Charlie-to blogja

Az interneten akadtam a következő címre: „Cicegenapok lesznek ..., de mi az a cicege?”

– Nem rossz! – gondoltam magamban – hirdetnek valamit, de az átlagember nem tudja, hogy mit.

Megvallom, nem először ütötte meg fülemet tudósítás valamely településünkön rendezett különböző (hagyományos vagy annak szánt) „fesztiválról”. – Az erre törekvés természetesen érthető, hiszen a legnagyobb várostól a kisebb községig mindenütt igyekeznek kihasználni az idegenforgalom előnyeit, s erre nem elhanyagolható reménnyel kecsegtet a jókedvet, gasztronómiai ínyencségeket és hozzá finom nedűket is igérő vigadalom. (Az idézőjel annak szól, hogy fesztiválnak tekintettem a lényegében ennek minősíthető „rendezvényeket”, akkor is, ha az aktuális elnevezés ettől eltérő, pl. „napok”, „bemutató”, „hétvége”, „verseny” stb.).

Most az interneten néztem utána és írtam ki ezeket az eseményeket. Ott pontosan meg volt jelölve ezek ideje és helye is (most azonban mindezt elhagyom). Érdekes lesz végigolvasni a „kínálatot” (az idézőjeles „magyarázatok” az eredetiben is szerepeltek):

Bár senki nem kérdezett, én mégis elárulom: nekem legjobban a „Szürkemarha Vigadalom” c. rendezvény tetszik. Elképzeltem ugyanis, milyen vidor jókedvvel bőg ott a sok szürke marha...

Júniusban aggasztó hír jelent meg a sajtóban.

Havariapress 2013.06.25

 A tudósításban egy arckép is szerepelt az elkövetőről, hogy könnyebben felismerhető legyen, hogy minél hamarabb rendőrkézre kerüljön az elvetemült bűnöző...

Jaj, bocsánat! Igazán sajnálom, nem akartam megsérteni ennek az „úriembernek” (ahogy a pipiskedő finomkodók szokták volt mondani) az emberi méltóságát, személyiségi jogait azzal, hogy „elvetemült bűnözőnek” neveztem. Szorongva reménykedem, hogy nem fog beperelni az előbb roppant felelőtlenül használt minősítés miatt!

Az az egyetlen szerencse, hogy a rendőrség nem mondja meg, hogy kit keres... (emiatt aztán én sem „valakit” sértettem meg).

Nem tehetek róla, de én ezt az egész jelenséget nevetségesen szánalmasnak tartom! Nem szabad leírni a körözött személy nevét, nehogy valaki megtudja!

Néhány hónapja arról adott hírt a sajtó, hogy egy ismert szegedi ügyvédet letartóztattak súlyos csalás megalapozott gyanújával. Természetesen neki is csak a vezetékneve kezdőbetűjét közölték, ám a keresztneve eléggé egyértelművé tette kilétét. Én ismertem az illetőt, kissé meg is döbbentem, de azonnal napirendre is tértem fölötte. – Ámde miért nem tudhatja a nevét pl. a jogkereső polgár, aki esetleg éppen ahhoz az ügyvédhez készült, akinek mások éppen őt ajánlották, hogy ne keresse, mert előzetesben van?

Vajon a monogramnak (itt a vezetéknév kezdőbetűjének) nyilvánosságra hozatala nem sérti a személyiségi jogokat? – Mert ha netán igen, akkor ezt is el kellene hagyni...

A jogosítványom (pontosabban: vezetői engedélyem) érvényessége 2013 júniusának végéig tart, ami azt jelenti, hogy ez után ezzel már nem igazolhatom vezetői jogosultságomat.

Ez a dátum a vezetői engedély hátoldalán lévő rács 11. oszlopában szerepel a kategória (nálam a „B”, a személygépkocsi) érvényességeként.

Igen ám, de a kártya elülső oldalán, ahol a fénykép, valamint a „Vezetői engedély” felirat, az EU zászlaja a 12 csillaggal, a „Magyar Köztársaság” megjelölés és a személyi adatok vannak, látható még 4(b) sorszám alatt egy másik dátum is, nevezetesen 2020. 07.13., ami a kód szerint „Érvényességi idő”.

És, bizony, ez okozza a bajt!

A „Vezetői engedély” alatti dátumról joggal gondolhatja a gyanútlan autós, hogy a jogosítvány érvényességét látja, mert hiszen egy vezetői engedély érvényessége mi mást is jelenthetne? (A hátoldal jobb alsó sarkában a világoskék betűkkel írt jelmagyarázat olvashatatlanul apró, nekifogni csak megfelelő nagyító készülékkel érdemes...) – Csakhogy ezúttal súlyosan téved az ártatlan! Szerencsés esetben megússza ötezer forint bírsággal a lejárt jogosítvány miatt, mint erről panaszkodott is az okmányirodában velem együtt sorára várakozó autóstársam.

Ugye, teljesen értelmetlen ez a megoldás? – Ne röstellkedjünk bevallani, hogy igen! Persze, van rá magyarázat!

A jogosítvány is felhasználható, azaz el kell fogadni a személyazonosság igazolására, azért szerepel az előoldalon jóval hosszabb „érvényesség”, mint a hátoldali, ahol a valójában „egészségügyi” alkalmasság időtartama olvasható. Ennek a kettősségnek csupán akkor lenne értelme, ha a „jogosítvány” érvényesítése úgy történne, hogy a hátoldalon meghatározott időszakonként (pl. 2-3-5 évenként) bejegyeznék a meghosszabbítást, de az előoldal változatlan maradna.

Most azonban az a helyzet, hogy a lejárt jogosítványt bevonják, helyette egészen újat adnak, tehát a „hosszú” érvényesség megjelölésének így nincs semmi értelme.

Meg is kérdeztem az okmányirodában a vezetői engedélyem megújítását (értsd: kicserélését) intéző hölgytől:

– Nem merült még föl, hogy az elő- és a hátoldalon feltüntetett dátumok (ha mindenképpen kellenek) ugyanazok legyenek, hogy ne tévesszék meg a gyanútlan, esetleg ezt a kettősséget nem ismerő autósokat?

– Dehogynem! Fölmerült, sőt, ha úgy akarja, olyan vezetői engedélyt készíttetek Önnek, amelyen ez a két érvényességi dátum ugyanaz lesz!

– Igen, úgy akarom, bár ismerem, tudom olvasni a két dátumot – válaszoltam –, de árulja el, mennyivel lesz magasabb az illeték, hogy még az ügyfelek külön kívánságait is teljesítik?

– Ó, semennyivel – mosolygott a hölgy, s az ideiglenes jogosítványra rá is írta:

„Kérelmére a kategória érvényességéhez igazítva”.

Mindannyian hallottunk-olvastunk már a nemzetkarakterről, azaz arról, hogy a különböző népekre-nemzetekre jellemzők bizonyos tulajdonságok, amelyek nagy általánosságban igazak lehetnek, s amelyek alapján szinte felismerhetően írhatók le az egyes nációk.

Közismert Babits Mihály (1883–1941) „Messze... messze...” című, a Nyugatban 1908-ban megjelent verse (ugye, emlékszünk: „Bús donna barna balkonon mereng a bibor alkonyon”?), amelyben pl. ilyenekről van szó: „Némethon. ... Cégérek, kancsók, ó kutak, hizott polgárok, szűk utak. [...] Frankhon. Vidám, könnyelmü nép. Mennyi kirakat, mennyi kép! [...] Svédhon. ... Nagy fák és kristálytengerek, nagyarcu szőke emberek.”

Illusztrációként talán ennyi is elegendő. Babits kétféle jellemzést ad: egyrészt alkati-fizikai jellegűt (a németeknél „hizott polgárokat”, a svédeknél „nagyarcu, szőke embereket” talál tipikusnak), másrészt jellembeli-magatartásbeli jellegűt (a franciák „vidám, könnyelmü nép”).

Mi most a magyar karaktert vesszük szemügyre, mégpedig nem alkati, hanem jellembeli-magatartásbeli megközelítésben, s ehhez könnyen találtunk hivatkozási alapot.

 Egy tekintélyes orvosprofesszor-asszony válaszolt is.

 Amikor ezekről a kérdésekről hallok-olvasok, mindig eszembe jut egy, a József Attila Tudományegyetemen (ma Szegedi Egyetem) tartott rektori székfoglaló, amelyet dr. Róna-Tas András (*1931) tartott 1991. február 14-én „A kelet-európai pesszimizmus és a magyar felsőoktatás jövője” címmel (megjelent: A József Attila Tudományegyetem évkönyve 1990–1991, 17–24. p.). – Ebben a kelet-európai (köztük a magyar) pesszimizmusnak sajátos, igen logikus magyarázata található.

Mivel az a pesszimista, aki függetlenül a valóságos helyzettől, borúlátó, semmi jót nem vár a jövőtől, adódik a kérdés, hogy az egyes történelmi régiókban a pesszimista és az optimista emberek egyenlően vannak-e elosztva. Ha ugyanis a pesszimista alkat kizárólag egyéni lélektani tény, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az optimista és a pesszimista emberek aránya statisztikailag minden populációban azonos. Ha azonban a pesszimista és az optimista emberek eloszlásában területenként különbségeket tapasztalunk, márpedig tapasztalunk, akkor ebben a társadalomnak illetve a történelmi hagyományoknak is szerepe van.

Az optimizmus illetve a pesszimizmus nem pusztán egyéni világlátás, hanem függ bizonyos társadalomlélektani tényezőktől. Nem mindegy ugyanis, hogy a társadalmi közeg melyik magatartást jutalmazza. Vannak közösségek, illetve történeti korok, amikor a társadalmi közeg azt várja el, hogy tagjai pesszimista módon nyilvánuljanak meg. Egyszerűen az ilyen magatartást jutalmazza, dícséri, tartja elfogadhatónak; az optimista magatartást viszont elítéli, gyanúsnak tartja, eleve hamisnak bélyegzi.

Elemzések sora bizonyítja, hogy az egyén derűlátó vagy borúlátó hajlamától függetlenül Kelet-Európában, így Magyarországon is a társadalmi elvárás, az elfogadott magatartás a pesszimizmus.

Kelet-Európában ugyanis hosszú történelmi korszak óta jellemző, hogy a gazdaság tőkeszegény volt, s a társadalmi termék elosztásában a döntő szerepet az állam játszotta. Ez pedig azt jelenti, hogy az adók fontosabb szerepet játszottak, mint a hitel. – Milyen magatartást követel meg egy olyan társadalom, amelyben az adó a túlsúlyos? Az adózó az adóztatóval szemben akkor számíthat előnyre, ha helyzetét rossznak tudja beállítani, szemben azzal, aki hitelt akar felvenni. Hitel ugyanis éppen azzal érhető el legkedvezőbben, ha a hitelre számító azt mutatja, hogy jól megy sora, ha úgy viselkedik, mintha kilátásai a legjobbak volnának, azaz a hitelt vissza tudja majd fizetni...

Európa keleti felén a történeti okokból visszamaradt agrár- és városfejlődés, a második jobbágyság megjelenése, az autonómiák gyengesége túlsúlyossá tette az államot, s a társadalmi termék újraelosztásának keleti fő típusát, az adót. S ott, ahol a lakosság a sorsa javulását nem a hiteltől, hanem az adók csökkenésétől várta, ott a társadalom olyan magatartást diktált, amely a rossz kilátásokat hangsúlyozta, hiszen a terheket így remélhette csökkenteni. A családnak panaszkodni illett, a közösségek helyzetük folytonos gyengeségét hirdetve remélték, hogy az állammal szemben esélyt kapnak a fennmaradásra.

A kádári konszolidáció éveiben a magyar lakosság viszonylagos egyéni „jóléte” sem a hitelen alapult, hanem az állami vagyonon való élősködésen, a fusin, a vállalati gazdasági munkaközösségeken, a korrupción és a hiánygazdálkodáson; az állam fennmaradása pedig az egyre növekvő külföldi hiteleken.

