Charlie-to blogja

A 2011. október 26-án itt közzétett blog-bejegyzésben (Két ’Civitas Invicta’?) arról volt szó, hogy az Országgyűlés előtt két, lényegében azonos tartalmú törvényjavaslat fekszik, mégpedig két város, Szigetvár és Kőszeg felruházásáról a „civitas invicta” (leghősiesebb város) címmel. – A bejegyzés végén ezt állt: „Kísérjük tehát figyelemmel e javaslatok sorsát!”

Mindenki ismeri a mondást: „Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó”. – Tartsuk meg hát igéretünket, nézzük, mi lett a sorsa a javaslatoknak!

1. Megszületett a 2011. évi CXXXVI. törvény „Civitas Invicta” – Szigetvár, a leghősiesebb városról:

2. – 2011. november 7-én az Országgyűlés soros jegyzője a következőket mondta a Kőszegre vonatkozó törvényjavaslatról:

3. – A teljesség kedvéért illik hozzátenni, hogy ebben az időben volt egy harmadik (T/4051. sz.) törvényjavaslat is, amely a korábbi blog közzétételének időpontjára már „kimúlt”. – Ezt két képviselő, dr. Sós Tamás (MSZP) és dr. Kolber István (MSZP) terjesztette elő 2011. szeptember 12-én:

Ez nem is érdemel magyarázatot, különös tekintettel a „Brit Guayana 1 centese” esetére (lásd a 2011. október 26-i blogot).

Az okok közömbösek, mindenesetre ezt a törvényjavaslatot az előterjesztők 2011. szeptember 28-án – visszavonták.

Az alábbiakat az interneten találtam, változtatás nélkül itt közlöm.

Nem fűzök hozzá megjegyzéseket, mindössze arra emlékeztetek, hogy az Európai Unió „alkotmányos szerződésébe” nem került be az európai civilizáció alapját jelentő „kereszténység” kategóriája…

*

*

*

*

– Nocsak! Új köszönési formánk van? – nézhet nagyot némi értetlenkedés közepette a gyanútlan Olvasó.

Az okos nyelvészek pedig azt mondják, hogy lehet ugyan berzenkedni, esetleg tiltakozni is a helytelen nyelvhasználat ellen, ám ez általában nem sok sikerrel kecsegtet.

Vannak egészen bosszantó nyelvi hibák (inkább tévedések), amelyek talán már visszavonhatatlanul ráterpeszkedtek a közélet terminológiájára, holott nyilvánvaló tévedésen alapulnak.

Ilyen a törvényhozás–törvénykezés szópár.

A törvényhozás a parlament tevékenységi körébe tartozik, törvényalkotást jelent, a törvénykezés pedig a bíróságok terepe, igazságszolgáltatást, bírósági ítélkezést jelent. És akkor jön néhány alulképzett országgyűlési képviselő, aki nem ismeri ezt a különbséget, s emiatt azt hiszi, a törvénykezés a parlament dolga, s így is használja ezt a szót, annak ellenére, hogy erre többször is elhangzott már az Országyűlés plénumán is az egyértelmű figyelmeztetés erre a tévedésre. No, persze, a sajtó is többnyire ugyanilyen rosszul használja, annak ellenére, hogy ma már minden utcában több olyan intézmény van, amelyben „média-szakosokat” képeznek… – Ez, persze, kizárólag azért bosszantó, mert megvannak a pontos nyelvi kifejezések, csupán nyelvileg képzetlen emberek tudatlansága szorítja ki a helyes szót, s helyettesíti helytelennel…

–                        Jó napot (kívánok)! – köszöntötték egymást az emberek évszázadokon keresztül.

–                        Szép napot! – csicsergi a vidám szomszédasszony. – Nézze, milyen szép ubit vettem! Fincsi ubi-sali lesz belőle – gügyögi, miközben én alig leplezett sietséggel igyekszem elkotródni szörnyű szó-nyilai „lőtávolságából”.

Tulajdonképpen nem is haragszom arra a nőre! „… bűne a koré, mely szülte őt” – jutnak eszembe Madách szavai Az ember tragédiájából.

Mi lehet az oka ennek a furcsa szokásnak? Miért szép napot kívánnak egymásnak az emberek, ahelyett, hogy jó napot kívánnának? – Azt hiszem, megtaláltam a választ, persze, lehet, hogy csupán egy választ…

Manapság mindenki angolul tanul, ez dícséretes. Közülük sokan abban is biztosak, hogy a megtanult mintegy ötven szó egyben „angolos” műveltséget is jelent számukra. Úgy tanulták: „fine day we are having”, azaz „szép napunk van”, mondjuk tehát, hogy „szép napot”! – Azt már nem mérlegeli, hogy a szép nap itt mindössze „napsütésest” jelent, de azt egyáltalán nem biztos, hogy a „szép” nap egyben „jó” nap is; ha valaki jó napot kíván, az tehát több, mint a szép nap… De ez utóbbi olyan „angolos”, az előbbi meg olyan ósdi!

A hi-fi tornyunk is elég régi már. Persze, hi-fi, azaz „high fidelity”, amiből high=magas, fidelity=(hang)hűség, ugye, értjük? Ugyanígy van a „high quality” is, amiből a high=magas, quality=minőség, persze, hogy „magas minőség”. – Az már föl sem merül az ártatlannak, hogy édes anyanyelvünk ezt jó minőség, esetleg kiváló minőség formájában ismerte idáig…

A fájdalmasan gyorsan terjedő kártékony nyelvi divat-kifejezések közül még egyet említünk.

Intelligensnek látszó emberek okoskodnak-fontoskodnak gyakran főképpen a kamerák-mikrofonok előtt, blamálva magukat és lerombolva a csalóka látszatot.

„Ha és amennyiben” – rebegik, s olykor később még meg is ismétlik, hátha valaki nem hallotta volna, mily választékos tetszettem lenni az imént…

Persze, ezek a szavak önmagukban is „veszélyesek”, mert mindkettő után könnyen odamondjuk az „úgy” szócskát, pedig a „ha” után az „akkor” dukál, az „amennyiben” után pedig az „annyiban” a helyes – de ilyen következetességet úgysem várhatunk el pipiskedő honfitársainktól, ha már az elejét is elrontják.

Hát akkor: „szép napot, ha és amennyiben magas a minőség!”

– Meghalt Mátyás király, oda az igazság! – jajdult föl a szegény ember, mikor azt látta, hogy a körülötte nyüzsgő világ méltánytalan, sokszor tisztességtelen, embertelen, s kereste azt az utat, amelyen eljuthatott a végső, általa is helyesnek vélt megoldásig.

Természetesen egykoron a legfelsőbb fórum az ország legfőbb ura, a király volt, oda törekedtek az igazságukat keresők. Örökbecsű, szép irodalmi alkotások is megörökítik e jelenséget.

Arany János: A fülemile (részlet)

Tiborc, a jobbágy is Bánk bánhoz, a kormányzóhoz fordul a fennálló viszonyok elleni panaszával, s elmondja:

Katona József: Bánk bán

Ámde hova forduljon gondjával-bajával a „szegény ember”, ha a hivatalos út nem kínál megnyugtató megoldást, király pedig már nincsen?

1962-ben készült hazánkban egy fekete–fehér film (Felmegyek a miniszterhez), amelynek szinopszisa (emlékeztetésként) a következő:

Igen, Bódog (Páger Antal) azzal „fenyeget”, hogy „felmegy a miniszterhez”. Ennek lényege, hogy ami a dolgok rendes menetében nem intézhető el, aminek megoldásához nem lehet megtalálni a törvényes eljárást, az sem szükségképpen elveszett ügy, mert a „hátsó bejáraton” keresztül mégis megtalálható a „hatékony” válasz a meg nem oldott kérdésre. Volt esély, hogy a miniszterre hivatkozás megrettenti az akadályozókat, akadékoskodókat; a miniszter „tekintélye” önmagában elég a gátak eltávolításához.

Később kiderült, hogy ez az út (már) nem igazán járható, vagy ha járható is, nem elég hatékony. Új, jobb megoldás kellett!

–                        Majd írok a Kádár-titkárságnak és az elintézi! – hangzott a következő idők „fenyegetése”, s akkor erre rezzentek össze az „igazság ellenségei”. Akkor ez volt az a végső „instancia”, az a reménykeltő „jogorvoslati fórum”, amiben még bízhatott az elesett ember.

Ma már a Kádár-titkárság is a múlté. Maradt-e még valami biztató?

Nos, aki nyitott füllel jár, naponta talán tucatszor is hallhatja az aktuális panasz-fórum nevét, ahova ma már mindenki törekszik, vagy legalábbis amivel mindenki fenyegetőzik. Aki nyitott füllel jár, az tudja is ennek nevét: „Strasbourg”, az „Emberi Jogok Európai Bírósága” (EJEB).

Manapság a fő cél az EJEB mindenkinek, aki nem jár sikerrel a hazai hatóságok előtt. Strasbourgot emlegeti a szakszervezeti vezető, a szabadságvesztését töltő elítélt, a hallgatói önkormányzat képviselője stb., bármely ügyben, függetlenül attól, hogy valamely kérdés nem is tartozik az EJEB hatáskörébe, abban kizárólag a nemzeti szervek dönthetnek. – Bizony, ez olykor szánakozó mosolygást, nem pedig együttérző szimpátiát vált ki a többi emberből…

Azt pedig, hogy milyen ügyekkel fordulnak az EJEB-hez, fölsorolni is lehetetlen. Példaként most csupán az [origo] Tabu rovatának egyik, 2007.06.28-i jelentését idézzük:

(A Túl sok a 199 is!/1 folytatása)

– Van máásik! – rikkantott hajdan a felejthetetlen zenebohóc, s előhúzott köpönyege alól egy kisebb hangszert…

Megjegyzem: a törvényjavaslatot szöveghűen közöltem, ez ellenőrizhető az Országgyűlés honlapján (mkogy.hu) az irományok között.

Ehhez nincs (bár lehetne) mit hozzáfűzni.

Azoknak a képviselőknek, akik ilyesmire képesek, nincs helyük egyetlen ország parlamentjében sem! Ha szellemesnek, humorosnak vélik magukat, írjanak vidám jeleneteket, csapjanak föl kabarészerzőnek, de ne nyújtsanak be buta „törvényjavaslatokat”, azt gondolván, hogy ezzel jókedvre derítik a „választókat”!

A több évszázados, fejlett közjog ugyanis abból indul ki, hogy a képviselők értelmes emberek, értelmes törvényjavaslatokat nyújtanak be, ezért azt írja elő, hogy minden törvényjavaslatnak komoly törvényalkotási eljáráson kell végigmenni, s végül eldől, hogy lesz-e belőle törvény.

Azzal (eddig) nem számolt, hogy országgyűlési képviselőnek látszó, magukat roppant humorosnak vélő figurák sorjáznak a parlamenti padsorokban.

Jelenleg az Országgyűlés 386 képviselőből áll; az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. (sarkalatos) törvény 3. § (1) bekezdése szerint viszont a következő országgyűlési képviselők általános választása után már „az országgyűlési képviselők száma százkilencvenkilenc”.

Félő, hogy az ilyen „vicces emberekből” – pártállástól függetlenül – még ez is túlságosan sok…

Így kezdődött az a blogbejegyzés, amelyet „Infantilis képviselők?” címmel tettem közzé közel egy évvel ezelőtt, 2011. március 17-én, arra utalva, hogy derék ellenzéki képviselőink azonos feliratú – tiltakozó – pólókban feszítettek, azonos feliratú – tiltakozó – táblákat raktak ki maguk elé az ülésteremben.

–                        Olyan aranyosak, olyan jópofák! – értékelte magatartásukat az egyik „választópolgár”, de nekem más volt a véleményem. Az, hogy azonos színű és feliratú pólók egy sorban, előttük azonos emblémával ellátott laptopok esztétikailag milyen benyomást keltenek a nézőben, ízlés dolga. Egy parlamenti ülésterem munka közben nem esztétikai figyelmet érdemel.

Természetesen én is elismerem az ellenzék tiltakozási jogát, azt is, hogy erre minden törvényes eszközt jogosan vehet igénybe, azonban mégis úgy vélem, az említett módszerek inkább némely bambán vihogó, éretlen gyerekek eszköztárába, semmint a parlament üléstermébe valók. Úgy vélem továbbá, hogy az érettebb korosztály kereshetne – még inkább: találhatna – színvonalasabb és hatékonyabb eszközt, módszert véleményének kifejezésére, céljának elérésére. De milyet?

[origo], 2011. december 23.

Hogyan? Parlamenti képviselők a parlamenti bejáratokhoz láncolják magulat, hogy más képviselőtársaik ne tudjanak bemenni? De hiszen ekkor ülésezik az Országgyűlés, a képviselőknek ilyenkor ott a helyük; ne a rendőrségi autók után loholjanak, hogy őket is vigyék be az őrszobára…

Milyen „képviselők” ezek? Nem szeretnék nevetségessé válni! Tudom, hogy manapság az eskünek közvetlen jogi jelentősége nincs, morális jelentősége pedig egy erkölcstelen társadalomban talán még kevésbé van, mégis ide idézem annak az eskünek a szövegét, amelyet a 2010-ben megválasztott képviselők tettek:

Lehet, hogy a képviselőtársak útjának elállása jó hecc, de a képviselőktől nem heccet várnak az emberek…

MTI-hír 2012. január 29-én:

Mi ez már megint? A képviselők „munkahelye” elsősorban nem az utca, hanem az ülésterem, ott kellene komolyan dolgozniuk! Ha nem ott akarnak, akkor miért „képviselők”?

Mi az, hogy „a kormány »gyakorlatilag formálissá tette« az Országházban végzett munkát”? – Megdöbbentő kijelentés ez, minden értelmes képviselőhöz méltatlan!

A kormányzó párt(koalíció)nak az alkotmányos joga (és kötelessége is), hogy irányítsa-vezesse az ország közéletét, hozza (és a parlamenttel hozassa) meg azokat a döntéseket, amelyeket szükségesnek tart programja megvalósításához. (Talán még nem írtam, hogy nem feladata arra is törekedni, hogy az ellenzéknek tetsző intézkedéseket tegyen, hogy tevékenysége az ellenzéknek is tessék…)

Bizony, az ellenzéknek mindenütt a világon számolni kell azzal, hogy „politikai ellenszélben” kell végezni munkáját, és ennek megfelelően kell viselkednie a parlamentben. Ha ugyanis nem tud ehhez alkalmazkodni, nem tud ennek megfelelően a parlamentben minden lehetséges (törvényes) eszközt igénybe venni, nos, akkor … nincs helye a parlamentben! – Nem igényel hosszabb magyarázatot, de 2010-ben országgyűlési képviselőket, nem pedig „utcai harcosokat” választottunk.

Ha jól meggondoljuk, nincs is értelme arra hivatkozni, hogy „a kormány »gyakorlatilag formálissá tette« az Országházban végzett munkát”, még akkor sem, ha ez valóban így is van/lenne. – Az ellenzéknek ugyanis az a politikai kötelessége, hogy e viszonyok között találja meg a sikerekkel kecsegtető megoldást és törekedjen e viszonyok megváltoztatására. Hogy képzeli az ellenzék, hogy ennek eleget tud tenni, hogy meg tudja változtatni a fennálló helyzetet, ha nem vesz részt a parlamenti munkában, ráadásul akadályozza a többi képviselőt is a munkájában?

Ámde mit jelent az, hogy a „kormány” formálissá teszi, sőt, akadályozza az „ellenzék” munkáját? – A leggyakoribb magyarázat, hogy lesöpri javaslatait, hiába nyújtanak be törvényjavaslatokat, azokat szinte nem is veszik figyelembe, egyiket sem támogatják abban, hogy törvény legyen belőlük.

Bizony, a kormány gyakran viselkedik így mindenütt a világon, pedig az ellenzék sem tudatlan, buta emberekből áll!

