Charlie-to blogja

A húszegyhéhány évvel ezelőtt kezdődött magyarországi rezsimváltás óta rendre fölhorgadnak a politikai viták arról, hogy mi történjen az országgyűlési képviselőcsoportból (frakcióból) kilépő (kizárt) képviselő mandátumával.

2011 októberében Gyurcsány Ferencék tízen kiváltak az MSZP-ből és új frakciót akartak alapítani az Országgyűlésben. – Ennek kapcsán, a 2011. november 11-i bejegyzésemben (Gyurcsányék „frakciója”…) már utaltam a frakció lényegére, s ezzel összefüggésben a frakcióból kilépett/kizárt képviselők közjogi helyzetére. Az erre vonatkozó külföldi szabályozások közül kettőt idéztem is (az egyszerűség kedvéért megismétlem):

 Portugália alkotmánya

163. cikk. Elvesztik mandátumukat azok a képviselők:[…]

c) akik egy másik párt tagjainak sorába lépnek, mint amelyik képviseletében indultak a választásokon;

 Törökország alkotmánya még keményebb.

 [A török nagy nemzetgyűlési tagság törlése]

84. cikk. A tagok összlétszáma abszolút többségének szavazatával megszűnik annak a tagsága, aki a mandátumáról lemond, valamely büntetendő cselekménye miatt, amely a Török Nagy Nemzetgyűlés tagjává választását kizárja, elítélik, gondnokság alá helyezik, a pártjából kilép és másik pártba lép be, vagy a miniszteri tisztségtől eltekintve a választások alatt a Minisztertanácsban tisztséget vállal, valamely, a tagsággal összeférhetetlen tevékenységet végez, vagy a Gyűlés munkájától távol marad igazolatlanul egy hónapon belül összesen 5 ülésnapon.

A pártból kilépő képviselőt a következő választáson nem jelölheti egyetlen, a kilépéskor létező párt központi szerve sem.

Ezekből világos, hogy az idézett alkotmányok alapján föl sem merül, hogy a kilépett (kizárt) képviselők a mandátumukról maguk dönthetnek, hanem egyértelműen elveszítik azt.

Közismert, hogy nálunk a képviselő a frakció-tagságának megszűnése esetén fél évig függetlennek tekintendő, s csak ezután csatlakozhat valamely (már meglévő!) frakcióhoz.

Külön föl kell hívni a figyelmet, hogy „új frakciót” még ekkor sem alakíthatnak, ugyanis

 Képviselőcsoport alakítására a képviselők előző általános választásán országos pártlistát állító és mandátumot szerző, ugyanazon párthoz vagy annak jogutódjához tartozó képviselők jogosultak;

 az „új” párt pedig nyilvánvalóan nem állított az előző általános választáson országos listát...

Mivel az előbb idézett (portugál és török) példa szerint megszűnik a képviselő e minősége, hazánkban pedig megmarad a mandátuma, érdemes ennek elvi alapjait megnézni., hiszen napjainkban ismételten fölmerült, hogy „visszaadják-e” megbízólevelüket az LMP-ből (Lehet Más a Politika) kilépettek. – Ők, persze, nem akarnak lemondani mandátumukról, mondván, hogy (bár eredeti pártjukon kívül, de) továbbra is pontosan tudják képviselni a választóik érdekeit.

A képviselők a választások révén jutnak mandátumhoz. A szavazók elvileg a pártok programjait ismerve döntenek, s ennek végeredménye alapján alakul ki a parlament összetétele, mint a 2010-es választások alapján hazánkban így:

A táblázatból látszik, hogy a választók akarata: az LMP-t a képviselők 4,15 %-a adja, azaz programját 16-an igyekezzenek megvalósítani.

Ha tehát ezt az arányt (létszámot) bárki, bármilyen okból megváltoztatja, az a választók kifejezett akaratát „másítja” meg. Olyan más programot érvényesít ugyanis, amilyet a szavazók korábban nem ismertek, nem is akarhattak! – Ne legyünk farizeusok! Az egyszerű „névváltoztatásra” hivatkozni nem túl elegáns dolog; ha nem más a program, akkor nem kell elhagyni a választási programot teljesíteni igyekvő frakciót, ha meg más, akkor nincs választói legitimáció!

Ha a frakciót elhagyó képviselő lemond a mandátumáról („visszaadja”), akkor ezzel lehetővé válik, hogy az adott párt a listájáról mást delegáljon helyébe a parlamentbe, vagy időközi választáson újra szavazhassanak a választók; ha viszont „magával viszi”, akkor ezzel csökkenti az adott párt képviselőinek arányát (számát) az Országgyűlésben, ami nyilvánvalóan ellentétes a választói akarattal!

Megjegyzem, a képviselő az esküjében is vállalta a választói akaratához való hűséget...:

 „...esküszöm, hogy képviselői tisztségem ellátása során hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek; az Alkotmányt és a jogszabályokat megtartom, a tudomásomra jutott titkot megőrzöm; munkám során választóim akaratához és megbízatásomhoz híven, lelkiismeretesen járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam, népének boldogulását elősegítsem.

(A képviselő meggyőződése szerint)

Isten engem úgy segéljen!”

 Az a képviselő tehát, aki frakció-tagságának megszűnésekor nem „adja vissza” mandátumát, még az esküjét is megszegi, jóllehet jogunk az „esküszegést” nem szankcionálja. (Ha valaki netán meghökkent, hogy az eskü szövegében 2013 februárjában is szerepelnek a „Magyar Köztársaság” és az „Alkotmány” kifejezések, az jól vette észre, hogy ezek „véletlenül” benne maradtak a Házszabály hatályos szövegében is...)

Mindezekből világos lehet, hogy a mandátum nem a képviselőé, azzal nem rendelkezhet szabadon, s mivel nálunk nincs jogszabályi rendelkezés a frakciót elhagyó képviselő mandátumáról, ezért, ha „emberi gyengesége” miatt ragaszkodik annak megtartásához, ilyen indok alapján őt attól megfosztani nem lehet.

„Nem okos tanácsokat szeretnék osztogatni, inkább csak magamnak rögzítem – mintegy a »jegyzőkönyv számára« – az itt következő néhány megjegyzést”.

Egyre erősebb meggyőződésemmé válik, hogy Európa az állandó, sőt, a mind inkább erősödő szellemi-morális restség állapotában dagonyázik.

Kialakultak bizonyos társadalmi normák, politikai-közéleti elvek akár évezredekkel ezelőtt, s ezek azóta is változatlanok, sőt, ha valaki fölveti az esetleges „fölülvizsgálatuk” kérdését, nyomban rázúdulnak némely „gondolkodók” – azonnal visszautasítva még az „újra gondolás” lehetőségét is.

Pedig ránk férne egy kis „pályakorrekció”!

Morális fejlődésünk téves, hibás pályára csúszott.

Hogy jön ahhoz a vádlott, vagy akár az elítélt is, hogy ocsmány szavakkal illesse, szidja, alázza az ügyében eljáró bírót és az ügyészt? Miért nem védi meg az állam a saját embereit, ebben az esetben akár úgy, hogy ilyenkor nyomban megemelheti a bíró a már kihirdetett büntetést is akár egy-két hónappal, s ha tovább folytatja az elítélt, akkor még többel? – De hiszen mindenki azt mondja, hogy az igazi visszatartó erő az, ha egy bűncselekmény elkövetője biztosan és mielőbb számolhat jogellenes tette szankcionálásával...!

Az idősebb, védekezésre kevésbé, vagy egyáltalán nem képes emberek udvaráról, portájáról a „bátor” és „erős” emberek minden mozdíthatót ellopnak? Ha pedig egy ember végső elkeseredettségében a maga módján úgy védekezik, hogy áramot vezet a kerítésébe, hogy megvédje az általa ültetett és locsolgatott néhány uborkát, és az erre figyelmeztetés ellenére az áram agyoncsapja a talán analfabéta tolvajt, akkor a tulajdonát védőt bünteti a jog? – De hiszen a „tulajdon szentsége” a civilizált jogrendszerek fontos alapelve, ennek megfelelően a tulajdon védelme is kiemelt fontosságú...!

Veri a buta gyerek és a még butább szülő a tanárt? Csak azért, mert bizonyos, elfuserált ideológia az egyén abszolút szabadságát hirdeti, ennek megfelelően a gyerek fejlődését is súlyosan veszélyezteti, ha valamely évezredes szabály betartására akarja valaki rávenni? – De hiszen, ha nincs semmiféle „igazodási támpontja”, vagy „tartása”, amely ebben a korban egyfajta biztonságot adhat számára, az neki is káros; egész későbbi élete üressé, tingli-tangli-jellegűvé válik, és később sem lesz képes elviselni pl. a munkahelyi, a családi és más együttélés rendjét...! Arról most ne is beszéljünk, hogy némely „fifikás” felnőttek gyerekeket küldenek lopni-betörni, hiszen őket még úgysem lehet büntetni! (Kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsa annak a népszavazási kezdeményezésnek, amely arra irányul, hogy vonják meg a támogatást vagy segélyt azoktól a szülőktől, akiknek a nagykorúságot el nem ért gyermeke súlyos bűncselekményt követett el...)

Egyre gyakrabban érkeznek hírek rendőrverésekről!

Az aktuális kormányzatnak meg kellene fontolnia egy kis „diktatúra” alkalmazását!

Nem értek ugyanis egyet a demokrácia mostani, üres és elmebeteg felfogásával, hogy ugyanis mivel az emberi szabadság mindennél nagyobb érték; tilos korlátozni az egyén szabad kibontakozását...

Erre aztán a „nagyokosok” ordítozva hivatkoznak is, pedig elegendő lenne csupán azt tudniuk, amit a franciák már bő kétszázhúsz évvel ezelőtt (1789-ben!) leírtak és a történelem egyik igen fontos dokumentumában ország-világ tudomására hoztak:

(Az ember és polgár jogainak deklarációja. Negyedik cikk.)

Nos, hát, tessék a dolgokat a „helyükre” tenni! Nem a „talio-elvre” (szemet szemért) gondolok, de arra igen, hogy védekezzen végre ez a meggyötört társadalom!

Ha ugyanis az aktuális hatalom nem zárja szigorú fegyházba hosszú időre a rendőrre támadó garázda alakokat, akkor e mulasztásával az én jogaimat, társadalmi „kötődésemet-bizalmamat” is mélyen sérti. – Igen, sérti, annyiban, amennyiben joggal gondolhatok arra, hogy ha a fegyveres rendőrség önmagát sem tudja megvédeni a rá támadó sötét alakoktól, akkor én, az egyszerű állampolgár, hogyan is kérhetnék segítséget a „rend őreitől”, ha bajba kerülök? El kell tehát zavarni őket, nem érdemlik meg az én „adó-forintjaimat”! (Hogy hova vezethetne mégis az ilyen helyzet, arról már esett néhány szó a polgárok önszerveződő-önvédelmi törekvéseit is megemlítő „Csodálkozol a kokainistán…?” című, 2009. május 22-i blogbejegyzésemben.)

Sokan emlékezhetnek még arra az amerikai videóra, amelyen egy rendőr azért lőtte le az általa igazoltatott autóvezetőt, mert az a zsebei felé nyúlt, hogy elővegye igazoványait, ám a rendőr nem tudhatta, hogy nem fegyvert akar-e előkapni. – Igen, tanulja meg mindenki, hogy a rendőrrel nem lehet „játszani”! Nincsenek adataim, de az a gyanúm, hogy ott ritkábban támadják meg a rendőrt (pláne, ha még választják is a sheriffet a település lakói). Arról sem kaptunk gyakran hírt, hogy az Egyesült Királyságban valaki a bobbyk ellen lépett volna föl erőszakosan, pedig nekik nem is volt fegyverük az utcai járőr-szolgálatban. – Jó lenne nálunk is megtanítani mindenkinek, hogy közvetlenül és azonnal az életével játszik, ha rendőrre mer kezet emelni!

Ha bárki (ismétlem: bárki, tehát nem „bizonyos” embercsoport!) konokul szembehelyezkedik az általános európai emberi együttélési normákkal, ne „kicsi” merjen lenni a tisztességes társadalom és az állam, hanem lépjen keményen és határozottan, s tanítsa „móresre” az erőszakos rendbontókat! Roppant ostoba ugyanis az a neoliberális filozófia, amelyik folyamatosan a „kisebbségek” (vagy újabb teminológiával: a nemzetiségek) jogairól papol, de arról nem szól, hogy a „többségnek” is vannak jogai! Miért tartsa tiszteletben a többség a kisebbség jogait, ha a kisebbségek kiröhögik a többség „jogait”?

Egyáltalán nem öröm a számomra, hogy napi példára tudok hivatkozni, de még folyik az a vita, ami a budapesti főpolgármester (Tarlós István) és az alapvető jogok biztosa (valamint az Alkotmánybíróság) között bontakozott ki a hajléktalanok ügyében. Ennek lényege az, hogy a főváros meg akarta tiltani a hajléktalanok „életvitelszerű” jelenlétét a nyilvános helyeken (főképpen pl. az aluljárókban), mert zaklató fellépésük és a helyüket undorítóan szennyező magatartásuk sérti, felháborítja és zavarja a (többségi!) lakók és járókelők jogait. – Tarlós itt éppen azzal érvel, hogy „a többségnek is vannak emberi jogai” ... és ebben teljesen igaza van!

Azt mondják, eddig Kanada volt az az állam, amelyik a világon a legkönnyebben fogadta be területére a bevándorlókat, és mindenféle segélyben, orvosi ellátásban, támogatásban részesítette őket, hiszen szüksége volt a munkaerejükre. – És lám, most, amikor határozottan távolítja el a sok „non grata personát”, senki nem tiltakozik ez ellen az „állami erőszak” ellen. Nehéz is lenne azon „kisebbségek” mellett érvelni, akik tömegesen sértik meg a „többség” jogait, érdekeit!

Hogy az ilyen „diktatúrára” a hazai (és velük együtt az európai) „jogvédők” rettenetes tiltakozó lármával reagálnának? Persze, de ha nem látják, hogy ez az ő érdekükben is történik, akkor „erőszakkal” kell „átsegíteni őket” az innenső oldalra. – El kell mondani nekik, de csak egyszer(!), hogy van olyan „erőszak”, amelynél a nagy „szabadságnak” hátrább kell lépnie. Ilyen kicsi, de hatásos példa erre az autókban a biztonsági öv kötelező használata. Ha valaki nem éri föl ésszel, hogy az öv bekapcsolása az ő érdekét szolgálja, életét védi, akkor nem kell törődni, ha azt kiabálja, hogy ő szabad ember, szabadon rendelkezik az életével is. (Emlékezhetünk, pár évvel ezelőtt valaki még Alkotmánybírósághoz is fordult, annak kimondását kérve, hogy alkotmányellenes a biztonsági öv kötelező használatát, és ezáltal az „egyéni szabadság korlátozását” előíró jogszabály.)

Nem hiszem, hogy senki ne ismerné a kormányzat köreiben azt a latin mondást, hogy „summum ius summa iniuria” (a legteljesebb jog a legteljesebb jogtalanság), amit én még egy saját készítésű „latin mondással” toldok meg (egy szójátékkal, kihasználva, hogy ennek a szónak a latinban kettős, sőt, egymástól eltérő értelme van): „summa libertas – summa libertas”, ami nem a „mindent kétszer mond, kétszer mond” újabb példája, hanem azt jelenti, hogy a legteljesebb szabadság a legnagyobb féktelenség (szabadosság) is egyben.