A rendszer összeomlásának számos oka közül az egyik éppen az volt, hogy egy nem a hitelre alapuló rendszer a külföldi hitelekkel tartotta felszínen magát. A hitelek első felvételekor még szükség volt az egész rendszert sikeresnek mutatni. [Persze, a sikeresség látszatának fenntartására – a társadalom ténylegesen rossz állapota miatt – szükség volt a valódi adatok eltitkolására, meghamisítására...] Később azonban, amikor már túlsúlyba került a hitelek visszafizetése, akkor az ország érdeke is az volt, hogy minél jobban feltárjuk a helyzet rossz voltát.

Az előbbiekből az következik, hogy a kelet-európai, s ezen belül a magyar társadalom pesszimimusa nem a nemzeti alkat valamilyen sorscsapásszerű, öröklött és megváltoztathatatlan sajátossága. Amíg jellemző lesz a tőkeszegénység és az állam túlsúlya, jellemző lesz a hitelek alárendelt szerepe az adókkal szemben a gazdasági újraelosztásban, addig a társadalmi várakozás a pesszimizmust fogja jutalmazni és az optimizmust büntetni, ezért a magyar társadalomban továbbra is a pesszimizmus, a borúlátás marad az uralkodó – fejtette ki a JATE akkori rektora. 

Két hölgy ül le elém a trolin.

Én nem tudom ránézésre megállapítani az emberek korát, így az előttem ülőkét sem. Úgy saccolom, hogy hetven körüliek lehetnek. (Azt is bekalkuláltam, hogy a hatvan és a nyolcvan is a „hetven körül” van, csak, persze, egy „kicsit nagyobb körben”...). Normális, „hétköznapi” ruhában vannak, nem hivalkodóan elegánsan, nem is „szakadtan” öltözve.

Jól ismerhetik egymást, mert csevegni kezdenek. Nem afféle távolságtartó beszélgetés ez, hogy milyen szörnyű az idei dunai árvíz, meg hogy milyen jégverés volt tegnap, hanem a hosszabb ismeretség mutatója. Nemigen figyelek rájuk, mert soha nem találkoztam velük, nem is tartozik rám a mondandójuk.

Egyszer csak megüti a fülemet, hogy a baloldali azt mondja valamire: „becsszavamra!”.

Micsoda? Jól hallottam? – De hiszen ezt a szót nem az életük delén már jóval túlhaladt, „hetvenkedő” hölgyek (akik korát oly csodaszépen írta le Robert Burns [1759–1796] a „John Anderson, szívem, John” c. versében [Szabó Lőrinc {1900–1957} fordításában]: „Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen...”), hanem inkább a hetyke, bátor gyerekek, főképpen fiúk használják, akik sokat adnak „becsületükre”; s ezzel ország-világ tudtára adják, hogy azt senki sem vonhatja kétségbe, mert ez esetben bizony annak védelmében akár párbajozni is képesek lennének, de csak azért nem hívnak ki senkit, mert ma már a párbajkódexet senki sem ismeri ...

A beszélgetőtárs csendben bólogat, én pedig a szóhasználatot furcsállom. Ámde nem sokáig, mert a „szóvivő” egy összejövetel élményeinek ismertetésébe fog.

–                        Tökjó volt – kezdi a tájékoztatóját. – Öcsi „totál-kúl” volt, szétröhögtük a köszöntőjét.

Mivel mögöttük ültem, nem láthattam egyikük mimikáját sem. Elképzeltem azonban, hogy a jobboldali nő arcán hűvös (mondhatnám: cool) rémület ült, hiszen nem értette, mit is mond a másik. Öcsit valószínűleg ismerte, mert azt kérdezte:

–        Milyen volt Öcsi?

–                        Ja, persze, te ezt nem érted! Hát, óriási formában volt! Szórta a hülyeségeit. Mindenki sírt a röhögéstől, én is elhasználtam az összes pézsémet. De a király az volt, amikor hadonászás közben leverte a csészét és összekávézta a zsírúj gatyáját... De van egy rahedli zséje, újíthat másikat magának...

A következő megállónál leszálltam. Megtehettem volna, hogy megyek tovább, s hallgatom az épületes beszámolót a baráti találkozóról, de már egyáltalán nem érdekelt.

Azon gondolkodtam, hogy a mesélő hölgy lehet nagyon „modern”, én mégis inkább „butácskának” minősítettem. Azt remélem, vannak aranyos unokái, akik körülcsicsergik a nagyit és mindenfélét mondanak neki a maguk természetesen divatos nyelvén; a mami minden ért is és hasonló nyelven válaszol mindannyiuk megelégedésére.

Itt azonban nem a gyerekekkel beszélgetett, hanem egy ezt a terminológiát már nemigen ismerő kortársával. Nem is illettek a szájába ezek a szavak, ő már kinőtt abból a korból, s félő, hogy ha hencegni akart modernségével, éppen az ellenkező hatást érte el. Nem hiszem, hogy – az előbbi minősítésen felül – valakit is el kellene ítélni azért, mert érettebb kora ellenére ismeri a „fiatalok nyelvét”! A probléma inkább abból adódott most is, hogy olyan helyzetben „beszélte”, amelyben azt nem értették, amelyben a vidám csevegés helyett sajátos feszültség alakult ki a beszélgetőtársban.

Valljuk be, az is furcsa, sőt, anakronisztikus lenne, ha az ő fiatalkoruk beszédmódját használnák! Talán még emlékeznek az akkoriban használatos „ciki”, „oltári”, „haláli”, „kassa”, „fűzni”, „csörögni” és a többi hasonló kifejezésre, de már az a kor is rég elmúlt.

Ahogy a mondás is tartja: „mindennek megvan a maga ideje”...

Leszállás közben pedig azon morfondíroztam magamban, hogy hogy is kellene elköszönnöm tőlük, ha ismerném őket.

Esetleg az egyiktől „Bye, Baby” -vel, a másiktól pedig „Kezét csókolom”-mal?

E szólás állítólagos eredetét Jókai írta le.

Egy Kecskemét környéki tanyán lakó gányó (dohánykertész) meghallotta, hogy „komédia lesz Király Károly uram pajtájában. Neki, mint alább látandjuk, igen szép fogalmai voltak e neméről a gyönyörűségeknek, s azoknak előélvezetében felvette magát a kakasülőre, lefizetvén az öt garasokat.

A függöny tetszett neki, de ami a függöny után következett, az nem állta ki a kritikáját: valami vékony színdarab volt az hosszú beszédekkel. A gányó csak várja, hogy mikor lesz már vége a párbeszédnek, az egyik elhagyná már, a másik megint újrakezdi. Ez elmúlik, akkor meg az ottmaradt személy még magánybeszédhez fog, rettenetes gumielasztikumból készült véghetetlen magánybeszédhez. A gányó sem tűrheti már tovább, lekiált onnan a paradicsomból:

– Nem ér semmit az a sok beszéd, ifjasszony, nem ütjük avval el: lássuk már a medvét!”

Jókai Mór összes művei. Adomák. Budapest, 1992, 138. p.

 Bizony, az úrfi abban a reményben ült be nézőközönség soraiba, hogy ott az abban az időben szokásos állatviadalt fog látni.

Ez jutott eszembe akkor, amikor a következő MTI-hírt olvastam:

MTI, 2013. június 9.

Milyen mélységes elvetemültség, alattomos primitívség kellhet ahhoz, hogy valaki az eddig soha nem látott méretű árvíz közvetlen és életveszélyes fenyegetése közepette a védekezéshez szükséges homokzsákokat ellopja?

Ugye, az idősebbek arra is emlékeznek, hogy 2013 márciusának Idusán szokatlan hóviharok törtek hazánkra, főképpen a Dunántúlon és Észak-kelet-Magyarországon megbénítva a közlekedést és az áramellátást, rengeteg gondot, nehézséget okozva az ott lakóknak, rengeteg gondot, nehézséget és anyagi terhet okozva a mentésben résztvevőknek, végső soron az adófizetőknek. – És jött a tudósítás:

 Kábeltolvajok viszik a leszakadt vezetékeket

Hír24, 2013.03.18.

 Ismeretes, hogy régebben a jog bátrabban élt a lehetséges eszközökkel. Közveszély helyszínén elkövetett hasonló cselekményekre statáriális ítélkezést (törvénykezést!) írt elő, aki tehát ezek elkövetését fontolgatta, számolnia kellett a legkeményebb következményekkel.

Persze, tartozunk az igazságnak azzal, hogy megemlítjük: a márciusi eseményekre tekintettel az Országgyűlés április közepén 309 igen, 6 nem szavazattal fogadta el a fideszes Kocsis Máté és Gulyás Gergely javaslatát, s vétség helyett bűntettnek nyilvánította a közveszély helyszínén elkövetett lopást; ennek megfelelően a büntetési tételt alapesetben kettőről három évig terjedő szabadságvesztésre emelte, a különösen nagy értékre elkövetett lopásnál pedig tíz évben állapította meg a büntetés felső határát. („Apró szépséghiba”, hogy ez a szigorítás 2013. július 1-én lép hatályba, tehát június elején még nem alkalmazhatta a Tatabányai Járásbíróság...)

Hogy mi köze mindennek a címben emlegetett medvéhez?

Nos, az, hogy látni kellene az elkövetőket, legalább akkor, amikor már bűnösségüket jogerős ítélet megállapította!

Ismerem a hangos ellenvetéseket: az emberi méltóság mindenkit megillető alapvető joga ezt nem teszi lehetővé, hiszen az mindenkit megillet, még a bűnözőt is!

Hát ne illesse meg!

Nem szeretnék durva kifejezéseket használni, de véget kellene vetni ennek az álszent, képmutató szemforgatásnak! – Súlyosítjuk-szigorítjuk a büntetési tételeket, hogy jobban „megtorolhassuk” az elkövetett galád cselekményt és ezzel jobban „megnyugtathassuk” a méltán fölháborodott társadalmat, de könnyelműen és érthetetlenül lökjük félre a generális prevenció, az általános megelőzés valószínűleg igen hatásos eszközét: az elkövető bemutatását, nevének nyilvánosságra hozását és arcképének közzétételét.

A Magyar Néprajzi Lexikon „pellengér, szégyenfa” címszavánál a következőket olvashatjuk:

 A feudális korban az elítélt megszégyenítésére, megfenyítésére és megbecstelenítésére használt büntetőeszköz volt, amelyet hazánk német lakosságú területén már a 13. sz. óta, V. Károly 1532. évi törvénykönyve óta pedig általánosan használtak a különböző büntetőhatóságok. 1786 után már csak a lopás megbüntetésére volt szabad alkalmazni.

Egyúttal a büntetőhatalom jelképének is tekintették és a 18. sz. közepéig a falvak, városok képéhez hozzátartozott a piactéren, a községháza előtt vagy a malom mellett felállított pellengér. – Egyszerű oszlop vagy kőépítmény volt, amelyhez az elítéltet meghatározott ideig hozzáláncolták és ezáltal kitették a környezet gúnyjának, vagy éppen a pellengéren verették meg a hóhérral vagy a poroszlóval. – A pellengérrel való büntetés fő- és mellékbüntetés lehetett. Célja az volt, hogy az elítéltre nyilvánosan felhívják a társadalom figyelmét és egyúttal meg is szégyenítsék. A hóhér közreműködésével való pellengérre állítás következménye a polgári becsület elvesztése volt; az elítélt jogvesztetté vált, nem volt többé teljes jogú tagja a társadalomnak, pl. nem lehetett tagja a céhnek.

 Mielőtt még valaki balgán azt gondolná, hogy ez a blogbejegyzés a középkori pellengér visszaállításáért íródott, hozzáteszem, hogy egyáltalán nem azért, hanem mindössze néhány szabály ésszerűsítése, és a farizeus „filozófia” mellőzése érdekében!