Elismerem, nem lennék igazságos, ha úgy „en block ellenzékről” beszélnék, holott az ellenzék nem „egységesen alkalmatlan massza”, hanem eltérő politikai irányzatú csoportokból áll.

Nos, ez a „másik” be is nyújtott egy törvényjavaslatot, íme:

Megjegyzem: a törvényjavaslatot szöveghűen (vesszőhibákkal együtt) közöltem, ez ellenőrizhető az Országgyűlés honlapján (mkogy.hu) az irományok között.

„Kár volt érte, kár volt!”

A szellemesnek és humorosnak szánt „törvényjavaslat” ugyanis nem szellemességet és humort, hanem jelentős butaságot, de legalább is számottevő ismerethiányt mutat.

A parlamenti ülésnap ugyanis pontos jelentésű fogalom, nem azonos a naptári nappal, ami valóban 24 órát jelent. Egyfajta tárgyalási időtartamot jelöl, amely egybe is eshet a naptári nappal, de túl is nyúlhat rajta. – részletesebb magyarázat helyett álljon itt az Országgyűlés Alkotmány- és igazságügyi bizottságának egy eléggé régi, 1995. június 21-én hozott határozata (amelyet máig nem értettek meg az idézett törvényjavaslat mókás benyújtói):

Pedig az aláírók között vannak „értelmesnek látszó” képviselők is!

Azért írom, hogy annak látszó, mert a valóban értelmes képviselő nem írja oda a nevét olyan lapra, amelyen eredetileg semmilyen szöveg nincsen, márpedig ott egy oldalon mindössze az előbb felsorolt 10 aláírás szerepel, semmi más. – Ennyit a színvonalról, ám nem lenne helyes arra gondolni, hogy csak ezek az emberek állnak „hivatásuk magaslatán”…

Folytatás: Túl sok a 199 is!/2 cím alatt

Előrebocsátom: az itt következő bejegyzés nem egy „véleményvezér”, nem egy „vezető publicista” írása, nem is tanácsot akar adni meghatározó politikai erőknek, inkább egy „állampolgár” dohogása napjaink történéseiről, a mindannyiunkat súlyosan fenyegető közvetlen veszélyről, még inkább aggodalma a remélhető kiútért…

Döbbenetes hírek sorjáznak naponta minden forrásból. Sajnos, többnyire mérgezett forrásokból.

Totális, „egészpályás letámadásos” harcot indított ellenünk a dölyfös-gőgös pénzvilág, hazai nyaloncaik bamba vigyorral kísérik lihegő csörtetését. Végső veszélybe került Magyarország gazdasági talpon-maradása, sőt, szuverenitása, morális túlélési lehetősége is. – Nyakunk már a „tőkén”, lecsapni készül a bárd, vagy talán a véget még biztosabban elhozó guillotine.

De hát hogyan is képzelheti egy kicsi országocska, egy kicsi népecske, s annak kicsi vezetőcskéje, hogy ellenszegülhet a behemót bankrendszernek? Az IMF (International Monetary Found – Nemzetközi Valutaalap, amelynek – egyáltalán nem mellesleg – hazánk 1982 óta tagja), már feni a pengét, hogy végrehajtsa a halálos ítéletet; az Európai Unió félmilliárdnyi közönsége egykedvűen várja a vérgőzös krimi végét.

2012 januárjának első dekádjában Görögország sorsa nem érdekes. Ő már erőtlenül, sebzetten vonaglik, az idő nem neki dolgozik; a pusztító államcsőd elkerüléséért nyújtott minimális anyagi segítségért is hálás lehet…

Ámde ez a Magyarország! Ezt már nem lehet tovább tűrni!

A korábbi kormányok még legalább „rendesek” voltak, mert hazudtak ugyan „reggel, éjjel meg este” a saját népüknek otthon, az EU-nak külföldön, minden mozdíthatót elkótyavetyéltek, de legalább szolgálni kész, hű kutyaként lesték az IMF gondolatait, hogy aztán gerinctelenül túlteljesíthessék azokat. – Ezektől tehát támogató segítséget nem, inkább lármás akadályozást, még többször sunyi „betartást” lehet várni…

Le kell tehát csapni a renitens Magyarországra, meg kell mutatni neki, mi az „IMF istene”! Ha ugyanis nem ez történik, még képes lesz föllázítani az egész európai félmilliárdot, s akkor lőttek a bankok egyeduralmának. – Hogy is mondta Szun-ce, kínai hadvezér és filozófus közel 2500 évvel ezelőtt? „Ölj meg egyet és megretten tíz!” Érthető tehát a pénzvilág „keménykedése”.

De miért is „ugrál” a mai kormány, mi is az igazi tét?

Nos, a tét óriási, szinte „hamleti” súlyú, nem kisebb, mint a „to be or not to be”, azaz lenni vagy nem lenni – s ez, sajnos, egyáltalán nem túlzás.

Hogy a bankhálózat „megkönyörüljön” hazánkon, azért óriási árat kér: szuverenitásunkat, azaz mindenünket.

A szuverenitás ugyanis nem csupán elvont kategória, amelynek elvesztése legfeljebb egy nyegle vállrándítást ér meg, olyan „na és, több is veszett Mohácsnál”-típusút. A szuverenitás az állam egyik lényeges ismérve (a terület és a népesség mellett), enélkül nincs állam. Márpedig, ha az IMF és az Európai Unió (amelynek szintén tagja Magyarország!) akarja meghatározni hazánk közjogi (Alaptörvény és a kapcsolódó törvények) és gazdasági (költségvetés, adó stb.) berendezkedését, akkor ez a szuverenitás lényegének elvonását jelenti. – Tudjuk, szuverenitás nélkül is van élet; az adott területen tovább is maradhat a népesség, csak az minőségileg más képződmény: azt gyarmatnak, az oda vezető (jelenleg „kiépítés alatt álló”) utat gyarmatosításnak hívják.

Miért nem akarja a mai kormány önként elfogadni az IMF és az EU „segítő” kezét, ha ezzel megmentheti hazánkat a totális „gazdasági-politikai-erkölcsi” bukástól? Nem lehet ennyire felelőtlen, nem viheti vásárra az egész nemzet bőrét!

Nos, aki a magyar történelemnek csak a nagybetűs oldalait ismeri, az is emlékszik a „haza bölcse”, Deák Ferenc (1803–1876) mondására:

Ennyiben tehát a legelső pillantásra is igazolható morálisan a kormány magatartása, amikor nem akarja önként odadobni hazánk szuverenitását a vicsorgó bankrendszernek.

Ha morálisan igazolható is a kormány viselkedése, de vajon jó taktikát választott-e a siker kiharcolására?

Az világos, hogy egy elvakult, dölyfös vitapartnerrel szemben teljesen hatástalan a logikus, higgadt érvelés; ereje biztos tudatában arra csak legyint, aztán elfordul. Arra hivatkozni tehát, hogy a jogszabályaink mindenben megfelelnek az uniós normáknak, aligha lehet sikeres, mert erre csak hetyke válasz jön: „NEM”.

Hár akkor, mit kellene tenni? – Mi lenne, ha Magyarország tárgyalási taktikát változtatna? A halk védekezésből még jobb védekezésbe (nem a „legjobba”, ami a támadás, afféle „igazi kuruckodás”) menne át, hanem, mondjuk, „aktív védekezésbe”, s ennek jóval nagyobb hangot is adna. „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani!” – idézhetjük a híres szólást, amelyet eredetileg Caesar feleségéről mondtak (v.ö. Karsai László: „Egy vád megalapozása”. Népszabadság, 2002. nov. 20), de később sokan Kósáné Kovács Magdának tulajdonítottak (emlékszik-e még rá valaki – akár az idősebbek közül – is?, ám ő soha nem tiltakozott e „gyanúsítás” ellen…). Mi meg mondjuk azt, hogy nem elég jól kormányozni, azt láttatni is kell!

Hogy mi lenne az „aktív védekezés” taktikája?

Esetleg azt mondaná a tárgyaló partnereinek, hogy hazánk soha nem fogja önként feladni a szuverenitását. – Adjanak „készenléti hitelt”, kérjenek kamatot és visszafizetési garanciát, de ez a dolgok logikája szerint anyagi-pénzügyi természetű feltétel legyen, ne pedig az állam (nép) szuverenitása! Ha ebből nem engednek, nincs értelme tovább tárgyalni. (Lássuk meg: itt és most egy gigászi „hatalommegosztási harc” kezdődött és folyik: egy „nemzetállam” küzd egy szupranacionális pénzpolippal a belső hegemóniáért; amely eddig kizárólagossággal a szuverén nemzetállamé volt, s amelyet most agresszorként a nemzetekfölötti tőkeerő akar elrabolni tőle.

Netán azt is hozzátehetné, hogy hazánk tönkretételével sokkal nagyobb bajt csinálnak, mintsem gondolnák! Magyarországnak ugyan szüksége van az IMF-re és az EU-ra, ám ez fordítva is igaz. – Ha a világ azt látja, hogy ezek a szervezetek magára hagyták, sőt, ellene dolgoztak a saját tagjuknak, gondolkodóba esik. Eddig csak legfeljebb méltatlankodva morgolódott minden érintett állam, de senki sem mert ellenállni. Ha valaki felemeli a fejét és ellenáll, rettenetes dominó-effektust idézhet elő, az összes „gyarmatosított” felszabadító harcba kezd, s elsöpri a gyarmattartót, még akkor is, ha hálója gyakorlatilag az egész civilizált világot átszövi (az IMF-nek jelenleg 187 tagja van).

Halkan, de határozottan hozzátehetné, hogy az EU alatt már úgyis inog a talaj, félő, hogy egy tagállam kilépése az egész rozoga építmény biztos végét jelenti, s ez az „egy tagállam” éppen Magyarország lehet! – Keressen a diplomáciánk egy-két uniós kormányt vagy pártot szövetségesnek, amelyek szimpatizálnak hazánk szuverenitás-őrző törekvéseivel, mert az uniós csinovnyikoknak nem érdeke a többi közül kilógó akaratú állam támogatása! – Egyébként milyen (európai) unió az, amelyik a saját (európai) tagjától megtagadja az eredetileg elvárható támogatást és burkoltan bár, de lényegében a szuverenitására tör? Ebben a mozzanatban is látható, hogy a józan érvelés (hogy ti. az alkotmány és egyéb jogalkotási területek nemzeti hatáskörbe tartoznak) a kutyát nem érdekli… Bezzeg az Európai Unió keményen harcol az azonos neműek házasságkötési jogának elismertetéséért és más hasonló öngyilkos ötletek kivirágoztatásáért, közben a valóban fontos kérdéseket nem igyekszik megoldani; hát, ezért is egyre „golyóérettebb” az EU, egyre távolodik Victor Hugo (1802–1885) álmától:

1946-ban Churchill (1874–1965) szintén fölvetette az „Európai Egyesült Államok” gondolatát…

Persze, a kormánynak most kellene a legerősebb, legzártabb támogatás. Ellene mindenki szervezkedik, demonstrál, rémhíreket terjeszt (ha ez bűncselekmény, akkor miért nem büntetik meg az elkövetőt; attól fél maga az állam, hogy ebből is „sajtóhírek” lesznek?), mellette viszont nincsenek demonstrációk, amelyek az láttatnák, hogy nincs egyedül! Hol vannak a „civil szervezetek”, amelyek értik, hogy mi történik ma körülöttük? Hol van az értelmiség, amelyik érti, hogy mi történik körülötte? Mondják-mondogatják, hogy kellene egy erőt adó és demonstráló, támogató szimpátia-tüntetés is, de mindenki otthon várja, hogy mikor ad erről közvetítést a televízió, mert odamenni „ilyen időben” mégse kellemes… (Bizony, a hazaszeretet „fűtőértéke” is szinte a nullára csökkent…)

Tegyük hozzá: nem kellene föltétlenül azonnal kilépni az unióból!

A kormány(fő) van olyan vagány, hogy (ismét?) belevághat a „vezér-”, a „hős-”, avagy a „gyáva nyúl” megnevezésű játékba. – Erről már megjelent egy írás az Index Vélemény rovatában, ám ezt azért közöljük, hogy nyilvánvalóvá tegyük a görög helyzethez kapcsolt hamis analógiát.

Plankó Gergő: Aki a betonfallal játszott bátorságpróbát. 2011. november 21.

Nem nehéz kihallani ebből, hogy a cikk a villamos–betonfal „poén” bedobhatósága érdekében íródott, mert az analógia pontatlan, ráadásul az ilyen helyzetet kívülről általában nem lehet mindig becsülettel értékelni, hiszen az „államrezon” szempontjai takarhatják el a szemlélő elől a valódi helyzetet. – Ám ha ezt kihagyjuk, akkor is el kellene játszani a „vezérjátékot”. A körülmények ugyanis a novemberihez képest számottevően változtak…

Itt, a végén is megismétlem: ez a bejegyzés nem egy „véleményvezér”, nem egy „vezető publicista” írása, nem is tanácsot akar adni meghatározó politikai erőknek, inkább egy „állampolgár” dohogása napjaink történéseiről, a mindannyiunkat súlyosan fenyegető közvetlen veszélyről, még inkább aggodalma a remélhető kiútért…

Mi az, hogy „egy etem”? Ennek nincs semmi értelme! – Igen, belátom, hogy valóban nincs, ezért visszavonom ezt a buta szójátékot, mert nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy már az egyetemnek nincs semmi értelme…

Pedig van, bár igen jelentősen átalakult ott minden! Nézzük meg pl. a mostani, idősebb generációk által még belátható (sőt, megélt), „hajdani” 1960–70-es éveket!

1. Az elsőéves hallgatók még kicsit bizsergető várakozással tekintettek az előadások elé. Öt perces (illő!) késéssel megérkezett az előadást tartó professzor. A hallgatók zsongása abbamaradt, fölálltak helyükön, ezzel üdvözölték az előadót, aki fejbiccentéssel (esetleg Jó reggelt!-tel) fogadta a köszönést, mire a hallgatók leültek s kezdődött az előadás.

– Igen, az előadást a professzor tartotta! Az az ember, aki már mindent tudott az adott témáról, tudományosan is elismert volt, bölcsessége önmagában is nagy tekintélyt garantált számára. Persze, hogy a hallgatók úgy itták (és jegyzetelték) minden szavát, mint szivacs a vizet. – Szent-Györgyi Albert (1893–1986; ki ne ismerné e magyar tudós nevét, akit 1937-ben orvosi és élettani Nobel-díjjal tüntettek ki!) különös gondot fordított arra, hogy ő tartsa az előadásokat és erre intette tanítványait is.

–      Ma már az előadások nagy részét is az „asszisztencia” (gyakornok, kezdő tanársegéd) tartja. (Nem az baj, hogy ők is tartanak előadásokat, mert hiszen nekik is meg kell tanulni e műfajt, hanem az, hogy az előadások zömét tartják!) – Akkor, amikor még maguk is tanulják az anyagot, emiatt még igazán nem elmagyarázzák, hanem felolvassák, elhadarják izgalmukban, tehát a hallgatók nem azt kapják, amit a professzortól hallottak máskor. Az adott témából is csak szegényebb vázat látnak-láttatnak, hiszen nincs még birtokukban az az átfogó tudás, amit a professzor birtokol.

–      Ezt a káros gyakorlatot maga a rendszer is ösztökéli. Hajdanában a kezdő oktatónak azt tanácsolták a professzorok, hogy olvasson-olvasson minél több szakirodalmat, ismerje meg az adott tárgy részleteit-problémáit, s ha majd évek múlva már kellő tudás birtokában lesz, válasszon ki valamely témát, s abból írjon egy komoly tudományos (kandidátusi) értekezést. – Ma viszont az a követelmény, hogy a kezdő oktató három éven belül készítse el tudományos (mai nevén PhD, azaz doktori) értekezését, de közben természetesen tartson előadásokat is, mert ha 3 éven belül nincs dolgozat, akkor elküldik az egyetemről. – Nem kívánom bántani ifjú kollégáinkat, de aki többször volt ilyen dolgozatok opponense (hivatalos bírálója), ismeri ezek általános értékét, tudományos színvonalát… (azért írtam, hogy „általános értékét”, mert természetesen ezek között is vannak valóban színvonalas értekezések).

