Aligha tagadhatnánk: a seregben a fizikai-alaki képzés mellett a szellemi-kulturális értékek ápolására is gondot fordítottak. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az, hogy a 7042/J-ben (azaz a Mezőtúri Gépkocsizó Lövészezred 3. zászlóaljának 7. századában) is színvonalas kórus működött a mezőtúri gimnázium kedves és udvarias tanárának, Kávási Sándornak a vezetésével. (Megjegyzem, hogy bár a katonaélet a szabadságunk jelentős korlátozásával járt, mégis elhibázott lenne az a vélemény, hogy ez volt a „rabszolgák kórusa”!) Három szólamban (bariton, basszus és tenor) énekeltünk (közülünk Tari Feri baritont, Rideg Laci basszust, én pedig tenort). Katonák voltunk ugyan, de mégse katonanótákat tanultunk, hanem a kórusirodalom valódi gyöngyszemeit, klasszikus szerzők ismert, szép műveit.

Jártunk a Magyar Néphadsereg kulturális rendezvényeire („dalos-találkozóira”) is. Így jutottunk el Székesfehérvárra, ahol a hadosztály-, vagy a hadsereg-vetélkedőt rendezték több katona-énekkar részvételével. Minden kórus tizennyolc tagból állt, nálunk értelemszerűen szólamonként hat-hat résztvevővel.

Mi már dél körül megérkeztünk Mezőtúrról Fehérvárra, hogy legyen még egy kis időnk gyakorolni az esti fellépés előtt. Rögtön egy laktanyába mentünk, ahol a versenyt is rendezték. Ott a nem túl meleg kultúrteremben kaptunk helyet, a többi énekkarral együtt, s az egyes kórusok vagy szólamok onnan jártak a közeli kisebb termekbe próbálni. Zord, hideg februári nap volt, ezért valahányszor kimenni készültünk, a drága Kávási Tanár Úr a szülőket helyettesítő megható figyelmességgel óvott a megfázástól, nehogy estére berekedjünk.

Amint ott zsongtunk, beszélgettünk, arra lettünk figyelmesek, hogy valamilyen feszültség sűrűsödik a levegőben. Időnként kinyílt a terem ajtaja, s különböző, általunk nem ismert katonák léptek be, körbe vizslattak tekintetükkel – mindenki Mocsári honvédet kereste. Mint aztán kiderült, Mocsári valamelyik ezred énekkarának volt a tagja, próbálni is akart a kórus, ám énekesüket sehol nem találták. (Pedig amikor Fehérvárra jöttek – „Lepsénynél még megvolt”.) Megszökött egy katona? Ez súlyos bűncselekmény! Már csak ez hiányzott!

Egyszer csak halkan kinyílt az ajtó és egy riadt ifjú óvakodott be rajta. Mikor meglátta az ott lebzselő egyik hadnagyot, az ajtófélfához simult, tisztelgett és félhangosan megszólalt:

– Hadnagy elvtárs, Mocsári honvéd, kérek engedélyt belépni!

„Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik” – mondhatnánk Arany Jánossal. Minden szem a hadnagyra szegeződött. Dühösen reccsent a hangja:

– A hétszentségit, Mocsári, mit csinált maga idáig, hol járt?

– Hadnagy elvtárs, jelentem … fáztam!

A kirobbanó röhögést hallva Mocsári bizonyára nem értette, miért kell kinevetni azt az embert, aki fázik egy hideg februári napon…

Bár a mondás azt tartja, hogy az idő utólag mindent megszépít, túlzás nélkül állíthatom, hogy valóban nagyszerű volt az az este. Válogatott, fiatal férfiak zengték dalaikat, impozáns dolog volt látni-hallani mindegyiket.

Kétségtelenül szépen énekeltek a kiskunfélegyházi ezred katonái is. A „Buchenwaldi riadó” volt a versenydaluk. Egy szólamban, kissé lassúbb tempóban kellett előadni, mint az indulót, ám amikor ahhoz a részhez értek, hogy „… nyög a rémült Csendes-óceán”, visszhangzott a nagyterem. – Tudtuk, ha őket legyőzzük, miénk az első helyezés.

Aztán színpadra léptünk. Ma is meggyőződésem: úgy énekeltünk, ahogy az a kórusok „nagykönyvében” meg van írva. A reneszánsz egyik jeles mesterének, Palestrinának ismert, szép kórusművét adtuk elő, három szólamban. Az egyes szólamok pontosan léptek be, tiszták voltak, nem „másztak föl” a hangra stb. Amikor lejöttünk, Kávási tanár úr széles, elégedett mosollyal gratulált:

– Köszönöm, fiúk, nagyszerűek voltak, biztosan maguké az első helyezés!

Nem kis izgalommal és büszkeséggel vártuk az eredményhirdetést. Valami „hadosztály-kultúrtiszt” szólalt meg:

– Elvtársak, kihirdetem a mai vetélkedő végeredményét. Első a … számú egység [dekódolva: a kiskunfélegyházi ezred], második a 7042 egység [ezek voltunk mi, a mezőtúri ezred] kórusa. Rövid indokolásként elmondom, hogy a [kiskunfélegyházi] egység kórusa egységes volt, a 7042 egység kórusa nem volt egységes…

Püff neki! Igaza volt szegénynek! A félegyháziak tényleg egységesek voltak! Mind a tizennyolcan egységesen ugyanazt harsogták; mi, persze, egyáltalán nem voltunk „egységesek”, tizennyolcan háromféleképpen énekeltünk. Előfordult, hogy tizenketten (két szólam) mondták a magukét, hatan bezzeg meg sem szólaltak, csak ott álltak, és a karmestert bámulták. Nem sokkal később pedig direkt beleénekeltek abba, amit amazok adtak elő. Ráadásul, nem is egyféle hangon, mint a félegyháziak, hanem néhányan mély, mások magasabb hangon…

A félegyházi csapat egyik tagja később évfolyamtársam lett az egyetemen. De sokszor emlegettük röhögve közös élményünket, s ő nem egyszer elismerte: mi voltunk a jobbak, szégyelli is kicsit magát a történtek miatt, de ő valóban nem tehetett róla!...

Közbeszédünk kulturálatlansága, civilizálatlansága lassan elviselhetetlenné válik.

Ez az állítás elsősorban az „ún. politikusok” köreire érvényes, ahol pedig különös gonddal kellene ügyelni a „látszatra” is. Mindenki igyekszik nagyon vigyázni a „PC”-re, a „politikai korrektség”-re, azaz az óvatos fogalmazásra, nehogy megsértsen valamely vallási vagy más közösséget…

A kérdés már csak az, hogy ez a PC miért nem terjed ki az egyes emberekre, azok becsületére és méltóságára is (ugye, tudjuk, hogy a visszaeső gyilkosnak és sikkasztó-csalónak is van méltósága?). A libák tömését meg kell tiltani, mert ha a tömés fájdalommentes is, ez a beavatkozás a „liba-méltóság” súlyos sérelmével jár. A baromfi-ketrecek padlózatán nem lehetnek nagyobb rések, nehogy belelépjenek a saját lábukon forgó kacsák; a malacoknak játékok kellenek.

Éppen a PC miatt nem állítom, hogy a parlamenti ülésterem, vagy a média mocskosabb hely egy elhanyagolt istállónál, de olykor igen rossz érzései támadnak az embernek.

Bizony, van több olyan hazai képviselő, aki szabadon elmondani nem, csak felolvasni tudja egy-egy felszólalását (figyelem, „hazai” képviselőt írtam, mert a francia parlamentben az elnök megvonhatja a szót attól, aki „eltér a tárgytól vagy olvassa a beszédét”…), de szemrebbenés nélkül minősíti „hazug”-nak a miniszterelnököt, a minisztert, az államtitkárt. „Bátran” teheti, hiszen 

amint ez a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban olvasható.

Valójában „morálisan hibás” volt az Alkotmánybíróság 30/1992. sz. határozatának az a kitétele, hogy

Nos, ez az alapvető hiba! A neoliberális (csak a „szabadság”, a „szabadelvűség” mindenekfelettiségét hirdető) jogfelfogás nincs tekintettel más értékre (pl. a tisztességre, a becsületre stb.), főképpen, ha az sértené a szinte korlátlan szabadság (hogy ne mondjuk: szabadosság) romboló elvét. – Ugye, hallottunk róla: egykor, ha pl. adásvételnél (akár a poros vásártéren) a felek egymás markába csaptak, akkor biztosak lehettek abban, hogy megállapodásukat az adott szavuk, a tisztességük garantálja. Később már több oldalas szerződést kellett tanúk előtt kötniük, ma meg már semmi sem biztos: „körbetartozás” bénítja meg a szerződő feleket, sőt, a bírósági ítéleteket sem hajtja végre senki, hacsak a jogosult nem küld a kötelezett nyakára „verőlegényeket”…

Nem akarok igazságtalan lenni: ezt a folyamatot nem a mi Alkotmánybíróságunk határozata indította el. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Lingens v. Austria ügyben már 1986 júliusában(!) megállapította, hogy sem a jó hírnév védelme, sem a kijelentés megütközést keltő, esetleg sokkoló jellege nem tette szükségessé a véleménynyilvánítás korlátozását…

Itt érhetjük tetten, hogy a jog semmibe veszi az erkölcsöt; arra hivatkozni tehát, hogy ha a jog és az erkölcs kerül egymással szembe, mindig az erkölcs az erősebb, legalábbis kétséges, hiszen a jog betartását az állami kényszer segíti, míg az erkölcs mögött legfeljebb a csendes tisztesség reszket…

Persze, azt, hogy mi a „hazugság”, senki nem határozza meg! Hazudott-e az a meteorológus, aki a következő hétre jó időt „igért”, ám szerdán hideg, esős idő köszöntött be? Hazudott-e az a jelölt, aki a választási kampány során dupla fizetést igért pl. a kutyapecéreknek, ám a kormányváltás után kiderült, hogy üres az államkassza és a gazdaság is leállt a világválság miatt?

Büntetlenül lehet tehát „lehazugozni” a legtisztességesebb kormánytagokat is, a „percemberke” képviselők bátran dagonyázhatnak odamondásaik pocsolyáiban…

Hogy nem voltam velük szemben PC? – Dehogynem! Nekik is el kell viselniük az erősebb-ütősebb véleményeket is, ráadásul nem is akartam őket sértegetni, mindössze annyit mondtam, hogy hitelesebbek lehetnének, több érdeklődést válthatnának ki, mint a mostani „hazugozásaikkal”.

Vannak közéleti „harcosok”, akik feltűnően, sőt olykor bántóan durva, sértő kifejezéseket használnak. Nem is mindig gondolom, hogy akkora tahók, mint amilyennek esetenként látszanak, hiszen talán csak követik a „PR-tanácsadóik” által kijelölt irányvonalat…

Ilyenkor úgy vélem, végtelenül buták azok a „piárosok”. Azt hiszik, hogy ha már úgyis eldurvult a mindennapi beszéd, akkor használjanak a politikusok is „divatos” terminológiát. – Persze, használjanak, de ne gondolják, hogy ezt mindenki elfogadja! Lehet, hogy némely „részeg kocsisok” az ilyesmi hallatán elégedetten „höhögnek”, de nem mindenkinek tetszik az ilyesmi…

Azt sem hiszem, hogy az efféle „dohogások” majd jobb útra térítik a politikai színtér alakjait! Ők felszínen akarnak maradni, s ezért mindenre hajlandók, még talán morális tartásuk feladására is, ha a „tanácsadók” ilyen irányba terelik.