Miért nem láthatja mindenki az elvetemült bűnöző arcát? Miért nem tudhatja meg a környezete, ki miatt halhattak (volna) meg emberek? Nem hiszem, hogy ne lenne visszatartó, elriasztó jellege annak, ha a média (azaz a médiumok!) révén mindenki felismerhetné az elkövetőt. Nem kellene pellengért építeni a piactéren, ennél jóval „modernebb” módszer lehetne nevének és fényképének nyilvánosságra hozatala.

Nem túl régen arról szóltak a hírek, hogy egy bírót és egy ügyvédet ítéltek jogerősen szabadságvesztésre, mert súlyos korrupción kapták őket. A legelső tudósításban még közölték a monogramjukat(!), később már ezeket is elhagyták.

Miért nem tudhatja az állampolgár, hogy melyik ügyvédhez ne menjen, mert börtönben ül? Miért nem tudhatja az állampolgár, kiket ítéltek jogrerősen szabadságvesztésre, ha már a tárgyalás úgyis nyilvános volt?

Most, amikor mindenki a nyilvánosság erejéről, az átláthatóság (transzparencia), a közösségi kontroll erejéről, a „titkolózás” minél szűkebb területre szorításáról beszél (álmodozik?), könnyedén mellőzi ehhez a legkézenfekvőbb (és minden bizonnyal igen hatákony) eszközöket.

Hát akkor, „lássuk a medvét”!

Magam sem szeretem azt, amikor valaki az idegen nyelv megbízható ismerete nélkül azt játssza el, hogy annak teljes birtokában van. Mondja, de rosszul ejti ki, vagy mondja, de nem megfelelő helyen, nem a pontos értelmében.

Ez a címbeli szójáték azonban szinte „adta magát”. A „play back” ugyanis azt jelenti: „játszd vissza”, s a köznyelvben azt a módszert értik alatta, amikor valaki (többnyire énekes) kiáll a színpadra, hangfelvételről hallatszik a studióban korábban fölvett énekszáma, ő pedig csak némán tátog, mintha éppen énekelne; a „back” pedig „vissza” értelmű.

Ennek az a kétségtelen előnye, hogy az énekszám mindig steril-tisztán hangzik, függetlenül attól, hogy a fellépő az adott pillanatban milyen állapotban, mennyire „hangjánál” van.

Erre pedig igen nagy szükség is van! Mindenki tudja, hogy ma már a technika segítségével minden elérhető. Repedtfazék-hangú, csak óbégatni-ordítani tudó fiatalok válnak százakat-ezreket meghódító énekes celebekké, ám megszégyenülten kellene elkullogniuk, ha élőhangjukkal lépnének föl.

A play backnek azonban van egy roppant hátránya is. Ha a „művésznek” nincs megfelelő ritmusérzéke, netán nem tudja pontosan a szöveget, akkor a néző rögtön észreveszi, ha eltér a hallott szöveg attól, amit ő a szájával éppen formáz. – Ez az üres tátogás nagyon botrányos, de mindenképpen illúzióromboló tud lenni (ezért van az, hogy a bizonytalan énekes oldalt vagy éppen hátra fordul, amikor a zenére el kell kezdenie énekelni, így nem látszik, ha nem időben lép be, vagy nem tudja, hogyan következik a szöveg, s csak akkor fordul vissza a nézők felé, ha már ismét szinkronban van a zenével...). – Hát, így akarnak a bizonytalanok „biztosra menni”.

Pedig az élő zenének megvan a maga varázsa! A néző-hallgató (én legalábbis mindenképpen) inkább elnézi, ha kicsit mellékap a dallamban az énekes, vagy éppen eltéveszti a szöveget az élő fellépéskor, semmint a holt tátogás tévesztését. (Sokan emlékezhetünk arra a kínos jelenetre, amikor egy mutatós szőke hölgy valamelyik futballmeccs előtt – egy újabb divatnak megfelelően – egyedül, zenekari kíséret nélkül kezdte el a Himnuszt énekelni, ám belesült, elfelejtette a szöveget. Persze, roppant kellemetlen volt, ám azt külön értékelhettük, hogy volt „bátorsága” vállalni e kockázatos fellépést.)

Ugyanígy a szabad beszédnek-előadásnak is más a hatása, mint a felolvasott szövegnek. A hallgató inkább elviseli az olykor döccenő mondatfűzést, az esetleges ö-zést, netán gesztikulálást is az előadótól, semmint a monoton, unalmas fölolvasást. Szabad előadáskor a beszélő láthatja a hallgatóság reagálását, viselkedését, s annak megfelelően módosíthat az előadásmódján, azaz együtt „élhet” a hallgatóival. (Közismert, hogy a francia parlament elnöke megvonhatja a szót attól a képviselőtől, aki eltér a tárgytól, vagy olvassa a beszédét...) – Ámde ne legyen félreértés: a francia képviselő sem köteles megtanulni a költségvetés számait, tehát jeyzeteket ő is használhat, és egyébként is vannak olyan esetek, témák, amikor elkerülhetetlen a leírt szöveg felolvasása...!

Mindez azért jutott eszembe, mert a napokban a következő tudósítást olvastam:

 Fővárosi Közgyűlés – Támogatás csak élő koncertekre

 A Fővárosi Közgyűlés szerdán határozatban fejezte ki szándékát arra, hogy saját szervezésű és általa finanszírozott rendezvényein a jövőben csak olyan koncerteket támogat anyagilag, amelyben a közreműködő zenészek és énekesek élő produkcióval lépnek fel.

Ez fontos lépés lehet az utóbbi években országszerte sajnálatos módon terjedő gyakorlat megállítására, amikor rendezvények és műsorok alkalmával művészek teljes vagy fél play back technikával lépnek fel – fogalmazott korábban a kezdeményező Póka Egon zenész, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete által alapított és fenntartott Kőbányai Zenei Stúdió Művészeti Szakiskola igazgatója. A Fővárosi Közgyűlésben a képviselők egyhangú szavazással fogadták el a határozatot.

[...]

Budapest Főváros Önkormányzata saját szervezésű rendezvényei elsősorban a nemzeti ünnepekhez kapcsolódó programok, megemlékezések (március 15., augusztus 20., október 23.) és a főváros ünnepségei (június 19., a Szabadság Napja; november 17., a Főváros Napja).

MTI- kronika@hetivalasz.hu, 2013.05.29.

 

Én nagyra értékelem ezt a döntést. A közvetlenség varázsa ellensúlyozhatja a „tökéletes” hangzás esetleg hideg érzését. Ha ez a módszer elterjed, talán a jobb, fölkészültebb zenészek és énekesek kapnak nagyobb teret, akiknek ritkábban kell rákiabálniuk a közönségre, hogy „kezeket a magasba, nagy tapsot kérek!”

...tartott sajtótájékoztatót az MSZP szóvivője, s erről a következő hírben olvashattunk részleteket:

Előrebocsátom: nem kívánok „ártani” az MSZP-nek és „kedvezni” a FIDESZ-nek, és vice versa (igen, vice, nem pedig vica versa, mert akkor, ugye, vika verzának kellene ejteni?!): sem „kedvezni” az MSZP-nek és „ártani” a FIDESZ-nek, de néhány megjegyzés mindenképpen ide kívánkozik.

Ízlés kérdése, hogy tart-e (Karácsony és Húsvét mellett) az egyik legnagyobb egyházi ünnepen sajtótájékoztatót az az ellenzéki párt, amelynek „jogelődje” egykor betiltotta az egyházi ünnepeket is...

Az pedig ízlés(telenség) kérdése, hogy ezen a sajtótájékoztatón a szóvivő kizárólag a kormányról mond véleményt, semmi másról nem beszél. Ha pedig már egyébként sincs tekintettel a vallásos emberek „ünnepi hangulatára”, természetes, hogy rossz véleményt mond a kormányról, mert hiszen ez az ellenzék feladata mindenütt a világon.

Az én gondom mással van, s az mélyebb, súlyosabb egy „ünnepi” sajtótájékoztató tényénél. Idézzük ide Kazinczy Ferenc (1759–1831) egyik, talán elég széles körben ismert szavait:

Szólj! s ki vagy, elmondom. - - Ne tovább! ismerlek egészen.

Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés...

Írói érdem (1810)

 Emlékezzünk csak, hogyan szólt a szóvivői „értékelés”: „Orbán Viktor tolvajkormánya kifosztja a magyar népet és még hülyének is nézik az embereket”! – Nos, nem akarom eltúlozni, inkább fékezem-finomítom véleményemet, s ezek alapján csak annyit írok ide: ez a kulturálatlanság olyan mértékű megnyilvánulása (és a nép értelmének olyan mértékű „lenézése”), hogy az ember joggal érzi magát mélyen megsértettnek.

A „szerencsétlen” szóvivő azt hiszi, hogy az emberek csak úgy értik meg a kormányról vallott lesújtó véleményüket, ha azt a nekik megfelelő(?) „kocsmai színvonalon”, kellő primitívséggel mondja ki? Miért gondolják e párt parlamenti felszólalói is, hogy mondanivalójuk „hitelesebb”, ha nyers szavakkal, durva kifejezésekkel adják elő?

Sajnálom, de gyakran az az érzésem, hogy eluralkodott közöttük az a primitív infantilizmus, amelynek jellemzője, hogy igyekeznek egymást túllicitálni a „bátor” kifejezések (esetleg kézmozdulatok) minél gyakoribb használatában, hogy aztán diadalittasan nézhessenek körül és gyűjthessék be párttársaik köréből az elismerő visszajelzéseket. (Ez e jelenség a kicsi – pl. óvodás – gyerekeknél dívik: a „vagányabbak” minden ok nélkül kimondják az emberi-állati végtermékek neveit; s először ők maguk nevetnek a „bátorságukon”, majd rövid döbbenet után a többiek is nevetnek...)

Ne legyen félreértés: egyáltalán nem vagyok álszent! Én is ismerem ezeket a durva, faragatlan (sőt, a mocskos) kifejezéseket; bizony, használtam is őket, főképpen a középiskolai építőtáborokban, és, persze, katonakoromban. – Ámde ezek az idők elmúltak! Úgy látszik, a szóban forgó párt tagjai „örök fiatalok” maradtak...

Megvallom, engem mindig megbotránkoztatnak az említett tahóságok, s még szomorúbban legyintek, amikor az országgyűlési képviselők mutatnak olcsó primitívségeket. – Nincs kétségem: nem vagyok egyedül, s bár nem akarok okos tanácsokat osztogatni az említett ellenzéki pártnak, de az a gyanúm, hogy ha ezen nem változtatnak, akkor nélkülük a parlamenti beszédek színvonala érezhetően emelkedni fog... 

2013. május 14., kedd, 18:46

Szerző: hvg.hu/MTI

„Csodálom bátorságáért” – kommentálta Gyurcsány Ferenc Angelina Jolie bejelentését.

Én is csodálom Gy. F-et „bátorságáért”, hogy mindezt nyilvánosságra hozta – írhatnám én is, ám mégsem teszem. – Gy. F. kommentárját ugyanis gusztustalannak és ízléstelennek érzem.

Vannak dolgok, amikkel nem szabad tréfálni! Nem szabad senkinek sem viccből azt mondani, hogy „meghalt anyád!”, majd amikor teljesen összeomlott, heherészve hozzátenni, hogy „nem is igaz, csak vicceltem!”

Mindenki ismeri a „megosztott öröm: dupla öröm – megosztott bánat: fél bánat” igazságát. – Angelina megosztotta bánatát a világgal, talán azért, hogy „könnyítsen a lelkén”, de senki ne gondolja, hogy ez után bárkitől „kommentárokat” várt!