2. A fiatal oktatók természetesen meg akarják nyerni a szintén fiatal hallgatóságot, s ehhez, bizony, olcsó eszközök is kínálják magukat.

– Sziasztok! – „köszön” a terembe belépéskor (de úgy, hogy csak az első sorokban lévők hallják, mert egy komoly egyetemi előadónak mégsem illik csak úgy „lesziasztokozni” a hallgatóságot) majd rögvest feltelepszik az asztal sarkára, s minden átmenet nélkül kezdi mondandóját.

Annak idején a professzorok is (többnyire) ülve adtak elő, amit az idősebb koruk is indokolt, ám ők nem az asztalon, hanem a mögötte lévő széken foglaltak helyet.

És, persze, illő módon meg is szólították a terem közönségét. (Nem vitás, magázták őket, így könnyebb helyzetben is voltak.) A megszólítás szinte jellemző volt mindenkire: „Tisztelt Hallgatóság!”, „Tisztelt Hallgatók!”, „Kedves Hallgatóim!”, „Kedves Kollegák!”, „Kedves Kolleginák, tisztelt Kollégák!” Azt is emlegetik, hogy a neves szegedi ásványtanász professzor, Koch Sándor (1896–1983) így szólította meg a hallgatóit: „Mélyen tisztelt Dámák és kevéssé tisztelt Daliák!” …

– A fiatal, kezdő oktatók azzal is szimpátiát akarnak ébreszteni a hallgatóikban, hogy ugyanúgy öltözködnek, ahogy ők, ami nem önmagában baj. Akkor viszont igen, ha a divatos „szakadtan” tartanak előadást is. – Nekem a legelső tanszéki munkanapomon azt mondta a tanszékvezető professzorom: „X. Elvtárs! Ezen a Tanszéken senki sem parancsol senkinek, én sem parancsolok Magának. Azt kérem, hogy az előadásait pontosan, legfeljebb öt perces késéssel tartsa meg. Mindig készüljön föl az óráira (hogy hol készül föl, itt, a tanszéken, a könyvtárban, otthon, vagy a strandon, az közömbös)! Adja meg a tiszteletet a hallgatóinak, öltözzön föl rendesen, kössön nyakkendőt, ebben is mutasson példát nekik!” – Bizony, ma is mindig nyakkendőben tartok előadást, akkor is, ha ez ma már egyáltalán nem divat. Úgy érzem, mert megszoktam, hogy e nélkül csak félig lennék felöltözve, meg, persze azt is tudom, hogy a nyakkendőt nem a hideg vagy az eső ellen találták ki, hanem azért, hogy törje meg pl. a fehér ing „egyszínűségét”…

3. Az előadások iménti „sajátosságain” kívül egyéb változások is vannak a hajdani helyzethez képest, most még csak egyet említek.

Akik a demokráciából csak annyit tudtak, hogy „népuralomnak kell fordítani ezt a latin kifejezést”, azok „kivívták”, hogy az Egyetemi Tanácsban (ma Szenátusnak hívják) a hallgatók aránya érje el a tagok egyharmadát. Ez, persze, látványosan indokolható azzal, hogy az egyetem („universitas”) az oktatók és hallgatók, a tudás és tanítás „egyetemességét” jelenti, de ez a szép magyarázat nem képes ellensúlyozni azt a hátrányt, amit ez a magas arány okoz.

–                        Hogyan (és főképpen: miért?) dönthet az első- és másodéves hallgató a professzori kinevezésekről vagy az egyetemi beruházásokról, amikor még azt sem tudja pontosan, hol van az egyetemi könyvtár, vagy hol lesz a következő előadás …? (Ő még nem ismeri az egyetemet, de mire alaposabban megismerné, máris végez és munkahelyet kell keresnie). Félreértés ne legyen: kell, és mindenütt van is hallgatói képviselet az egyetem legfelsőbb szintű döntéshozó szervében (ez a civilizált világ több országában, ezek nagyhírű egyetemein általában összesen 1–3 fő), de nálunk ez indokolatlanul felduzzasztott mértékű!

–                        Van azonban még egy olyan elem is, amit soha nem szoktak emlegetni a hallgatók szenátusi tagságával kapcsolatban. Azt, hogy amint véget ér a félévi vizsgaidőszak, a hallgatók azonnal elhagyják az egyetem székhelyét. Ez természetes, ám ők adják a szenátus egyharmadát! Ha tehát „szünetben” kell a testületnek összeülnie (pl. a vizsgaidőszak végén, ami igen gyakori), jó esély van arra, hogy távollétük miatt nem lesz meg a határozatképesség. (Ekkor már elegendő, ha néhány más tag hiányzik, amint ilyenre többször is volt példa! …)

4. Persze, könnyen lehet, hogy pár év múlva már egyetlen hallgató sem érti majd azt a kifejezést, hogy „előadás”. – A minap egy tv-műsorban egy budapesti kar dékánja beszélt arról, hogy nagyon kell takarékoskodniuk, ezért azon gondolkodnak, hogy minél kevesebbre faragják le a „kontakt-órák” számát, azzal, hogy a hallgatók ezek helyett minél jobban álljanak át az „önképzésre”, bár ez – „kesergett” a fiatal dékán – bizony, több oktató elbocsátásával jár majd.

–      Az is természetes, hogy azokat az oktatókat küldik el, akik elérték az általános nyugdíj-korhatárt. Ez nem is támadható, hiszen ott döngeti a kaput a fiatal generáció, helyet követelve magának a pályán; másrészt érthető is, hiszen az idősek mégis csak kapnak nyugdíjat, míg a családalapítással is küzdő ifjú egy fillér nélkül, kilátástalanul kerülne az utcára.

–      Csakhogy az idősebb oktatók az elbocsátásukkal magukkal viszik azokat a tapasztalatokat, azt a „bölcsességet”, amit aktív évtizedeik során összegyűjtöttek, emiatt aztán a következő generációk előtt teljesen szabad a terep, és – mint tudjuk – az „újszülöttnek minden vicc új”. Íme, egy ilyen (egyáltalán nem) „vicc”:

Az 1970-es évek vége felé valamikor (NB. ekkor még a ma divatos ún. „bolognai”, egymásra épülő képzési rendszer sehol sem volt!) valahol kipattant a nagy ötlet: a jogászképzésben be kell vezetni a lépcsőzetes rendszert, azaz a hallgatók az első négy félévben foglalkozzanak általános témákkal, az ötödik félévtől azonban legyen lehetőségük választani (szakosodni), mégpedig a) közjogi (államjogi-államigazgatási-pénzügyi stb.) tudományok, b) büntető (büntető anyagi, eljárásjogi, kriminológiai-kriminalisztikai stb.) tudományok és c) civilisztikai (polgári és polgári eljárásjogi, családjogi, munkajogi stb.) tudományok területeire. – A nagy lelkesedés azonban hamarosan alábbhagyott, amikor kiderült, hogy mivel abban az időben a közjognak és a magánjognak nem volt tényleges súlya és jelentősége, a hallgatók zöme a büntetőjogi „blokkot”, vagy más néven „szakot” választotta, a többit nem, emiatt az egész rendszer hamarosan ki is múlt.

Később (húsz év múlva?) valakinek ismét eszébe jutott hasonló „ötlet”, talán éppen a „Bolognai Nyilatkozat” (1999. június 19.) hatására, ha már az ottani ajánlásokat a jogászképzésben nem lehetett névértékben alkalmazni… – Nem szaporítom a szót, ez is kudarcot vallott.

No, és, napjainkban? – Aki arra tippelt, hogy ismét napirendre került ugyanez, az nyert. A kari tanács egyik ülésén került terítékre, csak most ez a séma a nem a „blokk”, vagy „szak” néven jelent meg, hanem a „modul” címet viselte… Természetesen most még nem lehet kimondani sikertelenségét, de az esélyei nem túl biztatóak!

Hogy miért ez az „újítási düh”? – Az ifjúság mindig is újat akart, megváltoztatni a meglévőt („semper reformare!”). Vannak ötletei, jók és kevésbé használhatók egyaránt. Ha azonban nem ismerik a történelmet (amelyről a rómaiak óta tudjuk, hogy „az élet tanítómestere”), újra elkövetik azt a hibát, amit az elődeik korábban elkövettek, pedig alaposabb körültekintéssel (vagy visszatekintéssel!) elkerülhetnék a fölösleges kudarcot.

–     A specializálódást segítő módszerek szintén „évszázadok” óta kidolgozottak és beváltak, pl. ezek egyikét speciális kollégiumoknak hívták. 30–40 évvel ezelőtt ezeket a hallgatók fölvették az indexükbe (horribile dictu: ma már ilyen sincs; a dalbeli „útnak indul az indexszel” értelmét vesztette), s tanulhattak, amit akartak. Most már a „kreditek” korában külön kell fizetni, ha több ilyet akar fölvenni a hallgató… Nesze, neked, tudásalapú társadalom!

Tempora mutantur et nos mutamur in illis! Változnak az idők, és mi is változunk bennük – lehet, hogy még akkor is és ott is, amikor és ahol nem kellene oly gyorsan változnunk!

E-mailben küldték meg nekem,

Én most blogban „közzé”teszem…

A minap, nagyszerű baráti társaságunk szokásos, szombat délelőtti klub-ülésén az irodalomtörténet emeritus professora így fordult hozzánk:

– Valaki azt kérdezte tőlem: Petőfi Sándor „Egy gondolat bánt engemet” című versének első sorát hogyan kell hangsúlyozni a költemény szavalásakor? Én természetesen elmondtam a véleményemet, ám kíváncsi vagyok, ti mit válaszoltatok volna…

Akadt, aki a „gondolat” szót hangsúlyozta volna, hiszen nem csak gondolat, hanem más is bánthatja az embert (lesújtó vélemények, betegségek stb.), itt azonban a „gondolat” bántja a költőt, tehát erre kell tenni a hangsúlyt.

Az általánosnak mondható többségi álláspont azonban az volt, hogy az első, az „egy” szócska hangsúlyozandó. – Az ember fejében egymást kergetik, kavarognak a gondolatok; az egyik fölvidítja, a másik régi emlékeket idéz föl, a harmadik újabb vágyakat ébreszt stb., de közülük egy szinte vissza-visszatér, s nem hagyja nyugodni, állandóan bántja Petőfit, az ti., hogy ő esetleg majd „ágyban, párnák közt”, csendben hal meg, nem pedig kemény csatában, villámmal és mennydörgéssel viaskodva, még inkább a „harc mezején”, ahol a „trombita hangja, az ágyúdörej” kíséri halálát. Ez az „egyetlen” gondolat, ami bántja, tehát az első szó a hangsúlyos („Egy gondolat…”).

Amikor ebben megállapodtunk, én is hasonló kérdéssel álltam elő. Színész barátom egy másik költemény kapcsán tőlem is hasonlót kérdezett.

–                        Ady Endre: „Őrizem a szemed” című verse első (és harmadik) sorának első két szavát hogyan kell hangsúlyozni; nevezetesen a „már” avagy a „vénülő” szó a hangsúlyos?

Emlékeztetőként:

Természetesen a „vénülő” szó a hangsúlyos – válaszoltam – hiszen itt az a lényeg, hogy a költő „vénül” ugyan, mégis „megfogja a kezét, őrizi a szemét” a kedvesnek, mert szereti őt, nem pedig azt akarja megénekelni, hogy bizony, ő már „vénül”, noha talán éveinek száma még nem indokolná…

Barátomat ez persze nem győzte meg, sőt, úgy emlékezett, hogy valamely kitűnő versmondó óriás (Latinovitsra gyanakodott!) a „már” szót nyomta meg.

Úgy véltem, hogy az utolsó versszak is engem igazol:

Ezek a sorok a költő állhatatosságát mutatják. „Vénül” ugyan, ám ez az érzésein mit sem változtat, az idő múlása nem csökkenti vonzódását a szeretett hölgy iránt.

Mivel csak ketten ültünk „hosszú, méla lesben” a horgásztó partján, az eredmény „döntetlen”, a válasz eldöntetlen lett. – Egészen addig, amíg az előbb említett baráti klub nem tette le voksát a „vénülő” szó hangsúlyossága mellett… (Ekkor jutott eszembe, hogy már az interneten is meghallgathatom Latinovits előadásában e verset; nos, ő is a „vénülőt” hangsúlyozta…)

S ha már ilyen témánál vagyunk, megemlítem, hogy korábban magam is fölfigyeltem egy hasonló bizonytalanságra.

Petőfi Sándor a „Nemzeti dal” c. versében így ír:

Csupán a rend kedvéért fogalmazom meg az értelmezési lehetőségeket.

1. Mi voltunk rabok mostanáig és kárhozottak. – A „mostanáig” szó utáni vessző megengedi ezt az értelmezést: a „kárhozottak” tehát az első sorhoz tapad. Nem lehet, hogy ősapáink (ti. akik annak idején szabadon éltek-haltak) most szolgaföldben nyugodjanak! – Vegyük észre, hogy így a kárhozottak kifejezés nem az ősapáinkra vonatkozik!

2. Kárhozottak [az] ősapáink! – Mivel nincs semmilyen írásjel e szavak között, így is lehet értelmezni.

Erről szó volt már korábban a Magyar Nemzet hasábjain (1987. június 9. és július 20.), s ott egyértelműen tisztázódott, hogy az utóbbi, 2. pontban írt változat a helyes.

A „rögtönítélő bíráskodás” (ezt szokták statáriális bíráskodásnak is nevezni) igen rossz csengésű kifejezés, lényegében olyan rendkívüli eljárást jelent, amelynek során – a minél hatékonyabb bűnüldözés érdekében – éppen azokat a fontos, ún. garanciális szabályokat lehetett figyelmen kívül hagyni, amelyek eredeti célja kifejezetten az, hogy ártatlanokat ne lehessen elítélni, valamint az, hogy az ún. tett-arányos, azaz az elkövetett cselekmények és az elkövető bűnösségének súlyával arányos büntetéseket lehessen kiszabni.

Ezt a különleges eljárási rendet mindig is csak különlegesen súlyos helyzetben, pl. súlyos bűncselekmények (emberölések, rablások, gyújtogatások stb.) elszaporodása, rendkívüli közbiztonsági veszély (zavargások) stb. idején alkalmazták, úgy, hogy egy külön erre a célra létrehozott bíróság az elfogása után közvetlenül eléje állított „bűnös” ügyében a büntető eljárás szabályainak mellőzésével rendszerint egyetlen tárgyaláson „rögtön” (rendszerint halálos) ítéletet hozott, kizárva a jogorvoslatot és elrendelve az ítélet végrehajtását.

Jogosnak látszik a kérdés: észnél van-e az, aki 2011 végén ilyesmit követel? Tudja-e egyáltalán mit jelent ez a kifejezés? Ha tudja, azért, ha nem tudja, akkor azért ne írjon ilyet!

Félő, hogy ha a Nyájas Olvasó ilyen kérdést tett föl, nem volt elég figyelmes, mert a cím nem ezt jelenti. Nem „rögtönítélő” (így, egybeírva!), hanem „rögtön ítélő” (így, különírva!), ami nem azonos jelentésű az előbbivel.