Ez az ő ügyük, legfeljebb, ha kiesnek a „körből”, fősodorból (bocsánat: a mainstream-ből!), legfeljebb szégyellhetik környezetük előtt, hogy akaratuk ellenére vállaltak szánalmas báb-szerepet…

Persze, egyáltalán nem hiszem azt, hogy már ezzel is túlteljesítettek képességeiken…!

Hajdanán a színészek, énekesek és más, közönség előtt fellépő művészek még életük alkonyán is derűsen emlegették korábbi sikereiket, a hálás közönségtől kapott lelkes tapsot és éljenzést. „Hosszú percekig zúgott az ütemes taps” – andalodnak el ilyenkor.

Hajdanán a fellépők teljesítményét általában tapssal jutalmazták a nézők-hallgatók. A hosszabban tartó, erősebb taps a nagyobb siker mutatója volt. Tolnay Klári (az idősebbek talán még emlékeznek rá) arról énekelt, hogy a taps azt jelzi: „a közönség szeret…”

Igen, „hajdanán”!

Mára ugyanis mindez gyökeresen megváltozott.

Bejön a színpadra a műsorvezető és bejelenti, hogy a következő fellépő énekes: Rikáts Rita.

–                        Nagy tapsot neki! – rivall rá a nézőtéren várakozókra, akik a meglepetéstől tétován ütik össze tenyerüket. Nem értik, miért kell nekik már most tapsolni, hiszen még nem is látták a „művésznőt”, márpedig azt tudják, hogy a taps

(Magyar értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972, 1337. p.), 

egyelőre pedig sem a tetszésnyilvánítás, sem a jeladás nem aktuális…

Na, végre, itt van az énekesnő is! Jó erős-hangosan kezd a zenekar, szedd össze magad, Rita!

–                        Kezeket a magasba! Mindenki! – üvölti a tömeg arcába. – Ott, hátul is, nem látom! Addig nem kezdem a műsort, míg mindenki nem tapsol! – fenyegetőzik kényszeredett sikerrel, miközben feje fölé emelt kézzel mutatja-vezényli a ritmust. Néhányan elbazsalyodnak, mintha arra gondolnának: talán jobb is lenne, ha szép csendben „megúsznák”…, de inkább mímelik az engedelmességet…(Nos, így lehet „eltapsolni” az embernek a belépőre befizetett pénzét…)

Igen ám, de állandóan nem lehet „lelkesedni”. Ezért van az, hogy minden szám előtt és közben újra és újra kiabálni kell a lankadó közönségre, hogy „emelje a kezét”, hogy „nagy tapsot neki”, hogy „nem hallom a tapsot” és más efféléket.

Vajon ezért van az, hogy beköszöntött a „celebek” kora?

(A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából)

 Ehhez azért a rend kedvéért tegyük hozzá, hogy a celebritás (amely angolul ugyan „celebrity”), eredetileg latin szó: „celebritas, atis, f. (celeber)” – nyilvánvalóan ebből vette át az angol, de talán még helyesebb lenne a melléknévi változatú latin „celeber (bris, bre)” szóból eredeztetni … (ha lenne ennek bármi jelentősége is…) Vö. Latin–magyar szótár (szerkesztette Györkösy Alajos), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960, 95. p.

Vajon nem lehet-e, hogy a celebek kérész-életéhez ez is hozzájárul? Az, hogy már a fellépésük kezdete, a bemutatkozásuk is hamis, álságos, hiszen a közönség tapsol és „csápol” ugyan, de ezt felszólításra teszi, mert először a műsorvezető kiált rájuk, aztán pedig az énekes emelteti a kezeket és „erőlteti” a tapsot. Mivel a taps nem az elégedettség, az öröm, a katarzis jele, és egyébként minden fellépőnek egyformán jutott belőle, a közönség a műsor után nyomban el is felejti valamennyi „művészt”. Az aktuális celeb pedig ragyog, hiszen a közönség végigtapsolta-csápolta a teljes műsorát…

Sic transit gloria mundi, így múlik el a világ dicsősége. Nem lehet, hogy így lesz a művészből „mű-vész”, akiben elvész maga a mű is?

Az egyik szombaton délelőtt, klubunk szokásos összejövetelén azt kérdeztem az egyik klubtársamtól, aki nem mellesleg nemzetközi hírű idegsebész-ideggyógyász, hogy tudja-e, miért beszélnek az orvosok a betegek előtt latinul.

Ő bizonyára hallotta már, ám udvarias ember lévén, nemmel válaszolt kérdésemre, mire én megadtam a mindenki által ismert választ: hogy a betegek szokják a holt nyelvet.

A professzor csendben mosolygott nemlétező bajusza alatt, majd némi rezignációval hozzátette: egyre ritkábban beszélnek, sőt, a hallgatók szinte egyáltalán nem is tudnak latinul.

Ezen őszintén megdöbbentem, jóllehet ennek számos jelét korábban magam is tapasztaltam: az egyetemisták között mára elvétve akad, aki középiskolában latint tanult, pláne, érettségizett is belőle. – Az helyes, hogy minden fiatal angolt és olaszt tanul napjainkban, de a latin elhagyását komoly műveltségi deficitnek tekinthetjük.

Ez a műveltségi hiányosság mostanra már a mindennapokba is „begyűrűzött”.

Anélkül, hogy a latin oktatásába kezdenék, emlékeztetem a Nyájas Olvasót, hogy sok olyan latin szó van, amelyet már szinte magyar köznapi kifejezésként használunk.

Ilyen szó pl. az operál, ami, mint tudjuk, azt jelenti, hogy (az orvos) műt, műtétet végez. Alapja a latin operor (operare), azaz foglalkozik valamivel, dolgozik valamin.

Hasonló az ordino (ordinare) latin ige is, aminek értelme: sorba állít, rendez, szabályoz.

Azt is tudjuk, hogy a latinban a „co” (magyarra átírva: ko-) szócska egyfajta „igekötőt” takar, amelynek értelme „össze”, „együtt”, „közös”.

Mindebből világos, hogy a ko+operál együttműködik, a ko+ordinál összehangol stb.

Ezért bántja a fülemet az az újabban terjedő nyelvi-kiejtési otrombaság, amely a kooperál helyett azt mondja: „koperál”, koordinál helyett pedig: „kordinál”. – Nem spórolni, nem egyszerűsíteni akar, hanem tudatlansága miatt hiszi azt, hogy egy „o”-t kell mondani, mert nem tudja, mit is mond, hogy helyes. (Nyilván nem arról van szó, hogy külön kell ejteni-hangsúlyozni mindkét „o” hangot, de legalább jelezni kell, hogy itt „két szó” hangzik egybe…)

Persze, ha valaki nem tud „arabusul”, legalább csináljon úgy, mintha tudna; pipiskedjen, fontoskodjon egy kicsit, bizonyára lesznek sokan, akiknek leesik az álluk ekkora „műveltség” láttán-hallatán!

Mert aki tanult latint, az tudja, hogy az „aktív” szó az „ago” (agere) tesz, csinál igéből származik és szó szerint azt jelenti: tevékeny. Ha valaki ezt nem tudja, az bedől annak a jelenlegi buta divatnak, amely szerint ez semmi, úgy kell mondani, hogy „proaktív”. Az az igazi! (Persze, ismert a „pro” elöljáró „-ért, javára, mellett” értelemben, de az nem kapcsolható az említett szóhoz!) A másik lehetséges értelmezésnek pedig (elő-aktív?) semmi értelme.

„Ha és amennyiben”(?) helyesen akarunk beszélni…

K. B. úrnak, születésnapjára

 Aki szereti a latin mondásokat, annak ismerős ez is: „Navigare necesse est, vivere non necesse”, azaz „hajózni muszáj, élni nem muszáj”.

Ennek első fele a rómaiak fontos felismerését fejezi ki a hajózás és lényegében a tengeri szállítás fontosságáról, a második fele pedig állítólag Pompeius mondása, amikor a hajósok méltatlankodtak, mert viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába és féltek a megterhelt hajó elsüllyedésétől.

A címben föltett kérdést viszont senki ne keresse az Idegen szavak szótárában, vagy a latin mondások között, mert ezt én találtam ki...!

Történt pedig, hogy az egyik jó hírű hazai egyetem jó hírű karára újonnan fölvett hallgatók a félévkezdés előtt gólyatáborba gyűltek össze, hogy ott ismerkedjenek, szórakozzanak, gyűjtsenek lelki erőt a komolyabb munkára.

Mivel azonban üres hassal nemigen lehet erőt gyűjteni, elhatározták, hogy bográcsban frissen főtt marhapörkölttel segítik céljuk elérését. A gólyatábort szervező felsőbb éves hallgatók a főzésre egy olyan oktatót kértek föl, aki már többször is igen meggyőzően bizonyította képességét és alkalmasságát, s aki szívesen vállalta is e szép feladatot.

Eljött a pörköltkészítés nagy napja. A gólyák nagy ovációval fogadták az általuk addig nem ismert „szakácsot”, s azonnal el is kezdték kínálgatni mindenféle innivalóval, a fakanál zsonglőre azonban csak óvatos mértéktartással ivott, hiszen várta a fontos feladat.

–                        Lássunk munkához! – terjesztette elő aktuális javaslatát az oktató, mire alig leplezhetően kezdtek el szétszivárogni az addig vidor poharazgatók.

Bizony, egyedül maradt a „konyhaasztalnál” a főzést önzetlenül vállaló férfiú, de ami még nagyobb baj volt, hogy igen baljóslatú komorsággal magasodtak körülötte a nyers vöröshagyma- és krumplihegyek, csak a húsok hűsöltek csendben a fehér szekrényben a meleg szeptemberi délutánon.

–                        Jöjjenek a lányok segíteni, mert egyedül a téli vizsgaidőszakig sem leszek kész! – reccsent a „séf” hangja, s nyomban azt kezdte kalkulálni, hány segítőt állítson a vöröshagyma és a krumpli, mennyit a hús feldarabolására.

Ámde önként jelenkező egy sem akadt!

Hősünk ekkor a szervezők közbenjárását kérte a „kukta-brigád” verbuválásához, megemlítve, hogy egyedül nem fog hozzá, hanem hazamegy, s otthon megterített asztal várja, sőt, elé teszik a finom ennivalót is.

„Szervezők szét száguldanak tábor-szerin tova” – idézhetnénk Aranyt kissé kitekerve –, de vajh, milyen eredménnyel? Nos, íme:

–                        Ebben a pillanatban ismerkedtünk össze évfolyamtársammal, s most beszéljük meg legfontosabb közös tennivalóinkat.

–                        Délelőtt építtettem a körmeimet, nézd, milyen cukik, ezekkel semmit nem lehet pucolni!

–        Csak nem gondolod, hogy összekoszolom a kezemet a krumplipucolással!

–        Csak nem képzeled, hogy bebüdösítem a kezemet a hagymával!

–                        Én még sohasem pucoltam se hagymát, se krumplit, anyukám soha nem engedte, nehogy elvágjam a kezem…

–                        Eddig egyszer próbálkoztam, de összevissza szabdaltam a kezemet, azóta nem nyúlok ilyesmihez…

Veszélybe került a vacsora! Egyedül valóban reménytelen volt bárkinek is hozzákezdeni.

Végül nagyon nehezen bár, de összeállt a segítő csapat, persze, többségében fiúk alkották.