Ha tehát bármiféle „kisebbség” és az „általános többség” jogai közötti egészséges, normális arány megbomlik, sőt, az előbbi javára egészségtelenül aránytalanná válik, a „kisebbségek diktatúrája” helyett a demokrácia klasszikus követelményeihez jobban igazodó kormányzati rendszert kell „visszaállítani”, s ehhez bizony (még ha ideiglenesen is) egy „rehabilitációs diktatúra” bátrabb alkalmazása szükséges!

S ha már a latinnál tartunk, ide illik egy másik mondás is: „Periculum in mora”, azaz veszélyes a késedelem!

Az előbbi poszt hosszú volt.

Aki nem érti ezt az új, internetes nyelvet, könnyen gondolhatja, hogy már megint valamilyen idétlen jelzőt eszeltek ki a fiatalok, s ahelyett, hogy azt mondanák: jó hosszú, esetleg nagyon hosszú, azt mondják: poszt hosszú...

Ezúttal azonban téved, aki ilyesmire gondol; a poszt ugyanis főnév: bejegyzést, blogbejegyzést jelent.

A cím pedig arra utal, hogy most egy rövid bejegyzés következik - és még valami másra is...

Az autó (a gépjármű) utolsó magánhangzója hosszan ejtendő, ámde az automata (azaz önműködő) második magánhangzója már rövid (még ha olykor hosszúval ejtik is).

Hasonlóképpen a régió (a területi egység, övezet) első magánhangzója hosszú, viszont az ebből képzett jelző, a regionális (övezeti, körzeti) első magánhangzója már rövid, de ugyanilyen „kettősség” jellemzi a lakó és lakos(ság) kifejezéseket is.

Az említett szavak helytelen kiejtése inkább csak elvétve fordul elő, jóval gyakoribb azonban egy angol szópár (nation, national) téves kiejtése, márpedig ezeket főleg intézmények neveinél többször használjuk.

Itt van pl. az ENSZ, rövidebben az Egyesült Nemzetek, angol nyelven United Nations. A nations szó első magánhangzója hosszú (kb. nés’nz), ellenben a nemzeti, azaz a national első magánhangzója rövid, azaz kb. nes’nöl. (Még akkor is, ha Bakos Ferenc: Idegen szavak szótárának – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973 – 571. oldalán a National Gallery ejtéseként „nésnel gelöri” szerepel...)

Igen, ez is az általános kultúra része! Itt hosszú a második magánhangzó, mindaddig, amíg valaki kulturális szintje nem jön szóba, mert akkor, bizony, ez rövid lesz...

Amint ez a poszt is.

Ez a súlyos mondat szerepel – így, szó szerint, idézőjelben – a Népszabadság 2013. január 15-i egyik cikkének végén. Az idézőjel mutatja, hogy ezt a szerző is átvette valahonnan, nyilván más „szövegkörnyezetből”. Ámde ez a mondat önmagában is igen súlyos értékítéletet hordoz.

Hajdanában – még a tanácsrendszer idején, úgy fél évszázada, az 1980-as évek elején – ülést tartott egy nagyváros tanácsa; valamilyen rendelettervezetet tárgyalt. Előadója a Jogi bizottság elnöke volt, akinek szóbeli „kiegészítője” után a tanácselnök megnyitotta a vitát. Sorra jelentkeztek a tanácstagok és ontották a módosító javaslataikat, amelyek, persze, nem csupán az eredeti tervezetet módosították volna, hanem egymásnak is ellentmondottak; szóval, teljes volt a zűrzavar. A tanácselnök minden hozzászólás után nyilatkozott: „ezt is belevesszük a rendeletbe”, „ezzel is módosítjuk a tervezetet” és más hasonlók.

A baj akkor történt, amikor a tanácselnök lezárta a vitát, majd arról akarta szavaztatni a testületet, hogy fogadják el a rendelettervezetet a „módosító javaslatokkal” együtt. (Ugye, emlékszünk: a módosító javaslatok együttesen a totális zűrzavart eredményezték volna?) – Ekkor szót kért a Jogi bizottság elnöke, és azt indítványozta, hogy a tanács vegye le napirendről a tervezetet, így a bizottság a hozzászólások értékelése után módosíthatja az eredeti előterjesztést, s azt hozhatja ismét a tanács elé.

–                        Ez csak a bizottság elnökének fölösleges aggályoskodása! Én mégis fölteszem szavazásra a tervezetet... – bazsalygott kajánkodva a tanácselnök.

–                        Visszavonom a Bizottság által benyújtott tervezetet! – kiáltotta közbe a Bizottság elnöke, s „ezúttal a szavazás elmaradt”. (Idézőjelbe tettem ez utóbbiakat, mert eszembe jutottak Lucifer szavai Madách Imre: Az ember tragédiájának X. színéből: „Ezúttal a nyakazás elmarad”...).

A tanácselnök ez után az irodájába kérette a Jogi bizottság elnökét, és elkezdte kioktatni; elmagyarázni neki, hogy nem tűri el senki beleszólását az ülés vezetésébe, egyébként a tanácstagok komoly, felkészült emberek, vannak közöttük középiskolai tanárok, orvosok stb., nem tesznek hebehurgya javaslatokat és í. t. – Nem tudta (vagy talán pontosabban: nem akarta) megérteni, tudomásul venni, hogy egy jogszabály nem csupán „értelmes javaslatok” összessége, hanem olyan zárt, logikai egység, „szerkezet”, amelybe „kívülről” bárhova belenyúlni roppant kockázatos, mert lehet, hogy valahonnan kihúzva vagy éppen beleírva valamit (pl. egy „nem”, „és”, „vagy” szócskát, esetleg „vesszőcskét”), az egésznek az értelme megváltozik, s a szabályozás egész logikája összedől, vagy éppen értelmetlenné válik. – Ráadásul mindezért a „balhét” a Jogi bizottság elnökének kellett volna elvinnie...

Jogszabályt írni biztosan mindenki tud, ámde „jó” jogszabályt talán mégsem mindenki. Ehhez igen komoly szakmai fölkészültség kell, enélkül belevágni nagy vakmerőséget jelent. Persze, magáról általában azt hiszi mindenki, hogy őrajta nem foghat ki ilyesmi, hiszen ismeri a szavak értelmét, a magyar nyelv törvényeit, s máris hozzáfoghat.

Sajnos, nálunk is sokan gondolt/j/ák így, emiatt lettek aztán jogszabályaink olyanok, amilyenek, és emiatt kellett néhány éve kötelezően bevezetni a jogi-igazgatási felsőoktatásban a „jogalkotástant”, ahol a hallgatók megismerkedhetnek a jogszabály-szerkesztés alapjaival, persze, főképpen a technikai elemekkel, mert a „tartalmi bolondságok” elkerüléséhez ennél több kell. Pl. nagyobb figyelem, hogy ne írjanak olyan jogszabályokat, mint amilyeneket hosszú ideje kuncogva emlegetnek az emberek. Íme, két példa ezekre:

Hasonlóan „szellemes” az amerikai Kansas állam egyik régi törvénye, amelyik a közlekedés rendjét szabályozta, ekképpen:

Persze, nálunk ilyeneket nemigen írnak, de azért ne gondoljuk, hogy itt minden fenékig tejfel! Akadnak jogalkotási hibák, tartalmi téren is (éppen ilyen szabályozási „gyöngyszem” szerepelt egy 2010. december 25-i, Nesze neked, közlekedés-biztonság! c. itteni blog-bejegyzésben is), de most inkább csak egy formai „szépséghibát” említek, amelyről az [origo] így írt 2011. december 30-án:

Kínos, kínos, de erre mit lehet mondani?

„Sic transit gloria mundi”, így múlik el a világ dicsősége! Ide vezet a társadalom kulturális színvonalának ijesztő zuhanása. Ha átírják a klasszikus irodalmi műveket, hogy a fiatalok egyáltalán megértsék, és brutálisan meg is kurtítják, mert az eredeti hosszúságúhoz az ifjak már hozzá sem kezdenek, a klasszikus művek helyett azok „zanzáit” olvassák/hallgatják/nézik; „tudásuk” nagy részét ma már az internetről szerzik. Ez még nem is lenne baj, ha biztos alapokra építhetnének.

A kulturális színvonal ijesztő zuhanását említettem az imént. Igazságtalanok lennénk azonban, ha azt állítanánk, hogy régebben mindenki zseni volt. Hajdanában egy egyetemi szóbeli fölvételin aktuális világpolitikai kérdések kerültek szóba. A jelöltnek jól érzékelhetően fogalma sem volt az érintett államok földrajzi elhelyezkedéséről, mindent eltévesztett. Kisvártatva megszólalt a felvételi bizottság nagy tekintélyű (akadémikus!) elnöke: „Úgy látom, Maga is a János vitézből tanulta a földrajzot, hogy ugyanis »Franciaország és India határos« ...”

Visszatérve a római számok nem-ismerésére: úgy látszik, ideje lenne ezeket is arab számokkal fölváltani a törvények jelölésénél (nem akarok „jósolni”, de fogadni mernék, hogy nem túl sokára ez is bekövetkezik...), mert az már korában is okozott kínos helyzetet.

Mégpedig akkor, amikor az Országgyűlés egyik ünnepi, plenáris ülésén egy igen magas állami tisztséget viselő ember a választási eljárásról szóló 1997. évi C. [tehát századik!] törvényt 1997. évi „Cé” törvénynek olvasta...

Ja, és – mielőtt elfelejteném – a kép teljességéhez hozzátartozik még, hogy az e bejegyzés elején emlegetett tanácselnök nem tudta elviselni, hogy a Jogi bizottság elnöke ellene mert szegülni, ezért minden helyzetben és minden időben igyekezett „keresztbe tenni” neki, úgy, hogy attól kezdve folyamatosan akadályozta a bizottság munkáját. Ebből értett annak elnöke, s pár hónap múlva lemondott a bizottság vezetéséről s egyidejűleg bizottsági tagságáról is...

A „nyakazás” tehát csak „azúttal” maradt el...

A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény szerint

 A kissé talán hosszúra nyúlt törvény-idézetből főképpen a megvastagított (félkövér, fett) szavak fontosak most a számunkra.

Elsőként az érdemel figyelmet, hogy a „szabálysértés a törvény által büntetni rendelt tevékenység vagy mulasztás”, amiért tehát „büntetések” alkalmazhatók.

Ez a megfogalmazás azért is „furcsa” lehet, mert hajdanán – na, jó, szelídítsük egy kicsit: bő négy évtizeddel ezelőtt! – az egyetemen azt tanították nekünk, hogy a bűncselekmény és a szabálysértés között az (is) a különbség, hogy a szabálysértés a bűncselekménynél kisebb fokban veszélyes a társadalomra, valamint (éppen emiatt) az elkövetőt nem büntetéssel, hanem (csak) bírsággal sújtják. (Ezúttal most tekintsünk el ama bizonyos „trichotomiától”, azaz a „bűntett–vétség–kihágás” illetve szabálysértés problémakörétől, mert ez már meghaladná egy blogbejegyzés terjedelmét...!)

Ennek az volt a kristálytiszta logikája, hogy a „büntető hatalom” kizárólag az államot illeti, amely ezt a hatalmat az erre speciálisan kiképzett (azaz jogvégzett, szakvizsgázott, esküt tett stb.) szakemberekre, nevezetesen bírókra bízta, akik a történtek (mondjuk úgy: a megállapított tényállás) alapján képesek pontos jogi minősítésre, a súlyosító és enyhítő körülmények mérlegelésére és a lehetséges szankciók kiszabására is. – Egyszerűbben megfogalmazva: a büntetés állami monopólium volt.

Ehhez képest a szabálysértés kisebb mértékben veszélyes a társadalomra, emiatt enyhébb szankciókkal sújtható (emlékeztetőül: nem büntetéssel, hanem „csak” bírsággal), aminek megállapításához nem feltétlenül kellett komplett speciálisan képzett bírói–ügyészi apparátus, megfelelt az állami rendőri és az „állami” (nem önkormányzati!) tanácsi apparátus is.

Ma meg már mindenki büntethet! Tessék visszalapozni a listára: a közterület-felügyelő, a halászati őr, a mezőőr, az erdő- és természetvédelmi szolgálat stb. (Nem akarok általánosítani, de engemet helyszíni bírsággal sújtott egy közterület-felügyelő, aki nem tudta a lakcímem utca-nevét hibátlanul leírni, pedig sokáig leste a ház falán lévő táblát, sőt, a lakcímkártyát is odaadtam szegénynek... Ez egyáltalán nem vicc, őrzöm az általa – hibásan kiállított – cédulát!) – Ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy ő majd jogilag is pontosan tudja minősíteni, amit lát, tudja értékelni a súlyosító és enyhítő körülményeket stb., márpedig ő gyakorolja fölöttünk a „büntető hatalmat”? Te jó ég, hová jutottunk?

Ez bizony, nagy szégyen, nem csupán ránk nézve, hanem a gyakran emlegetett „jogállamiságunkra” is!

Legyen mindenütt jelen a halőr, a mezőőr, az erdőőr (helyesebben: erdővédelmi szolgálat tagja; de sajnos, már majdnem úgy folytattam, hogy operatőr, toronyőr – bocsánat!), közterület-felügyelő; legyen joga, nézelődni, a területet figyelni (ezért esetleg ide sorolható még a voyeur [ejtsd: voajőr = kukkoló]), igazoltatni, sőt az adatok birtokában bárkit szabálysértés miatt följelenteni is, de „büntetést” ők ne szabhassanak ki! – Nem szeretnék „nagyzolni”, de a „büntetés tana” a jogtudományban is jól elkülöníthető terület, ne adja azt oda az állam olyanoknak, akiket ennek gyakorlására senki sem készített föl! Mindenki hallott már olyasmiről, hogy valamely téren félművelt emberek a legrosszabbak, mert tudásuk, fölkészültségük tátongó hiányát sokszor erőszakos fellépéssel, nagy adag pökhendiséggel, „hatalmuk” teljes tudatával és fegyverzetével igyekeznek leplezni.

Tudom, persze, hogy az utóbb említett „szabálysértési hatóságok” föl vannak jogosítva büntetésre, számukra a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény előírja, hogy „jóhiszeműség és a tisztesség elvének megfelelően kell eljárni, továbbá kölcsönösen együtt kell működni és nem lehet olyan magatartást tanúsítani, amely a másik fél jogát, jogos érdekét sérti”, valamint, hogy „tilos a rendeltetésellenes joggyakorlás”, de az is szerepel még, hogy „a jó közigazgatásba vetett társadalmi bizalom fenntartásának szem előtt tartásával kell eljárni.”

Nos, a leírtak alapján egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy fenntartható ezek után az én „jó közigazgatásba vetett »társadalmi bizalmam«”...

1. Bizonyára mindenki ismeri a Bibliából „teve és a tű foka” problémáját.

Máté Evangéliuma (19,24) szerint Jézus így szólt:

 Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.

 Ugyanez a szöveg található Márk 10,25-ben és Lukács 18,25-ben is.

Tevének a tű fokán átmenni? – ez alighanem teljesen értelmetlen, még talán „átvitt értelemben” is... – Kellene valami értelmes magyarázat!