A kriminológiában csak minimális jártassággal rendelkezők is tudják, hogy a bűnmegelőzés igazán hatékony eszköze nem elsősorban a büntetések szigorítása, hanem az, hogy bűncselekmények ne maradjanak felderítetlenül, és a bíróságok minél előbb szabjanak ki igazságos ítéleteket. (Ezek közül is az utóbbi szempontok a fontosabbak! – Állítólag a polgárok inkább megértők, ha valamely ügyben nem sikerül kideríteni, ki a tettes, mint akkor, ha a büntetés egyre csak késik, vagy a mértéke igen alacsony!)

Mivel napjainkban (2011 decemberében) az igazságszolgáltatás, a bíráskodás, régebbi kifejezéssel a törvénykezés átalakításának idejét éljük (bizony, ezt hívják törvénykezésnek, nem azt, amit a sok fontoskodó, ámde hiányos fölkészültségű mai országgyűlési képviselő oly tévesen használ!), helyes lenne a „rögtön ítélő” bíráskodást bevezetni.

Esetünkben a „rögtön ítélést”, persze, képletesen kell érteni. Ne statáriumot értsünk alatta, hanem a jelenleginél jóval gyorsabb, hatékonyabb (elsősorban büntető) ítélkezést!

A túlságosan lelassult ítélkezés egyik okáról egy korábbi blogbejegyzésben már szó volt („Adalék a bírák korábbi nyugdíjazásának kérdéséhez”, 2011. április 15.), emlékeztetőként idézzünk ide egy keveset belőle:

Mindig vannak könnyebben kezelhető ügyek, amelyekben pl. a tényállás egyszerű, tiszta, az elkövetőt tetten érték, beismerő vallomást tett, kevés tanú is elegendő stb.; az ilyen esetekben ki kell használni az ezekben rejlő lehetőségeket és mielőbb ítéletet kell hozni.

Ám semmiképpen sem kevésbé tapasztalt, fiatal bírákkal!

Mostanában úgyis számos, fizikai ereje teljében és tapasztalata, bölcsessége tetőpontján lévő bírót küldenek nyugdíjba. Biztosan sokan lennének, akik szívesen maradnának és alkalmasak is arra, hogy segítsenek rendbe tenni ezt az áldatlan helyzetet. Ők már képesek pontosan értékelni a helyzetet, átlátni az ügyet, tudják, mi a teendő egy-egy ilyen esetben.

Bizonyára arra is vállalkoznának, hogy „helyszíni tárgyalást” tartsanak néhány helyen, pl. Érden. – Ugye, emlékezetes?

Bizony, az ember hamar belesápad! Rendőrverés? Úgy kell érteni, hogy valakik rendőrt vernek? Nálunk, Magyarországon?

Naná, hogy nálunk! Mert az Amerikai Egyesült Államokban bizonyára nem! Mindenki hallotta már, sőt, pár éve láttuk is valamelyik tv-műsorban, hogy az egyik megállított autós a zsebébe akart nyúlni az igazolványáért, de mert az igazoltató rendőr azt hihette, hogy fegyverét keresi – azonnal lepuffantotta a „nyúlkáló” autóst.

Hogy ezek a rendőrök brutális állatok, amiért „csak úgy” lelövik az ártatlan polgárt? – Talán mégsem ártana végiggondolni. Lehet, hogy az autós valóban az igazolványát akarta elővenni, de mi van, ha a rendőrt akarja lelőni, hogy ne tudja őt igazoltatni, mert éppen rabolt, lopott, vagy bármely ok miatt körözik? – Mivel mindenki tudja, hogy ha a rendőr előtt zsebeihez kapkod, akkor az gondolkodás nélkül lelövi „kizárólag elővigyázatosságból”, akkor ártatlan igazoltatott nemigen fog a ruhája különböző helyein matatni…

Igen, például az érdihez hasonló esetben helyszíni tárgyalást kellene tartani, odavinni a többiek elé a négy „rendőrverőt”, és példás, elrettentő súlyú büntetést kiszabni rájuk, hogy nem csak nekik, hanem a többinek is örökre elmenjen a kedve az ilyesmitől.

És, persze, egy-egy ilyen helyszíni tárgyalásra oda kell vezényelni a „NATO összes fegyveres erőit”, hogy senkinek meg ne forduljon a fejében, hogy szembeszegüljön a hatalommal. Ha pedig mégis – nos, ilyenkor a rendőrségnek nem szabad elkezdeni a „döntetlenről” tárgyalni…

Nincs kétségem, hogy ilyenek olvastán a legbékésebbek is „fegyverükhöz kapnak”, s mélységes felháborodással reagálnak minden szóra… Pedig jobb lenne, ha mindenki elgondolkodna, hogy meddig mehetnek el az izgágák, s mikor bukik át az erőszak-áradat a ma még csak rogyadozó morális gátakon!

Lehet finomkodni, sápadt ideológiákba görcsösen kapaszkodva jogokról és diszkriminációról selypíteni, de mindaddig, amíg az előbbi érdi példában említett jelenségek „szinte mindennaposak”, nem szörnyűködni kell, hanem minden ép eszű és elméjű társadalomnak védenie kell(ene) magát.

A rendőrség legyen határozott! Brutális legfeljebb azokkal, akik szembeszállnak velük, vagy megtámadják őket! Az ilyen esetek miatt sápítozókat pedig söpörjék félre, mert ezek a szerencsétlenek nem tudják, hogy értük, az ő érdekükben is meg kell akadályozni az elszabadult erőszakot és a békés emberek gátlástalan kifosztását.

Mert mi még mindig azt hisszük, hogy bennünket nem érhet el a terrorizmus! Miért pont hozzánk törnének be, miért pont minket rabolnának ki, ütnének le?

Van ám egy másik kérdés is: miért pont mi maradnánk ki, ha ezek a szörnyűségek már mindennapossá válnak?!

Azt tartja a mondás, hogy az Olvasót egyetlen pillanatig sem szabad bizonytalanságban tartani. Nos, hogy ennek eleget tegyek, én is itt, rögtön az elején tisztázom, hogy a továbbiakban nem harcos szakszervezeti bizalmi, kemény jogvédő vagy más efféle szerepben kívánok tetszelegni, hanem egy téves szóhasználatra hívom föl a figyelmet.

Az interneten a www.kamaszpanasz.hu oldalain 2011. november 27-én „Adventi koszorú készítése házilag” címmel tanácsok jelentek meg erről, hiszen az „adventi koszorú egészen vízkeresztig lehet lakásunk egyik legszebb ékessége”.

Az első bekezdés így szól:

Bizony, nincs egyenlőség decemberben, főképpen „téli napéjegyenlőség” nincsen! – Ha ugyanis lenne, akkor nem kellene a fénynek „újjászületnie”.

Közismert, hogy nyáron hosszabbak a nappalok és rövidebbek az éjszakák. Már kora reggel és még késő este is süt a nap (ám nem csupán azért, mert az órákat előre kell állítani tavasszal), ilyenkor, november végén (ősszel–télen) pedig már délután négykor sötét van…

Mivel nálunk (mondjuk általánosságban: az északi féltekén) az évszakok váltakoznak, kell lenni olyan időpontnak, amikor leghosszabb az éjszaka (december 21., olykor 22.), aztán egyre rövidül (és persze, a nappalok hosszabbodnak) majd március 21-ére kiegyenlítődnek, azaz a nappal és az éjszaka egyforma hosszúságú lesz, majd a nappalok hosszúsága egyre jobban meghaladja az éjszakákét, s ez nő egészen általában június 21-ig (olykor 20-a vagy 22-e is lehet), amikor a nappal a leghosszabb, amitől kezdve ismét rövidülnek a nappalok a szeptember 23-i „kiegyenlítődésig”, majd még tovább rövidülnek egészen december 21-ig.

December 21-e tehát olyan „fordulópont”, amikor rövidülni kezdenek az éjszakák, ezt a napot tehát „téli napfordulónak” nevezik, március 21-ét „tavaszi napéjegyenlőségnek”, június 21-ét „nyári napfordulónak”, szeptember 23-át pedig „őszi napéjegyenlőségnek”. – Nincs tehát téli (vagy nyári) napéjegyenlőség, ahogy az idézett cikkben szerepel.

A természetet jól ismerő emberek persze pontosan tudták ezeket. Idősebbektől hallottam régen, hogy a katáng akkor kezdi kibontani világoskék virágait, amikor a nappalok rövidülni kezdenek (június 21!). Nyilván ez nem pontos napra értendő, de általában igaz, mint ahogy december 21-is a „fény ünnepe” lehet, hiszen ettől kezdve hosszabbodnak a nappalok…

Arra kérem a Nyájas Olvasót, ne vegye komolyan, ami itt következik, hiszen ez nem több ártalmatlan játéknál, és főleg nem akarom megszentségteleníteni halott költőnk emlékét sem!

A Halotti beszéd és könyörgés – amelynek keletkezése 1192 és 1195 közöttre tehető (ugye, emlékszünk?: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc.”) – első szavaival kezdi Kosztolányi Dezső is a (szintén) Halotti beszéd c. versét. Idézzük ide, úgyis olyan ritkán olvasunk mostanában verseket!

Olvassuk csak el újra a befejező négy sort és figyeljünk föl az utolsó két sor végén rímelő szavakra!

Nos, nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy Kosztolányi Dezső a verse utolsó soraiban: nem jó rímet használt…

Miért a vegyszer–egyszer rím; mit keres itt a „vegyszer” szó?

Fekszik a halott „kiterítve, mereven”, mint „önmagának dermedt-néma szobra”, körülötte a gyászolók. Könnyeznek – hiába, a halált nem tudják legyőzni… Hangtalanul állnak vagy hangosan zokognak, szólítgatják az elhunytat – nem használ a szó sem…

Az a gyanúm, hogy Kosztolányinak már megvolt a nagyszerű záró sor („Hol volt, hol nem volt a világon egyszer”), már csak egy jó szót kellett találnia, amire rímel az „egyszer”, s nyilvánvaló volt, hogy ide az kell: „vegyszer”.

Ezt tartom én kissé elhibázottnak!

Amíg él az ember, de beteg, netán haldoklik, az orvosok mindenféle gyógyszert, vegyszert(!) adnak neki tabletták, kapszulák, infúziók, injekciók és más hasonló formákban. Ha viszont már meghalt szegény, akkor már nem kell semmilyen vegyszer.

A búcsúzáskor könnyeznek (nem kelti föl), szólnak hozzá (nem kelti föl), sírcsokrok, koszorúk sorjáznak, gyertyák égnek, fejfa várja, hogy végső helyére szúrják – azaz számos „kegyszer” jelzi, hogy utolsó útjára készül az „egyszeri ember”, ám hiába a sok kegyszer, ez sem kelti föl…

A költő „vegyszert” írt, s ez már így is marad! Nekem valahogy „beugrott a kegyszer”, s nem hagyott nyugodni ez a fura gondolat. De most leírtam!

„Scripsi” et salvavi animam meam!

2011. október 25-én az "index" a következőkkel kezdte egyik cikkét:

E közleményből legalább két elem érdemel figyelmet:

1. függőben marad Gyurcsány frakció-alapítási szándéka,

2. Molnár Csaba tudatlan-hetyke kijelentése a házelnök „jogairól”.

Azóta már tudjuk az eredményt: Gyurcsányék fél évig függetleneknek minősülnek, addig nem alakíthatnak frakciót. – Tényleg ennyire aljas a házelnök, hogy politikai gonoszságból képes még a Házszabály rendelkezéseit is áthágni, csakhogy akadályozza Gyurcsányék politikai sikereit?

Nézzük tehát először a Házszabályt (a továbbiakban: Hsz.)!

A Hsz. idézett, 14. § (2) bek-e szerint egyértelmű, hogy az MSZP-frakció tagjai csak az MSZP-frakcióba tartozhatnak, s lényegében ezt erősíti meg a 15. § (3) bek-e is: „A képviselő csak egy képviselőcsoportnak lehet tagja” – Gyurcsányék tehát nem alakíthattak frakciót, amíg tagjai voltak az MSZP-képviselőcsoportnak.

Abban kérdésben, hogy mi történt az MSZP-frakción belül, hogy ti. hogyan szűntek meg tagjai lenni az új frakciót alapítani szándékozó „tízek”, kizárólag a frakcióvezető bejelentése az irányadó. Erről szól a szintén idézett, az Ügyrendi Bizottság nem most, hanem jóval korábban, az 1998-2002. ciklusban elfogadott 67. sz. határozata. – Ezek ismeretében teljesen érdektelen, hogy mit mond pl. Molnár Csaba (ő ugyanis „kiválásról” beszél, ami az ő „értelmezésük” szerint nem kilépésnek, hanem a 17/2006-2010. AIÜB-Ügyr. határozatban említett „más módon függetlenné vált” statusnak felel meg…).

Szánalmasan buta és „taktikailag” is súlyosan elhibázott Molnár Csaba pökhendi nyilatkozata arról, hogy „Kövér László házelnök sem tehet majd mást, mint hogy elfogadja a szocialisták közül Gyurcsány Ferenc vezetésével kivált csapat bejelentését”.

Arról már szóltunk, hogy közömbös a „kivált csapat bejelentése”; ez ügyben kizárólag a frakcióvezető bejelentése számít. Van azonban egy sokkal súlyosabb elvi kérdés, amiből a jelek szerint Molnár Csaba úgyszólván semmit sem ért, őt valószínűleg a szocialisták voluntarista meggyőződése sodorja vakon előre, az, ti., hogy az ő akaratuk a mindenek feletti, az ő kijelentéseik az irányadók, semmi sem állhat nekik ellent.

A frakciók (magyar nyelvi megnevezéssel: országgyűlési képviselőcsoportok) abban különböznek a parlamenti bizottságoktól, hogy ezeket nem maga a parlament, hanem a választások során a parlamentbe bejutott képviselők alakítják meg, úgy, hogy egy frakcióba csak egy adott párthoz tartozó képviselők tömörülhetnek. − A különbség tehát a létrehozásban és az összetételben van.

Mindezt azért kell kiemelten hangsúlyozni, hogy lássuk: a frakciók − bár a parlamentben működnek − nem a parlament szervei. (Hogyne, hiszen a saját szervezetét illetve szerveit kizárólag parlament jogosult meghatározni illetve megválasztani, a frakciókat pedig nem ez a testület, hanem a különböző számú és azonos „pártállású” képviselők hozzák létre.) E határozott elválasztás másik indoka, hogy a parlament egyértelműen „állami” szerv, a pártok pedig „politikai-társadalmi” szervek, nyilvánvaló tehát, hogy a közjogi értelemben vett „államszervezetnek” csak állami szerv lehet a része. Ennek megfelelően azt mondhatjuk ki, hogy a pártok nem részei a parlamentnek, azaz a pártok nincsenek közvetlenül jelen a parlamentben, nem rendelkeznek közhatalmi jogosítványokkal.

Közismert viszont, hogy Európában a pártok szinte mindenütt jelen vannak a közéletben, át- meg átszövik azt. A nagypolitikai döntéseket lényegében a pártok hozzák meg, a parlament gyakorlatilag ezeket „emeli törvény-erőre”, tehát őket kizárni a törvényhozásból semmiképpen nem lehet. Nos, a frakciók éppen erre szolgálnak megoldással. Fogalmazzunk úgy, hogy a parlament nem a választásokon sikereket elért, mandátumot szerzett politikai pártokat ismeri el „tárgyaló partnerként”, hanem a képviselők által szervezett csoportokat (persze, úgy is, ha mindegyik mögött egy-egy politikai párt áll). Így lehetnek a frakciók a parlamenten belül, annak kebelében működő speciális csoportok, azaz a pártok „tükörképei” a parlamentben.

A „partnerként történő elismeréshez”, illetve ennek alapján meghatározott előnyök, jogok megadásához azonban a parlament előírhat bizonyos feltételeket, olyanokat pl., hogy „az ugyanazon párthoz tartozó képviselők csak egy frakciót alkothatnak, illetve meghatározhatja a csoportok minimális létszámát [„Képviselőcsoportot legalább tíz országgyűlési képviselő alakíthat” Hsz. 15. § (1) bek. – Egyebekben ilyen „feltételeket ”tartalmaz a magyar Hsz. is!].

