Charlie-to blogja

„… megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Bethlehemben.”

Kató fölsír a papi szóra

S az a gyermek, a bethlehemi,

Könnyezve tekint le Katóra.

Ady Endre: Kató a misén

„… megszületett az a gyermek, Az a gyermek, ott Budapesten” – írhatnánk át epigonkodva Ady szép versét, de inkább ne folytassuk…!

Igen, megszületett az Alaptörvény …

Így kezdődik: Isten, áldd meg a magyart! – Jó ötlet, szép kezdés! A Hymnus (A magyar nép zivataros századaiból) emelkedett méltóságának megfelelő „belépő”, ténylegesen illik is egy ország (Magyarország) alkotmányának (alaptörvényének) elejére.

Nem minősítem azt a véleményt és nem is válaszolok az olyan megjegyzésre, hogy Istenhez fohászkodni a „felvilágosult”(?) XXI. század elején jelentős anakronizmus, úgyszintén az olyanra sem, hogy hogy kerül a köztársaság alaptörvényébe a monarchikus államformát (azaz a királyságot) jelképező Szent Korona, mert félő, hogy csak lenéző szánakozással tudnám kísérni azt az emlékeztetőt, hogy van egy hatályos törvényünk (2000. évi I. tv.), amelynek preambulumában az szerepel, hogy „A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban”. – Ugye, világos, hogy nem a „királyság”, hanem az „állam” ereklyéjéről van szó?

Meg kell magyaráznom magamnak, hogy miért jutott eszembe az Ady-idézet és miért is nem folytattam… Csak nincs nekünk is okunk „fölsírni”…!

Nos, hazánkban az „alkotmányozó hatalom” az Országgyűlés, ami azt jelenti, hogy ez jogosult meghatározni az alkotmány (alaptörvény) szövegét, a legutolsó betűt és írásjelet is beleértve, valamint azt is jelenti, hogy ugyanígy jogosult megváltoztatni is a teljes szöveget.

Feltűnő, hogy Magyarország új Alaptörvényének legelső mondata (azaz Kölcsey Ferenc Himnusz című költeményének első sora) nincs idézőjelbe téve.

Kár lenne legyinteni és e blogbejegyzés címével válaszolni, hogy ez „semmiség”, mert ennél jóval súlyosabb elvi problémáról van szó!

Már említettem, hogy az „alkotmányozó” (de ugye, nem lesz belőle ezután „alaptörvényező”?) hatalom tetszése szerint, szabadon állapítja meg az ország alkotmányát (alaptörvényét) és szabadon módosíthatja is azt.

Elvileg bármikor megkezdheti a módosítást, pl. úgy, hogy az első mondatot akként változtatja meg, hogy Isten, áldd meg, de minél gyorsabban ezt a szegény magyar népet, mert most már aztán rettenetesen ráférne! (Bocsánat ezért a buta szövegért!)

Mivel nincs idézőjel, formálisan nem tilos annak akár ilyen megváltoztatása sem, hiszen úgy látszik, hogy ezt is szabadon állapította meg az Országgyűlés. A tetszés szerinti módosítás tilalma abban az esetben állna fenn, ha a mondat idézőjelben lenne, azaz jelezné, hogy azt az idézett módon írta meg Kölcsey, senkinek nincs joga azt önkényesen megváltoztatni, átírni. – Nehéz elhinni, hogy ezt senki ne tudta volna…!

Bizony, hasonló a helyzet az új Alaptörvény utolsó mondatával is, ami úgy szól, hogy Legyen béke, szabadság és egyetértés. – Pontosan így van ott: idézőjel és felkiáltójel nélkül! Hiba lenne azt hinni, hogy a mostani országgyűlési képviselők ilyen szépen, tömören fogalmazták meg alaptörvényünk záró mondatát, ez ugyanis az 1848-as márciusi „12 pont”, azaz a Mit kiván a magyar nemzet. (akkor így, rövid i-vel és ponttal a végén) első mondata.

Röstelkedve írom ide, hogy a felszólító mondat végére felkiáltójel kell. Itt azonban maradhatna a pont (az ottani leírásnak megfelelően), de csak kizárólag akkor, ha ez a mondat idézőjelben állna, jelezvén, hogy ez nem az alkotmányozó által megfogalmazott „jogszabály”, hanem egy régebbi korból vett idézet, amit tilos megváltoztatni, mert ezt nem az alkotmányozó hatalom állapította meg. – Nehéz elhinni, hogy ezt se tudta volna senki …!

Persze, mindez semmiség! – Vagy talán mégsem? (Erre utal a címben a felkiáltójel utáni kérdőjel…)

Hazánk új alkotmányának (alaptörvényének) előkészítése során merült föl az a javaslat az Országgyűlés előtt, hogy az igazságszolgáltatásban ítélkező bírák az általános nyugdíjkorhatár betöltésével (62, majd a 65 éves korukban) menjenek nyugdíjba, szemben a mostani 70. életévük betöltésével.

Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke 2011. április 11-én ezzel kapcsolatban levelet intézett Orbán Viktor miniszterelnökhöz, ebből idézünk:

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy arról is döntés született: 30. életévének betöltése előtt senkit sem lehet bíróvá kinevezni.

A bírák nyugdíjkorhatárának „drasztikus, nyolc évvel történő leszállításával” összefüggésben az is elhangzott: nincs ok a felháborodásra és a riadalomra, mert a nyugdíjazás mintegy 230 bírót érint, ugyanakkor azonban ennek éppen a duplája, mintegy 460 titkár várja, hogy bíróvá nevezze ki az államfő.

Az intézkedés „az állampolgárok és a gazdasági szervezetek jogvitáinak jelentős elhúzódásához, növekvő jogbizonytalansághoz vezet” – írta levelében Baka András. Hogy igaza lehet-e ebben a Legfelsőbb Bíróság elnökének, erre vonatkozó adaléknak szánom e mostani blogbejegyzést (példának büntető ügyet hozok föl, ez ismertebb séma).

Azzal kell kezdeni, hogy az amerikai-angolszász igazságszolgáltatási rendszerben az, hogy valaki bíró lesz, a jogászi szakma csúcspontját jelenti. Az az ügyvéd, aki életének jelentős részét a szakmában töltötte, alaposan megtanulta a jogot (ami tudvalevőleg nem csupán a jogszabályok, hanem a korábbi bírói döntések, precedensek ismeretéből is áll), így kellő háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy jó ítéleteket hozzon. A szakma csúcsát pedig az jelenti, hogy bíró, azaz szabad, független ember lett, akit senki sem utasíthat, szemben a korábbi ügyvéddel, akit a kliensek olyasmire is „utasíthattak” (mert ők fizettek!), amit egyébként ő szakmailag nem tartott helyesnek. Az ügyvédeknek egyébként is alaposan föl kellett készülniük, hiszen nekik kellett meggyőzni a „laikus” esküdteket a vádlott bűnösségéről (ártatlanságáról), a bíró csak mintegy „moderátorként” vesz részt a tárgyaláson és az esküdtek döntése alapján menti föl vagy szabja ki a vádlott büntetését. – Mondjuk ki e séma jellemzőjeként: a bírák gyakorlott, a szakma csínját-bínját ismerő jogászok.

Nálunk ezzel ellentétes helyzet érvényesül.

Az egyetem elvégzése után a fiatal jogász előbb fogalmazó a bíróságon, aztán kb. 3–4 év múlva szakvizsgát tesz, majd bírósági titkár lesz (aki bizonyos ügyeket már önállóan is intézhet), s várja a bíróvá történő kinevezését.

Nézzünk szembe a rideg tényekkel! Az egyetemen nem szerezhetett közvetlen ítélkezési tapasztalatokat, azután is a szakvizsgára készült, tehát bíróvá válásakor semmiféle bíráskodási gyakorlata nincs, ám azonnal „élesben” kapja az ügyeket. A fiatal bíró vállára a határidő szorításában iszonyatos teher nehezedik: jó döntéseket kellene hozni, de sokszor szinte azt sem tudja, hogyan kezdjen hozzá… Megalapozott ítéleteket szeretne, ezért „többszörös biztosítékokat” keres: szakértőket rendel ki, a kelleténél jóval több tanút idéz a tárgyalásra, az ügyek elintézési időtartama emiatt elviselhetetlen mértékűre nő, de, jaj, újabb és újabb ügyeket szignálnak rá… Nincs mese, döntenie kell! (Idő)zavarában rossz ítéleteket hoz, amelyeket a másodfok sorra hatályon kívül helyez, új eljárásra utasítva az első fokot.

Kész a káosz: a társadalom megbotránkozva figyeli az eseményeket (az első- és másodfok homlokegyenest eltérő döntéseit), a bírák szoronganak, a perben érdekeltek rettegnek a kilátástalan „időmúlás” miatt.

A tapasztalatlan, fiatal bíróra újabb kelepce vár: a „dörzsöltebb”, idősebb ügyvédek minduntalan megzavarják, pedig ő megtalálta a sorvezetőt: a vádiratot. Ehhez ragaszkodik körömszakadtáig, az egész eljárást arra fűzi föl, hogy bizonyított legyen minden vádirati elem, s akkor megalapozott lesz az ítélete. – Vegyük észre: a bíró és az ügyész együtt igyekeznek igazolni a vádirat helyességét (az ügyészt a „váderedményesség”, a bírót a biztos tényállás szempontjai vezetik), ügyvédre/védelemre tehát szinte már nincs is szükség! Bizony, büntetőbírák emlegették, hogy az esetek számottevő részében nem is figyeltek a védőügyvédekre, mert csak „eltérítették” a vádirat követésétől, ezért aztán azok elkezdtek a „védenceiknek játszani”.