Ha valaki már hallott az ún. „gyászmunkáról”, az tudja (tudnia kell!), hogy a mély bánatot mindenkinek magának kell feldolgozni. Nem kell körülállni és vihogni, hogy ezzel elűzzük szomorúságát. Főleg nem kell körbelihegni és bátorságát dicsérni, amiért nyilvánosságra hozta egyéni tragédiáját!

Azt meg pláne nem értem, miben kellene „példát adni sok, hozzá hasonló sorsú nőnek”. Mindenki beszéljen nyilvánosan a betegségéről? Vagy mindenki szaladjon amputálásra, ha csak a leghalványabb gyanú merül is föl a szörnyű betegségre? – Nem; ez egy nem túl okos ember exhibicionista tolakodása!

Ugyanez a véleményem Eörsi Mátyás „csatlakozásáról” Ferihez! – Őt sem csodálom! Szánalmas pitiség, nem is érdemel több szót!

Ha valaki ebből a bejegyzésből Gy. F. és E. M. elleni „politikai kirohanást” vél kihallani, az nem értette pontosan, miről szól ez a rövid írás. Tartom magamat Bocskai István (1557–1606) útmutatásához: „...a dolgot őt magát nézzük...”!

Aggasztó híreket hallottam; azt remélem, hogy nem igazak!

Állítólag az utóbbi időkben több olyan fertőzés történt súlyos klinikai és kórházi műtéteknél, amilyen korábban nem, vagy csak nagyon ritkán fordult elő. A hírek „forrásai” magyarázatokkal is szolgálnak.

Elöljáróban szögezzük le, hogy nem csupán hazánkban, hanem másutt is ismert Semmelweis Ignác Fülöp (1818–1865) magyar orvos, az „anyák megmentője”. Ő jött rá, hogy a szülés utáni „gyermekágyi láz” oka túlnyomó részben abból ered, hogy az orvosok és az orvostanhallgatók a boncteremből mentek a szülőszobába, s fertőzték meg az anyákat, mert nem mostak kezet megfelelően. – Semmelweis szigorúan megkövetelte a fertőtlenítő klóros kézmosást, és a fertőzések gyakorlatilag megszűntek.

A kórházi-klinikai tisztasággal kapcsolatos „kifogások”, persze, később is igen gyakoriak voltak. – Miért járnak az orvosok az utcára és a (nemrég még) füstös éttermekbe ebédelni ugyanazokban a ruhákban (fehér köpenyekben), amelyekben a kórtermekben és műtőkben is tartózkodnak? – hangzott el minduntalan a kérdés, ámde ez inkább csak elvi jellegű volt, hiszen fertőzések emiatt nemigen történtek.

Sajnos, mostanában viszont történnek, s erre vonatkoznak az előbb beharangozott magyarázatok, amelyek igen súlyosak és félő, hogy nem is alaptalanok.

Korábban a kórházak és klinikák maguk gondoskodtak a tisztaságról, a takarításról. Maguk alkalmaztak takarítónőket, maguk ellenőrizték azok munkáját. Az illetők megismerték a helyszínt, a kórtermeket, műtőket, valamint törekedtek a legtökéletesebb tisztaság elérésére, mert ellenkező esetben a kórház/klinika vezetői hamar elküldték és megbízhatóbb ember után néztek.

Később, mondjuk úgy, hogy napjainkban, a takarítás másképpen történik. Ezt a feladatot egy „takarító cég” szerződés alapján, külsősként végzi. A dolgozókat ő alkalmazza és „ellenőrzi”. Azaz, ellenőrizné, ha tudná, mit kell ellenőrizni, hiszen egy műtő nem csupán egy egyenes folyosó, amit elegendő alaposan felmosni és máris ragyog, arról nem is beszélve, hogy a „cég” dolgozói is állandóan változnak, cserélődnek, így aztán maga a takarító sem tudja igazán, mit kellene tenni, ezért inkább műtő terem közepét törli föl sebtiben, máshoz hozzá sem mer nyúlni takarítás céljából, mert mit lehet tudni, nem támadja-e meg közben valami furcsa nevű gép, mint pl. a CT, netán az MRI...

Bezzeg a kórtermekben merőben más a helyzet. Ott jó nagyokat lehet kopogtatni az ágyak lábain, hogy az esetleg szundikáló beteg is vegye észre, hogy ott igen alapos takarítás folyik, s annak alapján minél hamarabb zavarják ki az ott fekvők a csörömpölő takarítót...

Állítólag korábban a takarítókat kioktatták, hogy a műtőket ne azokkal az eszközökkel takarítsák, amelyekkel a folyosókat és a WC-ket; ne ugyanazokkal a rongyokkal töröljék a mosdókagylókat, amelyekkel a WC-kagylókat takarítják. Ma azonban a takarító cégek olyan modern gépekkel látják el dolgozóikat, amelyekkel könnyen be lehet jutni a WC-be és a műtőbe egyaránt, és persze, a takarítószerekkel is nagyon-nagyon kell ám spórolni.

Arról is szólnak a hírek, hogy valahol valaki olyan fertőzést kapott valami baktériumtól(?), amely miatt már közvetlen veszélyben van az élete és az orvosok sem tudnak mit tenni súlyos betegsége ellen, de a „kórelőzmény” már tartalmazza, hogy a kialakult helyzet oka valószínűleg a korábbi műtét során elkapott „ismeretlen baktérium-fertőzés”. – Szörnyű kilátások!

 Aggasztó híreket hallottam; csak remélem, hogy nem igazak!

Nem vagyok közgazdász. Az egyetemen sem közgazdaságtant tanultam. Amit hallgattam, az nem „köz-”, hanem „politikai” gazdaságtan volt, mégpedig marxista politikai gazdaságtan! – Két féléven keresztül hetente előadások és szemináriumok, a második félév végén szigorlat; ám a tárgy lényege szinte egyetlen bővített mondatban összefoglalható: a gazdaság, a termelés az alap, minden más (a jog, a kultúra, a tudomány, a művészet stb.) pedig a felépítmény, amelyet az alap határoz meg.

Könnyű belátni, hogy e felfogás mellett nem lehetett bizonyos (pl. gazdasági–szociális) jogokat (azok garanciáit) követelni, mert rögtön adott volt a „tudományosan megalapozott” válasz: „... a gazdasági alapok nem teszik lehetővé a felépítmény bővítését...”.

A XX. század második felében ennél jóval praktikusabb magyarázatok hangzottak el, mint pl.: „Elvtársak, csak azt lehet elosztani, amit megtermeltünk...”.

Akkoriban azt hittük, hogy ezek a mondások a modern gondolkodás és tapasztalat összegzései; nem tudtuk, hogy az ókori Kínában már kétszáz évvel Krisztus születése előtt ezektől sokkal tartalmasabb, a lényegre pontosabban rámutató elméletek láttak napvilágot.

Kia-Jo írta le a jó kormányzásra vonatkozó tanításait a császárhoz intézett javaslataiban (olvashatjuk a Tőkei Ferenc válogatásában megjelent Kínai Filozófia ókori kötetében, III. k. 17. p.) a következőket:

 „Hogy a népet, ha szükséget szenvedett, valaha is rendben lehetett volna kormányozni, olyasmiről a legrégibb időktől mind a mai napig nem hallhatott senki [...] A jó kormányzás legfőbb akadályozója, ha az uralkodó eltűri, hogy túlságosan sokan legyenek olyanok, akik csak fogyasztanak, nem termelnek. Minden rendbe jöhetne, ha elérhetnénk, hogy mindenki saját erejéből, munkájából éljen „az ég alatt” és a most csak „másodlagosan ügyeskedők” is visszafordulnának, megállapodnának elsődleges és hasznos foglalkozásukban, amihez értenek, aminek elismerten tudói.

Ugye, nem nehéz kiolvasni ezekből a sorokból napjaink problémáit is?

Minduntalan azt hallhatjuk, hogy mostanában nálunk mindenki kereskedni és szervezni („másodlagosan ügyeskedni”?) akar; mindenki az idegenforgalomban bízik, azt remélve, hogy a vendégek majd hozzák olvasatlanul a pénzt, mert a külföldiek özönlenek a lassan minden falu által szervezett csicsóka-, krumpli- és sárgarépa-fesztiválokra.

A másik oldalról pedig mindenki – de legfőképpen a fiatalok – elkerülni igyekszik a „termelő” szférát; senki sem akarja pl. a kétségtelenül strapás tanári munkát végezni, helyette az ifjak a „kommunikációs szakokra” törekszenek, hogy azt elvégezve szinte biztosan munkanélküliek legyenek, mert szinte sehol sem keresik az ilyen szakott végzett diplomásokat.

Ha pedig a fiatalok már ebbe a miliőbe nőnek bele, ebben „szocializálódnak”, akkor az utánuk következő generációknak már nem lesz kiktől tanulni-ellesni a „tisztességes” munka kultúráját és fogásait, s félő, hogy a „másodlagosan ügyeskedők” köre egyre csak bővül, és ezzel együtt lassan elfogynak azok, akik a saját erejükből, munkájukból éljenek az ég alatt...

Érdekes telefonhívást kaptam a minap.

Egy régi ismerősöm volt a vonal másik végén, s egyenesen nekem szegezte kérdését: írok-e én blogot. Igenlő válaszom után elmondta, hogy ebben szinte biztos volt, mert valamit keresve az interneten ráakadt egy blogra, s ott az egyik bejegyzésben („... minden bolond jogszabályt írhat”, 2013.01.26.) leírt eset pontosan illett arra a bizottságra, amelyiknek egykoron ő is tagja volt, s az a gyanúja, hogy most éppen annak akkor lemondott elnökével beszél...

„Talált – süllyedt” – idézhettem volna az ismert torpedó-játék bemondását, de inkább örültem annak, hogy „nem süllyedt” a leírt eset a feledés legaljára.

–                        Soha nem felejtem el a kávé-ügyet, azóta is mindig emlegettem, ha hasonló helyzetbe kerültem – fűzte még hozzá.

A történet nagyon egyszerű volt.

Akkoriban még magam is dohányoztam, ezért a Jogi bizottság üléseit mindig délután két órára hívtam össze. A tagok túl vannak az ebéden; már nem nagyon jóllakottak, de még nem is éhesek; ilyenkor egy zamatos kávé és füstölgő cigaretta (mondjuk úgy: „pipaszó”) mellett jó hangulatban és eredményesen meg lehet tárgyalni a megtárgyalandókat.

Arra kértem a hivatali kávéfőzőt, hogy negyed három után (mikor már mindenki valószínűleg megérkezett!) jöjjön be és számolja össze, mennyien kérnek kávét, s hozzon annyit.

Ez így ment hónapokon (s talán egy-két éven) át.

Ám egyszer csak „hírnök jő, s pihegve szól”: nem futja tovább a reprezentációra szánt pénzből bizottsági kávéra. (Kissé gyanakodtam, hogy ez is a tanácselnök bizottságunk elleni hadjáratának része lehet, de hamar túltettem rajta magamat...)

–                        Arra kérem, ezután is ugyanúgy hozzon kávét, mint eddig, én fizetem meg az árát.

A hölgy először mintha megrezzent volna, aztán mosolyogva biccentett. – És a jó hangulatú „kávépartyk” folytatódtak...

... egészen addig, amíg le nem mondtam a bizottság elnöki tisztéről.

A bizottság új elnöke (aki korábban is, még tagként, mindig jelen volt az üléseken) folytatta a „hagyományokat”; délután kettőre hívta össze a testületet, és ugyanúgy várta a kávét is ... ámde nem vitték.

Elnézést kért, hogy egy pillanatra távozik, de fontos ügyet kell elintézni, mondta, s beszaladt a titkárságra, kérve, hogy hozzanak kávét a bizottságnak.

–                        Elfogyott a reprezentációs pénz, ezután nem kapnak kávét – csicsergett (vagy mordult?) vissza a kávéfőző; mire az elnök visszasompolygott és vezette tovább az ülést.