Mivel ezek az állandó képviselőcsoportok − az ún. frakciófegyelem miatt − kiszámíthatóbbá teszik a parlament munkáját, létrehozásukat a legfelsőbb képviseleti szerv maga is ösztönzi, azáltal, hogy számukra fontos jogokat állapít meg, olyanokat tehát, amelyek gyakorlására csak a frakciók jogosultak. Ezeket az egyes államokban eltérően szabályozzák: vagy a képviselők jogállásáról szóló külön törvényben, vagy a házszabályban. (Ilyen szabályok pl. az Alkotmányban: „A Honvédelmi Tanács … tagjai … az Országgyűlésben képviselettel rendelkező pártok képviselőcsoportjainak vezetői”; „Az Országgyűlés feloszlatása előtt a köztársasági elnök köteles kikérni … az Országgyűlésben képviselettel rendelkező pártok képviselőcsoportjai vezetőinek véleményét”. Hasonlóképpen a magyar Házszabályban: „A Házbizottság elnöke az Országgyűlés elnöke, tagjai: az Országgyűlés alelnökei és minden képviselőcsoport vezetője. A Házbizottságban csak a képviselőcsoport vezetője − akadályoztatása esetén megbízottja − rendelkezik szavazati joggal”; „A napirenden nem szereplő, országos jelentőségű, halaszthatatlan és rendkívüli ügyben … az ülés első − több napos ülés esetén első két − napján a napirendi pontok tárgyalása előtt − a felszólalás tárgyát és okát megjelölve − a képviselőcsoport nevében annak vezetője legfeljebb öt percben felszólalásra jogosult” stb.) – Nos, ez utóbbi felsorolás azt is mutatja, hogy valóban érdemes frakciót alakítani, hiszen számos olyan jogot kap, amelyet a frakción kívüliek legfeljebb csak korlátozottan gyakorolhatnak (nyilvánvalóan ezért érdemes Gyurcsányéknak „erőltetni” a frakcióalakítást…).

Mivel a párttagoknak semmiféle jogaik nincsenek a parlamentben, ahhoz, hogy bármibe érdemben beleszólhassanak, különleges jogok illessék meg, frakciót kell alakítaniuk, ám ehhez parlamenti „elismerés” szükséges. Az Országgyűlést pedig, bizony, annak elnöke (a házelnök képviseli), tehát az ő nyilatkozata a mérvadó, nem pedig az újdonsült függetlenek akarata…

Nem vagyok jogosult „tanácsokat adni” e független képviselőknek, de nagyobb esélyük lehetett volna a frakcióként történő elismerésre, ha némiképp „engedékenyebbek”, esetleg „megértőbbek” lettek volna a házelnök szerepét illetően, mert közismert, hogy a jelenlegi házelnök nem szokott megijedni attól, ha valaki „hangosabban beszél” …

Gyurcsányék tehát még fél évig várhatnak arra, hogy saját frakciót alakíthassanak?

Ez még egyáltalán nem biztos! A Hsz. 15. § (5) bekezdésében egyértelműen az szerepel, hogy „A […] függetlenné vált képviselő a kilépését vagy kizárását követő hat hónap elteltével bármely képviselőcsoporthoz csatlakozhat”. – Ugye, világos ez a rendelkezés? Nem új frakciót alakíthat, hanem csatlakozhat a (már meglévő, azaz mások által korábban megalakított!) bármely képviselőcsoporthoz!

Már előre hallom az eget rengető ordítozást és méltatlankodást a „politikai üldözésről”, ha a házelnök ez utóbbi rendelkezésre utalva mégsem ismerné el Gyurcsányék új „frakcióját” a hat hónap elteltével ...

Megjegyzem, semmiképpen nem ártana, ha a mai képviselők megismernék a mai (nyugat-)európai parlamentek gyakorlatát hasonló ügyekben. Mint pl.

Törökország alkotmánya még keményebb.

Félő, hogy a hazai, „erős” és „harcos” képviselőink könnyűnek találtatnának, ha beteljesülnének József Attila örökbecsű szavai: „A mindenséggel mérd magad!”

Bizonyára mindenki hallotta már a civitas ’fidelissima’ (’leghűségesebb város’) kifejezést. Sopron városát ezzel a „jeligével” az 1922. évi XXIX. törvénycikk ruházta föl, ekképpen:

Azt talán már jóval kevesebben tudják, hogy van hazánkban egy ’Civitas Fortissima’ (’Legbátrabb Város’) is. Balassagyarmatot ruházta föl ezzel a címmel a 2005. évi XXXIX. törvény:

Hogy a kép teljes legyen, megemlítjük, hogy az Országgyűlés Kercaszomor községnek pedig a 2008. évi LXIV. törvénnyel a ’Communitas Fortissima’ (’Legbátrabb falu’) címet adományozta:

Legyünk mi is büszkék ezekre a településekre!

Félő azonban, hogy büszkeségünk rögvest alábbhagy, ha megismerkedünk két olyan törvényjavaslattal, amelyek jellegükben hasonlítanak az imént ismertetettekhez.

1. – 2011. szeptember 9-i dátummal T/4046 szám alatt iktatta az Országgyűlés Irodája azt a törvényjavaslatot, amelyet Bánki Erik, Lezsák Sándor és Pichler Imre nyújtott be „Szigetvár, a leghősiesebb városról” címmel,

2. – majd 2011. okt. 3-án (tehát három héttel később!) T/4425 szám alatt iktattak egy újabb törvényjavaslatot „Civitas Invicta” - Kőszeg, a leghősiesebb városról címmel. Nézzük meg, mit javasol a két beterjesztő, Baráth Zsolt és Ferenczi Gábor, valamint a később hozzájuk csatlakozott Bana Tibor:

Hasonlítsuk össze a két javaslat szövegét!

Nos, ez a színvonal! Ugye, döbbenetes? Azt tudjuk, hogy az országgyűlési képviselőknek nem kell művelteknek, civilizáltaknak lenniük (akár analfabéták is lehetnek!), de hogy ilyen totális tahóságról tegyenek tanúbizonyságot, az már engemet, mint egyszerű választópolgárt mélyen sért.

Lehetséges-e az, hogy képtelenek megírni egy 6-8 soros általános törvényjavaslatot? Nagy szellemi nyomorúság, de ne haragudjunk rájuk ezért, talán más területen kiválóak! – Ám hogy jönnek ahhoz, hogy szó szerint lemásoljanak egy másik törvényjavaslatot és azt a sajátjukként nyújtsák be? Megérdemlik, hogy Marxot idézzem nekik, mert nyilvánvaló, hogy őt sem ismerik: „… az a jámbor német, aki az északamerikai alkotmányt – méghozzá megszépítve és megjavítva – hűséges szülőföldje javára akarja hasznosítani, ama agyalágyult kereskedőhöz hasonlatos, aki lemásolta gazdag vetélytársának üzleti könyveit, s azt hitte, hogy most már e másolat birtokában az irigyelt gazdagságnak is a birtokába jutott” (Marx-Engels Művei 4. köt. Bp., 1959, 342. p.)

Lehetséges-e az, hogy a későbbi javaslat tevői nem ismerték a T/4046-os irományt? – Ezt a két szöveg szó szerinti egyezése kizárja. No, meg, persze, az indokolás kísérteties hasonlósága is. Íme

De hiszen nem lehet két „leghősiesebb város” (’civitas invecta’)! Csak remélni lehet, hogy az utóbbi javaslatot az előterjesztők visszavonják, s nem hozzák olyan helyzetbe az Országgyűlést, hogy döntsön a két javaslat között. Mert mindkét város nem kaphatja meg ugyanazt a címet, amelyből csak egy adható.

Arra mégsem gondolhatunk, hogy az előterjesztők csak heccből-viccből nyújtották be irományukat, mert akkor bizony messzire el kellene őket kergetni az Országgyűlésnek még a környékéről is, hiszen ma amúgy sincs a parlamentnek nagy tekintélye, az ilyen törvényjavaslatok pedig azt a csekély presztízst is sikeresen annullálják.

Ha pedig az Országgyűlés mégis elfogadná mindkét javaslatot(?) és mindkét települést felruházná a „leghősiesebb város” címmel(?), akkor elveszne a cím erkölcsi értéke és mindkettőé nevetségessé válna. – Erre az esetre nem tudok megoldást.

Eszembe jutott ugyan az idősebb Cato (234–149) hírhedt mondása, amellyel állítólag minden szenátusi beszédét így fejezte be Rómában: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” (’Egyébként úgy gondolom, hogy Carthagót el kell törölni’). – Ezt elhessegettem magamtól, hiszen mégsem lehet eltörölni egy várost, csak azért, mert meggondolatlan képviselők buta javaslatot nyújtottak be…

Nem csak a filatelisták vagy a numizmaták tudják, hogy egy régi bélyeg vagy egy pénzérme akkor igazán értékes, ha csak egyetlen darab van belőle. Tudta ezt az a londoni milliomos is, akinek a birtokában volt „Brit Guayana 1 centese”, az a bélyeg, amelyet 1856-ban nyomtak és amelyből állítólag csak egy példány volt az egész világon. 1924-ben viszont beállított hozzá egy tengerész, s megvételre ajánlott egy ugyanolyan bélyeget, azt állítva, hogy valahol a gyarmatokon bukkant rá, s eddig őrizgette. A milliomos nézegette, majd jó pénzért megvette és ott helyben, a tengerész szeme láttára azonnal el is égette, hiszen így maradt igazán értékes a nála lévő bélyeg (később egymillió $-ért adta el!). – Ez sem segít megoldani a két leghősiesebb dilemmáját.

Kísérjük tehát figyelemmel e javaslatok sorsát!

Nagyon sokan ismerik a cím első részében szereplő idézetet, s azt is tudják, hogy az kitől származik. Persze, Széchenyitől! … vagy Arany Jánostól … esetleg Kazinczytól … vagy mégsem? – Hallgassuk/olvassuk Komoróczyt!

Komoróczy György: Nyelvében él a nemzet.

Polgári Élet, 2009. szeptember 29.

Ámde mi az a „szószatyorság”?

A Magyar értelmező kéziszótár (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972) 1308. oldalán a „szószátyár” címszó alatt a következők olvashatók:

A címben szereplő utolsó szó tehát nem létezik az élő beszédben, de itt jól hangzik…

Az Országgyűlés Házszabálya az interpellációról a következőképpen rendelkezik:

Itt közlök három, a mostani ciklusban (2010−2014) benyújtott interpelláció-címet, a visszakereshetőség érdekében megjelölve mindhárom iromány számát, ám elhagyva a benyújtó képviselők nevét (ez utóbbiak érdemtelenek az itteni megemlítésre). Előre szólok: ne engedjünk a csapongó gondolatok csélcsap csábításának; az itt közöltek ugyanis nem maguk az interpellációk (a miniszterhez/legfőbb ügyészhez intézett kérdések), hanem mindössze az interpellációk címei!

I/2469. sz. interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez

I/176. sz. interpelláció a legfőbb ügyészhez

I/3047 sz. interpelláció a nemzeti erőforrás miniszterhez

Ugye, emlékszünk a Házszabály idézett §-ának (2) bekezdésére, s ugye, az is világos, hogy ezekben az esetekben az interpellációk tárgyát nem „címszerűen” jelölték meg? – Bizony, ezeket a házelnöknek vissza kellett volna utasítania (Házszabály-ellenesség miatt), mert az nem felel meg az ottani előírásoknak. Azt már nem is akarom megkérdezni, hogy miként tudja az emberek bonyolult érdekeit képviselni az az ember, aki azt sem érti, mi az interpelláció „címszerű” megjelölése…

Igazságtalanok lennénk, ha csak néhány képviselő elfuserált címadását említenénk, mikor maga az Országgyűlés is produkál hasonló szörnyűségeket, pl. olyankor, amikor vizsgálóbizottságot alakít s annak elnevezését határozza meg. (Előrebocsátom most is, hogy az itt következő példák nem a vizsgálóbizottságok jelentései, hanem mindössze azok elnevezései, illetve vizsgálatuk tárgyai.)

[6/2004. (III. 2.) OGY határozat]

[39/2005. (V. 12.) OGY határozat]

Ezeket aligha lehet alulmúlni! Nem túl okos az az ember, aki azt hiszi, hogy egy intézmény (interpelláció, vizsgálóbizottság stb.) címébe, elnevezésébe bele kell gyömöszölni annak minden jellegzetességét, feladatait, hatáskörét és hasonlókat. – Ez már nem is szószátyárság, hanem inkább színvonaltalan „szószatyorság”!

De mert „három a magyar igazság”, említek még egy jellegében hasonló, másik fajta jelenséget is. Emlékezhetünk: 2004. október 21. előtt létezett egy minisztérium, amelynek a rövidítése, jogszabályi jelölése ESzCsM volt, ami Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztériumnak felelt meg.

2004. október 21-től ez nemiképpen átalakult, új rövidítése ICsSzEM lett. – És most játékot ajánlok! A Nyájas Olvasó fejtse meg, mi ennek a minisztériumnak a teljes neve! (Persze, azzal, hogy a korábbit közöltem, már önmagában igen komoly segítséget adtam a megfejtéshez, ám ne bízza el magát! – Elő a papírt-ceruzát, és mielőtt tovább olvasna, írja le, melyik minisztériumra gondolt! Félő, hogy elsőre nem találja el!!!)

Persze, a probléma itt is az, amiről eddig szó volt. Miért kell egy minisztérium nevébe beleírni valamennyi szakterületet, amelyre működése kiterjed? Keresni kell egy kifejezést, amelynek – ha mégoly általános is – lehet valami áttételes, távoli, közvetett stb. köze a minisztérium ágazati területeihez, s úgy nevezni! A pontos hatásköröket úgyis külön, részletesen meg kell határozni, s máris elmúlik ez a „baj”.

Igen, ez is lehetséges. A 2010. évi kormányváltás után létrejött pl. a NEFM (Nemzeti Erőforrás Minisztérium), amelyik a struktúráját tekintve több „hagyományos minisztériumot” foglal magában, mint Szociális, Család- és Ifjúságügyi, Egészségügyi, Oktatási, Sport-, Kulturális – csak éppen „államtitkárság” szervezeti formában. Ugye, még elgondolni is rossz, mi lenne, ha valamelyik buzgó apparatcsik valamennyi területet bele akarta volna „rövidíteni” a minisztérium elnevezésébe?

Az pedig a kisebb „baj”, hogy aki nem különösebben járatos a közigazgatás világában, elsőre nem fogja tudni, hogy a „NEFM” rövidítés mit takar, mivel foglalkozik az adott minisztérium. – De hiszen azt sem tudták, hogy a feladványként megjelölt rövidítés mit jelent! Persze, a Cs a családügyi, az Sz a szociális, mint a korábbiból tudni lehetett, de mit jelent az I? Nem informatikai, hanem ifjúsági, az E pedig nem egészségügyi, mint az is gondolható lehetne az előzőből, hanem – bizony – esélyegyenlőségi!

Ugye, emlékszünk még Kőváry László bevezetőben idézett mondatára („Színészet által terjed a nyelv”)? – Ugye, mindenki látott/hallott már színházi előadást, színházi tv/rádió-közvetítést, amelyben a „modern” rendező a „modern” színészek szájába olyan ocsmány, ámde, persze, „modern” szavakat ad, hogy még a „modern” néző/hallgató is csak úgy kapkodja a fejét. – Ez az élet – flegmáskodnak, ha valaki számon kéri rajtuk, ámde azt nem teszik hozzá, hogy ez főleg a részeg kocsisok kocsmai „élete”, de általuk terjed is mindenfelé ez az „élet”.

