógépes nyilvántartás idején semmi problémát nem jelenthet), s ettől kezdve a gyógyszeres dobozban nem lesz kísérő utasítás. – Lehet, hogy a gyártók-nyomdák berzenkednének, de ennek költségeit is a betegek viselik; ők járnának jobban, ha emiatt is kevesebbet kellene fizetniük a patikákban...

A ritkán használt orvosságok dobozába sem kellene ismertetőt tenni, hanem ezekhez a gyógyszertárakban adnának egy „szórólapot”, ha ilyet rendelnek az orvosok, így azokat nem semmisítenék meg a szavatossági idő lejártával...

Mi történik azokkal az orvosságos üvegekkel, műanyag dobozokkal, tégelyekkel stb., amelyekben kiadták a gyógyszereket a betegeknek és már elfogyott a tartalmuk? – Nem nehéz kitalálni: mennek a szemétbe! De hiszen a pici üvegeket, amelyekben korábban pl. szemcsepp volt, s méretük miatt másra aligha alkalmasak, miért nem gyűjtik össze külön, hogy megfelelő sterilizálás után újra szemcseppet (vagy más hasonlót) tölthessenek bele? Miért nem ésszerűbb (lenne) ezeket újra felhasználni, mint földből kibányászott nyersanyagot, drága elektromos (hő-)energiát és emberi munkaerőt „pazarolni” rá?

Az idősebbek talán még emlékeznek: azzal kezdtem, hogy nem végeztem számításokat az elmondottakkal kapcsolatban. Könnyen lehet tehát, hogy tévedtem, ám laikusként így látom, és, ugye, „errare humanum est”, azaz tévedni emberi dolog.

Baljós reklámokat hallok, szinte naponta.

Azt hirdeti valamelyik kereskedelmi tv-adó, hogy nézzék-hallgassák műsorait, mert hamarosan megláthatják azokat a klipeket, amelyeket most készítettek/készítenek.

Ennek örülni kellene, hiszen a friss, új felvételek üde színt visznek a megszokott műsorszámok közé, esetleg helyébe.

Félő azonban, hogy a „saját gyártás” olyan „celeb-cunamit” indít be, amely sok bosszúságot is okoz az esetleges örömök mellett!

Sajnos, már ma is gyakran láthatunk olyan „énekeseket”, akik kizárólag a „hangjuk miatt” nem válhattak már eddig is sztárokká. Azt, hogy nem tudnak énekelni, tüstént feledteti velünk az, hogy az általuk énekelt dal szövegét sem ismerik pontosan.

Aki pedig arra gondol, hogy az operaénekesek mindenféle dalt szépen énekelnek, azt ki kell ábrándítani: főképpen a nők minden népdalt és magyar nótát hihetetlen és indokolatlan magas (falzett) hangon énekelnek, állandóan lebegtetik-rezegtetik hangjukat és ez azzal jár, hogy a szöveget garantáltan érthetetlenné teszik.

Közhírré kellene tenni, hogy akinek van pl. állandó műsora valamely kereskedelmi tv-adón, de nincs hangja az énekléshez, ráadásul kellő ízlése és önkritikája sincs, hogy ez utóbbit észrevegye, az ne „énekeljen”.

Ha pedig a modern szerzőknek semmi új nem jut eszébe, akkor kézenfekvő számukra a megoldás: át kell írni a meglévő, lehetőleg a sikeres dalokat, azaz egy kis módosítás a szövegen, néhány hajlítás a dallamban, és, persze, fölgyorsítani a ritmust, tehát az andalító, lassúbb számokat rock-tempóban kell játszani és kész. – Igaz, hogy ezekhez az eredeti szerzők valószínűleg nem járulnának hozzá, ám ez senkit sem érdekel; ma már többnyire csak ismert politikusok plágium-ügyei váltanak ki egyre gyérülő figyelmet...

Mindenkinek kívánom, hogy ezúttal ne legyen igazam és mindannyiunkat gyönyörködtessenek az új zenei klipek!

Egyébként ha rajtam állna, összeállíttatnék a szakértőkkel valamiféle magyarnóta- és népdal-"génbankot", ami a szakmailag helyes és ízléses változatot tartalmazná az "utókornak", és amely biztos "tájékozódási pontot" jelentene később, bármilyen "saját gyártású" klipek "támadásaival" szemben...

„Brûler n'est pas répondre” – állítólag Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) mondta ezeket a szavakat 1762-ben, amikor a francia hatóságok elrendelték az egyik művének az elégetését. (A magyar „műfordítás” – A könyv elégetése nem válasz a könyvre – találóbb, mert pontosabban utal az eset körülményeire is.)

Ez jutott eszembe, amint hallottam a rádió hírei között, valamint olvastam az interneten a vasárnap történt esetről:

Szerző: MTI, 2013. szeptember 29.

 A rádióban még az is elhangzott, hogy Dopeman az esemény színhelyén még elénekelte?/elszavalta? a magyar Himnusz trágár, káromkodós változatát is... – Talán a jelenlévők még éljeneztek és tapsoltak is neki...