Ettől kezdve a bizottság tagjai nem kaptak kávét.

Ezt az egészet csak évekkel később, egy utcai összefutás alkalmával elevenítettük föl az előbb említett telefonáló ismerősömmel. Elmondta, hogy az üléseken gyakran visszaidézték azokat a „régi, szép időket”, amikor még kávét is kaptak a tagok...

Csak akkor kezdett döbbent hüledezésbe, amikor elmondtam neki, hogy már az én időmben sem volt „reprezentációs keret” a bizottsági kávéra, ám én fizettem a „cechet”. Nekem ugyanis „megérte”, hogy jó hangulatban tárgyalhattunk, s egyébként 10–12 kávé ára három-négy havonként – bár a fizetésem nem volt magas – nem tett szegény földönfutóvá.

–                        De hát, miért nem mondtad ezt az „utódodnak”, az új elnöknek? – kérdezte, már-már szemrehányóan.

–                        Rossz a kérdésed! – fortyantam vissza – tőlem senki sem kérdezte korábban, hogy a „keret” kiürülése után honnan van mégis „fedezet” a kávéra; másrészt én már nem voltam jelen ezeken a kávé-hiányos üléseken, tehát nem is tűnhetett föl a finom nedű elmaradása; harmadsorban nekem sem mondta senki, hogy én fizessem, hogyan is „róhatnék” bárkire is ilyen fizetési kötelezettséget?!

–                        No, ne méltatlankodj, gyere inkább, meghívlak egy kávéra, ha már Te annyiszor meghívtál engemet, sőt, minket! – fogta meg a karomat, s rögvest el is indultunk „törleszteni”...

Egy nem-budapesti napilap talán a gyerekeknek akart kedveskedni azzal, hogy mellékletében mesét közölt nekik „A róka, a holló és a beteg fiókák” címmel. – Szó szerint ismételjük itt; nem túl hosszú. Íme:

Ugye, milyen szép volt ez a mese, gyerekek?

Ugye, ti is együtt örültök a hollómamával, hogy ép bőrrel megmenekült?

Ugye, nem is hiszitek el azokat a roppant buta meséket, amelyek arról szólnak, hogy az anyukák és az apukák a saját életüket is habozás nélkül feláldoznák, ha a gyerekeik bajba kerülnének, de ezzel megmenthetnék őket?

Ugye, ti is örülnétek, ha hét gyermeketek odaveszne, de ti megmenekülnétek?

Ugye, ti is úgy gondoljátok, hogy egy végtelenül korlátolt ember írhatta ezt a mesét, és ezért örökre el kellene tiltani a meseírástól ... ?

Aki látta már a helyszínen az Országgyűlés munkáját, annak nem lehetnek illúziói: a „tisztelt Ház” plenáris ülései legfeljebb abban különböznek egy felzárkóztató ovoda nagycsoportosainak foglalkozásaitól, hogy ez utóbbiak valószínűleg kulturáltabban, egymásra jobban odafigyelve „dolgoznak”.

Attól tartok, ebben a mondatban semmi túlzás nincsen. Nem véletlen, hogy a politikai közvélemény-kutatások eredményei a parlamentek elismertségének, „tetszési indexének” igen alacsony voltát, mondhatni jelentős elutasítottságát mutatják; a levezető elnökök is mind gyakrabban kényszerülnek csengetni, csendre inteni a magukból kivetkőzötten ordibáló, az éppen beszélőre nem figyelve folyamatosan zsizsegő „képviselőket”.

Sajnos, az utóbbi időben a parlament egyes tagjai külön is kitűntek egyéniségük „hiányosságaival”.

Különösen megdöbbentő volt legutóbb Szanyi Tibor „beintése”, amint 2013. március 18-án bal kezének középső ujját emelte az ülésteremben vele ellenkező oldalon ülők felé. – Ne kerteljünk: ez akkora „mutatvány”, amelynek nem hogy egy ország parlamentjében, de egy lepukkant kocsmának is legfeljebb a WC-jében lenne a helye záróra után, sötétben. És Szanyi, ahelyett, hogy sűrűn röstellkedve kushadna pár hetet, még emelt hangon szidja a házelnököt... és európai parlamenti helyre ácsingózik... – Ez színvonal?

–                        Mondjam vagy mutassam? – hangzik el időnként az ismert kérdés, mert hiszen tudjuk, hogy nem csupán mutatni, hanem mondani is lehet valami érdekeset.

2013. március 19-én a hvg.hu internet-oldalán a következőket olvashattuk: 

 „Lécci, lécci, lécci!” – Igen, ezt egy európai parlamenti képviselő(!) írta. (Nem akarom direktben sértegetni őket, de mintha kezdeném érteni, hogy Szanyi miért kívánkozik közéjük...)

Ha Deutsch Tamás a politikai véleményét csak ilyen infantilis primitívséggel képes kifejezésre juttatni, akkor ne várjon elismerést a „választók” részéről! – Ne legyen félreértés: ismerem ezt a kifejezést, az eredetét is, sőt, tetszik az alkotás leleményessége; örömmel hallgatom, ha ezt a fiatalok önfeledt üdeséggel, természetes szófűzéssel használják valaminek türelmetlen sürgetésére. Az viszont szánalmat vált ki belőlem, ha aggastyánok mondják, hogy „tök jó”, mert rettenetesen(!) modernnek szeretnének látszani... Ezért tűnik az én szememben „rettenetesen” modernnek (és szánalmasnak) „dájcstomi”(!) is. – Ez színvonal?

Ilyen „rettenetesen” modernek többen is vannak az országgyűlésben. Szoktam nézni a parlamenti közvetítéseket s egyik alkalommal föltűnt, hogy valaki igen „furcsát” mondott; talán mondanom sem kell: „alsó hangon”.

Kerestem az „alsó hangon” kifejezést az Országgyűlés szó szerinti jegyzőkönyveiben, s azt találtam, hogy 2012-ben összesen hatszor hangzott el a plenáris ülésen, ebből négyszer MSZP-s képviselő szájából(!): március 6-án Tukacs István, május 2-án Burány Sándor, november 13-án Mandur László, november 20-án Nyakó István ejtette ki; kétszer a Jobbik képviselője: február 13-án Z. Kárpát Dániel, november 7-én Duró Dóra.

Számomra ez a kifejezés régi emlékeket ébreszt. Középiskolás és egyetemista éveimben nyaranta nehéz fizikai munkát végeztem: csákánnyal, lapáttal, kilencágú villával építettünk erdei feltáró utakat, szabvány-árkokat. Kemény, férfias munka volt; kemény, napbarnított, de jókedvű férfiak alkották a brigádot, tréfáik is vaskosabbak voltak a sápadt apácáknak valóknál. Egyszer az egyik jól hallhatóan elszellentette magát. A másik, aki mindig készen állt egy kis vidámkodásra, nem hagyta ki a „poént”; jó hangosan kérdezte, hogy mindenki hallja:

–        Szóltál, Lajos?

–                        Persze, éppen neked szóltam az alsó számmal, örülök, hogy meghallottad! – kiáltotta vissza a kérdezőnek, amire hangos röhej volt a többiek reakciója.

Ott, a Bükk „rengetegében”, évtizedekkel ezelőtt, egy vicces útépítő már meghatározta az „alsó szájjal” adott („alsó”) hang értelmét, de a mostaniak fantáziája ilyesmire nem terjed ki...

Ezért is olvastam vidor kajánsággal a parlamenti Napló március 6-i számában Tukacs István felszólalását (bárki ma is elolvashatja!):

(Kiemelés – Charlie-to)

Én most nem keresek az idézett mondatban semmiféle értelmet, de egyáltalán nem „alsó hangon” kérdezem: ennyire mélyre süllyedt a mai képviselők szellemi színvonala? Ennyire nincs meg bennük a tőlük elvárt minimális „méltóság”, de még ennek igénye sem? Majmolják a divatos kifejezéseket, ám bele sem gondolnak, mit is jelenthetnek? – Jaj, csak nem ők országunk „alsó hangú” szónokai...!

Ez színvonal?

– adta hírül a Magyar Nemzet 2013. március 28-án, miután az egyetem vezetői és a Hallgatói Hálózat (HaHa) megállapodott a teremfoglalás befejezéséről.

Megállapodás született – de kik között?

2013. február 11-én »„Polgári engedetlenség” – HaHa!« címmel tettem közé egy posztot, amelyben – többek között – a következő részlet is szerepelt:

Ezt követően több barátom is azt kérdezte: miért van az, hogy szerintem a HaHa (Hallgatói Hálózat) »semmivel nem több csupán egy aranyos fiatalokból álló „buli-mozgalomnál”«, de az egyetemen mégis nagy előadótermet tart „megszállva”, s az egyetem vezetői nem tesznek hatékony „ellenintézkedéseket”?

Erre a saját, nemhivatalos magyarázatom a következő volt:

Ebben a kérdésben az állam (beleértve az egyetemet is) a félénkségig óvatos, tartózkodik minden „határozott” intézkedéstől, nehogy bárki is félreértse, vagy még inkább: félremagyarázza cselekvését. Helyette egyfolytában „tárgyalni” akar (hátha elfáradnak, megunják a tiltakozást a teremfoglalók), pedig ez igen hosszadalmas folyamat lehet.

Amikor az egyetem vezetői azt kérdezték, kivel tárgyalhatnak, a HaHa azt felelte, hogy náluk nincs ilyen, ők a „bázisdemokrácia” talaján állnak.

Nos, ezt a kifejezést sokan már a legelső pillanatban gyanakodva hallgatták. Mindannyian tanultunk a demokráciáról (a népuralomról), sokat hallottunk a klasszikus görög változatáról, de arra is emlékeztünk, hogy jó elővigyázatosnak és kételkedőnek lenni annak „jelzős” formáival, mint pl. a „szocialista demokrácia”.

Akkor tehát ez is gyanús, mert hiszen ott a jelző: „bázis”-demokrácia! – Erre egy nem túl régi könyvben [Anarchizmus (Modern ideológiák), Századvég Kiadó, Budapest, 1991] használható magyarázatot találunk:

Ezek az ismérvek pontosan illettek a „teremfoglalókra”, függetlenül attól, hogy minek nevezzük őket: anarchistáknak, zöldeknek vagy akárminek. – A lényeg: nincs szervezet, nincs vezető, csak spontán együttműködés van...!

1. Ha nincs szervezet és nincs vezető, akkor demonstráció sincs, mert a gyülekezési törvény megnevezett szervezőhöz és pontosan meghatározott bejelentéshez köti a gyülekezést. – Ennek hiányában a „rendezvény” feloszlatható.

2. A nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. tv. 60. § (4)

Ugye, világos? Az egyetem helyiségeit csak a hallgatói önkormányzat használhatja térítésmentesen, s az is csak akkor, ha ezzel nem korlátozza az egyetem működését.

Mivel a HÖK-ön kívül senkinek sincs joga az egyetem helyiségeit használni, hogyan tarthatta megszállva mégis az egyetemi helyiséget egy meghatározatlan emberekből álló nem-szervezet, nyilván „térítésmentesen”, ráadásul úgy, hogy még az oktatást is akadályozta?

Mit keresett ott akárki; avagy milyen „szerződés” alapján mennyi „térítési díjat” fizetett a HaHa a teremhasználatért? – Persze, már ez a kérdés is rossz! Nem volt joga használni, ki kellett volna őket (akár egyesével) vinni a teremből és valamelyiktől (az egyetemleges felelősség elve alapján!) követelni az addigi teremhasználati díjat, a világítás és fűtés stb. költségeit, valamint az esetleges kár megtérítését. – Ez nem politikai „ellenlépés” lett volna, hanem kizárólag a polgári jogi „jogviszonyból” eredő törvényes követelés.