Van aztán még egy másik arcpirító jelenség is!

Ha egy műveletlen betanított munkás tévesen használja a szakszavakat, legfeljebb szánakozva legyintünk tudatlansága láttán, ám ha a „hivatásos” beszélők, mint pl. az országgyűlési képviselők, a riporterek/újságírók, a mindenütt burjánzó „szóvivők” használják hibásan az egyébként pontos jelentéssel bíró magyar szavakat, az ember arca elkomorodik.

A minap reggel a rádióban a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt elnöke két alkalommal, nem sokkal utána a miniszterelnök szóvivője egyszer tévesen, hibásan használta a „visszamenőleges hatályú törvénykezés” kifejezést (a „törvényhozás” helyett!). Sajnos, ez ma már általános tévesztés; valamikor valaki összekeverte, s attól kezdve a személyeskedésben élenjáró, ámde a pontos terminológia használatában szánalmasan járatlan országgyűlési képviselők is rendre demonstrálják tudatlanságukat.

Mindezek után talán ízléstelenség lenne megkérdezni, hogy „ilyen” nyelvben ugyan „milyen” nemzet él, ezért ezt a kérdést még gondolatban sem teszem föl…

Olvastam egy aranyos „történetet”, amely még akkor is tanulságos (lenne), ha nem esett (volna) meg. Íme:

Szentirmay Tamás: Rágó a hajba, avagy szabad-e korlátozni a testi szabadságot? baon.hu 2010. február 20.

Jó nagy füstöt gerjesztettek a köré a kérdés köré, hogy lehet-e valakit tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélni, vagy nem, bekerülhet-e az új alkotmányba az erre vonatkozó rendelkezés.

Ugye, emlékszünk: el kellett törölni a halálbüntetést, mert az emberi élet, egyszeri és megismételhetetlen, s ha a bíróság téved a halálos ítélet kimondásakor, a kivégzett ember élete nem adható vissza. – Ebben, természetesen, „van valami”, bár ebben esetben azt is meg kellett volna nézni, hogy nincs-e olyan garancia, amely kizárhatná a téves ítélkezést. (Miért van „joga” élni annak a társadalomra igen veszélyes bűnözőnek, aki több embert gyilkolt meg, esetleg különösen aljas, kegyetlen módon, pedig a meggyilkolt 1–2–3–4 embernek is egyszeri, megismételhetetlen élete volt, ráadásul nem követtek el bűncselekményeket, szerették családjukat stb….?)

Most aztán csak „tényleges életfogytig” tartó szabadságvesztésre ítélhető!

Na, ne! – affektál napjaink humanistája – ez ugyanis mélységesen „cruel and punishment” (kegyetlen és szokatlan büntetés), amelyet már az az amerikai alkotmány VIII., 1791-ben elfogadott kiegészítése is megtiltott! Ráadásul ez a fajta szabadságvesztés sérti az elvetemült bűnöző emberi méltóságát(?) is, mert „elvonja az ő konkrét és alapjaiban is realizálható reményét arra, hogy egy későbbi időpontban visszanyerheti szabadságát…” amerikai alkotmány VIII., 1791-ben elfogadott kiegészítése is megtiltott! Ráadásul ez a fajta szabadságvesztés sérti az elvetemült bűnöző emberi méltóságát (?) is, mert „elvonja az ő konkrét és alapjaiban is realizálható reményét arra, hogy egy későbbi időpontban visszanyerheti szabadságát...„  amelyet már az amerikai alkotmány VIII., 1791-ben elfogadott kiegészítése is megtiltott! Ráadásul ez a fajta szabadságvesztés sérti az elvetemült bűnöző emberi méltóságát(?) is, mert „elvonja az ő konkrét és alapjaiban is realizálható reményét arra, hogy egy későbbi időpontban visszanyerheti szabadságát…” amelyet már az amerikai alkotmány VIII., 1791-ben elfogadott kiegészítése is megtiltott! Ráadásul ez a fajta szabadságvesztés sérti az elvetemült bűnöző emberi méltóságát(?) is, mert „elvonja az ő konkrét és alapjaiban is realizálható reményét arra, hogy egy későbbi időpontban visszanyerheti szabadságát…” amelyet már az amerikai alkotmány VIII., 1791-ben elfogadott kiegészítése is megtiltott! Ráadásul ez a fajta szabadságvesztés sérti az elvetemült bűnöző emberi méltóságát(?) is, mert „elvonja az ő konkrét és alapjaiban is realizálható reményét arra, hogy egy későbbi időpontban visszanyerheti szabadságát…” – Hát, ne nyerje vissza! Ne veszélyeztesse potenciálisan egyetlen tisztességes ember életét sem! Ráadásul gyakori „az életfogytiglanos elítéltek személyiségének leépülése, az infantilis stádiumba történő regresszió, a szociális térben való tájékozódás és eligazodási képesség hanyatlása illetve elvesztése … gyakran pszichés, elmebeli zavarokat mutatnak, olykor már az elítélés időpontjában is” – írja Nagy Ferenc.

Sajnos, az emberi jogokat minden és mindenki elé helyező brutális szellemi diktátum oda vezetett, hogy a bűnözők jogai előbbre valók lettek a többi, védendő ember jogainál, elvéve a becsületes emberek védekezési jogát a bűnözőkkel szemben, megfosztva a többséget a biztonságban élés fontos érzésétől stb.

De hogyha a tényleges életfogytig „kegyetlen és szokatlan büntetés” és ezt az amerikai alkotmány is tiltja, akkor az amerikaiak hogyan oldják meg ezt a szörnyű dilemmát? – Erre egy rövid tudósítás frappáns választ ad:

Igen, minden világos! A legelvetemültebb bűnözőnek is biztosítani kell a reményt arra, hogy egyszer visszanyerheti a szabadságát. – Nos, az amerikai megoldás nem fosztja meg a bűnözőt a szabadulás reményétől! A példában említett Bernard Madoff is reménykedhet a szabadulásában, mindössze le kell töltenie a rá kiszabott 150 év börtönt.

Hogy ez után mégis (221 éves korában!) kiszabadul és mi is újra veszélybe kerülünk? Meglehet, de van 150 évünk, hogy tanulmányozzuk Madoff módszereit és dolgozzunk ki védekezési stratégiát az általa elkövetett szupercsalás ellen. Ha pedig addigra pszichésen megbomlott, elmebeteg, infantilis stb. lesz és újra veszélyeztet bennünket, legfeljebb mi vonulunk be egy ideg- és elmeklinika zárt osztályára, hogy ott legalább biztonságban érezhessük magunkat…

De hát miért bomlana meg pszichésen az elítélt, ha luxuskörülmények között tölti „büntetését”? – Az egyik ilyen tudósítás (Ember Zoltán: „4 luxus börtön piti tolvajoknak”. Hitel és befektetés, 2010. július 06. elolvasva 2011. április 24.) arról szól, hogy

Na, jó, az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek nyilván nem ezekben a luxusbörtönökben vannak elhelyezve, de egyáltalán: miért vannak luxusbörtönök? A társadalom nem „tudja”, hogy a bűnözők éppen „társadalomra veszélyes” cselekmény(eke)t követtek el, nekik éppen „büntetés” jár, nem pedig luxus-ellátás? – Akkor, amikor sok becsületes, családos embert kilakoltatnak, mert nem tudja fizetni a lakásfenntartás költségeit?

Lehet ezeket a kérdéseket demagógnak minősíteni, de ez minősítés a XX. század végén–XXI. század elején terjedő kártékony és torz „ideológia” beteg szüleménye. Eljöhet az idő, amikor a „megélhetési bűnözés” kifejezés mellé ki lehet találni az „életszínvonal-bűnözést” is, hiszen akinek nem telik számítástechnikai berendezésekre, könyvekre, hangszerekre, kondigépekre, elég csupán elkövetni néhány bűncselekményt s máris ingyen hozzájuthat mindehhez, már csak arra kell ügyelnie, hogy elég súlyos legyen a tette ahhoz, hogy annyi időre ítéljék, amennyi alatt jól megtanulhat pl. hegedülni.

Emlékeztetőként idézzük ide a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 37. §-át:

Biztos, hogy a büntetés céljának megfelelő és elegendő az ilyen „joghátrány”, azaz érvényesül a társadalom védelme? Biztos, hogy az ilyen luxus-körülmények a legalkalmasabbak arra, hogy bárkit is visszatartsanak attól, hogy bűnös cselekményeikkel a társadalmat, azaz minket veszélyeztessenek? – Miért költik a tőlem adó címén levont pénznek akár kis részét is bűnözők luxus-körülményeinek megteremtésére (itt, persze, egyáltalán nem a gondatlan cselekmények „elkövetőire” gondolok!)? Súlyos milliárdokat vonnak el az oktatástól, az egészségügytől stb., mert enyhíteni kell az államadósság nyomasztó súlyát, de fölmerült-e komolyan, hogy a börtönöktől kellene elvonni, vagy az Unió ideológiai-morális defektjei ezt megakadályozták? Azt is tudom, persze, hogy ezeket „uniós pénzekből” tartják fönn, de hiszen ezek nem az adófizetők (köztük én!) pénzéből származnak?

A büntetéskiszabási elméletek és gyakorlatok ismertek. Az amerikai bíróság összeadja az ugyanarra az elkövetőre kiszabható egyes büntetéseket és így kijön összesen pl. 150 év. Ezzel szemben a magyar bíróság ún. halmazati büntetést szab ki, azaz a büntetési tételek közül a legsúlyosabbat veszi alapul és azt annak felével emelheti meg...

Komolyabb tudományos elemzéssel kimutatható lehetne, hogy pl. a húsz évig tartó szabadságvesztés jóval súlyosabb, mint az életfogytig tartó, mert életfogytig mindenki kibírja, de 20 évig nem biztos, hogy mindenki…

Ha valaki hallotta/olvasta e hírt és már most keresni kezdi az esernyőjét, hogy meg ne ázzon majd a tüntetésen, az nyugodtan üljön le és gondolja végig a címben foglaltakat! – Na, ugye, hogy szamárság, vagy kissé finomabban fogalmazva: abszurdum?

Ha ugyanis egy korszak (negyedszázad) elmúlt, abban már nem történhetnek „események” (könnyű belátni, hogy pl. 2000-ben már nem tudunk valamit megtenni, mert hiszen az az év már „elmúlt” és soha nem is tér vissza).

Lehet, hogy jó nagy tüntetés kerekedik szombaton, ám az még csak lesz, a közeli jövőben, nem pedig „az elmúlt negyedszázadban”.

Azt a máig is tartó negyedszázadot, amelybe a jelen is beletartozik (amikor még történhet valami), ne nevezzük elmúltnak (lezártnak), inkább mondjuk azt, hogy „az utóbbi negyedszázad legnagyobb tüntetése várható szombaton”!

Most már lehet keresni az esernyőt!

Ez a cím, persze, arra a szertelen és vidor jókedvre utal, amelyben az állatok (köztük a tyúkok) élik „pokolbéli víg napjaikat”.

Mivel pedig az állatokat mindenki szereti, ez így természetes is. Ennek a „szeretésnek”, persze, különböző változatai vannak.

Van, aki mosolyogva cirógatja meg a kétségkívül bájos, doromboló kiscicáját, amikor mellébújik az ágyba s ott csendben szórja szanaszét az éppen hulló szőrét, vagy azt is elnézi kedvenc kutyájának, ha az őszi-téli kiadós séta után a szoba szőnyegén végigtrappolva felrakja a trutymós latyakban megmártott praclijait az ebédlőasztal terítőjére.

Más a háziállatokat (marha, disznó, liba, tyúk, nyúl, birka stb.) szépen megtisztítva, ropogósra sütve-főzve szereti, ez is természetes.

Persze, vannak aztán a vegetariánusok („vegások”), akik nem esznek húst, csak mindenféle zöldséget. – Én is közelről ismerhetek ilyet. Egyik klubtársam gyakran hencegett, hogy milyen jókat eszik, bár nincs hús az étlapján. Megvallom, én ezeket az „élménybeszámolókat” mindig jó nagyokat bólogatva csendben figyeltem, de közben arra gondoltam, hogy én a nyers sárgarépa helyett szívesebben eszem a jó csípős, tűzforró pacalt; a nyers karalábé megszerzéséért nem támadom meg a szomszéd országokat, mert jobban szeretem a csülkös bablevest kevéske ecettel, vagy éppen a vörösboros szarvaspörköltet sztrapacskával.

Ám egyszer csak azzal állít be a klubba ez az ember, hogy nem érezte jól magát, elment az orvoshoz, az alaposan kikérdezte, s amikor megtudta, hogy nem eszik húst, felvilágosította: az emberi szervezetnek szüksége van az állati fehérjére, tehát sürgősen térjen át a húsfogyasztásra, persze, a zöldségeket ne hagyja el.

És itt lépnek be a képbe a veganizmus (sic! – pontosan így írandó és ejtendő, ez nem „sajtóhuba”!) hívei. Ezt a fogalmat – az internet szerint – egy Gary L. Francione nevű ember a következőképpen határozta meg:

Nesze, neked, emberiség! Mit képzelsz, hogy csak úgy „Pékné módra” tömöd magadba a csülköt, máskor meg engeded, hogy a csípős hal(ász)lé okozzon „bűnös” kulináris örömöket? – Ennek véget kell vetni! Hova jutottunk?

Most még csak-csak, de hová fogunk jutni?

A jogász szakmában azokat tartják a legveszélyesebb embereknek, akik elolvasnak egy-egy mondatot valamely jogszabályból, s a nélkül szajkózzák az önmagában egyébként értelmes és jelentős szabályt, hogy ismernék az összefüggéseket, s ezáltal óriási szamárságokat olvasnak ki az adott mondatból. Félő, hogy pontosan ez a helyzet az említett „állatvédőkkel” (sőt, állatjog-védőkkel) is.

Ezek a szánalomra (sem) méltó aktivisták egyetlen fogalmat ismernek csupán: az állatok „jogait”; más szempont, érték nem létezik számukra. Ezt aztán morális gátlástalansággal, konok fafejűséggel és dagadt exhibicionizmussal verik végig Európán, sajnos, sokszor kártékony sikerrel. – Hogy miért vagyok ilyen dühödt-dühös?

Nos, azért, mert ismét „Valami bűzlik Dániában”! (Apropó! Shakespeare „Hamlet” c. drámája I. felvonásának 4. színében, Marcellus mondja: „Something is rotten in the State of Denmark” = Valami rothadt Dánia államában. Ezt Arany János így fordította: „Rohadt az államgépben valami”. Ebből „szelídült” később a „Valami bűzlik Dániában” szállóigévé is vált, előbb idézett mondás. Az Arany-szöveget a számítógép fordító programja így „ültette vissza” angolra: „Damn the államgépben something”. – Hát, nem Arany-os?)

Az EU-ban olyan állattartási szabályokat állapítottak meg, s tettek kötelezővé hazánkban is, amelyek teljesítése csak gazdaságilag különösen erős tenyésztők számára lehetséges, a gyengébbek menthetetlenül kiesnek, hogy helyüket az előbbiek foglalhassák el.

Vessünk egy-egy pillantást a hízósertés- és a tojóbaromfi-tartás szabályaira!

A 178/2009. (XII. 29.) FVM rendelet 2. számú melléklete pl. a következőket írja elő:

Ismerjük el: ezek normális, már-már humánus (sőt, „animálus”J) szabályok, ám van egy kis bökkenő, mégpedig az 1.16 pontban szereplő „játék” kifejezés. Ez ugyanis számos félreértésre és visszaélésre ad alkalmat, lehetőséget. Vannak buzgó emberek, akik játék alatt kizárólag felfüggesztett láncokat és labdákat értenek.

A láncok léte még talán érthető is: ha a farokkurtítás elkerülhető azzal, hogy a hízók egymás farka helyett a láncot rángatják-rágják, akkor még helyes is annak megkövetelése. – De a labdák? Nem látom be, hogy azokra is szükségük van a hízósertéseknek és más állatoknak.