Ne tessék a nemek egyenjogúságának magasztos elvére hivatkozni, de tényleg ennyire nem értékelik az otthoni, meghitt családi ebédeket-vacsorákat a mai ifjú hölgyek? Tényleg azt hiszik, hogy le lehet élni az életet egy családban úgy, hogy nem tudnak főzni, mert sokkal egyszerűbb pizzát rendelni, hiszen azt készen viszik nekik és még mosogatni sem kell? Tényleg azt hiszik, hogy diplomásként (már, ha sikerül!) más emberek lesznek és a családjukat majd úgyis „házvezető” gondozza? Tényleg azt hiszik az anyukák, hogy jót tesznek, ha a kicsi lányukat eltiltják a konyhai ismeretektől, vagy már ők sem tudnak igazán jól főzni?

Azt is tudom, hogy manapság „nem divat” a házasság, hanem az élettársi kapcsolat dívik, s hasonlóképpen a szingli lét értékelődött fel.

A szingli hölgyek többnyire hencegnek ezzel az állapotukkal, de vannak olyan kutatási eredmények, amelyek szerint a szingliség igen gyakran kénytelen-kelletlen elviselt helyzet, egyáltalán nem önként vállalt status. Gyanútlanul kérdezem: nem lehet az, hogy a főzni-nem-tudás is komoly mértékben járul hozzá ahhoz, hogy nem találnak állandó társat?

A harmincon-negyvenen túli férfiak, ha egyszer megégették magukat a házasság elején még lángoló szerelemben, csak igen nehezen szánják rá magukat az újabb frigyre, de élettársi kapcsolatba szívesebben lépnek. Vannak viszont közöttük olyanok (bizonyára többen is), akik szóba sem állnak az olyan nőkkel, akik nem tudnak főzni. Akik már túl vannak a lobogó-vak szerelem korán, már komolyabb „értékeket” keresnek partnerükben, s alighanem ide sorolható ez a „tudomány” is.

Címbeli kérdésem tehát: „Főzni nem muszáj?”

Ma, pénteken délután, kettő után, trolival utaztam hazafelé. Nem voltak sokan, akadt bőven ülőhely, én két bájos kicsi lány mögé huppantam le. Az egyiknek lófarokba volt szorítva haja, a másiké lazán ugrándozott a nyakában.
Tündériek voltak, másodikosok lehettek valamelyik általánosban. Ezt abból gondolom, hogy az én másodikos unokámmal, Dórival saccoltam kb. azonos korúaknak, másrészt a társalgásukból az hallatszott ki, hogy nem mostanában, ebben a hónapban ismerkedtek össze az első osztályban. Komoly arccal beszélgettek, kissé hencegő csicsergésüknek akaratlanul is fültanúja lehettem.
– Képzeld, Sanyi szerelmes belém! – kezdte a lófarkas.
– Honnan tudod? – érdeklődött a másik.
– Mondta reggel.
– És te is szerelmes vagy a Sanyiba?
– Én nem.
– Sanyi belém is szerelmes, meg még Márk is.
– Neked is mondta a Sanyi?
– Mondta, meg még azt is, hogy beléd is szerelmes.
– Te is szereted Sanyit?
– Igen.
– Barátok vagyunk, ugye? – nyomul a lófarkas.
– Persze.
– Én most még nem vagyok szerelmes a Sanyiba, de hétfőtől már biztosan az leszek. Csináljuk úgy, hogy a jövő héten csak én leszek szerelmes Sanyiba, te pedig nem. Azután meg cserélünk, jó?
– Jó, de ezt ne mondjuk meg Sanyinak, legyen ez a mi titkunk!
Ezeket a szavakat már a troli lépcsőjéről, leszállás közben kiabálta vissza a rakoncátlan frizurás a barátnőjének, így ennek meglehetősen sok fültanúja akadt.
Beszélgetésüket – azt hiszem –, rajtam kívül más nem hallotta.

Én pedig senkinek sem mondom el!

1964. december 21. – Nagy nap volt ez Debrecen életében: emlékmű-avatás az Ideiglenes Nemzetgyűlés évfordulóján. Oda várták Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét, Vass Istvánnét, az Országgyűlés elnökét, valamint Köteles Jenő altábornagyot, a honvédelmi miniszter első helyettesét.

E nagyszerű eseményen a mezőtúri gépkocsizó-lövészezred (bocsánat: a 7042) két egyetemista-százada díszelgett. Új, világos boka-, derék- és fegyverszíj, fehér kesztyű, a tányérsapka állszíja bekapcsolva – jól nézhetett ki a több, mit százhúsz fiatal katona.

Mi, mezőtúri harcosok, két nappal az ünnepség előtt érkeztünk Debrecenbe, hogy legyen kellő időnk a próbákra, különösen a „vigyázz-menet” gyakorlására. December középső dekádja ekkor meglehetősen esős lévén, a díszlépések rettenetes sárcsapkodással jártak, rusnya latyakkal csúfítva az egyébként is szánalmas képet nyújtó, piszkos-zöld köpenyeket. Ám ezután csoda történt: az ottani laktanyába érve a kályha köré teregetett köpenyek gyorsan száradtak, a rátapadt homokot egyszerűen kézzel le lehetett söpörni róluk. – Bizony, ha az utálattól és a szidalmaktól városfalak omlottak volna le, Mezőtúrnak és Túrkevének ma már nyoma sem lenne hazánk térképén. Akkor látszott ugyanis, hogy miért voltak ismertek-híresek az ottani fazekasok: jó nyúlós-trutymós agyagot termettek földjeik, amelyből ha egy borsónyi ráfröccsent a katona köpenyére, mindenfajta tisztítási kísérlet tenyérnyi sárfoltot eredményezett…

Eljött az avatás napja! A díszszázadok kétsoros vonalban sorakoztak föl az emlékmű előtt, középen a legmagasabbak, két oldalon csökkenő „nagyságukban” a többiek. A program: jelentéstétel, kölcsönös üdvözlések, vigyázz-menet a szobor, illetve az ott álló vendégek előtt.

Begördült a három gépkocsi, diszkrét távolságban megállt, s a „méltóságok” gyalog folytatták útjukat a szobor illetve a katonák felé.

– Díszszázad, vigyázz! Fogadás jobbról! Tisztelegj! – hangzott a díszelgést vezénylő Mészáros András százados parancsa, ám mint mindig, most is hiányzott belőle a vezénylő tiszt általában jellemző harsogó-pattogó keménysége, őt inkább valamiféle esdeklő-síró tónus jellemezte. Ugyanilyen volt a jelentése is: „Elnök Elvtárs, Mészáros százados, díszőrség-parancsnok, jelentem, az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett koszorúzási ünnepségre kirendelt díszőrség felsorakozott!” – Közel fél évszázad távolából is bizton állítható, hogy talán még soha nem figyeltek szavaira olyan feszülten; mint akkor. Két század katona imádkozott a seregek istenéhez, hogy ott nyomban süljön bele mondandójába. Hát, … nem sült…

Hogy mi jön ezután? Erre is kész a terv, íme: az Elnöki Tanács elnöke odalép a mikrofonhoz. „Jó napot, Elvtársak!” – dörgi bele határozottan, mire a két század rázendít: „Erőt, egészséget, Elnök Elvtárs!” – de úgy ám, hogy az egész Alföld beleremeg!

Nos, nem egészen így történt!

Dobi István ekkor már – tisztesség ne essék, szólván – nagyon rozoga, erőtlen volt. Odavonszolta magát a mikrofonhoz, s elsuttogta az ilyenkor szokásos szavakat: „Jó napot, Elvtársak!” – Igen ám, de a katonák két sora eléggé hosszan elnyúlt, s a széleken állók nem hallották a köszöntést, csak a középsők. Ez utóbbiak azonnal kezdték is: „Erőt, egészséget…” Több se kellett a végeken várakozó hadfiaknak, ők is csatlakoztak a már harsogókhoz, ám természetesen elölről kezdve az előírt szöveget: „Erőt, egészséget…” Így aztán az eredetileg hátborzongatóan impozánsnak elképzelt üdvözlésből egyfajta elnyújtott, zavarosan hullámzó hörgés-visszhang bontakozott ki…

Hanem a vigyázz-menet! Az valóban katonásan feszesre sikerült. Százhúsz szív egyszerre dobbant, százhúsz csizmatalp egyszerre csattant Debrecen kockakövein.

Ja, hogy százhúsz szívhez nem százhúsz, hanem kétszáznegyven csizmatalp tartozik? Ez tény! Számítási hiba történt volna? – Nos, a csizmatalp-probléma megfejtése a következő: az valóban igaz, hogy ugyan százhúsz szívhez összesen kétszáznegyven csizmatalp tartozik, ám itt a „vigyázz-meneti egyszerre csattanás” esete miatt nem mindegyik adott ilyen hangot. Ez egyszerű matematikai képlettel bizonyítható. A katonák összes szíve (köszi), a bruttó ottani csizmatalp-szám (bocsi), valamint a csattanó csizmatalp-szám (csacsi) ismeretében íme a képlet: BOCSI=2KÖSZI. Ennek alapján CSACSI=BOCSI/2, mert egyszerre vagy csak a ballábas, vagy csak a jobblábas csizmatalpakat verik a földhöz a katonák. Na, ugye, nincs tévedés…! (☺)

Másnap, persze, Mezőtúron újra kezdtük gyakorolni a díszlépéseket…

Bizonyára igen sokan hallottak már arról, hogy „Kölcsey Himnuszának feléje szaváról” komoly értelmezési vita bontakozott ki az utóbbi évtizedekben. Ezt Pásztor Emil kitűnően foglalta össze (ebből közlök most részleteket):

www.c3.hu/~magyarnyelv/99-4/pasztor.htm (kinyomtatva: 2012. június 3.)

Tanulságos, ezért érdemes elolvasni Pásztor Emil itt csak részleteiben idézett teljes írását, annál is inkább, mert úgy látszik, a többség számára mára már a Máramarosi-havasokban is a „föléje” értelmezés vert gyökeret. – Ezt látszik alátámasztani Horváth Dezső is a Dörmögő Demeter c. írásában:

In Botrány a mennyekben. Bába Kiadó, Szeged, 2011, 139. p.

Eddig csak magamban hümmögtem a feléje–föléje polémia hallatán, de ez utóbbi megjegyzés megszólalásra késztet.

A Lőrincze Lajosra és Mészöly Gedeonra hivatkozás bizony egy képletes ökölvívó-mérkőzésen megroggyantaná, támolygásra kényszerítené az ellenfelet, de a „kiütéshez” kevés lenne…

Úgy vélem, mégis Pásztor Emil idézett írásának végkövetkeztetésében foglaltaknak kell igazat adnunk, tehát a „feléje” értelmezés a helyes. – Egyrészt számomra meggyőzően dokumentálta, hogy Kölcsey pontosan ismerte és alkalmazta mind az „e”-ző, mind az „ö”-ző szóalakokat (nyelvjárást), ebben nincs okunk kételkedni. Másrészt arról is meg vagyok győződve, hogy Kölcsey ugyanabban a versében (Hymnus), ugyanarról a fogalomról (felé–feléje), ugyanabban az értelemben (felé/fölé) nem használt volna kétféle szóalakot.

Emlékezzünk csak!

Nem is értem, hogy ez a szempont eddig miért nem került elő egyetlen elemzésben sem; mindazonáltal ezt a két sort újabb adaléknak szánom ebben a kérdésben.