E séma természetesen kisarkított, ám a lényeget jól mutatja: tapasztalatlan bírákkal nem lehet tiszteletet kiváltó, társadalmi elismerést és megnyugvást elérő igazságszolgáltatást kiépíteni. Ne legyen félreértés: az általam leírtak nem azt jelentik, hogy nálunk a bírák fölkészületlenek, alkalmatlanok, hanem azt, hogy kellő tapasztalat nélkül túlságosan nehéz feladatot kell időben megoldaniuk, és bár ott áll mögöttük a másodfok, amely helyrehozhatja tévedéseiket, e hibás ítélkezési gyakorlat óriási morális rombolást okoz a társadalomban, amelyről ténylegesen nem is a fiatal, kezdő bírák tehetnek…

Ezért roppant kockázatos az az elképzelés, amely szerint a bírák csak 30. életévüktől kezdhetnek „élesben” bíráskodni, ám a mostani helyzettől eltérően, 70. helyett a 62–65. életévük elérésekor ki kell válniuk a szervezetből, pedig ekkorra szereztek kellő tapasztalatot, „bölcsességet” a döntéshez. Ezt nem helyettesíti az a szám, hogy a „kilépők” helyett kétszerannyi várakozó áll a „kapu előtt”, kinevezésére várva.

„Hannibal ante portas!” (Hannibal a kapuk előtt!) – ismerjük a veszélyre figyelmeztetést, amikor a pun vezér i. e. 210 körül Rómát fenyegette. Félő azonban, hogy a mi esetünkben azzal nem lehet fenyegetni a nyugdíjba helyezendő bírákat, hogy a bírósági titkárok tömege van „ante portas”, azaz a kapuk előtt, mert a tapasztalt bírák azonnal előhozakodnának a Hannibál-eset „másik” fordításával, azzal, hogy ez számukra nem tényleges veszélyt jelent, hanem azt, hogy „Hannibál korábban portás volt”…

Többször is fölmerült már, hogy meg kellene tiltani az országgyűlési képviselői és a polgármesteri tisztség egyidejű betöltésének lehetőségét (2011 elején pl. több mint 90 polgármester egyben országgyűlési képviselő is!).

A magyarázatok ismertek. – Nagyon jó, ha a polgármester parlamenti képviselő is, mert módja van találkozni a miniszterrel, akár az országgyűlés ülésének szünetében is, és ilyen alkalmak arra is lehetőséget adnak, hogy egy kis pénzt szerezzen a minisztertől a polgármester. A település vezetését ugyanúgy el tudja látni, mert az országgyűlés úgysem tárgyal minden nap, jut tehát idő a képviselő-testület üléseire is. – A polgármester ne legyen tagja az országgyűlésnek! Van éppen elég tennivalója az adott településen is, mert ha nincs, akkor rossz polgármester. Főképpen pedig ne szavazzon az önkormányzatok költségvetési megrövidítésére, mert arra esküdött, hogy „a település érdekeit előmozdítja”, márpedig a frakciófegyelem miatt sokszor kénytelen saját településének érdekei ellen is voksolni!

2011 tavaszán, az új alkotmány (alaptörvény) országgyűlési vitáján is fölmerült ez a kérdés. – Jött is az újabb szempont: miért csak a polgármester nem lehet egyidejűleg képviselő is; miért ez a diszkrimináció, miért nem tiltják meg ugyanezt a kőművesnek, villanyszerelőnek és mindenki másnak is?

Nos, ide jutottunk. Elértük azt a „színvonalat”, hogy „naptári előjegyzés” kérdésévé vált egy olyan komoly elvi probléma, amelyet nagyon világosan és egyértelműen meg lehet(ne) válaszolni, ha bárki is odafigyelne a hátterére.

Az érthető magyarázathoz kissé messzebbről kell indulnunk.

A „hatalommegosztás” elmélete „atyjának” a szakmai irodalom Montesquieu-t (Charles-Louis de Secondat, 1689–1755) tekinti. Elméletének a lényege röviden: ha a hatalom egy kézben összpontosul, akkor annak a gyakorlója – hiszen ő is ember – hajlamos azzal visszaélni, zsarnokká válni. Hogy ez ne következhessen be, korlátozni kell az illetőt, de korlátozni csak egy másik, hozzá hasonlóan „erős” hatalom képes. Ezért az állami közhatalmat szét kell választani a főbb funkciók szerint törvényhozó hatalomra (hozza meg az állami élet irányításához szükséges legfontosabb döntéseket törvény formájában), végrehajtó hatalomra (gondoskodjon a törvények végrehajtásáról, „kormányozza” az adott államot), valamint a bírói hatalomra (döntsön a vitákban, gyakorolja az igazságszolgáltatást). Ezek a hatalmak ne legyenek alárendelve egymásnak, legyenek önállóak; érvényesüljön a „checks and balances” elve, azaz „fékezzék és egyensúlyozzák” egymás tevékenységét!