Először is: az állatok nem tudnak focizni. Persze, ezen még lehetne segíteni pl. azzal, hogy tanulmányoznák néhány korábbi, jeles futballistánk technikáját. Pl. a vágásra érett sertéseknek lehetne ajánlani Puskást, a libáknak, tyúkoknak és más madaraknak Verebest vagy „Sólymosit”, a báránytenyészeteknek Farkast, a lovaknak Kocsist, a haltenyészeteknek Dunait és í. t.

Ámde arra vigyázni kellene, hogy a hízóállatok ne kemény edzéseken vegyenek részt, ahol összevissza szaladgálnak, mert arra az esetleg iskolázatlan, ám tapasztalt és sok bölcsességgel is megáldott eleink is ügyeltek, hogy a súlygyarapodásra „ítélt” állatok ne ugrabugráljanak-rohangáljanak, mert akkor leadják azt a pluszt, amit a dúsabb élelemtől fölszedhetnének (azért is tartották őket szűk helyen, hogy minél kevesebbet mozoghassanak).

A tojóbaromfi-tartás technikai szabályait az előbb említett rendelet 3. számú melléklete tartalmazza, idézzünk ebből egy rövid részletet:

Ehelyütt tekintsünk el attól, hogy a 2.1 pontban kategorikusan tiltja a fel nem javított ketrec használatát, de a 9. pontban csak fölsorolja, hogy milyen előírások betartása mellett szabad mégis… Nekünk most fontosabbak az ezzel kapcsolatos híradások. „A hagyományos ketreces tartás tilalma növeli Európa import függőségét”. „Az állatjólét brutális tojásdrágulást hoz.” „Kevesebb tojótyúk, drágábbat tojik.” – Ezek és más hasonló címek kísérik az Európai Unió „állatjóléti” intézkedéseit.

2011. február 28-án az Agrárkamara véleménye is napvilágot látott.

„A tyúkok jól élnek, a gazdák tönkremennek.” – Ezt a címet külön, ide írtam, mert talán ez tartalmazza a helyzetet a legpontosabban és a legbrutálisabban.

Pár évvel ezelőtt már hallottunk olyan állatvédőkről, akik talán nem tudták volna megkülönböztetni a „rímhányó” Romhányi „önért bőgő tehenét” a pekingi néma kacsától, de bőszen harcoltak a libák tolltépése és tömése ellen, s mutattak be mellé néhány hamisított video-felvételt – tönkre is tettek néhány tenyésztőt!

Úgy látszik, e folyamat folyatódik; az állatvédők az alapjaiban és lényegében helyes törekvéseiket éppen az emberekre tekintet nélkül, sőt, sokszor éppen azok ellen fejtik ki. – Valami nagyon nincs rendben, ha „a tyúkok jól élnek, a gazdák tönkremennek”! Az ilyen állatvédőket haladéktalanul el kellene bocsátani!

Ha ugyanis ezt a mondatot nem sikerül úgy átformálni, hogy „a tyúkok jól élnek, a gazdák elégedetten mosolyognak”, akkor hamarosan nem lesznek gazdák, akik a tyúkok „jólétéről” gondoskodnak, akkor majd tyúkok sem lesznek, s ettől kezdve „tyúkot sem esznek” az emberek…

A morális züllésről, az erőszak terjedéséről naponta hallunk, olykor magunk is meggyőződhetünk. A biológiai korcsosulásról a korábbi blogokban itt is szó volt már a „gender” kapcsán. A „civilizált(?)” Európa nem vette bele a kudarcba fulladt alkotmány-szerződésébe a „kereszténység” kategóriáját, de más ideológia-vallás terjedését ezzel nem tudja megakadályozni, de még csak „lassítani” sem. A torz elméjű „döntnökök” hamarosan tönkre teszik élelmezésünket is?

Ráadásul, amikor már kezdett lecsillapodni az iméntiek miatt háborgó lelkem, s abban reménykedtem, hogy ezt már aligha lehet „alulmúlni”, megjelent Diószegi-Horváth Nóra írása a Vasárnapi Hírek 2011. május 8-i lapszámában, benne a következőkkel:

„Szép új világ”? – Reméljük, beköszöntéig még van időnk megenni egy finom, tejfölös csirkepaprikást, persze, fejes (sőt, jég-) salátával, hadd örüljenek a vegások is, ha majd elmeséljük nekik, hogy milyen csodálatos volt! Legfeljebb azt mondjuk, hogy nem mi vágtuk le pipiket, hanem szertelen jókedvükben halálra (nev)ették magukat…

2011. április 29-én jelent meg a hvg.hu „Vélemény” rovatában Kurcz Béla interjúja Gerő Andrással, „Miért ne lehetne ismét királyság Magyarország?” címmel.

Íme, az interjú bevezetője (az ún. „kopf”):

Maga az interjú így kezdődik:

Bevallom, nem szívesen veszem el Gerő András kedvét, de mert ő történész, s ezért bizonyára fontosnak tartja a „történeti hűséget”; én pedig emiatt kénytelen vagyok megjegyezni, hogy az „ötlet” nem tőle származik, és nem is 2009-ből, hanem jóval korábbról.

Az „idősebbek” még emlékezhetnek arra, hogy 1999-ben elég nagy port vert föl egy beadvány, amelyben azt kérték az Országos Választási Bizottságtól (OVB), hogy hitelesítse két aláírásgyűjtő ív mintapéldányát, amelyen éppen a királyság visszaállítására vonatkozó kérdések szerepeltek.

Részlet a 13/1999. (VI. 2.) OVB-határozatból:

Ez a hivatalos határozat már önmagában elég Gerő András állításának cáfolatára (hogy ti. ezt az ötletet ő vetette föl először 2009-ben), de néhány egyéb részlet még külön is fegyelemre méltó.

Nem fenyegetően sötétlő embertömegek zúgták követelésüket a királyság államformájának bevezetésére-visszaállítására, hanem a Magyar Királyság Párt, amelyik ekkor még nem volt valódi tömegpárt, hiszen mindössze 10 (azaz Tíz) tagja volt.

Az ún. „szívbaj” sem volt jellemző erre a Pártra, hiszen képesnek és alkalmasnak találták önmagukat arra, hogy kijelöljék azt az embert, aki kormányzóként a király megválasztásáig vezeti majd az országot.

Bizonyára azzal is pontosan tisztában volt a Párt teljes tagsága, hogy a kormányzó kijelölése óriási politikai-morális felelősséggel jár, ezért minden elismerést és megkülönböztetett tiszteletet érdemelnek, hiszen újabb, nem kisebb felelősséget is halandók lettek volna vállaikra venni, nevezetesen a „koronázási ékszerek kezelését”. – Na, ugye, hogy mennyire rendesek ezek a neo-royalisták?! (J)

Arról viszont már igazán nem ők tehettek, hogy az egészből nem lett semmi, mert az OVB nem hitelesítette az aláírásgyűjtő ívek mintapéldányát…

Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a királyság visszaállításának kérdését 2006 májusában a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom újra előhozta, de ebből sem lett semmi…

Még egy megjegyzés: ha egy végzős egyetemista a szakdolgozatában olyan „eredeti” ötletével hozakodik elő, amely a szakmai irodalomban már korábban megjelent, csak éppen ő nem tudott róla, bizton számíthat a konzulens rosszallására. Ha egy „történész” követi el ugyanezt, nos, az nem föltétlenül válik dicséretére …

Csak nehogy valaki azt mondja erre, hogy 1999 még nem „történelmi távlat”!

2009. április 19-én ebben a blogban (www.charlie-to.blog.hu) jelent meg egy bejegyzésem „Növeli, ki elfödi a bajt” (Illyés Gyula) – II. (A „gender”) címmel, s ebben szó volt a „gender-jelenségről”. Íme, a rövid emlékeztető:

Gabriele Kuby: A nemek forradalma. Kairosz Kiadó, Budapest, 2008, 63. p.

Ugye, világos? Mindegy, hogy az újszülött a „hagyományos megkülönböztetés” szerint milyen nemű, azaz lánynak vagy fiúnak „látszik”, ez a legújabb „trendi” szerint senkit sem érdekel majd. A ma még begyöpösödött fejű, maradi felnőttek előbb-utóbb kihalnak; az újonnan felnövők pedig szakítanak e hagyománnyal, s bizonyára epekedve várják, hogy csemetéjük „férfi vagy nő szeretne-e lenni, és identitását melegként, leszbikusként, biszexuálisként, transzszexuálisként vagy valami más egyébként akarja-e meghatározni”. – Hát lehet ennél szebb jövőt akár elképzelni is?

Az előbb már említett blogomban én erre a jelenségre kerestem magamnak magyarázatot is:

Mert ma még mi történik? A babát váró fiatalok mielőbb tudni szeretnék a születendő gyermekük nemét. Amikor ez – hála az orvostudománynak és a technikának – kiderül, azonnal elkezdik keresni az ennek megfelelő nevet. Ha lány, akkor „Dzsenifer”, „Zoé”, „Hanga” vagy „Kloé”, ha fiú, akkor „Rómeó”, „Adonisz”, „Rikárdó”, „Zsombor” vagy „Balabán” lesz (főképpen azoknak a szülőknek a gyermeke, akik középiskolai tanulmányaik során gyógyíthatatlanul „beleszerelmesedtek” a görög és római mitológiába!J).

Jaj, persze, kell rékli, meg tipegő is! Nincs gond: kislánynak rózsaszínű, kisfiúnak kék szín dukál. – Ajándék is kell a gyereknek? Mi sem egyszerűbb: lánynak baba, fiúnak autó, természetesen.

No és, ha beköszönt a „szép új világ”? Akkor majd nem szabad a biológiai nemnek megfelelő nevet adni? – Bizony, ez könnyen lehetséges! Megkezdődött ugyanis – még nem az emberek, hanem – a fogalmak nevei nemek szerinti megkülönböztetésének fölszámolása. Elképedve olvastam ugyanis a Magyar Nemzet 2010. június 4-i számában Keresztes Lajos összeállítását („A német nyelvterület lapszemléje”), amelyben az egyik ismertetés így szól:

Óhatatlanul is eszembe jut az Albert Einsteinnek (1879–1955) tulajdonított mondás: „Két dolog végtelen: a világűr és az emberi hülyeség, bár az elsőben nem vagyok biztos!”

Ám nehogy azt gondoljuk, hogy az Unió „messze” van hazánktól, s emiatt nem érnek el hozzánk annak „új filozófiái”!

Bájos és kedves óvónő ismerősöm meséli, hogy az ő figyelmüket is fölhívták erre a „sajátos” tendenciára; arra kérvén őket, hogy mindennapi óvodai munkájukban tompítsák a hagyományos különbségtételt a lányok és a fiúk között: adjanak a fiúk kezébe is babát és a lányok kezébe is kisautót; persze, ne erőltessék nagyon ezt a „cserét”! – E felhívásnak az adott még nagyobb nyomatékot, hogy az egyik délelőtt egy igen fiatal, ám annál „fölvilágosultabb” anyuka viharzott be az óvodába és szemrehányóan rikácsolva kérte számon az óvónőkön, hogy nem haladnak a korral, még mindig azt hiszik, hogy a lányoknak csak babát, a fiúknak csak autót lehet adni játszani! Le is dobott az asztalra egy babát, hogy azt adják oda a fiának, mert ő már okosabb a mostani, sok buta kisgyereknél…

Az óvónők dermedten nézték a jelenetet, de nem akarták elvenni a „felvilágosult” gyerek játékát, ezért a mama távozásakor oda is adták kisfiúnak a babát, gondolván, hogy azt már otthon is megismerte és ragaszkodik hozzá.

Bizony, megtörtént a csoda!

A kisfiú odalökte a babát a lányok közé és autót akart szerezni a fiúktól, persze, nem finoman kérve a békés átadásra, hanem kitépni az egyiknek a kezéből. – Hogyan, hát a kisfiú nem hallott a „gender-jelenségről”, vagy hallott ugyan, de nem értette, hogy anyukája miért ordítozott az óvó nénikkel? – Vagy csak egyszerűen normális kis-ember, akit nem érdekelnek a „felvilágosult” felnőttek sajátos ötletei?

A fizikailag egészséges, szellemileg normális és értelmes óvónők még valamit elkövettek, ami többet nyomott a latba az egész Unió „aberrált” ötletét kitaláló és hirdető „hivatalnokainak” torz akaratától.

Úgy alakították a körülményeket, hogy a többségében lányokból álló csoportnak többségében kisautókat adtak játszani, tehát nem minden lánynak jutott baba. A fiúk játszottak az autókkal, tologatták azokat és brummogtak, „nénóztak” hozzá, a lányok dajkálgatták-tutujgatták a babáikat. Kisvártatva azt vették észre, hogy azok a lányok, akiknek csak kisautó jutott, nem „autóztak”, mint a fiúk, hanem elkezdték „bepólyázni”, „lefektetni” és „elaltatni” – igen, a kisautókat.

Egyelőre tehát az világos, hogy a normális óvodás kisgyerekek a „gender-filozófia” terén fölényes győzelmet arattak az Európai Unió zavaros-erőszakos felfogású, biológiailag hibás és az emberi faj jövője szempontjából roppant veszélyes és kártékony felnőtt-filozófiája fölött.

Abban is biztos vagyok, hogy ha ezek az egészséges óvodások felnőnek, megismerik a másik nemet (vagy pláne, a másik „igen”-t!) és gyermekük születik, akit karjaikban tarthatnak, soha nem fognak törekedni a „hobit”-ok soraiba lépni…

És még valamit. Az előbb említett Kuby-könyv (A nemek forradalma) ott közölt idézetének utolsó sorai így hangzottak: „… identitását melegként, leszbikusként, biszexuálisként, transzszexuálisként … akarja-e meghatározni.” – Bizony, a könyv megjelenése (2008), valamint e blogban 2009 áprilisában általam történt idézése óta történt egy és más. Mily öröm, kibővült a fiatalok szabad választási lehetősége!

Akkor még csak a meleg, leszbikus, biszexuális, és a transzszexuális lét között választhattak szabadon, mára azonban újabb lehetőségek nyíltak előttük: lehetnek „metroszexuálisok” (a metroszexuális férfi nagyvárosban él [a kifejezés is a metropolisz szóból származik] – legtöbbször – egyedülálló, de folyamatosan keresi az igazit. Sokat törődik magával: manikűr, pedikűr, festi haját, több kenceficéje van, mint az asszonynak, ruhákból is van 3 gardóbnyi neki. Hidratált bőr, halványan lakkozott körmök, tökéletesre tépkedett szemöldök. Ápolt megjelenés, nőies tulajdonságok, érzékeny lélek... Imádja az ékszereket, amelyeket gondosan választ ki, hogy azok öltözékével, és természetesen a legújabb divattal összhangban legyenek) valamint „triszexuálisok” (verseny a szélsőségekért, mindent szabad, ami korábban tabunak számított: elfenekelés, „pisi-szex”, segédeszközök, mindent és mindenkit kipróbálni, hármas-négyes együttlét, sőt, állatokkal stb.) is!

Ezek után meri-e még valaki azt mondani, hogy a mai fiatalok előtt nincsenek kecsegtető kilátásai a reményteli jövendőnek?

„… megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Bethlehemben.”

Kató fölsír a papi szóra

S az a gyermek, a bethlehemi,

Könnyezve tekint le Katóra.

Ady Endre: Kató a misén

„… megszületett az a gyermek, Az a gyermek, ott Budapesten” – írhatnánk át epigonkodva Ady szép versét, de inkább ne folytassuk…!

Igen, megszületett az Alaptörvény …… de ugye, nincs nekünk is okunk „fölsírni”…?