Az nem lehet vitás, hogy itt a „felé” csak a „feléje” [azaz irányába(n) mutatva/közelítve] jelentést hordozhatja, semmiképpen a „fölé” (nála magasabbra/magasabban) értelmet. Ha pedig itt a „felé” a „feléje” szóval szinoním, akkor teljességgel megalapozatlan azt állítani, hogy e vers más soraiban viszont a „feléje” a „föléje/fölé” értelmű lehetne… Sapienti sat.

Tévedhetnek tehát a „hivatásos” írástudók is, amint erre utal az ismert latin mondás: „Errare humanum est” (tévedni emberi dolog). Magam nem tartozom a hivatásos írástudók közé, engem pláne megillet a „tévedés joga”.

Legkivált viszont a „ius murmurandi”, azaz a „morgás joga” illet meg, ha olyasmit látok, hogy a mai tollforgatók már-már bántóan nem értik a felé/fölé szavak más-más értelmét.

Íme, két példa:

Tompos Ádám: A rendőrök nem azért voltak ott, hogy Kertész Ákost elvigyék + Videó. MNO, 2011. október 13.

Bizony, itt kifejezetten hibás a „felé” szó használata a „fölé” helyett! A következő példában viszont már értelemzavaró is lehet:

Lesz-e hó karácsonykor? Megkérdeztük a meteorológusokat. Szerző: kh. HVG.HU, 2011. december 15. (Kiemelés – Charlie-to)

Mit mond ez? Azt mondja-e, hogy a hibahatár emelkedni kezdett (a 2 fok irányába, de csak kevéssel, tehát addig nem ért el, annak alatta maradt), vagy pedig azt, hogy valamivel még a 2 foknál is magasabb lett (azaz fölé emelkedett)?

Tanulság: ha az egyértelműség felé törekszünk, fogalmazásunk pontossága emelkedjen az általános szint fölé!

Ruha teszi az embert – tartja a közmondás, s ez valószínűleg igaz is. (Pláne, ha még azt is idevesszük, hogy a ruha alatt mindenki meztelen …!)

Persze, tudták ezt már eleink is. – Gondoljunk csak arra, hogy már igen régen kitalálták az egyenruhát! Fess katonák feszítettek egységes színekkel és szabással készült ruháikban, nyalka huszárokat csodáltak a korabeli hölgyek, írigyeltek a korabeli urak; de még az idősebb korosztály is jóleső érzésekkel emlékezhet saját múltjára, amikor pl. középiskolás korában kellett mindenkinek a számukra megállapított „egyen-köpenyt” hordani, fejükön a szintén egységes színű-alakú sapkával, rajta a gimnázium jelvényével. (Szigorú matematikatanár-osztályfőnökünk be is íratta minden lány ellenőrzőjébe: „Köpeny csak övvel!” – hogy a bájos-csicsergő fruskák csak ne lengedezzenek kacéran a fiúk előtt; a fiúk pedig kérkedő „bátorsággal” törülgették poros cipőjüket a bordó diáksapkájukkal –, persze, csak saját társaik előtt mertek nagylegények lenni…)

Igen, az egyenruha mindig is összetartozást jelentett! (Ezúttal csak egyenruhákról beszélek, bár tudom, hogy nem csak a „ruhák” érdekesek ebből a szempontból, mert pl. hajdan a zászló és az azonos színű-mintázatú pajzs mutatta: a harcosnak, hol a helye a csatában.)

A katonák, matrózok, rendőrök, régi filmekből az egykori csendőrök egyenruhájára ma is mindenki ráismerne, de tegyük hozzá, hogy sok derék foglalkozás űzőit lehet(ett) azonosítani ruházatuk alapján, mint pl. a vasutasok, tűzoltók, papok, orvosok-gyógyszerészek, mentősök, bányászok, erdészek stb.

Hajdanán bizony nem csupán az operaház szimfonikus zenekarának tagjai voltak elegánsan öltözve (pedig ők végig a zenakari árokban muzsikáltak!), hanem a könnyűzene művelői is „egyenruhát” viseltek (pl. a korabeli táncdalfesztiválok színpadán). Akit meginterjúvoltak a televízióban, az is öltönyt vett magára, de legalábbis egyszínű, világos ingben és nyakkendőben jelent meg a kamerák előtt.

Ezek az idők elmúltak!

Ma már a televízióban nem látni öltönyös-nyakkendős elegáns urakat (legfeljebb a hírek bemondóit). Mintha ma már mindenki igyekezne „alulöltözni” a másikat, de nem csupán a kereskedelmi adók műsoraiban, hanem a „közszolgálati” csatornákon is (majdnem azt írtam: „csatornákban”). Néha már-már gusztustalan néhány „művész” megjelenése, igaz, ízlésétől függetlenül a napi szóhasználatban mindenkit „úriember”-ként emlegetnek.

Van egy nagyon ostoba mondás: „Nem az divat, ami szép – ami divat, az a szép!” Úgy vélem, elég nagy baj, ha nem az a divat, ami szép. Ha valami esztétikailag kellemes, ha „érdek nélkül tetszik”, és ez a divat, azaz minél többen igyekeznek ennek megfelelni, az önmagában javítja a közízlést, a közérzetet, a közhangulatot.

Orbitális nagy butaság a mondás második része: „… ami divat, az a szép”. – Időnként divatbemutatókhoz is odatévedek tv-nézés közben. Olykor szörnyűségeket lehet látni! Szinte penetráns izzadságszag üt át képernyőn, annyira kilátszik-kiérződik a divattervező szánalmas kínlódása, hogy valami olyasmit találjon ki, ami korábban még senkinek sem jutott eszébe. – Gyakran sikerül is ez, de semmi köszönet nincs benne! Nem igaz tehát, hogy ami divat, az egyben szép is!

„Kenyerem javát már megettem”, betöltöttem a hatvanötödiket is; normális tehát, ha „nem értem a mai fiatalokat”. – Ezzel „vigasztalom” magamat, keresek felmentést az előbbiekhez hasonló, nem éppen egyetértő véleményem miatt.

Aktív óráimat-napjaimat fiatalok, egyetemisták (igaz, nem „elvarázsolt filoszok”) között töltöm. Jóleső örömmel látom, hogy ők nem vesznek részt az „öltözzük alul ízléstelenül egymást, úgyis ez ma a divat!”-vetélkedésben. Ők bizonyára rájöttek, hogy nem attól lesznek „menők”, ha hátra-oldalra kajlított simlis sapkájukat szemükbe húzva, zokni nélküli lábukat ormótlan bakancsba dugva, hátukat meggörbítve tántorognak be előadásra; hogy talán társaikat is azzal becsülik meg jobban, ha szelíd-szolíd megjelenésükkel állnak eléjük.

Emiatt már nem is nagyon érdekel, hogy az önmaguk üres „nagyságától” ájult celebek, vagy a „média” világának fontoskodó, öngyötrő művész-rendezői miként is vélekednek arról, hogy „ruha teszi az embert”…

Amikor csak tehetem, mindig nézem a tv-közvetítéseket az Országgyűlés üléseiről. Mielőtt bárki azt kezdené híresztelni rólam, hogy perverz önsanyargató vagyok, gyorsan hozzáteszem: nem vagyok beteg, inkább szakmai szempontból érdekelnek az ott folyó események.

És, persze, várakozásom is meg-megújul: azt szeretném látni, hogy mikor száll fel valamelyik képviselő, és esetleg hova…

Van ugyanis egy alelnök az Országgyűlésben, aki … nos, nem tudom eldönteni, miért akar állandóan hazudni nekem (és valamennyi hallgatónak-nézőnek), azzal, hogy bemondja: „Felsz’ásra következik … képvis’őtársunk”…

Hallom én, értem is: „felszállásra következik” az illető… Feszülten figyelek, várom, mikor száll fel (s főleg, hova?), de hasztalan… A képviselő ugyan föláll és elindul a pulpitus felé, föllépdel rá, s én elborzadok… csak nem akar onnan úgy elrugaszkodni, mint a sárkányrepülő a hegytetőről… – Nem, hanem előveszi papírjait és fölolvassa mondandóját. A másik már a helyén beszélni kezd, nem száll fel ő se! – Igen, de akkor miért „etet” bennünket az alelnök azzal, hogy állandóan „felszállást” jelent be?

Most nem az alelnök neve a fontos (egyébként J. I.), hanem maga a jelenség! Az sem érdekel, hogy a „felsz’ásra” értelmezhető a „felszállásra” mellett „felszólalásra” is! – Mondja érthetően, mert ott ez az egyetlen feladata! Ő ugyanis nem csupán az éppen jelenlévő képviselőknek beszél, hanem szavait jóval többen hallják a tv-közvetítések révén!

Egyébként pedig ha azt mondja: „Megkösz’öm felsz’ását”, már csak legyintek magamban; legfeljebb azon kezdek el gondolkodni, mit is jelent a „megkösz’öm”!

Alighanem „megköszönöm” akar lenni…

Bő egy éve, 2011 januárjában Tanuljunk a franciáktól? c. blogbejegyzésben számoltam be korábbi párizsi utam élményeiről, tanulságairól.

Arról is írtam, hogy egész napi autóút végén késő este érkeztünk Párizsba, de ekkor már belvárosi szállásunk közelében nem találtunk szabad parkolót; üres hely is csak egy „Várakozni tilos” tábla által védett részen adódott. – Nem volt mit tennünk; azt kértem a rendőrállomás előtt posztoló „szervtől”: engedje meg, hogy reggelig oda állítsuk autónkat, amíg el nem visszük másfél hétre egy kijelölt udvarra.

Láss csodát: a rendőr megengedte!

Akkori bejegyzésemet ekként zártam:

Ugye, emlékszünk: a párizsi rendőrségről írtam mindezeket?

Ezt azért hangsúlyozom, mert tegnap (2012. május 1-én) telefonált a Fiam, s azonnal azt kérdezte, ülök-e, mert a magyar rendőrséggel kapcsolatban akar valamit mondani.

Rossz érzésem támadt. A Fiam megnyugtató biztonsággal, ám kissé „határozott vagánysággal” vezet autót, ezért rögtön „tudtam”, mit fog mondani: „egy kicsit” túllépte a megengedett sebességet, emiatt jelentős összegű bírságot róttak ki, amelyet meg kell fizetnie …

– Persze, egy szülőnek az a dolga, hogy minden helyzetben segítse gyermekét, ha szüksége van rá, de ez egészen más helyzet. Miért az én pénztárcámat terhelje, miért az én nyugdíjamat apassza az, ha a felnőtt gyermekem felelőtlenül, ráadásul még veszélyt is előidézve „száguldozik” az autójával? Fizesse csak ki ő a megérdemelt büntetést, hátha ebből még jobban érzékeli, hogy mindenkinek magának kell viselnie cselekménye következményeit! – Kb. eddig jutottam el elutasító válaszomat formáló gondolataimban, amikor a Fiam belekezdett a „magyarázkodásba”:

A Fiam Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky úton lakik, s mivel nincs garázsa, ott tartja az autóját. Már időben elterjedt a hír, hogy Jenson Alexander Lyons Button, a McLaren istálló versenyzője május 1-én a Bajcsy-Zsilinszky úton és az Alkotmány utcában kiépített alkalmi versenypályán fog száguldozni egy kicsit, ezért ezen a környéken lezárják az utakat, parkolási tilalmat rendelnek el…

Ha a „tilalmi zónában” lévő autókat elszállítják, s csak kemény ezrekért adják vissza, a tulajdonos moroghat, riadtan telefonálgathat, szidhatja az elszállítókat – de fizetnie kell!

Ezúttal azonban nem kellett fizetnie!