Közismert, amit Ráth-Végh István (1870–1959) is megemlít Az emberi butaság c. könyvében (az 539. oldalon):

 A „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán…” szólás úgy jött létre, hogy a fordítók ferdítették el Máté evangéliumának illető helyét és összekeverték a két görög szót: „kamelos” = teve és „kamilos” = hajókötél.

 Erre erősít rá az arámi nyelvre hivatkozva a leiterjakab.blog.hu 2010.09.30-i, „Ma pedig ünnepelünk” c. bejegyzésében „sTormy”:

 A híres sor [...] esetleg félrefordítás eredménye, ahol az arámi gamta ('erős kötél') szót a gamla ('teve') szóval keverték össze.

 De még ez sem minden!

Egy lehetséges megoldásra a Korán olvastán derül fény. Míg a keresztények azon vitatkoznak, hogy a tevének, vagy a kötélnek kell átbújnia a tű fokán a gazdagok mennybemeneteléhez, a Korán rávilágít arra, hogy mindegy kötél, vagy teve.

abdulrahman 2009. április 2-i, Mi megy át a tű fokán? c. bejegyzése Az arab nyelv blogján

 Mindenesetre ezekből világos, hogy a polemizálás a „teve” és a „hajókötél” szavak összekeveréséből, vagy tévesnek tartott fordításából ered.

Ez önmagában nem érdemelt volna említést, de nemrég rábukkantam egy olyan érdemi, tartalmi magyarázatra is, ami szerfölött figyelemre méltó:

 A tű foka. Sokan tették már fel a kérdést: mit is jelent ez? Némelyek úgy gondolják, hogy konkrétan azt a tűt jelenti, amivel varr az ember, illetve annak a fokát, vagyis lyukát, melyen a cérnát áthúzzák. Mások úgy vélik, a „tű foka” egy szoros, szűk kiskapu volt Jeruzsálemben, melyet a nagy városkapuk bezárásakor használtak, és keskeny volta miatt kapta ezt az elnevezést, ugyanis az ember csak meghajolva, a teve pedig teher nélkül tudott átmenni rajta. E feltételezések azonban nem adnak mégsem egyértelmű választ, mi is az a tű foka? Szimbólum vagy valóság? Esetleg egy szófordulat? És miért pont a tevének kell átmenni ezen?

Orbán Eszter: A gazdag ifjú és a tű foka c., 2011.03.29-i írása a 2005-2011 SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő ZSIDÓ KÖZÖSSÉG JHVH NISSZI Szolgálat honlapján

2. Ha valaki eddig elolvasta ezt a bejegyzést, „megérdemli”, hogy eláruljam neki: mindez csupán „ürügy” volt arra, hogy előhozakodjak egy másik, talán kevéssé ismert „ferdítéssel”. (A jegyzeteim között akadtam rá, de hogy honnan származik, azt – sajnos – nem találtam.)

 És monda: Esküdjél meg nékem! és megesküvék néki. És leborula Izráel az ágy fejére.

Károli-Biblia, Mózes I. (Teremtés) 47,31

 Majd így szólt fiához: Esküdj meg nekem! És megesküdött neki. Ekkor Izráel leborult az ágy fejénél.

„revideált” Károli-Biblia, Mózes I. (Teremtés) 47,31

Katolikus Biblia, Ter 47,31

 Hogyan? ... ágy fejére? ... ágy fejénél? ...ágy feje irányában?

Hogy „stílusos” legyek: „bizony, mondom néktek”, lehet, hogy egyik sem, mert van, aki azt állítja, hogy ez is téves fordítás, azaz valódi „ferdítés”.

A görög fordítás szerint ez „helyesen”: „botja fejére hajolt”, ugyanis itt is félre-olvasásról van/lehet szó, mégpedig úgy, hogy a matte=bot helyett a mitta=ágy szót olvasták...

Aki azt hiszi, hogy az „ejnye”-pótlék az idősebbeknek kijáró méltatlankodó dorgálás, amiért még mindig élnek, az téved! Egészen másról van szó.

Hogy mégis, miről?

Olvasom a NOL mai (január 9-i) internetes tudósítását:

Nekimegy a DK a nyugdíjas kormánytagoknak

 Ejnye – hümmögtem magamban – miért kell a jelentéktelen, tagság nélküli „ellenzék” minden erőltetett „nyöszörgésére” azonnal valamelyik miniszternek válaszolnia?

Nyilvánvaló, hogy a súlytalan aktivisták igyekeznek minden helyzetben és esetben hangosan és „ütősen” fölhívni magukra a közvélemény figyelmét; ráugranak minden kormányzati intézkedésre és habzsolva próbálják szétcincálni, olykor szánalmas morgások közben. – Ne legyen félreértés! Az ellenzéknek mindenütt a világon ez a sorsa, mindenütt így viselkedik; probléma mindössze akkor van, ha ezt nem elég kulturáltan teszi.

Én a belügyminiszter helyében azt válaszoltam volna az ilyen morgásra, hogy sajnos, nekünk, minisztereknek a továbbfoglalkoztatásunk nem kérdőjelezhető meg, ugyanis (hasonlóan más, rendes „iparos” foglalkozásokhoz) a mi „szakmánkban is utánpótlás-gondok” vannak… egyetlen olyan „felzárkóztató iskola”, vagy tanfolyam sincs, ahol minisztereket képeznek...

Megjegyzem, hogy ezt a „követelést” nem tartom túl színvonalas ötletnek.

Aki ezt kiagyalta, annak nyilvánvalóan fogalma sincs az ún. „participációs jogokról”! Ennek ugyanis két értelme van: az egyik, az ismertebb, a közéletben történő részvétel joga (választójog, peticiós jog, népszavazásban részvétel joga stb.), a másik, a kevésbé ismert lényege az, hogy bizonyos „magasabb” állami-közéleti-hivatali tisztséget betöltőket az átlagpolgárhoz képest többlet-jogok/juttatások illetnek meg. Hogy ez világos legyen, említek példákat is.

Bizonyára – jogosan – elmeháborodottnak néznének, ha azt követelném, hogy nekem is álljon rendelkezésre egy olyan biztonságos katonai repülőgép, mint az amerikai elnöknek, mert el akarok menni valahová... Én is kérek egy olyan komoly személygépkocsit, sofőrrel, mint amilyen a brit miniszterelnököt várja a Downing Street 10. előtt... – Szinte hallom a választ: „Quod licet Iovi, non licet bovi”, amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek, s még csak meg sem sértődhetnék!

A köztársasági elnöknek, az Alkotmánybíróság elnökének, a miniszterelnöknek, a minisztereknek stb. nem azért „jár” sofőr a szolgálati kocsijukhoz, mert nem tudnak autót vezetni, hanem azért, mert míg utaznak valahová, addig is készülnek a következő tennivalójukra, s nem lehet, hogy közben sorra sértsék meg a közlekedési szabályokat, vagy halomra gázolják a járdán bámészkodó, szájtáti polgárokat... Ha az államfő vagy a kormányfő nem a „szolgálati különgépén”, hanem menetrendszerű járaton utazik valahová, az gesztus a részéről, bár ennek a biztonsági emberek nemigen örülnek stb.

Másrészt a jog területén már régóta ismert az a szabály, hogy a „hatóságok” nem foglalkoznak az ún. „notórius feljelentők” beadványaival. Hogyan is gondolja valamely „fontoskodó”, hogy száz–kétszáz kérdésből álló listát küld a miniszternek, de lehetőleg olyankor, amikor több napos ünnepi munkaszünet is beleesik az egyébként feszes határidőbe? – Az ilyen nyilvánvaló „szívatás” esetén a beadványt szánakozó mosoly kíséretében irattárba, „ad acta” kell(ene) tenni!

(Sajnos, hasonló a gondom a diákok – de ha egyetemi „diákok”, akkor, bizony hallgatók! – mostani mozgalmaival is. A vizsgaidőszak miatt amúgy is izgalomban lévő egy-egy évfolyam, de az is lehet, hogy csak két-három kisebb csoport „beidézi” a miniszterelnököt, az emberi erőforrások miniszterét, az oktatásért felelős államtitkárt, de már előzetesen megfenyegetik őket, hogy ha nem teljesítik követeléseiket, utcára vonulnak...? Nem biztos, hogy tudjuk, kik ezek az emberek, de félő, hogy ők együtt soha nem alkottak semmiféle „szervezetet”, de most úgyis „trendi” egy kicsit handabandázni, hát, nosza, a normális fiatalok úgyis mindig szerettek bulizni... Csakhogy ez már „karambuli” – könnyen karambolhoz vezethet!)

Nem akarok most sem tanácsot adni senkinek, ám én is leírom az ötletemet.

Mivel a miniszteri „szakmában” – szervezett tanfolyamok híján – utánpótlás-gondok lehetnek, ki kell mondani, hogy nyugdíjas ember is betöltheti ezt a tisztséget. Ámde a nyugdíját meg kell vonni, mert – mint az előbbiekben utaltunk rá – bár szerzett jog, mégis ... szóval, meg kell vonni, na ...!

Itt viszont még mélyen aggasztó morális hiányosságai vannak a megvonást akaróknak! Nem gondolják-e, hogy a „milliós” miniszteri fizetés mellett a 150ezres nyugdíj nem pénz, inkább morális elismerése annak, hogy valaki évtizedekig dolgozott, s fizette a járulékot? (A vakok és gyengénlátók, a siketek és süketek kedvéért ismétlem meg, hogy a 150ezret csak a millió mellett minősítettem „nem pénz”-nek, nem pedig „úgy általában”!!!)

Itt jön az én ötletem!

Vonják el minisztertől a nyugdíját, és ezzel egyidejűleg állapítsanak meg számára az illetménye mellé „ejnye-pótlékot”, ami megegyezik a nyugdíja összegével!

Az elnevezés pedig nem az idősebbeknek járó méltatlankodó dorgálás, amiért még mindig élnek, hanem épp ellenkezőleg: a fiatalabbak hálás főhajtásának manifesztálódása, ugyanis azt jelenti, hogy „elismerő járadék nyugdíjas embereknek”.

Ejnye, de jó ötlet ez egy nyugdíjastól, nemde!?

Vége az egyetemi szénszünetnek, vizsgadolgozatot írnak az egyetemisták.

Az oktató szétültette őket, fölhívta a figyelmüket, hogy ha puskázást vesz észre, azonnal kizárja az illetőt a további részvételből, egyidejűleg elégtelent ad az elkövetőnek.

Aki már hosszabb ideje igyekszik elejét venni a hallgatók trükkjeinek, bizony, könnyebben felfigyel a legkisebb rezdülésre is.

A viszonylag nagy előadóterem közepe táján csinos kollegina ül. Ő már a kezdetekkor sem hajol az asztal fölé, akkor sem, amikor a többiek még nagy sebességgel sietnek papírra vetni az esetleg csekély mennyiségű ismeret-anyagot is, nehogy közben – az idő múlásával – azt a kicsit is elfelejtsék...

A hölgy mindkét könyöke a padon pihen. Bal keze kinyújtott tenyerével időnként az állát simogatja, mintegy jelezve, hogy mélyen gondolkodik a helyes válaszon, kb. úgy, mint ahogyan a férfiak szokták ujjaik begyével végigsöpörni állukat, azt tudakolva, hogy eljött-e már az ideje az újabb borotválkozásnak..., de hiszen ezt egy szép, fiatal nő csak nem ezért teszi (?)... – A jobb kezével pedig állandóan a szép, „aranynak látszó” nyakláncát birizgálja, időnként pedig megfogja a rajta fityegő, szív alakú medaliont, azt forgatja, időnként az állához, az ajkához érinti, mintha azzal simogatná magát, vagy éppen a szívecskét.

Az oktató nyugodt lehet: ez nem az a helyzet, amelyben a meg nem engedett eszközök használata elképzelhető. A vizsga jellege nem olyan, hogy a hallgató pl. a tenyerébe ír néhány matematikai-fizikai képletet, s az elegendő bármely feladat megoldásához. – Itt a kérdésekre rövidebb-hosszabb „esszéket” kell írni, s ez nem fejezhető ki semmiféle képlettel.

A hölgy a jobb kezében lévő szívecskét már a szeme fölé emelte, mintha a szemöldökét akarná simogatni, bal kezével eközben még mindig az állát vakargatta.

A helyzet mindenesetre érdekes, az oktatóban kíváncsiságot ébreszt; titokban elkezdi figyelni, sőt, „hosszú, méla lesben” várni a fejleményeket. Tudja, hogy az idő neki dolgozik, a dolgozatírás korlátozott ideje előbb-utóbb kiugrasztja a nyulat a bokorból...

„S ím a várt szerencse megjelent: Ah, de nem vad...” – folytathatnám Vörösmarty Szép Ilonka c. versének sorait.

Amikor az oktató a kollegina számára váratlanul odapillantott, a következő kép tárult eléje:

A hölgy a nyakláncán függő szívecskét a jobb szeme elé tartotta, mint valami lupét, kézi nagyítót, s mereven nézte vele a kinyújtott bal tenyerét, mint ahogyan a bőrgyógyász vizsgálná a nagyítójával a páciens tenyerén lévő elváltozást, hogy megállapíthassa a diagnózist.

Az oktató odalépett a csinos kolleginához, s azonnal megkérte a kezét... – azazhogy, kissé pontosabban: megkérte, hogy a bal kezét, a tenyerét mutassa meg.

Nos, az imént helyesbítettem a „megkérte a kezét” szövegrészt, pedig az oktató később mégis elvette... ha nem is csinos hölgyet, hanem mindössze annak „puskáját”. – Az illető ugyanis olvashatatlanul apró betűkkel írta egy papírra a vizsgaanyagot, majd a lapocskát harmonikaszerűen összehajtogatta, és mindezt gyűrűivel fogatta a tenyerébe, ennélfogva az nagyítóval (azaz a nyakláncán lévő kis fityegővel) olvashatóvá vált, ám a nyitott kézfejet fordítva a „teremfelügyelő” felé, még a leghalványabb gyanúját is eloszlathatta a puskázásnak.

Az oktató természetesen azonnal megszerezte a hölgy puskáját, ámde a szívecskéjét – nos, azt nem is akarta megszerezni...

Ülök a konyhában, kora reggel, fél kilenckor.

Lehet, hogy ez valakinek már kora délelőtt, de én soha nem szerettem hajnalban kelni. A „hajnali” időpont ellenére a hangulatom nem rossz: gőzölög-illatozik előttem a friss tea és kávé, finom a reggeli, szól mögöttem a „háttér-rádió”.

Bizonyára sokan ismerik ezt az érzést: a rádió hírei eljutnak ugyan a tudatáig, érti is minden szavát, ám nemigen figyel azok tényleges értelmére, szinte vissza-visszapattannak a szavak a tudata pereméről. Semleges érzésekkel hallgatja a híreket, csak akkor kapja föl a fejét, ha valami furcsát hall. (Olyasmi lehet ez, mint amikor a gyerekek „szőnek”, más kifejezés szerint „kacsáznak” a vízparton, azaz minél laposabb kavics-darabot vízszintesen, a víz szintjéhez közel úgy dobnak el erőteljesen, hogy az minél többször pattanjon vissza a vízről, mígnem alámerül.)

... s én fölkaptam a fejemet!

„... a levegő szennyezettsége a tájékoztatási küszöb alatt van” – fúródott a fülembe a rádió hangja.