Szögezzük le: a történtek azt mutatják, hogy „bázisdemokrácia” nem más, mint a demokrácia büszke, bár az újabban olykor értelmetlenül koptatott zászlaja alá bebújó, s annak védelmét elorzó-bitorló „anarchia” – innen a címben szereplő „demarchia”. – És roppant veszélyes precedens; félő, hogy ettől vérszemet kapnak arra hajlamos „bázis-demokraták”!

... és még csak nem is szóltunk a „politikai joggal való visszaélésről”...

írta Madách Imre (1823–1864) Az ember tragédiája hetedik színében, utalva talán a Bibliában is írottakra:

Hát, igen. Az „i” betűre (a görög ióta, azaz a „jóta”) és a pontra Máté Evangéliuma is úgy utal, mint nagyon fontos „apróságra”.h is fölhívta a figyelmet, hogy a „homousion” egylényegűt, azonost jelent, azaz a katolikus tanítások szerint Isten az Atyával egylényegű, azonos; ám az ettől a szótól mindössze a közepén egy „i”-vel több, azaz a „homoiusion” kifejezés egészen mást, hasonló lényegűt jelent, azt mondja, hogy a Fiú nem egylényegű az Atyával, hanem csupán hasonló hozzá. – Ez utóbbi felfogás megalapozója Arius (260–336) alexandriai áldozópap volt, akit ezért később eretnekké is nyilvánítottak, de tanítása (az arianizmus) komoly vitákat váltott ki az egyházban.

Pont az „i”-re gondoltam a közelmúltban is, amikor 2013. március 13-án este felszállt a fehér füst a Sixtus-kápolna kéményéből, hi

Sokan tudják, amire Madácszen megválasztották pápává a február 28-án lemondott XVI. Benedek utódjaként Jorge Mario Bergoglio (*1936) argentin bíborost, hogy „Ferenc” néven elfoglalhassa a pápai trónust.

Ez aztán bőségesen adott muníciót a sajtónak, ami rendjén is van, hiszen világviszonylatban is kiemelkedő jelentőségű eseménye volt ez nem csupán a katolikus egyháznak, hanem a világi államoknak is.

Rettenetesen bántotta azonban a fülemet, amikor némely rádió- és televízióadók aprólékosan ismertették az új pápa napi programjait és rendre azt is elmondták, hogy mikor tart audienciát (kihallgatást, meghallgatást) Ferenc, aki egyben Róma püspöke is lett.

Csak azt nem, értem, miért nem világosították föl némely bemondóinkat, hogy a pápa nem „audenciát”, hanem (i-vel a szó közepén!) „audienciát” tart, többen ugyanis az előbbi változatot mondták. – Nem túl jelentős, ámde mégis bosszantó hiba, némi műveletlenséget árul el! Kizárt dolog, hogy ezek nem hallottak még az „audio-vizuális” eszközökről (hiszen ezek között élnek-dolgoznak), s bizonyára azt is tudják, hogy ezek a hallással-látással kapcsolatosak.

2011. március 1-én ezt írtam az egyik blog-bejegyzésembe („Édesanya …! Nyelvünk…?”):

Tetszik nekem, ha kellemes, szép beszédű-kiejtésű rádió-bemondók, a televízióban ezenfelül esztétikailag is elbűvölő hölgyek vagy elegáns urak tudósítanak a nagyvilág eseményeiről. Szerencsénkre, sokan vannak ilyenek.

Ámde mostanában tudnék három olyan bemondónőt mutatni, akik hibásan mondták az „audienciát”, s bizony őket az ilyen hibás megszólalásuk után már nem is látom olyan szépnek, megnyerőnek, mint korábban. – De erről kizárólag ők tehetnek!

És éppen pont az i-re, Illyés Gyula (1902–1983) versére gondoltam most is (Új nép a parton):

 Mert ugye, tudjuk: a szó, ha már kimondtad, nem a tiéd többé...!

2013 márciusában járunk, az országgyűlési képviselő-választások időpontja (2014 áprilisa vagy májusa) még igen messze van, mégis, olykor már most kihallatszanak a tömegből ezzel kapcsolatos vélemények, sőt, tanácsok.

Ezek közé néha furcsa „felhangok” is vegyülnek. Vegyünk szemügyre ezúttal kettőt közülük, anélkül, hogy az elmondóikkal vitatkoznék, még kevésbé akarok én tanácsot adni bárkinek is.

Az elsőt 2012. augusztus 29-én jegyeztem föl: 

Ugye, jól értjük: az ellenzék maradjon távol a választástól?

"Az ellenzék hagyja ott a parlamentet!" „Azért a víz az úr” címmel tartotta meg vasárnap a március 15-én a hóhelyzet miatt elmaradt demonstrációját. Percről percre – ezeket írta a 2013. március 17-i, a Milla tüntetéséről szóló tudósítása fölé a Hír24 az interneten. Ebből vettem:

Igen, ő is „mindenkit a választás bojkottjára szólított fel”.

Ezekhez már csak egy rövid megjegyzés kívánkozik.

A pártok – beleértve a „demokratikus pártokat” is! – abban különböznek a többi társadalmi szervezettől, hogy parlamenti képviselőik révén közvetlenül bele kívánnak szólni a közhatalom gyakorlásába. Ehhez pedig az kell, hogy fogalmazzák meg az embereket érintő legfontosabb társadalmi problémákat; dolgozzák ki és foglalják összefüggő rendszerbe (programjukba) ezek megoldási módozatait; ismertessék-terjesszék e programot; állítsanak ezt magukénak valló jelölteket és agitáljanak-mozgósítsanak mellettük, hogy ezek az országgyűlésbe bekerülve megvalósíthassák a párt programját, amint erre közvetlenül utal az Alaptörvény is a VIII. cikkének (3) bekezdésében:

Mivel tehát a pártok „közreműködnek a nép akaratának kialakításában és kinyilvánításában”, azaz közjogi funkciót is betöltenek, ezért az állami költségvetésből anyagi támogatást is kapnak.

Persze, az anyagi támogatás „fejében” az állam bizonyos feltételeket is előír számukra. Az természetes, hogy évente nyilvánosságra kell hozniuk a gazdálkodásukról szóló adatokat (benne a költségvetési pénzek felhasználását) stb.; minket azonban most kizárólag egy olyan szabály érdekel, amely a választás „bojkottjával” kapcsolatos – tegyük hozzá: kissé kockázatos – „üzenetekre” vonatkozik.

Idézzük ide szó szerint a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989. évi XXXIII. törvény 3. § (3) bek-ét:

Ha tehát a pártok távol maradnak a választástól, nem állítanak jelöltet, akkor jó esélyük van arra, hogy a bíróság megállapítja működésük megszűnését. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy valamely párt nem állít jelöltet, nem is jut be a parlamentbe, a második választáskor viszont – állítana, hogy meg ne szüntessék – már hiába akarna, nem sikerül...

Egyáltalán nem biztos tehát, hogy túlságosan jó tanács a választások bojkottjára történő felhívás...

Nem kívánok politikai megjegyzéseket tenni, még kevésbé közvetlenül védeni az aktuális kormányzatot, de azért mégis: vannak olyan jelenségek, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Napok óta hatalmas hóeséssel és viharos széllel „fenyegetnek” a meteorológusok; az internetes időjárás-jelentők arra szólítanak föl, hogy mindenki nézze meg, környezetében mekkora hó és milyen erős széllökések várhatók.

Minden évben a tél közeledtével (legutóbb is) gyakran elhangzik: ha valaki autóval indul útnak, vigyen meleg takarót, elegendő folyadékot (vizet, forró teát), tankolja tele a gépkocsit, töltse föl mobilját stb., mert váratlan helyzetekbe kerülhet, s szükség lehet a fölsoroltakra.

Nos, tegnap, március 14-én délután beteljesedett a meteorológiai prognózis. A Dunántúlon megbénult a forgalom, a sztrádákon úgy álltak az elakadt autók, mintha „egy terepasztalon matchboxokat szórtak volna szét”.

Március 15-én 11 óra 07 perckor pedig az interneten a következőket lehetett olvasni: 

Szerző: hvg.hu

 Komolyan mondom, szerettem volna egyetérteni a kialakult katasztrófahelyzet miatt aggódó nyilatkozókkal, de mindössze az illetők „szánalmas lenézéséig” jutottam.

Már volt hasonló, bár jóval ártatlanabb helyzet pár héttel ezelőtt. Budapesten az egyik éjszaka lehullott vagy tíz centis hó és a tömegközlekedés (bocsánat: a közösségi közlekedés!) néhány órára szinte teljesen megbénult. – Az éber és bátor sajtó azonnal követelte is a a főváros (és közlekedése) vezetőinek fejét...

Azóta sem értem, miért kell nálunk minden „eseményre” ilyen fuldokló hisztériával reagálni!

Nagyon valószínű, hogy minden télen esik hó Magyarországon (nem az Egyenlítő környékén élünk!). Ilyenkor minden hóeltakarítónak takarítani kell a havat. (Az is igaz, hogy sietniük kell, mert ha késlekednek, előfordulhat, hogy a hó magától elolvad... – nem az Északi sarkon élünk!)

Talán éppen ez utóbbi állapot miatt nem is lenne értelme minden településnek olyan apparátust, gépparkot fenntartani, amellyel minden fő- és mellékutat azonnal hómentesíteni lehet. – Ezt a sajtó munkatársai és némely politikusok nyilván nem tudják, nem értik.

A sajtó munkatársai és némely politikusok nyilván azt sem tudják, hogy ha az erős havazás viharos széllel társul, akkor ennek tartama alatt a közlekedés akkor is akadozna, vagy meg is bénulna, ha az imént idézett okos politikusok szerveznék a „lakossági tájékoztatást és a mentést”, a hóeltakarításról nem is beszélve. (Hogy fák dőlnek az úttestre és a villanyvezetékek is leszakadnak a kicsavart fáktól, vagy a rájuk fagyott jégtől? – Most mondja rádió a déli krónikában, hogy a vonatokat a hóekés mozdonyok után sem indíthatják, mert azonnal visszafújja a szél a havat a sínekre, ráadásul az igen erős szél helyenként annyira himbálja a felső vezetékeket, hogy súlyos kockázatot jelentene „alájuk” szerelvényeket engedni).

Persze, az ellenzék feladata mindenütt a világon a kormányzat bírálata, de legalább színvonalasan, kulturáltan bíráljon, mert ez a mostani egyik kritériumnak sem felel meg!

2013. március 13-án délelőtt odaültem a számítógéphez és nézegettem a legfrissebb híreket. Mint oly sokan mások, én is fokozott kíváncsisággal követem a pápaválasztás eseményeit, hiszen tegnap este már fölszállt a fekete füst, ami azt jelentette, hogy az első szavazás eredménytelen volt. Az elemzések arról szólnak, hogy minél későbbre tolódik a sikeres szavazás, annál több esélye van Erdő Péter magyar bíborosnak. Mint oly sokan mások, én is szurkolok neki!

Egyszer csak igen furcsa képen akadt meg a szemem, s hogy később is pontosan rekonstruálható legyen, a mobil telefonnal azonnal le is fényképeztem.

A kép jobb alsó részén éppen a pápaválasztással kapcsolatos írások szerepelnek („A bíborosok összeültek pároltzöldségezni”, „Befalazással is választottak már pápát”) fölöttük pedig jól olvashatóan az „Enklávé” szó.

Igen ám, de ezúttal nem az enklávéról, hanem a „konklávéról” van szó, azaz annak a 115 bíborosnak a gyűléséről, amelyen megválasztják az új pápát, most éppen a közelmúltban lemondott XVI. Benedek utódját. (Maga a szó latin eredetű, azt jelenti: „kulccsal” [cum=-val, -vel; clavis=kulcs], ami arra utal, hogy a gyűlésnek helyet adó termet bezárták, ez által a bíborosokat elválasztották a külvilágtól, nehogy bárki is befolyásolhassa őket döntésükben.)