Ez a megoldás morálisan sokszorosan többet jelentett a magyar rendőrségnek, mint az az összeg, amit bírságként beszedhetett volna a tilosban parkolásért! Abban is biztos vagyok, hogy az ügy ilyen „elintézése” nem csupán a speciális (egyedi), hanem a generális prevenciót (általános megelőzést) is jobban szolgálta a mégoly szigorú büntetésnél is, hiszen ezt mindenkinek elmeséljük „tanulságként”…

Ha valami, akkor ez valóban „polgárbarát” tett volt rendőrségünk részéről!

Még annyit: a Forma1 verseny-közvetítéseket én is szoktam nézni, de csak úgy, mint az emberek többsége: főképpen a rajt érdekes (összekoccannak-e?, beragad-e valamelyik?, bejön-e a safety car? újra kell-e indítani? stb.), aztán kissé unalmas, majd a cél előtt újra fölélénkül. Halk nyugalommal szemlélem, nem szurkolok különösebben egyetlen versenyzőnek sem…

Azaz, dehogynem … ezek után Jenson Buttonnak fogok…

Bibó István 1947-es akadémiai székfoglalójában olvasható:

(„Az államhatalmak elválasztása egykor és most”)

Azt, hogy a sajtó „a negyedik hatalmi ág”, napjainkban sűrűn emlegetik. Bibó is erről beszél székfoglalója idézett részében, de figyeljünk csak föl még valamire: ennek „demoralizáló hatása még ennél is sokkalta vészesebb formák között jelenik meg”!

Sajtó, tömegtájékoztatás nélkül ma már nem lehetne normálisan élni – ez vitathatatlan. Az ember szomjazza a friss információkat, a sajtónak „krónikás” szerepet is be kell(ene) tölteni az aktuális események rögzítésével stb.; igaz, mindehhez fölkészült, intelligens „média-munkások” kellen(én)ek.

… és akkor tegnap (április 24-én) elém került egy blog-bejegyzés:

(„Schmitt Pál titkai” – A szerzőt és a helyet ezúttal nem jelölöm meg, mert most a „jelenség” a lényeg.)

Ez utóbbikat olvasván kissé elszomorodtam és föl is háborodtam.

Milyen hatalom az, amelyet nem kulturált, értő emberek gyakorolnak, hanem félművelt ámokfutók mondanak ítéletet olyan ügyekben, amelyeket nem is értenek? Miért „szabad” a sajtó „néhány nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” számára [e jelzők Kövér Kászló 2012. április 20-i, HírTV-beli nyilatkozatából valók – Péntek8], akik tudatlanságuk folytán igen kártékony írásokat közölnek?

Hogy mi a bajom a Schmitt Pál ex-államfővel kapcsolatos írással? – Vegyük sorba!

1. Az, hogy valaki bátran belerúg a „döglött oroszlánba”, amelyik már nem tud védekezni – morálisan közmegvetést válthat ki, erre nem érdemes több szót vesztegetni.

2. Az egyéni kegyelmezés intézménye nem újkeletű, nem is szocialista találmány, hanem eredetileg királyi felségjog volt (ő volt a „kegyelmes”, ő adhatott kegyelmet, de a valóságban a pallosjoggal rendelkező földesurak is gyakorolták saját birtokaikon). – Mivel a mai köztársasági elnök lényegében a „köztársaság királya”, jogai is hasonlítanak a királyéhoz (csak, persze, nem „kegyelmes”, és nem is „szent” – ezért nem is „szentesíti”, hanem „aláírja” a törvényeket…). Az elnök kegyelmezési joga tehát innen ered, történeti gyökerei vannak.

3. Mivel a kegyelemhez senkinek sincs „alanyi joga”, az nem is kényszeríthető ki, megadása vagy megtagadása nem kérhető számon. – Ebből következik, hogy senki sem „ellenőrizheti” a királyt/elnököt, még a parlament sem kérhet magyarázatot, a sajtó funkciójának teljes félreértése tehát azt követelni, hogy neki adjanak magyarázatot, indokolást…

4. Minthogy kizárólag a király/elnök saját akaratától, mérlegelésétől függ, hogy ad-e kegyelmet, annak „indokai” sem állapíthatók meg előre, tehát a „milyen vádak alapján elítélt embereket tartott érdemesnek a szabadságra?”-kérdésnek szakmailag abszolút semmi értelme sincs, ezért értelmesen nem is lehet megválaszolni (vagy legfeljebb úgy, hogy a vádak közömbösek. Az idősebbek emlékezhetnek pl. arra, hogy 1995 tavaszán Göncz Árpád kegyelmet adott Binder Györgyinek, aki 1993-ban fürdőkádja vizébe fojtotta a halálos beteg, elviselhetetlenül szenvedő 11 éves lányát; úgyszintén arra is, hogy 2005 januárjában Mádl Ferenc köztársasági elnök kegyelmet adott a nevelőapja megölése miatt két év két hónap fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésre ítélt Simek Kittinek.) – A rend kedvéért hozzá kell tennünk, hogy ez a kegyelmi jog sem abszolút korlátlan, mert érvényességéhez az igazságügyi (ma: …és rendészeti) miniszter ellenjegyzése szükséges (1998 novemberében Göncz Árpád kegyelmet adott Kunos Péternek, akit gazdasági bűncselekmények elkövetése miatt ítéltek el, de Dávid Ibolya igazságügy-miniszter megtagadta az ellenjegyzést, emiatt a kegyelem nem érvényesült…)

5. Az egyes fontos kérdésekben nem túl járatos sajtómunkás azt hiszi, hogy neki joga van hozzájutni minden „közérdekű” információhoz, mert hiszen „kötelessége az olvasókat-hallgatókat-nézőket tájékoztatni”. – Fájdalom, téved! – Lehetséges-e, hogy nem ismeri az ún. „államrezon” kategóriáját, aminek éppen az a lényege, hogy vannak olyan (többnyire kormányzati) információk, amelyeket senkivel, még magával a kormányzatot ellenőrző parlamenttel sem „szoktak” megosztani? [Az államrezonról kissé részletesebben már szó volt egy 2009. októberi „Nem nyilatkozom?” c. blog-bejegyzésemben, ezért most nem részletezem…]

6. Minthogy a Schmitt Pált érintő, előbb idézett blog szerzője annak idején felségsértést követett volna el, mert kétségbe vonta a király jogait és magyarázatot követelt tőle intézkedései miatt – ezért annak idején fej- és jószágvesztéssel sújthatták volna. Most azonban sajtószabadság van, ezért én most csak „képletesen” ítélem a címben jelzett „erkölcsi lenyakazásra”, de mert magam is „sértegettem” a sajtót (pedig egyáltalán nem haragszom rájuk), másrészt élni kívánok az „egyéni kegyelmezés jogával”, ezért a végrehajtást felfüggesztem [„Ezúttal a nyakazás elmarad” – Madách Imre: Az ember tragédiája. X. szín], valamint eltekintek a „jószágvesztéstől” is!

Sokáig azt hittem, hogy a besúgók még megvetésre sem érdemesek.

Na, jó, annyit engedek, hogy legfeljebb megvetésre-lenézésre számíthatnak más, tisztességes emberek részéről, most azonban már úgy látom, még tovább kell finomítanom eredeti tartózkodásomat tőlük.

Derék klubtársaim között vannak olyanok, akikre vonatkozó titkos jelentések száz oldalakat tesznek ki, s ez írások között vannak kifejezetten színvonalas, irodalmi-esztétikai mércével mérve is igényes „alkotások”. Irodalomtörténész professzor meséli, hogy míg a róla szóló besúgói jelentéseket még ma is általában enyhe rezignációval olvassa, talált egy „művészt”, aki élvezetes esszéket, karcolatokat, mini-novellákat küldött megbízójának – ez utóbbiakat olvasván nem is neheztel annyira az egyébként morálisan elítélhető „szerzőre”, azaz a besúgóra.

Csendes derűvel hallgattam a professzor műfaj-elemző fejtegetéseit, s bár klubtársaim sorra fűzték hozzá megjegyzéseiket, én ezúttal nem kértem szót.

Nem emlékeztettem arra a jelenlévőket, hogy igazán nagy örömre nincs okunk, mert nem vagyunk egyedül ebben a (besúgó)világban. Számos nemzet-sors-társunk élhetett át hozzánk hasonló éveket. Bizonyára másutt is voltak irodalmi mércével is mérhető teljesítmények, bár a szerzők ott sem igyekeztek kiadatni összes – vagy válogatott – műveiket. Másutt már többnyire le is zárták az „ügynök-ügyeket”, nem szaggatják fel minduntalan a lassan behegedésnek indult sebeket. – Igen, az idő hatékony orvos (vagy orvosság), a „betegek” és az „ápolók” előbb-utóbb kihalnak, a sebek nagy része is önmagától begyógyul...

Van azonban egy újabb jelenség, amely morálisan semmivel sem kevésbé elítélhető, mint a besúgás, ez pedig a „kisúgás”.

Vannak ugyanis olyanok, akik egyre gyakrabban futkosnak külföldi szervezetekhez, hogy ott „jelentsék föl” hazánkat (hazájukat!?) a legkülönfélébb indokkal. A legfissebb éppen a következő:

Magyar Hírlap online, 2012. április 23.

Bizony ezt – pártállástól függetlenül! – mérhetetlenül undorítónak tartom. Állítólag más nációk lányai-fiai nem tesznek ilyet, sőt – tudom, mit írok! – még az állatok sem! A vadállatok összevesznek a zsákmányon, felöklelik egymást, hogy övék legyen az utódnemzés lehetősége, ámde ha veszély fenyegeti kicsinyeiket vagy az együttélő csoportjukat, együtt védekeznek a külső veszély ellen…

Besúgás esetén az elkövetők még magyarázhatták tettüket azzal, hogy valamivel fenyegették őket arra az esetre, ha nem jelentenek, főképpen, ha bármilyen mértékben „zsarolhatók” is voltak. Munkahelyi-egzisztenciális hátrányokat helyeztek kilátásba, s ettől megrettenhetett az illető – a besúgás tehát olykor morálisan „magyarázható”, ha nem is jelenthet „felmentést” a tettesnek.

De a „kisúgók”? – Nekik a „kisúgás” nem jelent egzisztenciális előnyt, esetleg valamilyen hátrány elmaradását! Magyarázatuk is szánalmasan primitív: ők nem a saját államuk ellen lépnek föl, nem „hazaárulást” követnek el, hanem csupán a kormány tevékenységével elégedetlenek, azt akarják jobbá tenni; a „hazaárulás” egészen mást jelent! Lásd a hatályos Btk. (1978. évi IV. törvény) rendelkezéseit:

Valóban: a hazaárulás „célzatos” cselekmény [„abból a célból, hogy…”], ám a hűtlenség megállapításához elegendő a „veszélyeztetés” (mint eredmény is!)

Persze, ennek a blog-bejegyzésnek nem büntetőjogi elemzés a célja, inkább csak afféle magán-dohogás-morgás arra a hírre, hogy „Nyílt levelet ír az Európa Tanács főtitkárának az MSZP…”, amint az föntebb már olvasható volt…

Tegnapelőtt (április 18-án) egy blog-bejegyzést tettem közzé („… és az »Alumnusok klubja«”? címmel), amelyben azzal az „ötlettel” rukkoltam ki, hogy mivel az IMF és az EU újabb és újabb tisztességtelen feltételeket támaszt egy készenléti hitel folyósításának feltételeként Magyarország számára, ezért keressünk más megoldást, hogy ne kelljen „pitiznünk” e nyilvánvalóan pökhendi és kisstílű szervezetek „csak együtt erős és okos” csinovnyikjainak. (Ez utóbbi jelzők alátámasztásra lásd Kósa András: Brüsszel üzen: „Kádár Magyarországa kapott IMF-hitelt”, de egy tagállam más tészta. Hvg.hu 2012. április 20., péntek, 13:42.)