Nem akadt ugyan torkomon a falat, de elbizonytalanodtam: mi a fene lehet az a ’tájékoztatási küszöb’, amit nem ért el a levegő szennyezettsége?

Első kósza ötletem az volt, hogy ez egy speciális érték (magasság, töménység, vagy valami ilyesmi) lehet, ami alatt nem kell tájékoztatni valakit valamiről, csak ha azt eléri vagy meghaladja.

Azonnal rájöttem, hogy botorság volt ilyesmire gondolnom! – A mostani hír a levegő szennyezettségéről tájékoztatott, tehát az nyilván meghaladta, fölötte volt a „tájékoztatási küszöbnek”. Ez viszont lehetetlen, mert azt is mondta, hogy „alatta van” a tájékoztatási küszöbnek!

Eddig jutottam, mikor ismét a éreztem a kávé finom illatát, s folytattam a reggelizést.

Azt tartja a mondás, hogy amilyen az Újév, olyan lesz az új év is. Az Újév elmúlt, ma már január másodika van. Alaposan remélhetem tehát, hogy ez az új év (2013) nem hoz több ilyen „botlást” a „tájékoztatási küszöbben”...

Ebben a címben nincs helyesírási hiba! Nem arról a helyiségről (pláne, nem helységről!) szól, ahová a sportolni-mozogni vágyó fiatalok járnak fizikai erőnlétük fenntartása vagy javítása érdekében, hanem a hajdani katonaságról, ahol „kondi terem” – pontosabban: termett – mindenütt, minden percben.

Fiatalok és egészségesek voltunk, alkalmasak a katonai szolgálatra, azaz arra, hogy nehéz fizikai és pszichikai megpróbáltatásokat éljünk át.

Mert, bizony, mindkét fajta nehézséget le kellett küzdenünk naponta, amikor „hajnali” hat órakor az ügyeletes parancsnok vérfagyasztó „ébresztő, föl!” üvöltéssel ugrasztotta ki vaságyaikból az előző napi fáradalmakat kipihenni vágyó katonákat. Ezt sem ásítós nyújtózkodás és álomittas, félvaksi cammogás követte a fürdőszobába, hanem nadrág- és csizmafelkapkodás után mínusz 5 fokig félmeztelenül (ettől erősebb fagyban egyetlen szál atlétatrikóban) körbe kellett futni a futballpálya nagyságú alakulóteret, utána mindenféle mutatványokat végezni álmosan, morcosan, éhesen...

A kiképzés során dobáltunk kislabdát és fa-kézigránátot, átugráltunk kerítésen és kőfalon, másztunk kötelet, átkúsztunk a földtől 50–60 cm-nyire kifeszített drótháló („kúszófolyosó”) alatt, szenvedtünk a gázálarcban futáskor stb. – Érthető, hogy ezek után már nem vágytunk konditerembe, energiáinkat otthagytuk a különböző gyakorlótereken…

Az is érthető, hogy ezek után mindent fölfaltunk, ami elénk került, pontosabban: amit adtak. Nem válogatott senki, mert erre nem volt lehetősége! Ha valamire fintorgott volna is, senki nem kínálgatta-kérdezte kedveskedve, hogy mit is szeretnél helyette. (Hallom, hogy némely tizen-huszonéves felnőtt emberek turkálnak-válogatnak az ételben, őrületbe kergetve szüleiket, mert ha nekik nem tetszőt főznek, vagy nem forrón tálalják a rántott húst, azonnal pizzát rendelnek, de ennek árát sem mindig ők fizetik…)

Ne feledjük: ezeket a gyötrelmeket együtt (a raj, a szakasz, a század) éltük át (vagy túl!), s így már nem is tűnt annyira elviselhetetlennek és unalmasnak, mintha egyedül kínlódtunk volna önmagunk fárasztásával egy izzadságszagú edzőteremben. – Ha valamely kemény gyakorlat után összevillant tekintetünk, együtt voltunk büszkék magunkra és egymásra, hogy ezt is kibírtuk. Az ilyen közös élmények vezettek arra, hogy még most is (lassan fél évszázaddal a közös katonáskodás után) mi, az egykori raj tagjai évenként találkozunk, örülünk egymásnak, s büszkélkedünk unokáinkkal.

Önfegyelmet is tanultunk. – Pár évvel ezelőtt kétszer is meghívtak „vendégvadásznak” a zempléni hegyekbe. Azért „mertek” meghívni, mert voltam katona, tudták rólam, hogy tudom, hogyan kell bánni az élesre töltött fegyverrel; nem forgolódom vele, még „játékból” sem fogom rá senkire az üreset sem stb.

Sűrű, sötét éjjel ültünk a magaslesen, vaddisznóra várva, amikor lentről valami mocorgás hallatszott. Az engem kísérő vadász belenézett a fegyver éjjellátó készülékébe, majd azt suttogta: „ott van”, s átadta az élesre töltött vadászpuskát. – Én azonnal „célra tartottam” … volna, de nem láttam a vadat, csak a fák szürke-fekete sziluettjei rajzolódtak ki a távcsőben. „Üvölt a csönd fülembe”, ahogy Radnóti oly szépen írta, s úgy emlékszem, azt üvöltötte, hogy „lőj!, tűz!”, de a fegyverem néma maradt… Azóta is, ha időnként eszembe jut, mindig átélem: határtalan vágy fogott el, hogy meghúzzam a ravaszt (persze, tudom: az elsütőbillentyűt), s meghalljam, mekkorát is durran bele a sötét csendbe a puska. S akkor bevillant, hogy én katona-koromban már lőttem fegyverrel: géppisztollyal, sőt RPG-2 kézi páncéltörővel (bazooka) is, amellyel fekvő testhelyzetben kellett tüzelni, kinyitva a szánkat, mert közvetlenül az ember füle mellett robbanó töltet akkora légnyomást idéz elő, hogy ellenkező esetben bereped a dobhártya. – Miért is akartam volna én nagyot durrantani a csendes erdőben? Az önfegyelmet pedig arra is értem, hogy nem szórtunk szét direkt semmit, nem akartunk „lezsernek” látszani, mert tudtuk, hogy úgyis nekünk kell rendet tenni mindenütt...

Bár minden parancsnoknak egyformán engedelmeskedni kellett, de megtanultunk az emberek között „értékük” szerint különbséget tenni. A századunkba tartozó első szakasz parancsnoka B. B. hadnagy, a másodiké O. L. hadnagy lett.

B. B. öltözéke mindig kifogástalan volt, csizmája tükörfényesen ragyogott; látszott rajta, hogy ezekre különös gondot fordít. – Pedantériájáért tisztelnünk kellett volna, mi azonban lenézően inkább piti, piperkőc ficsúrnak tekintettük, ugyanis amikor ő vezényelte a szakaszt, parancsait gőgös, valami sziszegő pattogással adta, s úgy éreztük, akkor is letol bennünket, amikor erre nem lett volna oka. – „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” – gondolta egységesen a szakasz, s később bőven adtunk okot az elégedetlenkedésére.

O. L. hadnagy épp az ellentéte volt! Betartotta a „szabályzatot”, de amúgy nem sokat adott a külsejére. Kissé rekedtes hangján inkább elnyújtva, semmint pattogósan vezényelt; valami tetszetős, lezser vagányság áradt belőle. Ennek ellenére ő is csak parancsokat osztogatott, amiket végre kellett hajtani, és ezt sem akartuk „túlteljesíteni”…

Egyszer azonban morálisan „legyőzött” bennünket. Egy hosszabb menetgyakorlat után (ő mindig előttünk gyalogolt) „futás, indulj!”-t vezényelt a századunknak. Az elcsigázott katonák el is kezdtek futást imitálni, de nem nagyon haladhattunk előre, mert a hadnagy megállított. – Lehet, hogy nem értették a parancsot? – érdeklődött szelíd hangon, majd elkiáltotta magát: „Utánam, a hétszentségit!” – Lekapta tányérsapkáját, sarkon fordult és őrült futásba kezdett előttünk. Mi meg loholtunk utána. Egy idő után megállt, mi meg „felzárkóztunk”. Igaz, nála csak egy pisztoly volt, mi meg teljes menetfelszerelésben… A derékszíjunkon fityegő tölténytáska és gyalogsági ásó a combunkat verve akadályozta futásunkat, a géppisztoly sem könnyítette haladásunkat, mégis óriási „tiszteletet” vívott ki azzal, hogy nem csak „előre” hajszolt bennünket, hanem az „utánam” vezényszót is volt ereje kiadni. – Talán mondanom sem kell: ettől kezdve őt tekintettük „a” parancsnoknak, pedig formálisan B. B. hadnagy volt hozzánk beosztva…

Nem folytatom tovább, mert még az a hamis látszat keletkezhetne, hogy én nagyon megszerettem a katonáskodást. Ez, persze, egyáltalán nincs így, de megtapasztaltam: a nagyon sok rossz mellett nagyon sok előnyös hatása is volt a fiatalokra.

Bizony, mi is álltunk huzamos ideig a tűző napon, de nem hullottunk ki egymás után a sorból aléltan; bizony feküdtünk a hóban a Berettyó partján és közben a távoli jegenyefák távolságát kellett „megmérni”, de megolvadt alattunk a hó és máig érzek lábujjaimban enyhe fagyási zsibbadásokat, amit akkor talán nem is vettem észre...

Bizony, manapság is ráférne az ifjakra egy kis ösztökélés, hogy kevesebbet válogassanak az étkezőasztalnál, hogy legyenek közös élményeik másokkal a nehézségek közepette, hogy legyen alkalmuk szoros barátságot kötni számukra korábban ismeretlen kortársaikkal, tanuljanak (ön)fegyelmet stb.

Talán még átmenetileg a munkanélküliségüket is enyhíthetné, ha ez alatt „hasznos elfoglaltságot” találnának nekik, vagy netán még valamely szakma alapfogásait is megismerhetnék...

„Bezzeg, az én időmben” – pl. ami a középiskolás kort illeti, bizony, fél évszázada(!) – nagyobb rend uralkodott az egész világon.

Az emberek „emberi” módon viselkedtek: jobban becsülték a másikat, udvariasabbak voltak egymással. A buta gyerekek és még butább szüleik nem verték a tanárokat, a fiatalok előzékeny(ebb)ek voltak az idősebbekkel, a férfiak a nőkkel stb. – Mára, sajnos, mindezek úgyszólván az ellenkezőjükre fordultak!

Az állatok „állati” módon viselkedtek. A medvék egész évben az erdőben csörtettek-kószáltak és keresték az ennivalót; a házőrző kutyák pedig annak rendje-módja szerint megharapták azt, aki megpróbált csak úgy bemenni az általuk uralt területre. – Mára ezek is megváltoztak. A medvék bejárnak a falvakba-városokba élelemért, hiszen a kukák mindig ugyanott találhatók, és nagyon sok (még emberek számára is megfelelő) ennivaló található bennük. – És a kutyák? Nos, az egyik ismerősöm nem azt a szokásos szöveget írta ki a kapujára, hogy „Vigyázz, a kutya harap!”, hanem ennek kissé módosított változatát: „Vigyázz, a kutya veszélyes!”. Ennek pedig az az oka, hogy ha a gyanútlan behatoló nem vigyáz eléggé, akkor a kutya a határtalan szeretetével összevissza nyalogatja, sőt, öröm-ugrabugrájával még a lábáról is ledöntheti...

A növények, gyümölcsök is jellegüknek megfelelően „viselkedtek”. A szőlő (és gyakran az alma vagy a meggy is) bor alapanyagául szolgált, a barackból, szilvából pálinkát vagy lekvárt lehetett főzni. – Mára – azt mondják, a borhoz nem kell szőlő, elég egy kis szalma és pár kiló műtrágya, úgyszintén fölösleges a gyümölcs gyűjtésével és erjesztésével pepecselni, jó „pálinka” készíthető tiszta szeszből és néhány fiola aromából is...

De hogy a periódusos rendszer élettelen elemei is megváltoztak suttyomban, azt nem hittem volna!

Az, hogy maga a rendszer változott, rendben van. Azóta, hogy Dmitrij Ivanovics Mengyelejev (1834–1907) orosz kémikus 1869-ben megalkotta a kémiai elemek periódusos rendszerét, több, általa akkor még nem ismert elemet fedeztek föl és egészítették ki velük a táblázatot, nyilvánvaló, ezen senki sem csodálkozhat.

Meglepetésemet egy minapi hír okozta:

2012.12.20. 20:45 | Borsonline/MTI

 Azon akadtam fönn, hogy az embereken, állatokon, növényeken kívül már a periódusios rendszer kémiai elemei sem a „régiek”.

Mi még hajdanán, a középiskolában úgy tanultuk kémiából, hogy minden elemnek megvan a maga pontos, állandó jellemzője, mint pl. vegyjele, atomsúlya, sűrűsége stb., még akkor is, ha mára már pl. némelyikről fogalmam sincs, mit is jelenthet.

Ugyanilyen jellemző az olvadás-, illetve a fagyáspont is, amelyekről a Wikipedia ezt írja: 

Mi még hajdanán, a középiskolában úgy tanultuk, hogy a higany fagyáspontja kb. –38-39 °C, tehát a higany –38-39 fokon megfagy, azaz ennél alacsonyabb hőmérséklet mérésére nem alkalmas, erre pl. az alkoholos hőmérő szolgál. (Most figyelmen kívül hagyhatjuk a túlhűlés jelenségét, mert az itt közömbös.)

Mivel a fagyáspont „anyagi állandó”, attól tartok, meglepetésemet mégsem a kémiai elemek sajátosságainak megváltozása okozta, hanem e hír szerkesztőjének „figyelmetlensége”, mert a higanyos hőmérővel –50 fok alatti értéket semmiképpen sem lehet mérni...

1980 őszén két hetet a lengyelországi Łódź városában töltöttem tanulmányúton, egyetemközi kapcsolat alapján.

A fogadtatás kifogástalan, vendéglátóim nagyszerű emberek, igazi „testvérek” voltak; mindent megtettek, hogy – a körülményekhez képest – jól érezzem magamat.

Igen, a „körülményekhez képest”, mert a körülmények akkor már rettenetesek voltak Lengyelországban. Az élelmiszer-üzletekben semmit sem lehetett kapni, a húsboltok is üresen álltak, csupán a kirakataikban illették magukat szép sonkák, szalámik, libacombok és más ingerlő ennivalók, ám – horribile visu! – mind műanyagból megformázva...

Kísérő-barátom, Dariusz, egy napra a fővárosba, Varsóba is elvitt – mutogatta a nevezetességeket, de az én szemeim előtt minduntalan a műanyag-díszítésű húsbolt-kirakatok képe lebegett. Keserű élmény volt...

Persze, két fiatal ember nem csupán szakmai kérdésekről beszélget. Barátom elmesélte, hogy ’80 nyarán a kormány jelentősen megemelte a hús árát (ha jól emlékszem, talán 20 %-kal), mire az emberek az utcára tódultak, s dühösen követelték az áremelés visszavonását. – És a kormány meghátrált!

– Hidd el – magyarázta kísérőm –, azóta a kormánynak nincs semmi hitele! Mondhat bármit, az emberek csak somolyognak. – Nono, csak merjen bármit is tenni, majd megint kivonulunk, aztán visszavonja! – Hát, milyen kormány ez? Nagyon fontolja meg döntéseit előzetesen, de ha egyszer elhatározott valamit, akkor azt tartsa és másokkal is tartassa be, keményen, határozottan! Ne lövessen a tömegbe, de ha nincs „egyenes tartása”, akkor alkalmatlan a kormányzásra...!