Ma már egyre ritkábban hallani a ritkuló őserdők mélyén tengődő primitív bennszülöttek sajátos rítusairól, arról, hogy vadászatok előtt nyilakkal lövöldözik vagy elégetik az elejteni áhított vadakat jelképező faragványokat, remélve, hogy ez ténylegesen is hozzásegíti őket a kívánt zsákmányhoz. – Ezeket a népeket nem szoktuk lenézni, sem kinevetni a tudatlanságuk miatt.

Annál megdöbbentőbb, sőt, elképesztőbb viszont, hogy a XXI. század elején, a „civilizált” Európa közepén akadnak, akik szobrot „győznek le” többek éljenzése közepette. Nem ám a régi rendszerben állított és máig megmaradt szobrot, hanem most készített, frissen megformált bábut! – Lelkük rajta! Ők bizonyára nem ismerik Rousseau szavait; s azt hiszik szobra ledöntésével legyőzték az általa ábrázolt alakot is. (Itt most sokkal többről van szó, mint a miniszterelnök személyéről!)

Ám csupán azért, hogy ezeket leírjam, még nem fogtam volna klaviatúrát.

Mélyen megbotránkoztatott viszont a Himnusz trágár változatának nagy nyilvánosság előtti „előadása”.

Nem ismerem Dopemant, nem érdekel, ki ez a figura! (Alighanem őt akarta valaki valamikor „alternatív köztársasági elnöknek”...?)

Akárki is, ha a Himnuszt káromkodó mocskossággal adja elő, akkor nem lenne szabad őt a szónoki emelvény lépcsőjére fölengedni...

Szinte hallom a bátor jogvédők hörgését: hogy képzelem? Hogy merészelem említeni is a szent szólásszabadság ilyen brutális korlátozását? Miért nem tanulmányozom inkább az alapvető jogok hazai és nemzetközi szabályozását, hogy azok ismeretében nem mondanék ekkora őrültségeket?

De, tanulmányoztam, ezért mondok ilyeneket!

„A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya” (elfogadta az ENSZ Közgyűlése 1966-ban, Magyarországon beiktatva 1976-ban) a 18. cikk 3. pontjában szó szerint ezt írja elő

 A vallás vagy meggyőződés kinyilvánításának szabadságát csak a törvényben megállapított olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek a közbiztonság, a közrend, a közegészség, az erkölcs, vagy mások alapvető jogai és szabadságai védelmének érdekében szükségesek.

 A „nemzetközi jog” tehát kellő alapot ad az erkölcstelen magatartás elleni fellépésre. A hazai jogszabályok között is van határozott előírás, éppen a Büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényben, így:

Tudom, a parttalan liberalizmus nem engedi a fellépést.

Amint előbb nem a miniszterelnök közvetlen „védelméről” szóltam, most sem a liberalizmust „általában” támadom! – Csak a pökhendi, buta és „erőszakos” liberalizmust (ha ugyan a liberalizmus egyáltalán lehet „erőszakos”)...

Most, amikor az iskolákban erkölcsre, tisztességre akarják szervezetten oktatni a fiatal generációt, akkor ezzel a mozdulattal kell elhallgattatni az e törekvésekkel ellentétes, hőbörgő alakokat.

Mert lehet ugyan, hogy a még tudatlan kisgyerekek összebújva vihognak annak a Himnusznak a trágár változatát hallva, amit az iskolában komolyan tanultak, engem, mint felnőttet azonban mélyen sért a mocskos beszédű tahóság, kiváltképp, ha az éppen a Himnuszt érinti...

Bő két hónap alatt két, lényegében azonos tartalmú tudósítás jelent meg ugyanabban a médiumban:

Hír24 2013.06.25.

A másik: 

Hír24 2013.09.03. 

A helyi önkormányzatokról szóló 2011. évi CLXXXIX. tv. a következőképpen rendelkezik:

Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon közel 3.200 települési önkormányzat működik, amelyek köztemetőt alakítanak ki és tartanak fenn, akkor nem szemrehányást kell tenni a miniszterelnöknek, amiért halott embereknek küldött köszönő levelet, hanem ehelyett meg kell süvegelni, amiért (nyilván, éjszakánként!) képes azt a rengeteg fejfát és síremléket végigböngészni, csak azért, hogy nekik is írhasson levelet. (Bevallom: egyszer én is rajta akartam kapni a kormányfőt vagy valamelyik miniszterét, amint éppen „holt lelkeket” keres a temetőben, de csak egy árva karót láttam a sötétben... Gyanítom, az egy „botkormány tagja” lehetett...)

Hogy az eddigieknél is durvább pofonba futott volna a miniszterelnök?

Ez ízlés – vagy pontosabban: ízléstelenség – dolga!

Azzal henceg valamely sajtós „kollégánk”, hogy neki „több mint tízszer sikerült különböző neveken szignóznia a kérdőívet”? – Éljen! Ez aztán a „kripto-bátorság”!

Nem vagyok a miniszterelnök védője, de a tisztesség azt mondatja-íratja velem, hogy a „vitéz” sajtós becstelenségre vetemedik, ha ezek után azt „kommunikálja”, hogy a kormányzat sok pénzt költ fölöslegesen, ha ehhez a maga piti eszközeivel ő is hozzájárult.