Bejegyzésemre „KariKa” reagált 2012.04.20-án 12:08:08-kor a következő szöveggel:

Ezúton köszönöm meg „KariKának”, hogy válaszra méltatott, de azt hiszem, ezen kívül még kell tennem néhány megjegyzést.

1. Ténylegesen magam sem hittem, hogy ötletem akkora erejű, hogy egycsapásra megoldja hazánk hitel-problémáját, mindössze egy kósza gondolatfoszlány volt. – Valójában inkább „kínomban” találtam ki; ám az mindenesetre hozzátehető, hogy bizonyára van még több olyan „kibúvó” is, amelyet nem ártana felderíteni és a lehetőségeken belül kipróbálni!

(De biztos-e, hogy ez teljesen irreális, hiszen naponta hallhatunk olyan új-dús-gazdagokról, akik hirtelen szinte nagyobb vagyonra tettek szert, mint hazánk éves költségvetése…?) Gondoljunk csak pl. az orosz vállalkozókra!

www.lenta.ru - 2011.11.26.

ChelseaFanatics.hu (leolvasva 2012. április 20.)

Nos, pl. ilyenekre gondoltam; az „Alumnusok Klubja” inkább csak afféle „alibi-jogcímet” jelentett volna…

2. Igen, „kínomban” még cifrább gondolatok is megfordultak fejemben. Egy felelős állami tisztségviselő ilyesmire nem is gondolhat, de én most „távol a közügyektől” és a „hályogkovács biztonságával” leírhatom:

a) Erőteljesebben kellene szövetségeseket keresni az Unió államai között, megértetve velük, hogy az ilyen szervezet (vagy ilyen tisztségviselői) kifejezetten kártékony(ak) a tagországok számára, s ha Magyarország esetében „győz(nek)”, minden állam kénytelen „meghunyászkodni”, s biztosra mehet, hogy hasonló esetben nem várhat „kegyelmet”.

b) Meg kellene lengetni az IMF és az EU önhitt és túlzottan magabiztos hivatalnokai előtt, hogy Magyarország új utakat keres. Nem tervezi ugyan a szakítást és a kilépést az Unióból, de érdeklődése és figyelme némiképpen gyengült azokkal a szervezetekkel kapcsolatban, amelyek a saját tagukkal szemben kifejezetten méltánytalan és időnként ellenséges magatartást tanúsítanak.

Azért nem tervezi a szakítást és a kilépést, mert az garantáltan a szervezet végét jelentené, hiszen az érintett államok Magyarország példájában a saját sötét jövőjüket láthatják, s logikusan követhetik a kilépésben (esetleg egy újabb „KGST”-t is létrehozva). – Ha pl. valami hasonlót egy éppen tisztségétől megválni készülő miniszter vagy államtitkár valamelyik sajtóbeszélgetésen „elejtene” (hogy az „EU fülébe” jusson!), lehet, hogy segítene hűteni a szervezet „hevét”…

c) Lehet, hogy valamely távol(abb)i állammal kellene „szövetséget” keresni és kötni. Hazánk Európa közepén terül el, ideális fekvése alkalmassá teheti távol(abb)i államok pénzügyi-gazdasági-kereskedelmi stb. „szálláscsinálójának”, esetleg „ugródeszkájának” – természetesen cserébe terjesszék ki fölénk a szükséges „készenléti-hitel-hálót”!

Szintén „ijedtségemben” jutott eszembe, hogy ha meg még adókedvezményeket is kaphatnának, hazánk kész „paradicsom” lehetne (ti. „adóparadicsom”)!

Két-három éve(?) kaptam e-mail-üzenetként a következő szöveget:

Bizony, én is szomorú lettem és egyetértettem a „gyászolókkal”.

Fölvidított azonban egy minapi tudósítás!

Ónody-Molnár Dóra: Újra lehet testi kényszer az iskolákban? Népszabadság, 2012. április 19. (Kiemelések – Charlie-to)

– Na, végre! – csettintettem elégedetten. – Ideje volt elhagyni azt a „berezeltséget” [NB. – a „berezel” ige értelmező szótárbeli 2. alakja alapján], amit az váltott ki eddig mindenkiből, hogy némely buta, ám annál hangosabb „jogvédő”, ha valamit meglátott, azonnal elkezdett rikácsolni, hogy „alapjog-sértés!”, s erre mások inkább ráhagyták és visszavonultak, mintsem vitatkozni kezdjenek az ilyenekkel! (Csakhogy erre az „alapjogok vitézei” azt hitték, hogy igazuk van és még ádázabbul kiabáltak…)

Elégedett örömködésem annak is szólt, hogy ezek után az „önmegvalósító” gyerekek nem hagyhatják ott a tanórákat, a rendőr – „arányos mérvű testi kényszer alkalmazásával” – megakadályozza, hogy a felbőszült szülők berohanjanak az iskolába és agyba-főbe verjék a szelíd tűrésre kényszerített tanárokat, valamint, hogy bilincsbe verve kelljen a rendőrörsre vinni egy óvodást:

Megbilincselt a rendőr egy óvodást, mert hisztizett. Hír24, 2012.04.17.

Ámde az örömöm túlságosan is korainak bizonyult! – Rögtön megszólalt a „nyafogók kórusa”, s öklendezni kezdte nyálas-nyúlós, számomra (de – gondolom –, mások számára is) egyenesen bőszítő lapos sablonjait:

Ónody-Molnár Dóra, i. m.

Van egy ajánlatom a derék jogvédőknek (akiknek az idézett tudósításban szereplő nevét inkább udvariasságból, mintsem „megértésből” mellőztem): íztelen-száraz, főképpen „hivataloskodó érveiket” bővítsék tovább!

Tiltakozzanak bátran amiatt, hogy a rendőr megsérti a tanuló személyi szabadságát, azáltal, hogy akarata ellenére az intézmény vezetőjéhez kíséri vagy útbaindítja.

A „szakértő” hiányolja a tervezetből a szülő jogát? – Nosza, hivatkozzon arra, hogy a rendőr súlyosan sérti a tanárverésre rohanó szülők szabad mozgáshoz való jogát is azzal, hogy megakadályozza az intézmény területére történő belépésüket, valamint ez utóbbiak véleménynyilvánításhoz való jogát is, hiszen a tanerő véresre verése mindössze az ő „nem mindenben egyetértő, mondhatni: eltérő” véleményük sajátos kifejezése!

Egyebekben milyen „szakértő” az, aki esetünkben arra hivatkozik, hogy az „iskolai konfliktusok zöme pedagógiai eszközökkel jól kezelhető”? – Félő, hogy az az egészből semmit sem ért! Most ugyanis egyáltalán nem a „pedagógiai eszközökkel jól kezelhető” helyzetekről van szó!

Én azért újra reménykedem, hogy csak tetszhalott a Józan Ész!

Már-már elviselhetetlen az a tudat az egyszerű állampolgárnak is, hogy országunkat az európai „szövetségeseink” állandó vesszőfutásra kényszerítik, azért, mert az aktuális kormányzat olyan intézkedéseket vezetett be, amelyeket szükségesnek és alkalmasnak vélt súlyos gondjaink enyhítésére, megoldására. (Ne legyen félreértés: most a „szövetségeseinkről”, főképpen az Európai Unióról beszélek, nem pedig a „szánalmas bátorsággal” hangoskodó hazai „ellenzékről”, még kevésbé az Unió „baloldali” sunyi-magyar képviselőiről, akik – legyünk őszinték! – nem tartoznak abba a súlycsoportba, hogy maguk is képesek lennének ekkora bonyodalmakat előidézni!) Bár – nem tagadom –, mikor ezt lekopogtam, elmosolyintottam magam; eszembe jutott ugyanis egy Arany-vers – ide írom, akkor is, ha némi „áthallásra” ad módot:

Arany János: Bolond Istók. Második ének, 7. strófa

Mert mi az alapprobléma?

Kellene sokmilliárdos „készenléti hitel”, amelynek birtokában a kormányzat nyugodtabban végezhetné a dolgát és a „tényleges hitelezők” is megnyugodhatnának, hogy nincs veszélyben az általuk adott pénz megfelelő ütemű visszafizetése. Természetesen ez a hitel „készenléti” lenne: az állam nem használná föl (nem költené el), hanem csak „végveszélyben” nyúlna hozzá, és, persze, nem is „ingyen” kérjük; a piacon nyilván megvan az ilyen hitel pontosan kifejezhető ellenértéke. – A gond az, hogy ezt nem tisztán piaci alapon adnák, hanem tisztességtelen politikai feltételeket kapcsolnak hozzá, pl. azt, hogy az Unió beleszólhasson belső jogunkba (bírák nyugdíjazása, jegybanki fizetések, hivatali eskü, adatvédelem szervezetének szabályozása stb.).

Rehn: Felül kell vizsgálni a magyar alkotmányt a hiteltárgyalásokhoz. vg.hu/gazdasag/gazdasagpolitika, 2012. április 18.

E követelések, azon túl, hogy Magyarország szuverenitásának brutális, nyílt megsértését jelentik (hiszen nem egy előre meghatározott szabályoknak-elveknek való megfelelőséget vizsgálnak, hanem önkényes „előírásokat” szabnak…), ráadásul inkorrektek is, hiszen a teljesített „követeléseik” helyébe mindig újabbakat állítanak…

„Saját bankunk” (az IMF, azaz az International Monetary Found – Nemzetközi Valutaalap, amelynek – egyáltalán nem mellesleg – hazánk1982 óta tagja!) tehát nem segít, csak akkor, ha teljesítjük másik „saját szövetségesünk” (az Európai Unió, amelynek hazánk 2004 óta tagja!) teljesíthetetlen követeléseit…

Lehet, hogy más megoldást kellene keresnünk – kihagyva az IMF és az EU nyomorultul szánalmas, meg-megújuló feltétel-szabásait…

Valószínűleg a kormányzat már megkereste a szóba jöhető egyéb lehetőségeket (pl. a gazdag, ám nem EU-tag államokat, a „tehetősebb” embereket stb.).

Ha rajtam állna, én egy „harmadik utat” is kipróbálnék!

Közismert, hogy a bajban gyakran akad segítség. Az emberek megmozdulnak, adakoznak; ha egy kisgyerek életmentő műtétjéhez kell sok pénz, ha vörösiszap-ár teszi tönkre más emberek addigi életének gyümölcseit, ha valahol Ázsiában cunami pusztít el minden értéket stb. – Igen, most az emberekről (legfeljebb egyes szervezeteikről) van szó, függetlenül az államok megmozdulásaitól.

Ugye, mindenki látott-hallott már olyat, hogy Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában egy-egy bennszülött váratlanul szólalt meg és beszélt folyamatosan magyar nyelven, mert itt végezte az egyetemet és büszkén mesélt is erről? Valljuk be: az emberek – még az akkori legrosszabb tanulók is – a lelkük mélyén szeretettel és hálával emlékeznek egykori iskolájukra és „tanítóikra” (2011 augusztusában éppen egy kis bükkalji településen, Cserépfaluban állítottak szobrot „A TANÍTÓ”-nak!).