Egy év múlva, 1981. december 6-án Dariusz érkezett hozzánk két hétre. Ahogy mesélte, amikor megérkezett Budapestre, s meglátta a Mikulásra földíszített, mindenfélével megtömött kirakatokat, kicsordultak a könnyei, hiszen náluk a helyzet akkor még rosszabb volt, mint egy évvel előtte.

Később kifejezetten sajnáltam szegény barátomat, pedig mindenemet odaadtam volta, hogy jól érezze magát nálunk. December 13-án ugyanis Wojciech Jaruzelski tábornok-miniszterelnök kihirdette a hadiállapotot, annak összes szörnyű következményeivel... – Attól kezdve még egy hétig Dariuszt nem a szakma kérdései és a város nevezetességei érdekelték, hanem állandóan a rádió és a TV híradásait kellett fordítanom neki, hiszen aggódott felesége és kicsi gyermeke helyzetéért.

Sajnos, akaratlanul is ez a történet jutott eszembe, amikor olvastam hallgatói- és diák-tüntetések újabb fejleményeiről, s arról, hogy ezekre a kormány hogyan reagált:

 Egy kormányközeli forrás szerint Orbán Viktor és a kormány valójában „visszavonulót fújt”, de a miniszterelnök „okosan” hagyta magát meggyőzni a Fidesz napokban tartott elnökségi ülésén.

(Csuhaj V. Ildikó: Orbán Viktor: Nyugi! NOL, 2012. december 17.)

 Természetesen, megértem, hogy okosan, taktikusan kell tárgyalni és viselkedni, különösen kormányzati szinten, ám azzal is föltétlenül számolni kell, hogy ha ezekben a tárgyalásokban és viselkedésben valamiféle „gyengeség”, esetleg tétovaság fedezhető föl, az ezt leső-várók azonnal ordítozni és kihasználni igyekeznek, azt állítván, hogy a kormány morális hátrányba került, emiatt alkalmatlan egy ország irányítására...

Most hallom, hogy a hallgatók azt fontolgatják: nem mennek vizsgázni, a diákok pedig a kötelező órákról maradnak távol. – Bizony, kár lenne, ha így döntenének, mert mindegyikük efféle magatartása kifejezetten az ő hátrányukra szolgálna. Az egyik TV-adó híradásában most az hangzott el, hogy a hallgatók felfüggesztették a tárgyalásokat a kormánnyal és általános, országos sztrájkot hirdettek. Talán föl kellene világosítani szegényeket, hogy a sztrájk a „szociális ellenjátékos”, azaz a munkaadó érdekei ellen irányul, annak anyagi hasznát csökkenti az el nem végzett munka, de ha a hallgató nem megy el vizsgázni, azzal nem a kormánynak vagy az egyetemnek árt, hanem saját magát hozza hátrányos, esetleg lehetetlen helyzetbe.

 Kár, ha tanácsadóik erre nem hívták föl a figyelmüket! Kár, hogy ez ama „csalánverésben megnyilvánuló idegenkezűség” tipikus, sőt, klasszikus esete lenne; és ez már egyáltalán nem esik a „tök jó buli” kategóriájába...

Amikor csak tehetem, mindenkor nézem a parlamenti közvetítéseket.

Nem vagyok beteg, nem vagyok önsanyargató sem, inkább szakmai kíváncsiságból, érdeklődésből kísérem figyelemmel az ott történteket. Értékelem a jó poénokat (amelyekből – sajnos – igen kevés adódik), bosszankodom a keménykedő, ám kulturálatlan felszólalások miatt (amelyekből viszont – sajnos – igen sok hangzik el), egyszóval: nézem a plenáris ülés eseményeit.

Néhányszor már volt alkalmam közvetlenül is jelen lenni az ülésteremben, és élőben láthattam az ott történteket. – Nem akarom eltúlozni, de nagyon rossz érzésekkel jöttem ki minden ilyen alkalommal az Országház méltán megcsodált, világszép épületéből.

A képviselők a tanácskozás alatt olyan magas alapzajjal beszélgetnek, mászkálnak, nyüzsögnek, hogy alig lehet bármit is érteni (újabban a levezető elnökök is egyre gyakrabban intik rendre/csendre a „komoly honatyákat”. – Ez utóbbi szavakat azért tettem idézőjelbe, mert akinek annyi önfegyelme sincs, hogy csendben hallgassa a másikat, a saját képviselőtársát, az nem érdemli meg a mandátumot, az ne hivatkozzon a „választók bizalmára”, mert az nem „ilyen esetre” szól...). A problémám ezzel mindössze az, hogy senki nem kéri számon tőlük a távollétüket, legföljebb a fontosabb szavazásokkor [jóllehet az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. tv. 28. § (1) bek. szerint „A képviselő ... kötelessége részt venni az Országgyűlés ülésein”, úgyszintén „(2) A képviselő az Országgyűlés szavazásain köteles jelen lenni”], még sincs meg bennük az a minimális vagányság, esetleg a felszólalóval kapcsolatos „szolidaritás”, hogy ha egyébként nem érdekli őket, amiről éppen szó van, akkor menjenek ki a teremből... De nem, ők ott vannak, sőt, körülülik a saját pártjukhoz tartozó, éppen beszélő társukat, hogy jól lehessen látni mindegyiküket a televízióban.

Nem, dehogy haragszom rájuk, csak mérhetetlenül szánalmas pitiségnek tartom az effajta magatartást.

Van viszont egy olyan jelenség, amelyik kifejezetten bosszant.

Minden alkalommal, amikor a levezető elnök azt mondja: „kérem, szavazzanak!” a gyanútlan szemlélő azt várja, hogy a képviselők szép csendben a szavazógombhoz nyúlnak és megnyomják az „igen”, a „nem”, vagy a „tartózkodom” feliratút. – Itt azonban más történik!

Rögvest hátborzongató rikácsolás kezdődik. Minden frakcióból nagy levegőt vesz 1–2 olyan, valószínű gyermekkori elnyomatására keserűen emlékező, ám igazi énje korlátlan kibontatkoztatásnak idejét éppen ott elérkezettnek látó képviselő, és fülsértően elkezd ordítani: „igeeen”, a másik pedig, hogy „neeem” és ezeket kétszer–háromszor megismétlik, amíg a többiek szavazni kezdenek. – Olykor az az ember érzése, hogy ezek a kikiáltók valamilyen „hangtorzító” kurzuson vehettek részt, mert a természet önmagában aligha képes olyan artikulálatlan hangot adni homo sapiens torkába, amilyeneket ezek ki tudnak ereszteni.

Pedig a parlamenti frakciókat már nálunk is ismerik! Ezek lényegét az Országgyűlés korábbi Házszabálya [46/1994. (IX. 30.) OGY határozat 14. § (1) bek.] így mondta ki: „Az ugyanazon párthoz tartozó országgyűlési képviselők országgyűlési tevékenységük összehangolására képviselőcsoportot hozhatnak létre”.

E képviselőcsoportok (azaz: frakciók) direkt a képviselői tevékenység összehangolására alakultak; azért kapnak jelentős külön jogokat és jelentős anyagi támogatást is a parlamenti büdzséből. – Talán nem tudják megoldani feladatukat olykor kocsmai óbégatásokat is alulmúló bekiabálások nélkül? Lehet, hogy akkor nem jól „hangolnak össze”?

Kizárt, hogy a képviselők elfelejtik, hogyan szavazzanak, ha arról a frakcióülésen megállapodtak! Ha netán mégis így történne, írják rá a laptopjuk képernyőjére, amit mindenki megkapott képviselőként! Vagy a laptop tetejére is írhatnák, ahova most csacska politikai reklám-szövegeket ragasztanak és nyitják a tv-kamerák felé.

Szemben minden ellenkező híreszteléssel, a magyar Országgyűlésben is vannak komoly, színvonalas viták, hozzászólások; vannak jó szónokok, akiket hallgatni szellemi üdülést, élményt jelent. – Az előbbiekben természetesen nem ezekről a képviselőkről beszéltem, hanem azokról, akik miatt esik a parlament népszerűségi mutatója, akik miatt egyre nehezebb dolga van a házelnöknek, amikor eleget akar tenni annak a törvényi előírásnak, hogy „gondoskodik az Országgyűlés tekintélyének megóvásáról, az Országgyűlés rendjének és biztonságának fenntartásáról”.

Vagy ha már a parlament méltóságát és tekintélyét úgyis figyelmen kívül hagyják, akkor legalább „emberi” hangon és diszkrétebben, csak az éppen szükséges hangerővel közöljék ezek a rikkancsok a talán feledékeny párt-társukkal, melyik gombot nyomják meg...!

Éppen befejeztem ezt a dohogó írást, amikor a „háttér-televízió” képeket mutatott arról, hogy ifjú országgyűlési képviselők közéleti méltóságuk teljes fegyverzetében, a választók bizalmából, éppen a „kétfarkú kutya párt” emblémáját, igen, a „kétfarkú kutya” bárgyú rajzát ragasztották ki a plenáris ülés idején a terem falára...

„Borzasztóan színvonalas” ez az egész!

Hát, bizony, erre az esetre mondható el, hogy már a kérdésnek sem igaz egyetlen szava sem! – Nem igaz? Az „az” az! (Bocsánat!)

1. „Egyetemi diákság”? – Először is utalok arra, hogy ebben a blogban 2009. április 9-én „A nyelvi pontosságért” c. bejegyzésemben a következőket írtam:

Igen, a diák a régebbi magyar nyelvben is főleg középiskolában tanulókat jelentette, a felsőoktatási intézményekbe járókat csak elvétve. Tartsuk meg ezt a különbséget, hiszen ez a nyelvi gazdagságot őrzi, arról nem is beszélve, hogy idegen nyelvekben is ismert ez a megkülönböztetés! – Ha pontosak akarunk lenni – legyünk, miért is ne lennénk !? –, akkor mondjuk azt, hogy „hallgatóság”!

2. Sztrájkol? – Ez olyan igazán kemény, „bátor” szó, nem csoda, ha tetszik a pezsgő vérű fiataloknak, főképpen, hogy a média munkásai sem tudják pontosan, mit jelent, ezért a hályogkovács vakmerőségével használják úton-útfélen.

Pedig a sztrájkról szóló 1989. évi VII. törvény elegendő eligazítást ad: „1. § (1) A dolgozókat a gazdasági és szociális érdekeik biztosítására – az e törvényben meghatározott feltételek szerint – megilleti a sztrájk joga”.

Alaposabb elemzés nélkül is könnyű belátni, hogy a sztrájkjog csak a dolgozókat illeti, azaz azokat, akik valamilyen munkavégzésre irányuló jogviszonyban állnak, és a sztrájk e munkavégzés beszüntetését jelenti. (Tehát az egyetemi hallgató, a középiskolás diák és az általános iskolába járó tanuló, úgyszintén a munkanélküli, a nyugdíjas „nem tud” sztrájkolni. Ha a hallgató nem jár előadásra, nem megy el vizsgázni stb., semmilyen szankció nem éri; ha a diák nem jelenik meg az órán, hiányzónak írják be és távolléte nem minősül „igazoltnak” sztrájk miatt, hiszen ők erre nem jogosultak...)

Talán azt még nem árt hozzátenni, hogy a sztrájk célja kizárólag „gazdasági és szociális érdekek biztosítása” lehet, ami azt jelenti, hogy politikai célból sztrájkolni tilos! (Tegyük hozzá: ez nem valamiféle magyar „sajátosság”, megtalálható ugyanez II. János Pál pápa „Laborem Exercens” [Munkát végezve] kezdetű enciklikájában is, amelyet a „Rerum Novarum” [Új dolgok] kezdetű enciklika megjelenésének 90. évfordulója alkalmából adott ki 1981-ben), így: „Elfogadva, hogy a sztrájk igazságos és törvényes eszköz, ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy bizonyos értelemben utolsó eszköz. Tilos vele visszaélni; különösen pedig tilos »politikai« célok szolgálatába állítani”.

3. Amikor az emberek az utcára vonulnak, akkor nem sztrájkolnak, hanem tüntetnek (demonstrálnak valami ellen vagy mellett; tiltakoznak, felvonulnak stb.) – a gyülekezési jog alapján.

Ez az alapvető szabadságjog tehát mindenkit megillet, a gyermeket, a nyugdíjast, a munkanélkülit, a hallgatókat, diákokat és tanulókat is. (Persze, ez utóbbiakat csak a kötelező iskolai foglalkozásokon kívüli időben, tehát iskolai órákról nem lehet „igazoltan” távol maradni azon a címen, hogy tüntetni megy az osztály [legfeljebb a „munkásosztály” – bocsánat!]).

A gyülekezést „bejelenteni” kell, nem pedig „kérelmezni”! (Erről lásd részletesebben e blog előbb már említett, 2009. április 9-i, „A nyelvi pontosságért” c. bejegyzését!)

Sajnos, a sztrájkot és a tüntetést rendre összekeverik a sajtóban. Nagyobb baj, ha a hallgatók követik el ezt és „sztrájkbizottságot”(?) szerveznek (vö. „A Szegedi Tudományegyetem hallgatói sztrájkbizottságot alakítottak” – számolt be róla Áment Balázs általános alelnök. Edupress Hírek 2011-10-12).

Ámde a legnagyobb bajt (vagy mondjuk inkább: kockázatot) az jelenti, ha ilyesmi joghallgatóval az alkotmányjog vizsgáján esik meg...

P.S. E blogbejegyzést befejezve átkapcsoltam a „Beérkezett üzenetek”-re, s ott láttam a hvg.hu napi hírlevelének 14:45-kor kiadott jelentését: „Országszerte sztrájkolnak a középiskolások – percről percre”. Ugye, mi már tudjuk, hogy nem sztrájkolnak, hanem tüntetnek, vagy akinek az tetszik jobban: demonstrálnak...?

Régebben ez nem volt kérdés! Régebben természetes volt, hogy apáról fiúra szállt a tudás, a tapasztalat sok-sok eleme.

Akkoriban ismert, híres dinasztiák alakultak ki, főképpen bizonyos kisipari területeken. Valaki az ács-, a cipész- vagy a szabó-mesterséget űzte, földet művelt, a gyermeke már kicsi korától ismerkedett apja munkájával, ott lábatlankodott mellette – hiszen még pár évtizeddel ezelőtt nem nézhetett állandóan tv-t. Ha az apa szerette a mesterségét, igyekezett arra rávenni a gyermekét is, s ha erre volt is hajlandósága a csemetének, az apja a szakma minden csínjára-bínjára, apró fogására megtanította őt.

Ennek egyéb körülményei is jobbak voltak. Ahol több generáció élt egy fedél alatt, a gyereket az apja mellett a nagyapja is szeretettel nevelgette, mesélt neki az életről, saját tapasztalatait, a bölcsességét minden percben megosztotta az unokával. Aki falun nőtt föl, természetes körülmények között ismerkedett meg a növényekkel és az állatokkal, megtanult mozogni a természetben.