Persze, az „enklávé” egészen mást jelent. Ez olyan földterület (állam), amelyet teljes egészében egyetlen másik, ugyanaz a földterület (állam, város) vesz körül. Ilyen pl. San Marino Köztársaság, amelyet Olaszország vesz körbe.

Ámde mielőtt bárki is gúnyosan vagy elnézően mosolyogna ekkora szótévesztés láttán, hozzá kell tenni, hogy bár itt nyilvánvaló tévedésről van szó, de lehet benne valami „tudat alatti” megnyilvánulás is, hiszen maga Vatikán (Vatikánvárosi Állam, Stato della Città del Vaticano) is enklávé, hiszen Róma területe veszi körül...

Szól mellettem a televízió, de én nem figyelek oda, olvasok.

Egyszerre csak éktelen őrjöngés hallatszik, valaki elfúló hangon hörög a képernyőn. Fölfigyelek erre az ellenszenves bolondra. Mit mond? Mintha valami versenyt közvetítene...

– A szegedi intercity beérte a záhonyi sebesvonatot és ebben a pillanatban befut a második vágányra – vagy valami ilyesmit ordít!

Értetlenkedő hüledezésem mindössze néhány pillanatig tart, mert egy nyugodt hang adja a magyarázatot, kb. ezt:

– Ez az ember nem volt ám mindig ilyen, de mióta a normál adásról UPC HD-re váltott, azóta változott az élete...

– Aha, most már értem – mormogom magamban –, ha a normál adásról UPC HD-re áttérés ilyen elborzasztó következményekkel jár, nos, akkor én keményen elhessegetem magamtól az áttérés leglengébb gondolatfoszlányait is...

Kérem, „nevessenek meg”, vagy inkább „ne vessenek meg”, amiért most is egy nagyon szép vers jutott eszembe, Nagy László: Adjon az Isten c. költeménye!

1. Történt pedig, hogy közeledett az egyik OTDK (Országos Tudományos Diákköri Konferencia), amelyen a hallgatók mutatják be az általuk tudományos igénnyel megírt dolgozataikat, de úgy, hogy más karokról fölkért hallgatói bírálók véleménye ellenében kell megvédeni igazukat. S mivel az ott elért előkelő helyezés a hallgató általános megítélését jelentősen emeli, fontos, hogy a zsűri minél helyesebb döntést hozzon. – Ennek érdekében a szervezők kör-e-mailben intéztek felhívást valamennyi „tapasztaltabb” (értsd: idősebb) oktatóhoz, hogy jelentkezzenek zsűri-tagnak.

Persze, ez oktatók közül többen nem jelentkeztek erre az általános felhívásra, mert ők még úgy „szocializálódtak”, hogy ha szükség volt közreműködésükre valahol, akkor megkeresték őket, s illő módon fölkérték rá. (Hogyan is gondolhatták a szervezők, hogy mindenki jelentkezik majd, s esetleg annak teszi ki magát, hogy visszautasítják „ajánlkozását”?) Három-négy nappal az OTDK kezdete előtt telefonon hívták az egyik potenciális zsűri-tagot, s izgatottan jelentették neki, hogy nem találták a nevét a jelentkezők között.

– Azért nem találták, mert nem is jelentkeztem! Gondoltam, hogy ha szükség van rám, megkeresnek, mert úgy illik...

Pár perc múlva jelentkezett a szervező kar oktatási dékánhelyettese, s ő – sűrű bocsánat-kérések közepette – „pótolta” a korábban elmaradt fölkérést. – Fontos „eredmény”, hogy később is igényt tartottak az illető oktató részvételére, de mindig személyesen kérték föl, nem pedig névtelen-személytelen „felhívást” küldtek neki az interneten...

2. Hallom, hogy meglehetősen nagy riadalom alakult ki a közoktatás területén. Ha valamennyi tanár nyugdíjba megy, aki arra jogosult, akkor az oktatás megbénul, mert sokat nem tudnak pótolni bizonyos szakokon. Az illetők kérhetik ugyan a tovább-foglalkoztatásukat, hogy azt külön elbírálják, s hozzájárulás esetén folytathatják a tanítást.

Csakhogy ezek a tanárok – megjegyzem: nagyon helyesen! – nem fognak kérelmet írni senkinek, nem „alázzák meg magukat” ilyen kisstílű intézkedés alapján. Az ő munkájukra ugyanis nem elsősorban nekik, hanem azoknak az iskoláknak van szüksége, amelyek nem tudják pótolni a (főképpen hiány-szakos) távozó kollégáikat. Miért nem az adott intézmény vezetője kérheti a nyugdíjas további munkájának lehetőségét? Persze, most tekintsünk el az olyan mérhetetlenül buta indokolástól, hogy a tanárnak úgyis nyilatkozni kell, hogy vállalja-e! Az senkinek nem jutott eszébe, hogy ha az iskola igazgatója szeretné, hogy maradjon az illető, előtte úgyis megkérdezi a közvetlen érintettet?

3. Sajnos, az effajta civilizálatlanság már szinte mindent megfertőzött!

Az Országgyűlés 2012. november 26-án törvényt fogadott el a választási eljárásról, amelynek néhány rendelkezését idézzük:

 „82. § (1) A központi névjegyzék a Nemzeti Választási Iroda által vezetett elektronikus nyilvántartás.

(2) A központi névjegyzék annak a választójoggal rendelkező, valamint választójoggal a nagykorúság hiánya miatt nem rendelkező, de a tizenhetedik életévét betöltött polgárnak (e fejezetben a továbbiakban együtt: választópolgár) az adatait tartalmazza, akit kérelmére a központi névjegyzékbe felvettek.”

„88. § (1) A névjegyzékbe vétel iránti kérelmet a magyarországi lakcímmel rendelkező választópolgár a lakcíme, illetve a 89. § (2) bekezdése szerinti esetben a tartózkodásának helye szerinti jegyzőhöz

a) személyesen,

b) az ügyfélkapun keresztül

nyújthatja be.

(2) A névjegyzékbe vétel iránti kérelmet a külföldön élő, magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgár a Nemzeti Választási Irodához

a) levélben,

b) az ügyfélkapun keresztül

nyújthatja be.”

Ugye, abszurdum ez a törvényi szabályozás?

A választójog ugyanis egy állampolgári-politikai alapjog, amely valakit az alkotmány/alaptörvény alapján illet meg. Ismétlem: megilleti, anélkül, hogy annak gyakorlását „kérelem benyújtása után” bárki is „engedélyezné”!

Ennyire színvonaltalan már a törvényalkotás is? Nem vette észre senki a törvényhozás folyamatában, hogy ez a megfogalmazás totális melléfogás? Legalább arra emlékezhetne mindenki, hogy mára többé-kevésbé sikerült kiirtani a szakmai terminológiából, hogy ha valaki a gyülekezési jogot (ugyancsak alkotmányos alapjog!) akarja gyakorolni, akkor azt nem „kérni” kell a rendőrségtől, hogy „engedélyezze”, hanem mindössze „bejelenteni” tartozik, amit a rendőrség általában „tudomásul vehet”, tehát semmiképpen nem „engedélyez”.

„Névjegyzékbe vétel iránti kérelem” – horribile visu, szörnyű még látni is! – És a jegyző majd „kegyet” gyakorol, ha teljesíti a kérést? No, nem! Egyszerűen be kellene jelenteni szavazási szándékunkat, s ha nincs törvényi kizáró ok, a jegyző köteles lenne intézkedni mindenki bekerüléséről a nevjegyzékbe!

Mindenesetre az Alkotmánybíróság – igaz, nem erre tekintettel, de – megsemmisítette az említett rendelkezéseket, tehát azok nem érvényesülnek, nem kell kérelmet benyújtani alkotmányos alapjogunk gyakorolhatósága érdekében... (ám, sajnos, ez a "kérelem" a külföldön élők esetében továbbra is fennáll...).

De hiszen mindezeket Nagy László olyan szépen megírta:

 „Adjon az Isten szerencsét,

szerelmet, forró kemencét,

üres vékámba gabonát,

árva kezembe parolát,

lámpámba lángot, ne kelljen

korán az ágyra hevernem,

kérdésre választ ő küldjön,

hogy hitem széjjel ne dűljön,

adjon az Isten fényeket,

temetők helyett életet -

nekem a kérés nagy szégyen,

adjon, úgy is, ha nem kérem.”

 „... adjon úgy is, ha nem kérem!” 

Kérem, „ne vessenek meg” (vagy „nevessenek meg”!), de Ady Endrének „A ló kérdez” c. verse jutott eszembe az idei téli vizsgaidőszakban az egyik alkalommal. – Emlékeztetőül:

 Nos, azon a napon a vizsgáztatás végére két hallgató maradt. Arra mindig is nagyon vigyáztam, hogy soha ne üljek le velem szemben egyetlen vizsgázóval, nehogy bármi félreértés is adódjon abból, hogy csak ketten vagyunk a kollokviumon, ami köztudomásúan beszélgetést jelent.

Mindig csak egy hallgatót szoktam vizsgáztatni. Ez alatt azt értem, hogy ha a soros kérdezett valamit nem tud, nem kérdezem a másikat, nem adom tovább a kérdést stb., s amint valaki „végzett”, beírom a jegyet az indexébe (vagy sehova, mert mára megszűnt az index, más papírt meg nem hoznak a hallgatók), s kérdezem a következőt. Amikor mindenki befejezte, mindenkinek be van írva az osztályzata, mindegyiktől megkérdezem: hogyan értékeli a saját feleletét. – Ezt lehet „aljas módszernek” minősíteni, ám felettébb hasznos megoldás.

Egyrészt lemérhetem, hogyan értékelik az ott nyújtott teljesítményüket a hallgatók (rögtön hozzáteszem: jól, pontosan érzékelik a feleleteik közötti különbséget), másrészt védekezést jelent számomra is, hogy ha valaki elégtelenre értékelte a benti produktumát s valóban elégtelent kapott, akkor a folyosón ne legyen „képe” azt mondani, hogy bár mindent tudott, a vizsgáztató mégis kirúgta, hiszen más „tanú” is ült a velem szembeni oldalon...

Mint említettem, akkor két vizsgázó volt a szobában.

Miközben az elsőt kérdeztem, ő minden válasza után visszakérdezett: jó-e ez a válasz; így pontos-e, vagy másképpen kellene mondani; van-e még több eleme az esetleges „felsorolásnak”? – és más efféléket.

– Kollegina, emlékeztetem: Ön most nincs abban a helyzetben, hogy engem kérdezzen; erre itt most csak én vagyok jogosult – mondtam neki. (Hozzáteszem, ilyesmi egyre gyakrabban előfordul, a vizsgázók minduntalan „visszakérdeznek”.)

Amikor ővele „végeztem”, beírtam a eredményt, s a másikhoz fordultam (volna) kérdésemmel, mire az, aki befejezte ottani „fellépését”, váratlanul megszólalt.

– Elmehetek? – szegezte nekem a kérdést.

– Arra kérem, maradjon még, amíg a másik vizsgázót is meghallgatom, mert nem szoktam másodmagammal ülni ilyenkor.

– Bocsánat, de akkor legalább megtudhatom, milyen jegyet kaptam? – türelmetlenkedett.

– Hogyne! Amint a másik vizsgázó is végez, mindkettőjük osztályzatát fogom közölni – zártam le a diskurzust, s folytattuk a vizsgát.

Nem szeretném, ha bárki is félreértené, vagy még inkább félremagyarázná azt, hogy a címben idézett Ady-vers jutott eszembe a vázolt eset kapcsán. Természetesen nem tekintem „lónak” a vizsgán (vissza)kérdező hallgatót; az idézet utolsó sora viszont úgyszólván „telitalálat”...