Az is közismert, hogy több egyetem létrehozta az „Alumnusok Klubját”: azoknak a hajdani hallgatóknak a szervezetét, akik szívesen emlékeznek az „alma materre” és szívesen támogatják is egykori intézményüket. – Nem kellene-e ilyeneket a hazai egyetemeinknek is szervezni és „meghívni” ezekbe a külföldi kollégáikat is? Hihető-e, hogy saját egyetemük hívó szavára nem mozdulnának meg korábbi „polgárai”?

Hallottam olyan nyugat-német professzorról, aki „fele királyságát” adta volna, ha valamely magyar egyetem „honoris causa” (tiszteletbeli) doktorává avatta volna. Ismertem olyan közép-afrikai hallgatót, akinek hazájában az apja törzsfőnök volt, s azt ígérték neki, hogy ha Európában diplomát szerez, hazatérése után miniszteri tisztséget kap – s a sort bizonyára lehetne folytatni.

Biztos-e, hogy nem akadna néhány olyan külföldi diplomás, aki egyetemi oklevelét Magyarországon szerezte és hajlandó lenne (esetleg „kapcsolati”!) tőkéjének egy részével beszállni a „készenléti hitel” előteremtésébe? Biztos-e, hogy több ilyen ember nem lenne képes „összedobni” a kellő összeget, főképpen, ha nem is „ingyen” kérnénk?

Biztos-e, hogy nem kellene ezt az utat is kipróbálni, még akkor is, ha első pillanatra csupán mosolyogtató naivitásnak látszik?

Talán ki lehetne próbálni ezt a lehetőséget is, hátha hamarabb bekövetkezne az az állapot, amelyet Vörösmarty Mihály (1800–1855) írt „A Guttenberg-albumba”:

…mert megérdemelnénk!

Aki nyitott szemmel jár ebben az országban, naponta láthatja, mennyi szemét van kis hazánkban.

Elegendő csupán vonatról végignézni a Ferihegy–Nyugati pályaudvar közötti igen rövid útszakaszt, hogy az embernek fölforduljon a gyomra.

Szégyen!

Hol vannak a nagyhangú „környezetvédők”, akik mindenféle látványos demonstrációt szerveznek maguknak, odaláncolják magukat a legközelebbi kerítéshez? – Sajnos, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mindezeket maguknak csinálják, őket csak a „performance”-ok érdeklik, hogy ezek megjelenjenek a sajtóban, bemutatva napjaink aktuális problémáit megértő és az azok ellen irányuló érzékeny harcukat.

Ne legyenek kétségeink: a lármás handabandázás helyett a halk aprómunka talán nem volna annyira feltűnő, de eredményeiben minden bizonnyal sokkal értékesebb lenne!

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy évente néhányszor autóval végigmegyek a (borsod megyei) Cserépfalu–Szeged közötti, észak–déli útvonalon, ami 230 kilométer hosszú.

Cserépfalu községben a háztartási szemét elszállítása hetente egyszer, csütörtökön történik. Aki tehát pl. csak a hétvégét tölti ott, az akkor összegyűlt szemetet nem hagyhatja a kukában (hiszen csak két-három hónap múlva megy ismét vissza), tehát gondoskodni kell annak megfelelő elhelyezéséről.

Semmi gond: a jól zárható zsákban lévő szemetet beteszi az autó csomagtartójába, hogy majd az útjába eső legközelebbi nyilvános szemétgyűjtőbe dobja. (Ne tessék azt mondani, hogy meg kell kérni a szomszédot-ismerőst, hogy csütörtökön szállíttassa el a kukás autóval, most egészen másról van szó, a baj ennél sokkal nagyobb …!)

A 230 km-es útvonal mellett egyetlen nyilvános kuka sincsen, ahova beledobhatnám a szemetet! Pedig nem is a kertek alatti gyalogösvényen, hanem többnyire kétszámjegyű úton járok, úgymint Mezőkövesd–Füzesabony között a 3-as (E71-es!), Füzesabony–Jászapáti között a 31-es, Kunszentmárton–Hódmezővásárhely között a 45-ös, Hódmezővásárhely–Szeged között a 47-es úton.

Bizony, korábban ezen a vonalon volt három vagy négy kuka! Igaz, vasárnap estére ezek már megteltek, sőt mellettük is jól megnőtt a szeméthalom. Nyilvánvaló, hogy ettől „rágott be” a „takarító”, s úgy „bünteti” a szemetelőket, hogy egyetlen edényt sem tesz ki... De mert eléggé korlátolt lehet, nem gondolt arra, hogy a fölösleges szemétnek valahol ki kell kerülni az autóból, s akik korábban megismerték ezeket a helyeket, kuka nélkül is lerakják a fölösleges holmit. (Így is van! Lelkemre mondom, én nem tartozom ezekhez, én „becsületes szemétszállító” vagyok, nem dobom ki útközben a zsákot).

Csak nehogy azt higgyük, hogy ez az út már „európai”!

Korábbi blogbejegyzésemben már leírtam, hogy nem okos tanácsokat szeretnék osztogatni, inkább csak magamnak rögzítem – mintegy a „jegyzőkönyv számára” – az itt következő néhány megjegyzést.

Szégyenteljes és méltatlan volt az eseményhez mindaz, ami az Országgyűlés 2012. április 2-án történt a köztársasági elnök napirend előtti beszéde alatt. A morális érték és tartás teljes hiánya indíthat csak olyan szánalmas hangoskodást, amellyel az államfő felszólalását kísérték néhányan. Kétségtelenül szokatlan keménységű volt, ám teljes joggal jegyezte meg erre Kövér László házelnök, hogy „az önmagában méltatlan, hogy a tőlem balra helyet foglaló képviselő hölgyek és urak egyáltalán itt ülhetnek az Országgyűlésben”. – Ezért később elnézést kért ugyan az érintettektől, jóllehet nem neki kellett volna bocsánatot kérni…

Hogy hazánkban ma a tisztesség és az emberség csak valahol a lelkek mélyén hallgat szepegve, miközben a felszínen úton-útfélen a züllött kulturálatlanság hőzöngve okádja teli mocsokkal a szemetes környezetet, az remélhetőleg egyre több embert háborít föl és indít cselekvésre.

A (nagy)politika nem önmagában undorító és taszító. Lehetnek benne pompás „húzások”, szellemes–élvezetes szóváltások (jó „debattőrök” között), de ha a színvonal annyira lecsökken, mint manapság látszik, nem csoda, ha a normális embernek odalesz a kedve tőle, nem megy el választani és „népszavazni”; ekkor lehet voksot szerezni egy féldeciért…

Fölindultságomat az gerjesztette ily mértékűvé, hogy olvasom az államfő lemondásával kapcsolatos sajtó-írásokat (ellenőrizhető, hogy korábbi blog-bejegyzéseimben mindig pontosan feltüntettem a forrásokat, most azonban ezeket mellőzöm, mert érdemtelenek még a megemlítésre is…). Közülök ezúttal mindössze két rövid mondatot idézek:

– Jöjjenek ide, emberek, gyorsan, nézzék meg ezt a hős tollforgatót, aki félelmet nem mutatva, bátran ... rúg bele a „döglött oroszlánba”! – kiabálhatnám magam is, de inkább szánakozva kérdezem: a minden utcasarkon termő „médiaszakosok” nem tanulnak minimális tisztességet sem?

Nagy kár, hogy a sajtó már annyira „szabad”, hogy hiányzik az etikai kódexéből a „tisztesség” szó és az ehhez kapcsolódó értékek, azért váltak alig olvashatóvá a hajdan szebb napokat látott sajtótermékek. Néha az az ember érzése, hogy az ilyen színvonalú sajtó méltatlan a „szabadságra”!

„Elnök Úr, viselje méltósággal…!” – írtam a címben. Az ugyanis a véleményem, hogy nem lenne szabad a tegnap lemondott államfőnek „fellebbeznie”, azaz jogorvoslati eljárás során megtámadni a Semmelweis Egyetem szenátusának döntését, amelyben megfosztotta a „doctor universitatis” címétől.

Ismerjük a latin mondást: „Quidquid agis, prudenter agas et respice finem!” (Bármit teszel, megfontoltan tedd és légy tekintettel a következményekre!)

Milyen hasznos hozadéka lehetne a „fellebbezésnek”? – Bizonyára semmilyen, sőt, kifejezetten káros eredményt hozhatna!

A „kisdoktori” cím odaítélésének alapjául szolgáló dolgozat szövegének szó szerinti azonosságát külön erre a célra felállított grémium állapította meg, a bíróság is erre alapozhatná döntését. Nem mondhatná ki tehát, hogy a szenátus tartalmilag hibás döntést hozott, legfeljebb azt, hogy nem volt jogosult a megfosztásra. – Nem szaporítom a szót: az eljárás végeredménye is a megfosztás (visszavonás) lenne.

Ekkor azonban ismét a sajtó „röhögő kórusa” indulna be! Kár lenne megint olcsó municióhoz juttatni a fantáziátlan média-munkásokat. (A komoly újságírók alapos elemzéseit egyébként figyelmesen kell olvasni, ráadásul a „minden csoda három napig tart”- effektus miatt ez a téma hamarosan úgyis lecseng.)

Mindenkinek jobb lenne a kialakult helyzeten mielőbb túl lenni, hiba lenne ismét feltépni a lassan behegedésnek induló sebeket!

Arany János írta e szavakat a „Családi kör” című versében, s nekem ezek jutottak eszembe 2012. március 31-én este 8 óra előtt a gyerekeknek szóló mese hallgatása közben.

Mert bizony, én még megrögzött rádióhallgató vagyok … a „régi fajtából”. Mindig szól mellettem a készülék, amikor csak lehetséges. Reggel, borotválkozás-reggelizés közben, vonaton utazás, autóvezetés közben, vacsorakor, sőt, egész éjjel, bár az alvás jelentős kihagyásokat jelent a hallgatásban és a műsor követésében.

Vannak az URH-sávon általam különösen hallgatott műsorok, de általában a Kossuth-adót hallgatom. Azaz, pontosabban ezt: „MR1 Kossuth Rádió, a szavak ereje”. – Igaz, az MR1-ből az R a rádiót jelenti, ami két szóval később megint megjelenik, a „szavak ereje” említése pedig a rádió esetében azért roppant fontos, mert különben az ember képzeletébe rögvest a „derelyevágó-kerék recéje” villanna be… A beszédhibás-hadaró szerkesztő-riporterekre, meteorológusokra stb. már szót sem érdemes pazarolni…

2012. március 31-én este 8 előtt mesét hallgattam a hajdani „országos főadón”. (URH-ra volt állítva, mert középhullámon már este fél 10-kor befejeződik az adás. Igen, fél 10-kor vége, elhallgat! A „közszolgálati!” – Azt tetszik mondani, hogy kapcsoljanak át ilyenkor URH-ra? – Rendben, de akkor napközben sem kell rá költeni egyetlen fillért sem!)

Hallottam ugyan, hogy mesét mond, de nem figyeltem rá, afféle háttér-rádiózás zajlott vacsora közben. Egyszerre csak furcsa mese-szavak ütötték meg fülemet: „fekete lyuk”, „tűzcsóva”, „elképesztő szupernova”, „kétnyelvű képzés”, „ikea”, „repro életérzés”. – Nagyon vigyáznom kellett, nehogy félrenyeljek, nehogy „roma-útra” menjenek a falatok, hogy a ma divatos, meglehetősen elmebeteg „PC-módon” fogalmazzak…! (Mindig van kéznél papír–ceruza, de hirtelen csak ennyit tudtam följegyezni, arra pedig érdemtelen, hogy a hangtárban újra meghallgassam…)

–                        Persze, nem figyeltem eléggé, ez már nem a mese, annak közben vége lett, már a felnőtteknek szól a rádió… – legyintettem magamban, elhessentve megdöbbenésemet az ilyen „eszement mese-elemek” hallatán, s már-már eldobni készültem a hevenyészett „szójegyzéket”, amikor a rádió bemondta, hogy a „Rozi az égen” című „mesesorozat” valahanyadik részét hallottuk.