Ez a jelenség mára eltűnt, de legalábbis a minimálisra csökkent. A gyerekek nem az apjuk-nagyapjuk mellett téblábolnak, hanem a számítógépen játszanak éjjel-nappal, idegenné válik számukra a közvetlen környezetük is. (Ehhez, persze, hozzájárulnak még a számítógépes játékok is. Lezuhan a repülőgéppel, vagy lelövi a rabló a játékost és az meghal? Sebaj, hiszen van még két „élete”! Újra kezdi a menetet és még egyszer „meg is halhat”, akkor sincs semmi vész...)

Mindez egy szomorúan nevetséges helyzet miatt jutott eszembe.

Egy észak-magyarországi község szélén volt hajdanán a „falu kútja”. A két oldalára állított hosszú vályúkból itatták az éppen delelő csordát. Ez a község többi részének szintjétől kissé mélyebben feküdt, emiatt házakat nem is építettek oda...

... egészen a legutóbbi időkig. Újabban ugyanis több lakóház is került erre a területre.

Időközben elfogytak a szarvasmarhák, nem kellett a kút az itatáshoz, az tönkrement, elenyészett. Ott maradt a helye üresen. Erre nyilván fölfigyelt néhány építkezni szándékozó fiatal; meg is szerezték a területet, szép házakat húztak föl, sorban, egymás mellé. Árkot ástak a házsor elé, karcsú hidakon lehet autóval bemenni az udvari garázsokhoz.

Nem is lenne mindezzel semmi baj, ha nem olvadna el a téli hó és soha nem esne eső. Mert ilyenkor a mélyebben fekvő területen összegyűlik a csapadékvíz, és ha már összegyűlt, feltorlódik a hidaknál, befolyik a pincékbe is.

Régebben az emberek tudták, hogy a házakat ne a legmélyebb részekre építsék, sőt, a temetőket is lehetőleg magasabb helyeken alakítsák ki (emlékezhetünk: pár évvel ezelőtt a magas talajvíz miatt több helyen megtiltották a koporsós temetéseket...). – Úgy látszik, ez a tudás nem szállt apáról fiúra!

Már csak az a kérdés, hogy ha az építkezni vágyó fiatalok nem gondoltak erre, az engedélyező hatóságok miért járultak hozzá az ilyen alapvető hibák elkövetéséhez?

Mindenki hallott már arról, hogy 2012. december 21-én eljön a világ vége. Ez az ősi maja naptárból állítólag egyértelműen kiolvasható.

Az interneten keringő írás szerint most nem lesz vége a világnak, ám a Föld belép az egész Naprendszerrel együtt a galaktikus „null síkba”.

Mindenki hallott már a farkast kiáltó pásztorról is, aki időnkét elkurjantotta magát, hogy jön a farkas, s amikor segítségére siettek az emberek, jókat kacagott rajtuk, hiszen csak „tréfált”. – Aztán, amikor valóban támadott a farkas, már hiába kiabált, az emberek akkor is „tréfának” vélték és nem mentek oda.

Valahogy így vagyunk mi a világvége-jóslatokkal is. Olyan gyakran riogatnak vele, hogy azzal elaltatják az egészséges óvatosságunkat is.

Pedig nem kell „világvége”, elég a „világosság” vége is, hogy abból nagy bonyodalmak származzanak. – Képzeljük el, hogy pár napig nincs elektromosság a környezetünkben!

Az, hogy nem tudjuk fölkapcsolni a villanyt a lakásban, persze, elég baj, de segítenek az elemlámpák. Ámde mi van, ha azok sem működnek? Elő a gyertyákkal, ha másutt nem, hátha vannak a karácsonyi készletben...

Ha nincs áram az egész városban, a lakótelepi emeleti lakások lakói igen kínos helyzetbe kerülhetnek. Nemcsak világítás nincs, hanem fűtés sincs, mert mind a melegvíz, mind a gáz keringetéséhez áram kell...

No, meg a hidegvíz keringetéséhez is! Ekkor nincs ivóvíz, nem lehet tisztálkodni, mosogatni, sőt a WC-öblítő sem működik...

Mindenki pörgesse tovább gondolatban ezt a szörnyű helyzetet! Ja, és azt se felejtse el, hogy ha az elektromos rendszer összeomlik, akkor elutazni sem lehet sehová, mert semmilyen motor nem indítható!

Persze, az emberek túl akarják élni az ilyen helyzeteket is. Sokan emlékezhetnek még arra, hogy annak idején Romániában – mert nem volt fűtés télen a lakótelepeken – az ott lakók áttörték a panel-falakat és ott dugták ki a kályhacsöveket, hogy tudjanak valami meleget csinálni a lakásukban.

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy valami bajom van, sietek a megnyugtatással: nem hiszek én sem a maja-naptárak világvége-jóslataiban, abban, hogy a „jók” vonuljanak el valamelyik hegy gyomrába, hogy ott éljék túl a kataklizmát, bezzeg a „rosszak” már hiába jajgatnak...

Ám a minap egy tudós fizikus hihető elemzését láttam arról, hogy bizonyos időközönként erőteljes napkitörések történnek, amelyek jelentősen befolyásolják, zavarják a Föld elektromos rendszerét, s ha valamelyik elég erős, elvileg teljesen meg is béníthatja azt. Nem a „világvége” jön el, „mindössze” az elektromos rendszer működésének összeomlása. Sőt, az sem „véglegesen”, hanem csupán pár napra, esetleg egy-két hétre.

Tél közeledtével a médiumok rendre figyelmeztetnek: föl kell rakni a téli gumikat, ellenőrizni kell az ablaktörlőket és az ablakmosó folyadékot, hosszabb útra teli tankkal kell elindulni és legyen az autóban meleg pléd, esetleg vigyünk magunkkal egy termosz forró teát is stb. – Ez mindenképpen helyes.

Figyelünk is rá, mert alattunk is táncolt már a kocsi a jeges-havas úton, csapták már úgy teli a szélvédőnket latyakkal, hogy semmit sem láttunk – de ki látott már jó kövér, erőteljes napkitöréseket...?

Azt sem tudjuk, hogy mikor lesz, sőt, egyáltalán lesz-e...

Mindenesetre van egy bölcs latin mondás: „si vis pacem, para bellum”, azaz „ha békét akarsz, készülj a háborúra”!

Ha pedig a „háború” elmarad, vagy pedig úgysem tudjuk elkerülni, mindenképpen nyugodtak lehetünk, hogy mi legalább „készültünk” rá...

…érdek nélkül tetszik” – írta a „königsbergi bölcs”, Immanuel Kant (1724–1804) a magyar nyelven is többször kiadott, „Az ítéleterő kritikája” c. művében.

Persze, az, hogy kinek mi a szép, az illető ízlésén múlik, márpedig „a régi rómaiak is” vallották: „de gustibus non est disputandum”, azaz „az ízlésekről nem kell vitatkozni”, vagy kicsit másképpen: „ízlések és pofonok különbözők”.

Egykoron a serdülő-csitri lányok féltve őrizgették emlékkönyvüket, amelybe csak a hozzájuk lelkileg közeliek írhattak nekik kedves sorokat. Bár én nem voltam érintett, néhányra mégis ma is emlékszem, mint pl.

„Evezz, evezz az élet tengerén,

Ki ne köss a bánat szigetén!

Legyen erőd tovább is evezni,

És a boldogság szigetén kikötni!”

Máskor egyik lányka a másik emlékkönyvében behajtotta valamelyik lap sarkát, s ráírta: „Akaszd fel magad” – Majd amikor e szörnyű sértésen felindulva a címzett kiegyenesítette, akkor pillanthatta meg a „szellemes” folytatást: „egy legény nyakába”. – Bizonyára jókat vihorásztak az érintettek a hasonló bejegyzéseken...

Nekem nem volt soha ilyen emlékkönyvem, mert nem tartoztam a „szebbik” nemhez. Volt viszont gimnazista koromban (talán már az általános iskola felső tagozatában is?) egy kis spirál, kékes-szürke cirmos füzetecském, amibe én magam írtam „lényeges” dolgokat.

Ezek többsége versrészlet volt. Olyan idézetek, amelyeket fontosnak tartottam megőrizni az emlékezetemben, s bármikor azonnal hozzáférhetővé tenni, mert elbűvölőnek, csodálatosnak tartottam. 30–40 bejegyzés lehetett benne.

Ezt a „kincses füzetet” azóta is, hosszú ideje keresem. Igaz, csak számomra érték, hiszen magamnak gyűjtöttem össze, s másoltam nagy gonddal egy helyre. – Csak nehogy úgy járjak, mint Gheorghe Drugă, a boxoló, akiről kitűnő barátom írt (aki maga is Balkán-bajnok ökölvívó volt egykor).

„... Sava Emil, a bíró számolt, mire a négyhez ért, Gheorghiţa próbált feltápászkodni, de mintha meggondolta volna magát, elkezdett lázasan keresgélni a ring padlóján, olyanformán, mint aki a sötétben kutat valami után. Kiszámolták, ő továbbra is keresgélt, az edzője segítette ki a ringből. Éjjel a szállodában mesélte el a ringbeli rémálmát...

Miután apukája nem tért haza a frontról, édesanyja egyedül nevelgette őt... Egy halottaknapi gyertyagyújtáskor hirtelen hóvihar kerekedett, a temetőből már vacogva ért haza. Két napig lázban fetrengett... az orvos azt tanácsolta anyjának, vigyázzon gyermeke fejére, sapka nélkül ne engedje ki a szabadba. Spórolt pénzéből csináltatott neki egy kucsmát, ám a lábadozás utáni első iskolai napon ottfelejtette sapkáját a padban. Anyja rémülten vette észre a hiányt és úgy, ahogy volt, elszaladt az iskolába, de már nem találta ott a kucsmát. Pár nap múlva anyját eltemették, valami tüdőgyulladást emlegettek a felnőttek a gyerek előtt. Így maradt egyedül 8–9 éves korában. A szomorú történetnek itt vége is lenne, ha rá tíz évre nem következett volna be a kiütéses vereség. Ahogy a padlóra került, a régen elvesztett kucsmáját kezdte keresgélni a ringben...”

Kátó Sándor: Porond. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1999, 32. p.

Remélem, én nem járok így, de hiszen nem is vagyok boxoló; igaz, nekem nem is veszett el minden idézetem! Sokra emlékszem, néhányat le is írok ide, inkább csak a magam emlékeztetésére. Ezek a részletek még akkor is lenyűgözőek, ha nem derül ki belőlük a vers egészének „eszmei mondanivalója”.

Ha valaki nem tudná, honnan származnak, ne szomorkodjon, mert ezek nekem tetszettek, és, ugye, az „ízlések”... – Íme:

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája

a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve

belenémult a hervadásba, télbe.

*

Létem ha végleg lemerűlt

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúl hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

*

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

*

Megtettem mindent, amit megtehettem,

kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

*

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság fekete sóhaja lebben –

varjucsapat ing-leng a ködben.

*

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

*

Így ül a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán,

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sírbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak...

*

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram a

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

*

A világban, e kotyvasztó fazékban

A történelem gőzölögve fő,

Fölöttünk egyre keskenyebb karéjban

Keringve száll a keselyű idő.

*

Felhő-toronyból tompa kürt rivall:

portyázni készül a szabad vihar.

A felleghídja lebocsátva már,

kibomlott hajjal száll a szélfutár.

*

A villanydrót öt égi vonalán

izgága hangjegyek a füstifecskék.

Ha lejátszhatnám, bennük már az estét,

s az ősz első akkordját hallanám.

*

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –

szép voltál, te kedves, illanó!

Szelíd, mint az alkony puha fénye,

s fehéren sugárzó, mint a hó.

Ugye, milyen megbabonázóan szépek?

Úgy kezdődött, hogy hajdanán néhány ember, aki jobban figyelt a hirdetésekre másoknál, lakossági folyószámlát nyitott valamelyik banknál és az oda érkező munkabéréből utaltatta át a különböző szolgáltatóknak fizetendő összegeket (vízdíj, gázdíj, lakbér, közös költség, szemétszállítási díj és hasonlók).

Ez valójában kényelmes megoldás volt, hiszen nem kellett sorba állni a munkabérek felvételénél, valamint a postaablakoknál sem a befizetéseknél. A kényelemnek, persze, ára volt, hiszen a számlavezető bank minden egyes „számlamozgásnál” levont valamennyit a nála fekvő összegből.

Egyszer csak kötelezővé tették a munkabérek átutalását valamely számlára, mit sem törődve azzal, hogy a dolgozó akarja-e vagy sem ezt a módszert. Ezzel a totális „bérátömlesztéssel” rosszkedvűvé is tettek sok munkavállalót, mert valahányszor hozzá akart jutni az egyébként már adózott fizetéséhez, mindannyiszor banki levonással kellett számolnia. Így aztán ahhoz a „trükkhöz” voltak kénytelenek folyamodni, hogy a fizetés után a bankszámlájukról egy összegben vették ki az átutalt pénzt, így legalább kevesebb alkalommal mozgatták a számlájukat, emiatt kisebb volt az ezért levont „banki költség” is. – Igen, de ezzel kizárólag a számlakezelő bankok jártak jól és kizárólag a dolgozók rosszul... (Azt a kérdést most nem tesszük föl, hogy miért akart az aktuális kormányzat a dolgozókkal szemben a bankoknak kedvezni...)

Mára az emberek kénytelen-kelletlen hozzászoktak ehhez a kényszerített átutálási (helyesbítek: átutalási) rendszerhez, nincs mit tenniük, hiszen „kötelező” a fizetésük „kitérője” valamely számlavezető bankhoz.

És most mit hallunk? Azt, hogy mivel a kormányzat az óriási hasznot bezsebelő bankokat is megadóztatja (tessék megnézni: mindenütt pazar gazdagságról árulkodnak sokszor irritáló pöffeszkedéssel), ezek a pénzintézetek morognak s azzal fenyegetik titokban a kormányzatot, hogy ha meg meri adóztatni őket, a plusz költségeiket át fogják hárítani a polgárokra, s azok majd dühüket a kormányzatra zúdítják...

Az állam látszólag eszköztelen, tehetetlen, hiszen a bankok magánkézben (sőt, nagy részben külföldi tulajdonban) vannak, őket az állam nem „utasíthatja” – göcöghetnek ezek a pénzintézetek.

Nem is vezetnek be semmiféle új díjat vagy levonást a számlák mozgatásáért – mondják hetykén –, legfeljebb az eddigi „0%-os díjak” változnak valamennyire, persze, fölfelé...

De vajon tényleg nem lehet mit tenni? Tényleg ennyire kiszolgáltatottak az egyszerű emberek a nagyhatalmú bankoknak?

„L’état c'est Moi” (Az állam én vagyok) – mondotta állítólag XIV. Lajos, a napkirály.

„Az állam nem én vagyok” – teszem hozzá e blog-bejegyzés írásakor, de azért elmondom, mit tennék, ha „én lennék az állam”.

A bankvezéreket nem kérném semmire, hanem tájékoztatnám a következőkről:

Az emberekre a jelenlegi gazdasági körülmények között már nem lehet több anyagi terhet rakni. Ha a bankok az adóztatásuk miatt ennek terheit a „lakosságra” fogják áthárítani-szétteríteni, akkor a kormányzat válasz-lépésre kényszerül, ami pedig a magánbankokra számottevő hátránnyal jár majd.

Először is létrehoznék egy állami bankot, amelynek fő feladata az átutalt munkabérek fogadása és azokból átutalások-kifizetések teljesítése – a jelenlegi banki tarifáktól alacsonyabb díjakért, hogy az érintetteknek érdemes legyen „váltani”.