Nem vagyok nyomozó sem, de van egy „keresztkérdésem”: ki írhatta föl a gyűjtőívre egy „18 éve elhunyt kisbaba” nevét?

Nem vagyok nyomozó, ezért a választ magam mondom meg: a szegény kisbaba valamely közeli hozzátartozója (aki egyidejűleg a család galád „jóakarója”), esetleg a család galád közeli szomszédja, aki még emlékezhet a tragédiára, mert valljuk be: a legkisebb településen sem sokan emlékeznek egy család két évtizeddel ezelőtti gyászára...

No, persze, ha nyomozó lennék és én kapnám meg a stúdióban ülő LMP társelnök, Schiffer András tanácsára az özvegynek az ismeretlen tettes ellen személyes adattal való visszaélés miatt tett feljelentését, elsőként az ilyen „jelenségre” különös figyelmet fordító sajtóst (hátha netán ő az a bizonyos „tízszer szignózó kolléga”!) hallgatnám ki...

Nem vagyok a Fidesz tanácsadója sem, ezért ezt is csak magamnak mondom: nem kell reagálni becstelenek színvonaltalan gyávaságaira!

„Itt az írás, olvassátok...!”

Szerző: HVG, 2013. szeptember 24.

Amíg nem tudjuk, ki az a KLIK, aki miniszteri biztost kap és akinek javaslatok kidolgozása lesz a feladata, addig nincs semmi baj, de, sajnos, kiderül. – Ez a „valaki” egy intézményfenntartó központ! Ámde akkor miért „akinek”?

Ha pedig a no name „szerző” még arra sem képes, hogy különbséget tegyen a „felé” és a „fölé” között (pedig közel egymáshoz kétszer is leírja!) nos, akkor primitív írása még megjegyzésre sem érdemes...

„Hangos” reggelre ébredtem. A médiumok (ugye, nem médiák?!) mindegyikének sport rovatában a hírek élén szerepelt, hogy valamelyik magyar hölgy világbajnoki aranyérmet szerzett Budapesten a női birkózás 59 kg-os súlycsoportjában.

Mégsem tudok honfitársnőnk világraszóló sikerének felhőtlenül örülni!

Persze, nem az illető egyéni teljesítményével, hanem magával a „műfajjal” van bajom.

Előrebocsátom: kedvelem, sőt, szeretem a nőket. Szépek, kedvesek, kellemesek (kivéve a csúnyákat, morcosakat és durvákat); jelenlétük nélkülözhetetlen egy normális társadalomban, beleértve annak szűkebb köreit is – s ez így van rendjén.

Ismerem azokat a felfogásokat is, amelyek az alapvető jogok és a nemek egyenjogúságának abszolút korlátlanságát hirdetik; utóbbit egészen addig srófolva, hogy elvetik a természet-adta biológiai nemeket, s azt követelik, hogy minden ember maga dönthesse el, miként akar élni: nőként avagy férfiként(?)...

Én most az ezeknél normálisabb jelenségekről akarok szólni.

A játékok – ha nemes vetélkedőkről van szó – nem csupán szórakoztatók, hanem hasznosak is az „erőfölmérés” szempontjából. Ezt már az ókorban is tudták, s rendeztek különféle viadalokat.

A sportnak ez a funkciója máig megmaradt, sokan vannak művelői és nézői egyaránt. Hogyne, hiszen a szabályozott keretek között folyó mérkőzés a külső szemlélőnek is élvezetet nyújt; a fölkészült, edzett sportolók nemes harcát még nézni is érdemes.

Én azonban két dologtól viszolygok. Miközben a nemek egyenjogúságának elvével egyetértek, nem tudom nézni a női birkózást és a női ökölvívást. – Ezek ugyanis a fizikai erő közvetlen, szemtől szembeni alkalmazását jelentik, ahol a két versenyző üti-püföli, földre viszi-gyötri egymást. Úgy vélem, ezek „nem nőknek valók”, ám nem csupán a biológiai-testi felépítésük miatt, hanem azért sem, mert hiányzik belőlük az a nyers alap-erő, amelyre épülhet az adott sportág technikája. (Nem tehetek róla, de emiatt e női versenyeket, inkább szánalmas kalimpálásnak, semmint erőtől duzzadó viadalnak látom.)

Bár a női focit sem szoktam nézni, ezzel nincs ilyen erős ellenérzésem, valószínűleg azért, mert itt a „nyers” erőnek nincs akkora dominanciája, a játékosok ilyen egymásnak feszülését a bíró lefújja.

Az idősebbek még emlékezhetnek, hogy volt idő Magyarországon is, amikor nőket hívtak és képeztek ki traktorosnak, s szegény lányok-asszonyok büszkén feszítettek a hajdani „körmös” traktor nyergében, demonstrálva, hogy nálunk mindenki lehet traktoros (még annak árán is, hogy szervezetükben helyrehozhatatlan károsodások keletkeztek)...

Kár volt értük!