Most április elseje van, szép, verőfényes vasárnap délelőtt.

Ha ezt a bejegyzést valaki olvassa, kérem, ne kuncogjon, azt gondolván, hogy miféle furcsa tréfát eszeltem ki a Nyájas Olvasó „bolondoknapi” félrevezetésére, és ne örüljön, hogy őt nem lehet így félrevezetni, mert ez egyáltalán nem vicc!

„Almát eszünk ma, rá diót, és hallgatjuk a rádiót” – írta jókedvében Kosztolányi. – De vajon érdemes-e „ilyen” rádiót hallgatni?

Kimondhatatlanul kínos, roppant kellemetlen helyzetben van manapság hazánk köztársasági elnöke, hiszen

Óriási a hangzavar, mindenki a köztársasági elnök lemondását követeli: harcos felnőtt párt-funkcionáriusok és ifjú párttag-utánpótlásaik (akik talán azt sem tudják, mi az a „dr. univ.”, amilyen címe az államfőnek van/volt), komolykodó egyetemisták, akik még nem készítettek szakdolgozatot, azt sem tudják, mit jelent szabályosan megírni egy 50–60 oldalas, tudományos igényességű munkát.

Talán szólni kellene a képviselőnek, hogy őt nem azért választották a parlament tagjává, hogy az utcán legyen izgága hős, hanem azért, hogy az országgyűlésben, bizottságokban stb. végezzen komoly, szakszerű munkát, ne pedig exhibicionista-gyanús megmozdulások élére álljon, amely – mellesleg – szakszerű megfogalmazásban nem is „sztrájk” (mert az munkabeszüntetést, esetleg „túlbuzgó munkát” jelent), hanem tüntetés, demonstráció stb.

Cicerótól maradt ránk az a mondás, hogy „summum ius, summa iniuria” (a legteljesebb jog a legteljesebb jogtalanság), ezt manapság bizony kiegészíthetnénk azzal, hogy „summa democratia – summa anarchia” (a legteljesebb demokrácia a legteljesebb anarchia).

Egy képviselő többedmagával elzárja az államfő „munkahelyének” bejáratát? – Össze kell szedni őket és levinni a várból a Duna partjára, hogy ott nyugodtan demonstráljanak, mert egyébként a sátraikkal akadályoznák a tűzoltókat, ha valami miatt oda kellene vonulniuk… Ugye, érthető: nem kellene betiltani, akadályozni a demonstrációt, csupán a helyszínét kellene némiképp módosítani…?

Ha én lennék a köztársasági elnök, eljárást indítanék a sok szánalmas „önmegvalósító” ellen azért a sok és undorító támadásért, amivel az elnököt illették (bár tudom, hogy az Alkotmánybíróság egyik döntésében azt is kimondta, hogy a közszereplők többet kötelesek tűrni, mint az „átlagember”). Olyan alattomos, gyáva és a „sérthetetlen” államfőt megalázó viselkedést, amilyeneket ezek megengedtek maguknak, senki sem köteles eltűrni. – Legszívesebben én is megindítanám az eljárást az ilyen senkik ellen, ám az ilyen cselekmény magánindítványra üldözendő, amire csak az elnök kívánságára lenne lehetőség…

(MTI/hvg.hu 2012. március 30.)

Bizony, ez az egyetlen mondat több bölcsességet és igazságot mutat, mint az összes tüntető, „sztrájkoló”, tanulmányiosztály-megszálló, handabandázó párt-al-elnök megnyilvánulása együttesen.

Miért nem állítják le azokat, akik az országnak mérhetetlen korlátoltságuk miatt kárt okoznak? Miért alázhatnak meg egy embert aránytalanul, mindenféle morális mérce hiányában tudatlan hangoskodók?

Igen, nagyon bepöccentem, dühös vagyok, most nem tudok „sine ira et studio” írni! Csak ne tessék affektálva nyafogni, hogy miféle politikai aljasságra vetemedtem! Azt nem is vetem föl, hogy érdekes lenne az abban a korban komolyabb politikai funkciókat betöltők doktori dolgozatait ugyancsak megnézni…

Persze, másutt is kerülhet az államfő kellemetlen helyzetbe, másutt is követelték távozását, másutt is mondott már le államfő a közelmúltban.

(Index, 2012. február 17.)

Én is tudom, hogy egy ilyen plágium-ügy morálisan teljesen lenullázza a komoly állami pozicióban lévő embert, ezek után nagyon nehéz lehet emelt fővel kiállni a nyilvánosság elé és figyelemre méltó beszédeket mondani, mert a hallgatók minduntalan a kínos esetre gondolhatnak…

Azt is tudom, hogy egy ilyen eset azért sem maradhat „szó nélkül”, mert kikezdi az összes hasonló cím, diploma, tudományos fokozat stb. hitelét, tekintélyét. – Talán nem fölösleges ideírni: az államfő (korábbi) egyetemi doktori címe (azaz a doctor universitatis!) nem minősült tudományos fokozatnak, hasonlóképpen az állatorvosok, az általános orvosok, a fogorvosok, , jogászok és (2009 óta) a gyógyszerészek egyetemi végzettségét jelentő doktori címhez.

Jóllehet ennek a „kisdoktori” ügynek semmi köze a köztársasági elnöki funkcióhoz, annak ellátását semmiképpen nem akadályozná; jóllehet nem is formálok jogot arra, hogy az államfőnek „okos” tanácsokat osztogassak, azt megemlítem, hogy én az ő helyében lemondanék e tisztségről, mert maradása esetén nem lehetne elkerülni-megakadályozni a morálisan üres acsargók meg-megújuló támadásait.

… és ez ártana a legtöbbet az országnak!

(P.S. - Ezt a bejegyzést 17:12-kor tettem közzé. Az államfő este a televizióban beszél erről az ügyről...)

– Hát ez meg miféle ostoba kérdés? – hökkenhet meg a gyanútlan Olvasó, megpillantva a fenti címet. – A népszavazás ugyanis a közvetlen demokrácia egyik igen fontos eleme, jól kiegészíti a döntéshozatalban a közvetett demokrácia eszközeit, azaz a képviseleti szerveket, mint a parlament vagy a helyi önkormányzatok.

Előre kell azonban bocsátani, hogy a központi államhatalom soha nem szerette és ma sem szereti a népszavazást. A parlament képviselői úgy érzik, a szavazók éppen abból a szerepből „túrják ki” őket, amelynek ellátására választották, és egyébként is: miért hiszik azt az egyszerű emberek, hogy jobban döntenek majd, mint a „fölkent” képviselők? A kormány pedig azért nem kedveli, mert közvetlenül avatkozik bele az ország kormányzásába-irányításába, úgy, hogy a „nép” szavazatait használja a kormányzati akarat megsemmisítéséhez-megváltoztatásához.

A politikai rezsimváltás során mindenesetre megszületett a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló 1989. évi XVII. törvény, amely előírta:

Az ennek alapján megtartott népszavazások közül

1. az ún. „négyigenes” (1989. nov 26.) érvényes volt (mert az összes választójogosult 56,58 %-a részt vett), és eredményes is volt (mert mindegyik kérdés megkapta az érvényes igen szavazatok több mint a felét);

2. a köztársasági elnök közvetlen választására vonatkozó (1990. július 29-i) népszavazáson a szavazásra jogosultaknak mindössze 13,98 %-a vett részt, emiatt az érvénytelen lett (ekkor a szavazatok megoszlása már közömbös).

1997. július elején az 1997. évi LIX. törvénnyel az Alkotmányba került az országos népszavazással kapcsolatos néhány rendelkezés:

Ebből néhány elem külön is figyelemre méltó.

1. A kezdeményező választópolgárok számát a korábbi minimális 50.000-ről 100.000-re (a kötelezőhöz 200.000-re!) emelte föl.

2. Hogy ez emelés ellen tiltakozásul ne lehessen éppen népszavazással föllépni, az Alkotmány részévé vált az ezt megtiltó rendelkezés is [28/C. § (5) bek. c) pont].

3. Megszűnt az érvényesség kritériuma, ami azt jelenti, hogy ha az összes választópolgár több mint egynegyede a kérdésre azonos („igen” vagy „nem”) választ adott, a népszavazás eredményes lesz, nem kell, hogy részt vegyen a jogosultak több mint a fele (tkp. elég, ha az összes jogosultnak csak több mint egynegyede megy el szavazni, de akkor mindenki ugyanúgy voksoljon!).

Valljuk be: jól is jött ez a módosítás, mert e nélkül a következő népszavazások kínos eredményeket hoztak volna.

1. Hazánk NATO-csatlakozásáról 1997. nov. 16-án rendezett népszavazáson a részvétel mindössze 49,24 %-os volt (tehát a korábbi szabályok szerint érvénytelen lett volna!), de mert az összes jogosult 85,32 %-a igennel voksolt, a referendum eredményes lett.

2. Az Európai Unió tagjává válásunkról 2003. április 12-én tartott népszavazáson a részvétel még alacsonyabb (45,62 %) volt, de az igenek aránya 83,75 % lett, így ez is eredményesnek bizonyult.

3. A döbbenetet és sok keserűséget hozó 2004. december 5-i referendumon (az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak tulajdonáról; másrészt a nem Magyarországon lakó magyar nemzetiségűek kedvezményes honosításáról) a 37,49 %-os részvétel önmagában nem lett volna baj, ám mivel az első kérdésre az össz-jogosultak mindössze 23,89 %-a, kedvezményes honosításra pedig csupán 18,90 %-a voksolt igennel, a népszavazás eredménytelenül zárult.

4. 2008. március 9-én a kórházi napidíj–vizitdíj–tandíj ügyeit illetően a részvétel 50,51 %- os volt, ám enélkül is eredményes lett volna, hiszen a három kérdésre egyenként az összes jogosult 42,11 %-a, 41,31 %-a, illetve 41,16 %-a válaszolt igennel.

Mindezek után (és ismeretében) meglepetésként hathat, hogy Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) 8. cikk (4) bek-ben ezt olvashatjuk:

Ne legyenek kétségeink: az érvényesség–eredményesség újbóli visszaállítása kifejezetten a népszavazás intézménye ellen hat (vö. a kormányzat nem szereti!)!

Ha sikerül is összegyűjteni minimum 100.000 választópolgár hiteles aláírását, az Országgyűlés még mindig elutasíthatja a kezdeményezést. Ha pedig mégis lesz referendum, még mindig fennáll annak veszélye, hogy azon nem vesz részt az összes választójogosult több mint fele, ami kb. négymillió szavazót jelent. Ha még ehhez olyan kérdés(eke)t is „sikerül” föltenni, amely(ek) az emberek számára nem eléggé fontos(ak), akkor előre borítékolható az érdektelenség, amely a túlságosan is magas szervezési költségek miatt a közvetlen demokrácia eme intézményének csendes elhalásához vezethet…

Találgatás helyett inkább fogadjuk meg Horatius tanácsát: „Quid sit futurum cras, fuge querere” (azaz ne akard tudni, mit hoz a holnap)!