Második mozzanatként hatályon kívül helyez(tet)ném azt az előírást, amelyik kötelezővé teszi a munkabérek valamely pénzintézethez történő átutalását; ezzel az emberek újból szabadon választhatnak, hogy átutaltatják-e a fizetésüket, vagy a munkahelyi kifizetőhelyeken veszik föl. (Ha az átutalás mellett maradnak, akkor is érdemes lesz az alacsonyabb számlamozgatási díjat felszámoló állami bankot választani az „emelt díjas” magáncégek helyett – ez pedig ez utóbbiak számára előre láthatóan több százezres – esetleg több milliós? – ügyfélvesztéssel jár...)

Ha ugyanis a bankok ilyen nyilvánvalóan szembehelyezkednek a kormányzati szándékokkal és az őket (részben kötelezően) fenntartó polgárokkal, ráadásul – ahogy mondják – a mezőgazdaságnak sem folyósítanak elegendő hitelt a termeléshez, a hasznot pedig többnyire a külföldi „anyabankok” teszik zsebre, akkor semmi sem indokolja, hogy a hatalmon lévő kormányzat őket és ne a polgárainak érdekeit védje.

Mivel félő, hogy a bankok önmaguktól nem lesznek belátóak és méltányosak még a saját ügyfeleikkel kapcsolatban sem, ezért „segíteni” kell lelohasztani irritáló cinizmusukat.

Alighanem a javukra korábban előírt „bérátömlesztés” után most tőlük kell „bért venni”...

Állítólag ha valaki finnyásan turkál az ételben, az nem elég éhes. Ebben lehet némi igazság.

Valami nagy, éleslövészet volt Túrkevén, mert századunkat biztonsági őrségbe vezényelték. Ez azt jelentette, hogy több kilométeres sugarú körben lezárták a lőteret, azaz katonákat állítottak minden olyan útra, amely a veszélyes terep felé vezetett, hogy ne engedjenek arra senkit.

Én Németh Sanyival voltam együtt valahol, jó messzire „felállított őr”. Reggeli után autóval vittek ki bennünket a prérire, s azzal hagytak ott, hogy délután hatkor értünk jönnek, akkor ér véget az éles lőgyakorlat. Indulás előtt kaptunk fejenként két doboz vagdalt húst – egyet ebédre, egyet vacsorára –, két darab kenyeret; kulacsunkat hideg vízzel töltöttük meg, így aztán bizakodva vártuk, hogy egy napra szabadok lehessünk.

Ez az őrség maga volt a Paradicsom. Heverésztünk a napon, süttettük a hasunkat, bámultuk a tavaszi égen úszó bárányfelhőket, élvezettel hallgattuk az éledő természet üde hangjait. Meg egymást. Sanyi kellemes beszélgető-partnernek bizonyult, gyorsan telt vele a nap.

Természetesnek tartottuk, hogy a friss levegőn 10–11 órára megéheztünk. Elő egy-egy konzervet és a hozzávaló kenyeret, barátságosan jó étvágyat kívántunk egymásnak, s hamarosan elégedetten kortyoltuk a már kissé langyosodó vizet. – Mit mondjak? Nem volt túl bőséges az elemózsia, de már nem voltunk annyira éhesek, mint előtte.

Kb. kettőig bírtuk. Ekkorra ismét mardosott az éhség, ám bölcs önmérséklettel úgy határoztunk, hogy nem faljuk föl hebehurgya módon a teljes élelmiszer-készletünket, hanem csak a felét, mert még igen messzinek tűnt a következő nap reggele. (Annak a napnak az estéje is, de ekkorra szólt a második doboz tartalma, utánpótlásra tehát nem számíthattunk.)

Kettőnknek egy doboz konzerv és egy darab kenyér. Abszolút tisztességes módon osztottuk el, ahogy illik: egyikünk megfelezte, a másikunk választotta valamelyik részét. – Így is fájdalmasan kevés volt, s az autó még csak négy óra múlva jön értünk… Kibírjuk!

Ki is bírtuk kb. másfél–két órán keresztül, akkor azonban ismét enni, pontosabban: „csipegetni” kezdtünk. Valamelyikünk azt javasolta, hogy csak a kenyér egy részét együk meg, a konzervet hagyjuk hazaérkezésünk idejére, mert lehet esélyünk majd a táborban ahhoz kenyeret szerezni. E javaslatot másikunk „egyhangúlag” elfogadta. – A határozat végrehajtásába azonban kis baj keveredett: az egész kenyér elfogyott.

Növelte a bajt, hogy már vizünk is alig maradt. Gyerekkoromban én ugyan ettem zöldbarackot, vadon nőtt papsajtot, sóskát, akácvirágot, somot, szedret és más efféléket, ott azonban ilyesmik nem termettek, de az is lehet, hogy még kora tavasz volt ezek megjelenéséhez. Így aztán nem volt lehetőségünk a víz pótlására, de még „helyettesítésére” sem.

Azt mondják, hogy „a magyar” katonák kemény legények? Lehet, de azon az őrhelyen a „Német(h)” és a „Tót(h)” katona is az volt!

Eljött a hat óra. Nem kellett nekünk olyanokat vezényelni, hogy „fogadás balról”, azt hiszem, egységesen és állandóan balra néztünk, epekedve várva onnan az értünk jövő kocsi feltűnését, s eközben szinte „eszeveszett dőzsölésbe” kezdtünk: megittuk maradék pár korty vizünket.

Ámde nem tűnt föl semmi, hacsak az nem, hogy az autó nem jött. Még fél hétkor, hétkor, sőt fél nyolckor sem…

Elindultunk ketten a tábor felé. Az úton kifelé nem fordultunk semerre semmilyen kereszteződésben, ezért bíztunk abban, hogy vissza is találunk. Közben besötétedett, csak halvány holdfény derengett, így még az utat is majdnem láttuk… Azért csak majdnem, mert az éhség és szomjúság jelentősen akadályozott ebben.

Mi azonban nem sokáig „vakoskodtunk”! Ott, az éjszaka csöndjében, a szabad természet „lágy ölén”, a serkenő fűben közösen, nagy kéjjel „tettük magunkévá” maradék, egy db. konzervünket.

„Nagy kéjjel” – írtam, mert valóban élvezet volt az a „vacsora”. Vagdalt húst, kenyér nélkül, kinn a pusztában, a térdéről, sötétben, koszos kézzel csak két, igen éhes-szomjas katona ehet…

Bevallom: azóta is keresem azt az ízt. Időnként mindenféle színben pompázó, „Vagdalt hús” feliratú doboz tartalmát kóstolom meg, de olyan finomat, mint ott ettem, azóta sem találtam. Persze, az is lehet, hogy olyan éhséget-szomjúságot nem gyakran érez az ember…

Az esethez tartozik, hogy éjfél körül értünk a táborba, ahol az őrségen kívül már mindenki aludt. A sátrak előtt két hatalmas üstben forró feketekávé állt a másnapi reggelire. A kulacsomon ugyan ott volt az egész napi „fáradtság”, én azonban bemerítettem az egyikbe. „Glu-glu-glu” – muzsikálta vissza, s amikor elhallgatott, én következtem: egyhuzamra megittam az egy liter kávét. Kicsit égette a torkomat, de ez elenyésző apróság volt kínzó szomjúságomhoz képest. Másodszor is megtöltöttem, s „ágyamba vittem” a forró kávéval teli kulacsomat…

A sátortársak már mélyen aludtak. Talán észre sem vették, hogy én néhányszor fölébredtem, megsimogattam kulacsom kerek fenekét s a nagy csöndben „szájon csókoltam”. Nagyon szerettem azt a feketét!

Hát, persze, hiszen „szőke” sehol nem volt a közelünkben…

Bizony, kezdetben vala „a sztár”…

Főképpen a televízió elterjedésével előbb országosan, majd nemzetközi méretekben is ismertekké váltak azok az emberek, akik elsősorban a filmekben (de a színházban is), emlékezetes teljesítményt, alakítást nyújtottak. „Csillagok” lettek ők a művészetek egén; így is nevezték őket (pl. „filmcsillag”-nak), és mert a csillag angol nyelven „star”, ez a szó a magyar nyelvhasználatban is hamar elterjedt (lásd filmsztár).

Ők még igazi sztárok voltak! Ők még képességeikkel, teljesítményeikkel, habitusukkal váltak elismert művészekké, a közönség kedvenceivé. Fiatalabb kortársaik is szívesen időztek társaságukban, igyekeztek ellesni mozdulataikat, hanghordozásaikat – minden lehetségest megtanulni tőlük.

A televíziós adók és műsorok megsokszorozódása sok „szereplőt” is követelt, ezért keresni kellett ilyeneket.

Elindult a „Ki mit tud?”. – Bájos, tehetséges fiatalok léphettek a világot jelentő deszkákra. Üde, friss hangú énekesek, „furcsán fütyülő” (nem fűzfán fütyülő!) fiatalember, az ismert sztárokat elbűvölően parodizáló ifjak hódították meg a nézők szívét, s váltak ez által maguk is „sztárokká”, arról nem is beszélve, hogy ez a műsorfajta jóval olcsóbb is volt a rengeteg pénzbe kerülő tv-játékoknál vagy filmeknél…

Hát még a „Táncdalfesztivál”! – Új, addig ismeretlen énekesek és dalok robbantak be a mindennapokba; lehetett értékelni és dúdolni a fülbemászó melódiákat, s aki jobban emlékezett a dalok címére és az előadók neveire, olykor elismerést is kiválthatott barátai–ismerősei körében…

Virágzott tehát a „sztárok kerestetnek” műsor-típus a televízióban, s mindegyiket valódi közönségsiker kísérte.

Ám egyre szaporodtak a csatornák (persze, a szennyvíz-csatornák is, de most nem ezekről, hanem a tv-csatornákról van szó!) mind több „művészt” igényelt, emiatt maguk a csatornák kezdték el „megcsinálni” maguknak ezeket. – Már csak az volt kérdés: hogyan tegyék.

Változatlanul jó ötletnek látszott, ha önként jelentkezőket keresnek. A „benne leszek a tv-ben” csábító izgalma sok önjelölt „művészt” levesz a lábáról, s bizonyára jelentkezni fognak. – De kik lesznek ők?

Mivel sztárok már régóta vannak, ennél „ütősebb”, erőteljesebb, ezt felülmúló elnevezés kell! – Megvan: „szupersztár!” – Ebben ott van, hogy az illető sztár, de az is hogy ennél jóval több (lásd: „Jézus Krisztus szupersztár”).

Gyilkos az iram! Egyre több műsorpercet kell kitölteni, de mivel? – Nyugi, ismétléssel! Évtizedek termése pihen az archívumokban, nosza, elő velük! Mostanában mindenütt, mindent unalomig ismételnek. Ez pedig nagy kár, mert az egykor robbanó poénok is szürke, figyelemre alig érdemes percekké laposodnak…

Hacsak … hacsak át nem írják őket! Ott vannak pl. a legendásan óriási filmek, mint a „Hippolit, a lakáj”, vagy a „Meseautó”. – A mai fiatalok már úgysem emlékeznek Kabos Gyulára és kortársaira, egyébként is: „egy újszülöttnek minden vicc új”. Nekünk is vannak vicces színészeink, a régi automobil helyett pedig egy mai autócsoda kell és röhöghet a mai fiatalság… Mert mit is tehetnénk, ha van ugyan „igény” az ilyen jellegű filmekre, de nincs ilyen író…?

Csak azt ne állítsa senki, hogy a televíziósoknak nincsenek ötleteik!

Keresni kell újabb „sztárokat”, esetleg úgy, mint „jégtörő Mátyás” (február 25-én), aki – mint tudjuk –, „ront, ha talál; ha nem talál, csinál”; ami nagy nézettségű, és a többi műsorhoz képest elképesztően olcsó is. Már csak azt kell jelezni, hogy ezek a „celebek” nem akármilyen sztárok ám! (A celebekről lásd a korábbi, „Nagy tapsot kérek!” c. blog-bejegyzést.)

… és elindult a sorozat „Megasztár” címmel…

Ezennel közreadom újabb ötletemet a folytatások címére, de egyben igényemet is az ez ötletért engem megillető megfelelő honoráriumra!

Nos, legyen a következő sztárkereső címe „gigasztár”, ezután pedig „terasztár”!

 Jelzem még, hogy ajánlatos igyekezni ezekkel, mert utánuk nyomban az „olvasztár” jön!

Az „idősebbek” esetleg még emlékezhetnek, hogy ez a cím egy esti tv-sorozatot is jelzett évtizedekkel ezelőtt; tornászok mutattak be mindenki által követhető gyakorlatokat a mozogni vágyóknak.

Most pedig arra utal, hogy idősebbek is elkezdhetik pl. e blog olvasását, akkor is, ha a látásuk netán már nem tökéletes, s a viszonylag apró betűk elveszik kedvüket a szöveg böngészésétől. – Ezen igen könnyen lehet segíteni.

A képernyő jobb alsó sarkában lehet látni, hogy milyen „nagyságú” a látott kép, pl. így: 100%.

Előtte van egy kézi nagyító (lupe) képe, benne „+” jellel. Erre kattintva a nagyság 125%-ra növekszik, a szöveg máris jobban olvasható. Ajánlatos még egy kattintással ráállni a 150%-ra, ez szinte ideális.

Ugyanígy lehet nagyítani (persze, nem csupán a blogot, hanem mást is a képernyőn), ha a %-jel után látható, lefelé mutató nyílhegyre ( „▼” jelre) kattintva állítjuk be a „legördülő listán” a magasabb értéket – elmehetünk egészen 400%-ig (ezzel a képernyő bármely részét jó nagyra változtathatjuk).

Persze, a fiataloknak sem árt a jobb olvashatóság!

Amúgy 1964 szeptembere és 1965 júliusa között dolgozó népünk nyugodtan aludhatott, hiszen biztos lehetett abban, hogy nálam jó kezekben van a géppisztoly. Nem kimaradáson, meg szabadságon töltöttem az időt, hanem végig a laktanyában „harcoltam”. Próbáltam én szabadságot kérni, többször is, ám amikor kihallgatáson előrukkoltam vele, Mészáros százados mindig „sírásra” fogta a dolgot: „Pont most, amikor…” − s itt mindig valami „indok” következett, olyanok, mint: „többen is szabadságon vannak”, „könnyen lehet, hogy riadó lesz”, s más hasonló sületlenségek.

Aztán egyszer csak hivatnak a századparancsnoki irodába, s meghallgattam a kegyes döntést: három nap szabadságot kaptam, hazamehetek.

– Százados elvtárs, nekem egyébként is hat nap járna, mert kiválót lőttem és vért is adtam, mindkettőért 3–3 nap jutalomszabadságot ígértek! – jelentettem.

– Akkor ezt a három napot most azokért kapja! – legyintett vissza a kihallgató parancsnok. Ebben maradtunk…

Rövid szabadságomról visszaérkezve a kapuügyeletes azzal fogadott, hogy nézzek az alakuló-térre: ott állnak sorban a teherautók; az ezred riadóztatva, ha jön a parancs, indulunk árvízvédelemre a Mohácsi-szigetre.

Nem kellett sokáig várni. Másnap riadó, gépjárműre!