Bizony, van az alkotmányozásnak évszázadok óta csiszolódott, civilizált módja és technikája. Ennek egyik jól látható jele, hogy már az elején, rögtön, a preambulumban megmondja az alkotmányozó, hogy mire készül, hogy ti. alkotmánynak szánja az ott következő irományt. Példaként az amerikai bevezető: „Mi, az Egyesült Államok népe, … meghagyjuk és bevezetjük Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát”, de folytathatjuk a példákat: „Mi, a Cseh Köztársaság állampolgárai … szabadon megválasztott képviselőink által a Cseh Köztársaság következő alkotmányát fogadjuk el”, „… az észt nép – az 1938-ban hatályba lépett Alkotmány 1. cikke értelmében – az 1992. június 28-án tartott népszavazás által a következő Alkotmányt fogadta el”, „A Szent, Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság Isten nevében, az Ötödik Görög Felülvizsgáló Parlament elhatározása alapján…”, „… mi, Írország népe … ezennel elfogadjuk, törvénybe iktatjuk, és magunknak adományozzuk a jelen Alkotmányt”, „… ezennel megalkotjuk a Lengyel Köztársaság Alkotmányát, mint az Állam alaptörvényét, amely a szabadság és igazság tiszteletben tartásán, az állami szervek együttműködésén, a társadalmi párbeszédének és a polgárok és közösségeik jogai segítésének és megerősítésének elvén nyugszik”, „A litván nemzet … polgárainak akaratából elfogadja és deklarálja a Litván Köztársaság Alkotmányát”, „… törvényekkel módosított 1868. október 17-i Alkotmány” (Luxemburgi Nagyhercegség), „Ezen megállapítás alapján a Parlamenti Tanács, melyet az elnöksége képviselt, ezen alaptörvényt kiállította és kihirdette” (Német Szövetségi Köztársaság), „Az Ideiglenes Államfő … a következő szövegben kihirdeti az Olasz Köztársaság Alkotmányát”, „Az 1976. április 2-i Alkotmányozó Nemzetgyűlés plenáris ülése a Portugál Köztársaság következő alkotmányát hagyja jóvá és teszi közzé”, „Ennek megfelelően a Cortes elfogadja, és a spanyol nép jóváhagyja az alábbi Alkotmányt”, „… mi, a Szlovák Köztársaság polgárai választott képviselőink útján a következő alkotmányt fogadtuk el”, „… a Szlovén Köztársaság Nemzetgyűlése ezennel elfogadja a Szlovén Köztársaság Alkotmányát”. – Mondhatnám, hogy aki unalmasnak találja, az ne olvassa végig valamennyi példát, de inkább nem mondom, mert már az is elolvasta, másrészt azt akarom bizonyítani, hogy minden értelmes alkotmányozó rögtön tisztázza, hogy alkotmányt olvashat az érdeklődő.

Az új Alaptörvényünk utolsó előtti mondata így hangzik: „Mi, a 2010. április 25-én megválasztott Országgyűlés képviselői, Isten és ember előtti felelősségünk tudatában, élve alkotmányozó hatalmunkkal, Magyarország első egységes Alaptörvényét a fentiek szerint állapítjuk meg”. – Ugye, nincs kétség, hogy itt homlokegyenest másképpen, fordítva állnak a dolgok, mint a világon bárhol? Ugye, világos, hogy legalább a végén azért kiderül, hogy mit olvasott a derék hazafi?

Minden gratulációt megérdemelnek nagy tudású alkotmányozóink, hiszen valóban megalkották a világon egyedülálló, eddig valóban példa nélkül álló, az alkotmányjog-tudomány megkülönböztetett figyelmét mindenképpen kiváltó alaptörvény-elemet: az eddig világszerte ismeretlen „postambulumot”(J).

Bizony, nehéz elhinni, hogy ezt nem tudta senki …!

Persze, mindez semmiség! – Vagy talán mégsem? (Erre utal a címben a felkiáltójel utáni kérdőjel…)

„… megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Bethlehemben.”

Kató fölsír a papi szóra

S az a gyermek, a bethlehemi,

Könnyezve tekint le Katóra.

Ady Endre: Kató a misén

„… megszületett az a gyermek, Az a gyermek, ott Budapesten” – írhatnánk át epigonkodva Ady szép versét, de inkább ne folytassuk…!

Igen, megszületett az Alaptörvény …… de ugye, nincs nekünk is okunk „fölsírni”…?

Hát, nem tudom, ugyanis vannak benne teljesen érthetetlen és értelmetlen elemek, pedig még egyáltalán nem tartalmi, hanem kizárólag formai kérdéseket említek.

A szövegben vannak csupa nagybetűvel írott szavak-kifejezések (nemzeti hitvallás, alapvetés, szabadság és felelősség, az állam, a különleges jogrend, záró rendelkezések), amelyek megvastagítva a sorok közepén állnak, tehát mondjuk azt, hogy ezek rész(?)-, fejezet(?)-, alfejezet(?)- stb. címek, bár sehol nem derül ki, hogy mik is ezek.

Vannak azonban más szavak is végig nagybetűkkel írva (MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI; HAZÁNK; AZ EMBER; magyarország), amelyek semmiképpen sem minősíthetők semmiféle „címnek”, hanem egyszerűen csak a „folyó szövegben” szerepelnek ezzel az írásmóddal.

„MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI” – ez a kezdés nem kifogásolható, másutt is vannak hasonló emelkedett, méltósággal teli indítások (elég utalni talán néhány más alkotmány bevezetőjére, pl. „Mi, az Egyesült Államok népe”, „Mi, a Cseh Köztársaság állampolgárai”, „A francia nép ünnepélyesen kinyilvánítja”, „…mi, Írország népe”, ,,mi, a Lengyel Nemzet – a Köztársaság valamennyi állampolgára”, „Mi, a szlovák nemzet” stb.).

Aztán elkezdődik a főszöveg, az A) cikkben így: „HAZÁNK neve Magyarország”.

Hazánk neve? – Ez versben elmenne, de alkotmányban nem! S ha lefordítják más nyelvre, akkor pl. az angol azt olvassa: „The name of our country is Hungary”? – Félreértés ne essék: nem önmagában a „Magyarország” megnevezés a hibás, hanem az, hogy a „hazánk” kifejezés ebben a konstellációban semmiképpen nem használható.

Ami hazánk elnevezését illeti; azt meg kell jegyezni, hogy az alkotmány minden országban elsősorban a legfontosabb közjogi dokumentum, amely az adott államban a közhatalom gyakorlásának jogi alaprendjét állapítja meg (márpedig a közhatalom gyakorlásának egyik legfontosabb meghatározó eleme az államforma), nem pedig a lángoló hazaszeretet demonstratív igazolványa! – Ezt azért kell most ilyen brutálisan kimondani, mert az előkészítés során gyakran csúnyán néztek arra, akinek véleményéből nem sütött át a „hazafiság”, a múlttal való totális szakítani akarás, hanem csupán hideg, szakmai szempontokat hangoztatott. – Igen, szakítani kellett a múlttal, kellett új alkotmány! – Ám nem (lett volna) szabad túlzásokba esni, emiatt félredobni azt a minimumot is, amiért az alkotmányt „kitalálták”! (Azért, mert „zavaros gondolkodású” némelyek állandóan a demokrácia és a köztársaság „védelmezőiként” akarnak feltűnni, még nem kellett volna eldobni ezeket a fogalmakat, inkább ővelük nem kell(ett volna) foglalkozni; a mellőzésük súlyosabb morális hatású, mint ha komolyan vennék…) – Vajon nevezhetjük-e hazafiatlanoknak az angolokat, mert hazájuk elnevezése „Egyesült Királyság” (United Kingdom), vagy legfeljebb „United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland”, de az, hogy „Anglia”, sehol sem szerepel, ezzel szemben az államforma (királyság) igen?

Ha tudjuk, hogy mi az alkotmány, és mire való, akkor nem Montenegró, Románia és Ukrajna példájára kell hivatkozunk, mert Európában másutt az állam elnevezésében mindenütt hivatalosan megjelölik az államformát is!

Hogy miért van a HAZÁNK végig nagybetűvel írva? – Ennek semmi értelme, mert alkotmányba nem illő, és nem is túl színvonalas forma, hogy valamit úgy akar hangsúlyozni az alkotmányozó, hogy bizonyos szavakat végig nagybetűkkel ír.

Az I. cikk (1) bekezdése a következő: „AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége”. – Itt ugyancsak értelmetlen a végig nagybetűs írás, ez semmivel sem több, nem is kifejezőbb, mint az egyszerű kisbetűvel írás, de szegény „író” ezúttal is azt hitte, a nagybetűs írással az ember iránti tiszteletét demonstrálhatja…

Az 1. cikk (1) bekezdése szerint „MAGYARORSZÁG legfőbb népképviseleti szerve az Országgyűlés”. – Hogy miért itt is a végig nagybetűs írás? Nos, ez biztosan óriási ostobaság, kár is keresni bármiféle magyarázatot… Az Alaptörvényben ugyanis ez előtt pontosan ötvenötször, utána pontosan tizenhatszor szerepel úgy, hogy csak a kezdőbetű nagy! (Nem vagyok lázas beteg, mazochizmus sem kerített hatalmába; nem is ceruzával húzgáltam át a már számba vett szavakat, hanem a számítógép erre alkalmas programját használtam, természetesen a kisbetűs kezdetűket [magyarországi] nem számoltam közéjük.) Így aztán, persze, azt sem érdemes kérdezni, hogy miért éppen a legfelsőbb népképviseleti szervvel kapcsolatban írták így országunk nevét…

S amikor már minden ez irányú reményemet vesztve szombaton elmeséltem e „felfedezésemet” klubtársaimnak, az idegsebész-ideggyógyász professzor azonnal megadta a „magyarázatot”: észre kellett volna vennem, hogy itt éppen az 56. előfordulásakor van végig nagybetűkkel írva Magyarország, ez tehát tisztelgés 1956 emléke előtt…! – Bravó, Professore, ez valóban lenyűgöző magyarázat!

Bizony, nehéz elhinni, hogy ezt nem tudta senki …!

Persze, mindez semmiség! – Vagy talán mégsem? (Erre utal a címben a felkiáltójel utáni kérdőjel…)

„… megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Bethlehemben.”

Kató fölsír a papi szóra

S az a gyermek, a bethlehemi,

Könnyezve tekint le Katóra.

Ady Endre: Kató a misén

„… megszületett az a gyermek, Az a gyermek, ott Budapesten” – írhatnánk át epigonkodva Ady szép versét, de inkább ne folytassuk…!

Igen, megszületett az Alaptörvény … de ugye, nincs nekünk is okunk „fölsírni”…?

Mindenesetre tény, hogy nemzeti hitvallás, alapvetés, szabadság és felelősség, az állam, a különleges jogrend, záró rendelkezések szavak/kifejezések szerepelnek hasonló módon írva (így, „fett verzállal”, azaz félkövér nagybetűkkel), középre állítva, egymástól bizonyos távolságokra, mintha fejezetcímek lennének. Persze, lehet, hogy azok is, csak a szövegből nem derül ki. – Ki tudja, miért?

Pedig minden alkotmány pontos, világos tagolást tartalmaz, érthetetlen, hogy a mi új alaptörvényünk mi okból ilyen „hiányos”.

Igen „érdekes és sajátos” (no, ne kerteljünk: végtelenül ostoba és értelmetlen) a többi jelölés is.

Az ALAPVETÉS rész(?), fejezet(?), alfejezet(?) stb. után nem a jogszabályoknak általában megfelelően paragrafusok (§) következnek, hanem „cikkek”. Ez még önmagában rendben is van, feltűnő azonban, hogy azok nem a folyamatosan növekvő arab sorszámokkal vannak megjelölve (hogy pl. 7. cikk), hanem az angol abc nagybetűivel „sorszámozták”. (A magyar abc-ben ugyanis vannak hosszú magánhangzók, mint á, é, í, ó, ú, de ezeket nyilvánvalóan a könnyű összetéveszthetőség miatt nem helyes alkalmazni, de pl. az eredeti, teljes magyar abc-ben nincs „q”, az alaptörvényünkben viszont van...!)

A cikkek „sorszámát” jelző nagybetűk után semmiképpen nem „gömbölyű zárójelet” teszünk, mint az új alaptörvényünkben látható, pl. „A) cikk”, hanem az ilyen esetben a nagybetűs „sorszám” után pontot kell tenni! Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a március 8-i szövegtervezetben még helyesen, tehát a nagybetű után ponttal szerepel…(Azt azonban még hozzáteszem, hogy a végleges szöveg előkészítője nem volt még csak eléggé „fölkészült” sem, azok ugyanis ilyenkor a nagybetű után először pontot tesznek, s csak utána zárójelet…) – Nehéz elhinni, hogy ezt se tudta volna senki …!

A cikkek sora A)-tól egészen T)-ig terjed. A T) cikk után újabb nagybetűs szó következik: szabadság és felelősség [rész(?), fejezet(?), alfejezet(?) stb. – már tudjuk, hogy nem tudjuk], ám itt nem folytatódik a sorszámozás pl. U), V) stb. jelöléssel, hanem – elmebeteg ötlet! – római számok következnek, így: I. cikk, II. cikk stb. (Nyilvánvalóan rájött szegény alkotmányozó, hogy az abc betűi máris elfogytak, pedig még sok cikket kellene „sorszámozni”…)

Ám azt, hogy mi ebben a logika, valószínű, senki sem tudja megmondani, talán még maga a „bölcs” alkotmányozó sem! Mert az ugyan egyfajta „logika”, hogy minden rész(?), fejezet(?), alfejezet(?) stb. újabb „sorszámozással” készült, jóllehet szakmailag teljesen értelmetlen ötlet!

Heuréka! – kiáltok fel tüstént magamban s haladéktalanul meg is veregetem saját vállamat és egyik kezemet a másikkal megszorítva gratulálok is fölfedezésemhez, hiszen a XXXI. cikk után újabb nagybetűs szó következik (az állam) ezután viszont (ismét gratulálok magamnak, mert megérdemlem) újabb sorszámozási mód következik, még pedig az eddigi, hagyományos rendben, azaz a megszokott sorszámozással: 1. cikk, 2. cikk stb. (Nem tudom tovább magamban tartani, ezért ide is leírom: elhatároztam, hogy amint e blog megírását befejezem, rögvest szerkesztek magamnak egy „írásbeli dicséret” című dokumentumot, azt kinyomtatom, s otthon fölrakom a falra, esetleg olyan helyre, hogy senki se lássa…) – Persze, titokban arra is gondoltam, hogy a derék alaptörvény-szerkesztő nem ismeri rendesen a római számokat, pl. a LXXXVIII, esetleg a CXLIX megfejtése több munkanapot is igénybe venne számára, ezért jobbnak látta szakítani a folytatással. (Ezt csak titokban gondoltam, semmiképpen nem hozom nyilvánosságra, mert nem akarok senkit megsérteni…)

De jaj, korai volt az örömöm, bizony ugrott a magamnak megítélt „írásbeli dicséret”! Persze, mindennek a jogi szövegek megalkotására alkalmatlan „jogalkotó” az oka!

A 47. cikk után újabb rész(?), fejezet(?), alfejezet(?) címe következik (a különleges jogrend), ámde ezt nem követi a „sajátos logika” szerinti újabb jelölés, pl. a görög abc betűi (mint α=alfa, β=béta, γ=gamma, δ=delta stb.), esetleg a cirill abc betűi (mint а= a, б=be, в=ve, г=ge stb.), esetleg a sajátos óvodai jelek, pl. gomba, labda, létra stb., hanem marad a fantáziátlan folytatás, ti. a 48. cikk és így tovább.

Bizony, nehéz elhinni, hogy ezt nem tudta senki …!

Persze, mindez semmiség! – Vagy talán mégsem? (Erre utal a címben a felkiáltójel utáni kérdőjel…)