Ismerem a „színvakság” szó jelentését! Az az értelme, hogy valaki színeket nem érzékel, hanem mindent fekete-fehérben lát (tudom, azok is „színek!”); mások szerint helyesebb a „színtévesztés” kifejezés, hiszen talán minden ember lát bizonyos színeket, de nem tudja pontosan megkülönböztetni azokat, főképpen a „kiegészítő” színeket egymástól.

Az utóbbi időben (években? évtizedekben?) nagyon buta „divat” terjedt el, főleg a színes magazinok területén. Ezek természetesen különlegeset, „ütőset” akarnak kínálni olvasóiknak, ami mindenképpen helyes, hiszen mindegyik növelni akarja az eladott példányok számát, azt akarja, hogy tessék mindenkinek, aki kézbe veszi azokat.

Ámde nem mindegy, hogyan! Némely kiadványok ugyanis egyáltalán nem alkalmasak erre, mert már annyira „színesek”, hogy teljesen olvashatatlanok is. – Túl színesek, de nem a tartalmuk miatt!

Egykor valaki kitalálta, hogy a korábban jellemző nyomdai megoldáshoz képest (fehér alapon fekete szöveg) legyenek a betűk másféle színűek, ne feketék. Ez jó ötletnek bizonyult; a következő lépés már az volt, hogy az alap, a „háttér” is színes legyen, ezen aztán még különlegesebben mutatnak a színes betűk.

És ha volt „sötét középkor”, akkor napjainkra beköszöntött a „sötét újkor” is!

Ma már nem ritka a sötétkék, esetleg bordó alapon fekete színnel szedett betű. – Nem vagyok ugyan „fogyasztója” a bulvársajtónak, de nemrég valamilyen cikkre kíváncsi lettem, s venni akartam egyet az újságostól. Nagy szerencsémre ott nyomban bele is lapoztam, s vörös alapon fekete betűs szöveget láttam, amely első pillanatra is olvashatatlan, szemet rontó volt. Otthagytam, s így vesztettek egy vásárlót. (Nem hiszem, hogy én vagyok az egyedüli, aki így járt...)

Az írott sajtó másik területe is beleesett ebbe a buta „járványba”. A keresztrejtvények ún. „skandináv” típusába (ahol a beírandók rövid meghatározása nem külön, hanem a rejtvényrács négyzeteiben szerepel) a meghatározásokat jó sötét alapon fekete betűkkel nyomtatják, sőt, ugyanígy „bemázolják” a megfejtendő fősorokat is, nyilván azért, hogy így is nehezebb legyen megfejteni a rejtvényt... – Az ilyeneket kiadók nem gondolják, hogy ezzel a saját üzletüket rontják, mert egyik újságárus ismerősöm mesélte, hogy vannak olyan idősebb rejtvényfejtők, akik minél nagyobb betűkkel szedett, minél könnyebben olvasható rejtvényeket keresnek, s elfordulnak a színekkel számukra kevésbé használhatóvá tett kiadványoktól.

Van még egy olyan terület, ahol hasonló problémák merülhetnek föl.

Régóta büszkék lehetünk arra, hogy a külföldi filmek magyar szinkronizálása kiemelkedően jó, sőt, gyakran elhangzott, hogy némelyek (mint pl. a Flinston család, a Frédi és Béni sorozat) magyar változata sokkal jobb az eredetinél – a magyar szövegét a „rímhányó” Romhányi írta...

A szinkronizálás ellen azt szokták érvként felhozni, hogy az eredeti szöveg és hang hallása segíthetné a nyelvtanulást, ami hazánkban is egyre inkább fontossá válik, s amitől a szinkronizálás megfosztja a nézőket. – Helyette jobb a magyar nyelvű feliratozás!

Ki is találták a jó megoldást: a magyar szöveget a film alján egy fehér szalagra fekete/szürke betűkkel írják, hogy jól olvasható legyen.

Aztán ezt is „megújították”. Ma már gyakran fehér betűkkel írják (szalag nélkül), s ha éppen havas tájon játszódik a jelenet, akkor a fehér alapon fehér betűk igazi „csemegét” jelentenek a néző számára...

Elhiszem, hogy mindez „takarékossági” okokból történik; azt is elhiszem, hogy olyan sok a „megrendelő”, hogy a stúdiók nem győzik ezeket ellátni megfelelő szintű „termékkel” – csak azt nem hiszem, hogy a (számítás)technika mai fejlettsége nem tenné lehetővé a „fogyasztóbarátibb” megoldások alkalmazását!

Ugye, furcsa érzései támadnak az embernek, ha ilyesmit olvas?

Igen, hiszen értetlenül áll a „kutyákok” szó előtt, mert ilyen nincs a magyar nyelvben!

Ámde a „médiákban” kifejezésen már nem akad föl, pedig lehetne!

A latin „medium, ii, n” szó egyik (átvitt) értelmében nyilvánosságot jelent. Ennek többes száma a latinban „media” azaz ez már önmagában médiumokat jelent, értelmetlen tehát a médiá-t még tovább „többes számba” tenni, tehát azt mondani tévesen, hogy „médiák”.

Amint a kutya többes száma a kutyák, és ugye, furcsa is lenne, ha valaki azt mondaná, hogy ugatnak a kutyákok?

Csak nehogy azt gondolja valaki, hogy a „polgári engedetlenség” kifejezés belőlem mindenképpen hahotázást vált ki! – A helyzet jóval komolyabb és szomorúbb annál, mintsem kacagni lehetne rajta.

Az alaphelyzet ugyanis az, hogy a HaHa (Hallgatói Hálózat) bejelentette, hogy ultimátumot intéz Kormányhoz: ha február 11-ig nem teljesíti a 6 pontból álló követelését, 11-én országos tiltakozást indít, és semmilyen törvényes eszköztől nem riad vissza, beleértve a polgári engedetlenséget is.

Ez azonban számos problémát vet föl:

 1. A HaHa nem legitim hallgatói szervezet. Az ugyanis, hogy valahol Magyarországon egy húsz fős egyetemi csoport, vagy egy száz-kétszáz fős évfolyam elkezd „jogokat követelni”, sőt, a Kormánynak „ultimátumot adni”, valóban csak szánalomra érdemes. Miért állna velük szóba a Kormány? - Ez semmivel nem több csupán egy aranyos fiatalokból álló „buli-mozgalomnál”, s ne felejtsük el, ilyenből ebben a pillanatban is legalább 320 van (80 felsőoktatási intézmény, mindegyikben négy évfolyam...). Tényleg, mindegyikkel tárgyalni kellene a Kormánynak?

2. Ezért van az, hogy a Kormány csak legitim szervezetekkel tárgyal. – A mozgalom és a szervezet között az a lényegi különbség, hogy utóbbinak van alapító irata, nyilvántartott tagsága, vannak választott vezető szervei, az államnak van a működéséről hivatalos tudomása, hiszen szerepel a „cégbírósági” nyilvántartásban stb, tehát nyilvánosan lehet tudni róluk sok mindent, szemben a mozgalommal, amelynél mindez hiányzik. A hallgatói önkormányzatoknak vannak választott szervei, s ez még akkor is elegendő legitimációt jelent számukra, ha a választásokon nem is vesz részt valamennyi hallgató...

Az pedig, hogy a Kormány a „szervezetet” fogadja el tárgyaló partnerként, egyáltalán nem egyedülálló a jogban: elegendő csupán arra utalni, hogy az Országgyűlés sem fogadja el „tárgyaló partnerként” a politikai pártokat, nem ad nekik a parlament semmilyen jogokat, hanem csak a frakciókat (képviselőcsoportokat) ruházza fel bizonyos jogokkal. (Erről kissé részletesebben lásd e blogban a Gyurcsányék „frakciója”…c. 2011. november 14-i bejegyzést!)

3. Arról is többször volt már szó ezen a „felületen”, hogy hiába szerveznek „sztrájkbizottságot”, sem az egyetemi-főiskolai hallgatók, sem a középiskolás diákok, sem az általános iskolai tanulók (kisdiákok) nem tudnak sztájkolni, mert a sztrájk munkabeszüntetést jelent, ahhoz pedig „munkavégzési” jogviszony kell, „szociális ellenjátékossal”, azaz munkaadóval.

4. Demonstrálni-tüntetni viszont mindenki jogosult. – Igaz, ezt legalább három nappal korábban be kell jelenteni a rendőrségnek (nem engedélyt kell tehát kérni!), s az vagy tudomásul veszi a bejelentést, vagy előzetesen betiltja a tüntetést. Jó tudni, hogy a bejelentés nélküli tüntetést („flash mob”) sem lehet feloszlatni, ha azt valamely váratlan, komoly esemény váltotta ki, de ez csak legfeljebb három napig minősül „váratlannak”; ennél „régebbi” történés ugyanis már belefér a bejelentési határidőbe. Ámde csak a „békés” tüntetés! Ma (február 11-én) reggel olvastam valamelyik internetes oldalon a nagy kérdést: „Melyik várost forgatják fel hétfőn a diákok?” – Mivel most nem a sajtó „tisztessége” a téma, ezért csak megemlítem, hogy a „felforgatás” nem tartozik „békés” kategóriába, ezért jobb, ha az ilyen „kérdésekre” nem igyekeznek „csattanós választ” adni a diákok, vagy még inkább a hallgatók.

5. Itt az igazi probléma a „polgári engedetlenséggel” van!

Jóllehet ez a törekvés már a XIX. század első felében megjelent, ennek ellenére máig nincs általánosan elfogadott definíciója. Abban többnyire mindenki egyetért, hogy politikai tiltakozási forma, amelynek jellemzője a nyilvánosság és az erőszakmentesség, ám tegyük azt is hozzá, hogy egyben a jogellenesség is. (Ide szokták sorolni pl. az adófizetés megtagadását, a katonai szolgálat megtagadását, útlezárásokat, „odaláncolásokat” stb.) A törvénysértés elkövetőinek tehát számolniuk kell a közhatalom fellépésével és a cselekmény szankcionálásával is. – Ezt kifejezetten hangoztatja az amerikai Henry David Thoreau (1817–1862), akit a polgári engedetlenség elméleti megalapozójának tartanak: „minden embernek kötelessége megtagadni az együttműködést és elviselni az ezzel járó büntetést, ha az állam igazságtalan politikát folytat”.

Nemigen szokták a kritériumokhoz sorolni, én azonban hozzáteszem, hogy lényeges elem a „tömegesség” is. – Lássuk be: ha csak néhány ember nem fizeti az adót, megbírságolják; ha csak néhány ember zár le egy utcát, a rendőrök elviszik és szabálysértési eljárást indítanak ellenük, mert egyszerű „randalírozásnak” tűnik, nem pedig „polgári engedetlenségnek”! Ez a nagy kockázata a HaHa tervezett akciójának is; ha kevesen csatlakoznak hozzájuk, akkor nem lépik túl az egyszerű törvénysértés büntethető és büntetendő szintjét!

6. „Az egyetem a miénk!” – hirdetik tábláikon a HaHa „harcosai”. – Kár, hogy ez nem igaz! Az egyetem (universitas) eredetileg minden olyan embercsoportot jelentett, amelyben közös érdekű és közel azonos jogállású egyének vettek részt. Amikor ezt szűkebb (akadémiai) értelemben kezdték használni, kb. úgy, ahogy ma is értendő, akkor sem jelentette az egyetem csupán a hallgatókat, hanem mindig is az oktatók és hallgatók universitását, egyetem(esség)ét.

 Bárki olvassa is ezt a bejegyzést, kérem, ne minősítse sem fenyegetésnek, sem pedig valamiféle „kioktatásnak”! A hallgatókat soha nem tekintettem és ma sem tekintem meggondolatlan, kelekótya tömegnek! – Most is inkább attól óvnám őket, ami a cigány vak lovával történt, amikor eladása során kipróbálták és az nekiszaladt a falnak. A vevő-jelölt a ló vakságát kifogásolta, mire a cigány azt felelte, hogy ez „a ló nem vak, hanem bátor...”.