A Duna vízszintje valóban vészesen magas volt, kb. fél méterrel állt a gát teteje alatt; megérkezésünk után azonnal be kellett kapcsolódnunk a védekezésbe. De nem ám csak úgy, hebehurgya módon, hanem megfelelő eligazítás után.

Már az eligazítás is rosszul kezdődött. Az elázott gát túlsó oldalán fenyegetően magaslott a temérdek víz, az innenső oldalán, ahol mi álltunk, néhány buzgár éktelenkedett s szomorúan esett ránk az eső.

Az eligazítást Vujevity Miodrag őrnagy, az ezred műszaki főnöke tartotta:

– Elvtársak! Ha véletlenül átszakadna a gát, mindenki fusson gyorsan a folyó folyásával ellentétes irányba! Megértették?

Az egyik katona rettenetesen félthette az életét, mert nem érte be ennyivel.

– Őrnagy elvtárs, mi van akkor, ha a gát valaki fölött szakad át? Az beleszaladjon a nagy árvízbe? – hangzott a nem minden él nélküli kérdés. Kuncogva vártuk a választ.

– Az még gyorsabban szaladjon a másik irányba és várja meg, amíg kimentik! Munkára!

Igazán komoly védekezés folyt. Éjjel-nappal dolgoztak a pártriaverő gépek, mi töltöttük, hoztuk-vittük a homokzsákokat. Nem is öntött ki a Duna, megvédtük a Mohácsi-szigetet!

Persze, ott is volt, aki fanyalgott, mondván: nem azért nem öntött ki a Duna, mert mi védekeztünk olyan jól, hanem azért, mert a közelben, Jugoszláviában átszakadt a gát, s amiatt csökkent le jelentősen a vízszint…

Ha igaz is volt, az efféle magyarázatot mi akkor is aljasságnak tartottuk!

V. E. születésnapjára

Nem vagyok pszichológus (bár hajdanán annál a Geréb Györgynél hallgattam pszichológiát az egyetemen, akinek Ágnes nevű lányáról mostanában oly sokat hallhatunk-láthatunk a sajtóban az otthoni szülés kapcsán), de igyekszem megértő rokonszenvvel figyelni az emberek magatartását.

Ez azt is jelenti, hogy nem sokat adok a mendemondákra, és általában arra, amit közvéleménynek tartanak. A büntetőjog egykori professzora tudatosította bennem, hogy legbiztosabb mércének a magam lelkiismeretét tekintsem. „Ha a lelkiismereted tiszta, ne tőrődj azzal, mások mit mondanak rólad! Lehet, hogy akármilyen tisztességesen vizsgáztatsz, akinek elégtelent adtál, azt híreszteli, hogy korrupt, részrehajló vagy.”

Mint említettem, megértő rokonszenvvel figyelem az embereket – köztük a miniszterelnököt is –, nem ülök föl a róluk szóló híreszteléseknek. Persze, ha magam is tapasztalom, akkor engedek a mondásnak: „hiszem, ha látom”.

Miniszterelnök Úr, Önről azt tartja a sajtó egy része, hogy politikájában nem fordít elég figyelmet a szegényekre, azaz nem őket, hanem a gazdagokat támogatja. Hogy nincs meg Önben az a szociális érzékenység, amely viszont megvan oly sok kapitál-monokrata (ők úgy terjesztik magukról: szociál-demokrata) „polgártársában”.

Ezt mindeddig elengedtem a fülem mellett, újabban azonban … nos, kissé elbizonytalanodtam…

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy szeretem, ha állandóan szól mellettem afféle „háttér-rádió”; viszont a híreket is „kritikával” fogadom. Ekként az időjárás-jelentést is; nem neheztelek a meteorológusokra a melléfogásaikért, nem kuncogok rajtuk, ha jeges hóvihart jósolnak július végére, ám perzselő napsütésben van részünk. Az eltérést annak tudom be, hogy akármit is prognosztizálhatnak modern műszereik alapján, az Alpok–Kárpátok hivalkodó gerincei erre nincsenek tekintettel, s egyszerűen eltérítik a tehetetlen légáramlatokat.

Reggelizés közben mondja mellettem a rádióban a humán-meteorológus: „kellemes, napsütéses őszi idő várható, lehet menni a kertbe, s elvégezni a még aktuális munkákat”. Máskor meg: „érdemes mostanra ütemezni a nagyobb bevásárlásokat”. Később pedig: „öltözzünk melegen, rétegesen!”.

No, ugye, hogy már a meteorológiai jelentések is csak a gazdagoknak szólnak?

Hogyan menjen a kertjébe, aki olyan szegény, hogy kertje sincs? Milyen „nagyobb bevásárlást ütemezhet” egy hajléktalan, akinek nincsen pénze, hűtője is csak télen van, a természetben? Hogyan öltözzön „melegen, rétegesen” az, akinek „egy gönce sincs, mit felvehetne”?

Látja-e, Miniszterelnök Úr, mennyire elhibázott a „kormányzati kommunikáció”? Hogy a szegényebbek már a meteorológiai hírekből sem kapnak nekik megfelelőt, pedig ők is ugyanannyit „fizetnek” e „szolgáltatásért”?

Ezt már ismerjük, József Attila is megírta 1932-ben a Holt vidék c. versében:

 Szegény József Attila, ha élne (és ha rossz költő lenne!), írhatná, hogy „gazdagoknak süt a nap, a szegény napszúrást kap”, miközben a gazdagok bevásárolnak és a kertjükben dőzsölnek…

No, jó, annyit engedek, hogy a szegények beláthatnák: ha a rádió nem mondaná, a gazdagok nem mennének a kertbe, és a bevásárlásuk is elmaradna…

 Ámde ez nem menti Önt, Miniszterelnök Úr!

Hogy jövök én ahhoz, hogy a sajtóközlemények címadóit „butáknak” nevezzem?

A kérdés helyénvalónak látszik, de védekezésként előadom, hogy ők kezdték, először ők nézték (s nézik ma is) az olvasókat ilyeneknek!

Pár évvel ezelőtt a hvg címei pompásak voltak! Mindegyik sodróan szellemes telitalálat, az olvasó egyfolytában élvezhette magukat a címeket is; volt időszak, amikor elkezdtem valahova összegyűjteni a szójátékokat, nyelvi sziporkákat, egyszerűen lenyűgözött a változatosság gyönyörűsége.

Hallottunk régebbi rikkancsokról (az „árujukat kiabálva kínáló újságárusokról”), akikről anekdoták terjedtek, főképpen, hogy miket kiabáltak csak azért, hogy minél több újságot adhassanak el.

Akikről most szó van, azokból hiányzik az ötletes szellemesség, hiányzik a rikkancs vagánysága is. Ezek egyszerűen buta emberek, akik azt hiszik, jóval többen olvassák azokat a közleményeket, amelyek élén ordító-túlzó címek vannak, mert ezek nyomban odavonzzák a figyelmet. – Tévednek, de legalábbis sikerük csak ideiglenes, mert van olyan olvasó, aki már elkerüli ezeket!

Bizonyítékként három példát hozok:

Nem szoktam időjárás-jelentéseket bújni, de valaki a hétvégi program miatt kérte, nézzem meg az interneten, érdemes-e szabadtéri elfoglaltságot tervezni. – Íme: 

„Szédületes dolgot kapunk a nyakunkba” – olvastuk kissé riadt döbbenettel a címet.

Ugyan milyen „dolgot” kaphatunk a nyakunkba? Ez a fogalmazás eleve gyanússá tette az írást, olyanná, mintha „izé” helyett ötlettelen kínjában írta volna… (Ráadásul az írásból kiderül, hogy szó sincs semmiféle „szédületes dologról”, átlagos időjárás várható. Hacsak a „csökken a felhőzet, főleg északon süthet ki hosszabb időre a nap”, esetleg a „kisebb csapadék is előfordulhat”, avagy „erősen felhős lesz az ég, és eső, záporeső is kialakul” nem minősül ilyennek!!!) Hasonló színvonalat, pontosabban: színvonaltalanságot ígért, mint az a „sport-tudósító”, aki jelentette: „az első félidő közepén kettő-nullára állt a történet…”. – Ennyire tellett szegénynek!

Szívesen ajánlanám föl „fele királyságomat” annak, aki meg tudná mondani, hogy mi az a „szédületes dolog”, amit a nyakunkba kaphatunk… – De helyette inkább azt kérdezem: miért bízzák a címadást buta emberre?

A másik cím sem jobb, így hangzik: „Rossz gyermeket hamvasztottak el” – írja a diagnózis.hu 2012. október 21-i tudósítása. Rosszkedvű borzongással ítéltem el magamban azt, aki ilyesmire képes volt. Hogyne, hiszen a rossz gyereket nem elhamvasztani kell, hanem megnevelni, fegyelmezni, jobb útra téríteni. Ez rettenetes szörnyűség. A szövegre már alig figyelve siklott tovább a szemem, amikor megláttam:

 Nos, ide vezet, ha a címadó nem pontosan érti a magyar nyelvet, vagy ha általában érti is, időnként hányaveti módon, a minimális figyelmet is mellőzve dolgozik. Ebben az esetben ugyanis nem „rossz gyermeket”, hanem a kijelölt helyett „más gyermeket” hamvasztottak el! Ráadásul az ilyen korúak (példánk szerint háromhetes pici ártatlan csöppség) még nem is „rosszak” vagy „jók”, hanem egyformán „aranyosak”, legfeljebb pár évesen is mindössze elevenek, rakoncátlanok.

A harmadik példa még emberileg is alávaló!

Komár László, az ismert énekes 2012. október 17-én reggel otthon, felesége karjaiban halt meg – számolt be róla a Blikk.

Október 20-án 09:39-kor a Blikk.hu a következő címmel adott ki hírt: „Elhunyt Komár László – majd beidézték a bíróságra”. (Rögtön utána kiderül, hogy „Komár özvegye, Krisztina épp kikísérte a halottszállítókat a lakásból, amikor jött a postás, egy, az épp elhunyt férjnek szóló bírósági idézéssel”.)

Bizony, ha rajtam állna, azonnal elzavarnám – alkalmatlanság miatt – azt, aki az idézett címet adta. A halottszállítók nyilván 17-én délelőtt jártak az elhunyt lakásában, amikor a postás is vitte a bírósági idézést. Föl sem merült a buta címadóban, hogy a levelet minimum az ezt megelőző napon már postára kellett adni, tehát ordító hiba úgy fogalmazni, hogy „meghalt – majd beidézték”. A két esemény ugyanis nem így követte egymást! (Az, persze, semmivel nem lett volna jobb, hogy „beidézték – majd meghalt”, mert nincs oksági kapcsolat közöttük…)

Hozzáteszem: nem is tisztességes a szóbanforgó megfogalmazás, mert azt sugallja, hogy a bíróság már tudta, hogy elhunyt az ismert énekes, ennek ellenére mégis beidézték.

Azt a látszatot kelthettem, hogy az ilyen ordítóan ostoba címek csak a kereskedelmi médiumokban fordulnak elő, a „közszolgálatiak” mentesek az ilyesmitől. – Bevallom, az „verte ki a biztosítékot” nálam ma (október 21-én) délelőtt, hogy elhamvasztották a rossz gyereket. Emlékeztem, hogy már korábban is bosszankodtam kissé az elfuserált címadások miatt, és a visszakeresés ezeket hozta felszínre…

Nem tartom kizártnak, hogy a minden utcasarkon működő „médiaszakok” azt tanítják, hogy minél „ütősebb”, blikkfangosabbb címet kell adni az írásnak, hogy fölkeltse a potenciális olvasó figyelmét, s az ott végzettek csak ennek tesznek eleget, márpedig csak ez kulturálatlanná teszi-teheti a sajtót.

Hogy én is buta címet adtam e kis írásnak és magam is buta vagyok emiatt? – Inkább vállalom, abban a reményben, hogy ha akár egyetlen „címadó” is sértőnek találja és akár egy is jobban odafigyel később a pontosabb címadásra, akkor mindannyian nyertünk e „játszmában”.

Ámbár sokszor mondják, hogy akik írnak, nem érnek rá olvasni…

Csörög a telefonom, fölveszem. Női hang szól bele, engem keres.

–        Parancsoljon! – válaszolom, s bemutatkozom.

Ő is mond gyorsan egy nevet, majd valamilyen kft(?) nevét hadarja el. Éppen meg akarok szólalni, hogy mondja érthetően, amit akar, amikor lendületesen folytatja:

–        Tájékoztatom, hogy beszélgetésünket fölvesszük!

–                        Nem lesz mit, mert én nem tárgyalok tovább Önnel – dörmögöm a kagylóba, s megszakítom a vonalat.

Az ilyen „beszélgetések” egy-kéthetente megismétlődnek nálam. Megvan még a vezetékes telefonom, ennek száma megtalálható a nyilvános telefonkönyvben; nem is haragszom, ha hívnak, elvégre erre szolgál a skót származású Alexander Graham Bell által 1876-ban szabadalmaztatott készülék (bár az amerikai Kongresszus 2002-ben úgy határozott, hogy hivatalosan a firenzei Antonio Meucci tekinthető a telefon feltalálójának, aki ugyan már 1871-ben feltalálta azt, de a bejegyeztetéshez akkor hiányzott 10 dollárja, így csak 1876-ban jelentette be szabadalmi igényét). – Ám az nem tetszik, hogy a hívó érthetetlenül mutatkozik be, majd „tájékoztat” beszélgetésünk rögzítéséről.

Mindig fontos „életfilozófiám volt”, hogy bármit teszek is, az olyan legyen, hogy utána tiszta maradjon a lelkiismeretem, ne kelljen szégyenkeznem, vagy azon rettegnem, nehogy kiderüljön később valami. – „Nincsen olyan titkos dolog, mit az idő ki nem forog” – tartották a „régi öregek”. (Erre a „kategorikus imperatívusz”-ra tanítottam gyermekeimet, s ajánlottam későbbi munkatársaimnak is.) Most sem félek tehát semmitől, attól sem, hogy egy ilyen beszélgetés során majd „csőbe húznak”.

Azt is elfogadom, hogy a mai tömegközlési eszközök alkalmasak a közvetlen megkeresésekre, üzleti haszonnal járnak. Azt is elfogadom, hogy nem akadémikusok ülnek a hívó fél székében, de legalább szólni kellene nekik, hogy ha a hívottal nem közölték, milyen ügyben akarnak vele beszélgetni, ne gondolják, hogy az csak úgy szóba áll velük…

Annál is kevésbé, mert ennek vannak kulturáltabb formái is, íme, példaként egy velem történt eset.

A hívó hölgy érthetően mondott egy nevet, majd azt, hogy melyik (közvélemény-kutató) intézet megbízásából keres, utána azt kérdezte, hajlandó vagyok-e néhány kérdésére válaszolni.

–        Természetesen! Kérdezzen! – adtam beleegyezésemet.

–        Fölvehetjük a beszélgetésünket? – érdeklődött.

–                        Igen, hozzájárulok – válaszoltam, s jöttek kérdései. Közülük kettőre vagy háromra nem válaszoltam, mert úgy véltem, jellegük miatt azok nem tartoznak a „köz”-re…

Az e bejegyzés elején ismertetett hívás során az sem derülhetett ki, miért keresett az illető. Számára talán fontos lehetett, de már az elején elrontotta!

Engem pedig emiatt már ezek után nem is érdekelt!