Az azóta eltelt évszázadok alatt ez az elmélet is fejlődött, finomodott. Ma már azt tartja, hogy az elválasztás nem csupán a központi hatalmi rendszerben fontos, hanem a központi és helyi „hatalmat” is el kell választani egymástól, azaz érvényesüljön egyfajta „vertikális hatalommegosztás” is.

Mi lehet a „központitól” elválasztott „helyi hatalom”? – Persze, az önkormányzatok. Hiszen éppen az az önkormányzatok lényegi sajátossága, hogy nincsenek senkinek, egyetlen központi állami szervnek sem alárendelve, őket senki nem utasíthatja; saját területükön – persze, a központi jogszabályok keretei között – jogalkotó hatáskörük van, bevételeikkel önállóan gazdálkodnak. (Ugye, emlékszünk, hogy az 1949–1989 között fennálló „szocializmus” ideológiája tagadta a hatalommegosztás klasszikus elméletét, ennélfogva „önkormányzatok” sem létezhettek, hanem helyettük „tanácsok” működtek, amelyek viszont „az államhatalom helyi szervei”, tehát a központi szervek alárendeltjei, utasítható, „meghosszabbított karjai” voltak).

A vertikális hatalommegosztás egyértelmű magyarázatot adna arra, hogy ugyanaz az ember nem lehet egyidejűleg tagja a központi és a helyi hatalomnak (mert akkor önmagát „fékezné” és „egyensúlyozná”!), ráadásul azt is jelentené, hogy a központi kormányzat nem mozgathatná tetszése szerint az önkormányzatokat, állandóan úgy bővítve – főképpen a megyei/fővárosi önkormányzatok – feladatait, hogy egyidejűleg megfelelő anyagi hátteret nem ad hozzá.

Az elmondottakból talán az is világos, hogy miért nem azonos jellegű a polgármester és az asztalos parlamenti tagsága: az előbbit jogi és morális kötelesség (eskü) kapcsolja az adott településhez, míg az utóbbinál nem áll fenn ilyen viszony. – Aki tehát a polgármesteri tisztséget más „foglalkozásokkal” együtt akarja kivonni a parlamenti tagságból, az vagy nem érti a hatalommegosztásnak ezt a kívánalmát, vagy szándékosan keveri össze e kategóriákat, hogy ezzel gyengítse a polgármesterek kizárására vonatkozó javaslat erejét.

Félő, hogy az önkormányzatokat nálunk még mindig nem kezelik tényleges jelentőségüknek megfelelően, jóllehet erre már Benjamin Constant (1767–1830) is figyelmeztetett:

(B. Constant: Cours de politique constitutionelle. Paris, 1872. 98. s köv. p. – Idézi Kovács István: A Szovjetunió szövetségi alkotmányai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 18. s köv. p.)

Kétszáz évvel ezelőtt (1809-ben) Svédországban az ottani parlament (Riksdag) elhatározta, hogy alkotmányában olyan központi állami tisztséget hoz létre, amelynek betöltőjét maga a parlament választja, kizárólag neki tartozik majd felelősséggel, senki nem utasíthatja, feladata pedig a közigazgatás törvényességének vizsgálata lesz.

Igen világos a törekvés és ennek a logikája is: a törvényhozó hatalom (a parlament) jogosult ellenőrizni a végrehajtó hatalmat (a kormányt és szerveit), s erre a célra külön szervet (pl. ombudsman) létesíteni. – Emeljük ki: elsődleges cél a közigazgatás ellenőrzése volt (Nagy-Britanniában éppen a közigazgatás parlamenti biztosa az elnevezése!).

Természetesen a közigazgatás működésének hibái úgy is jelentkeztek, hogy azok sértették a polgárok jogait, ezért hamarosan kifejlődött az ombudsman másik funkciója: a polgárok jogainak védelme.

Száztíz évig csak Svédországban élt ez az intézmény, 1919-ben a finn, majd 1953-ban a dán alkotmány vezette be ezt a tisztséget. Később sokfelé elterjedt a világon, hazánkban 1995-ben választottak először ilyet. Mit mondott erről az alkotmányunk:

Rögtön szembetűnhet, hogy a magyar névadás elhibázott volt: az „általános ombudsmant” az „állampolgári jogok országgyűlési biztosának”, a „szakombudsmant” pedig „nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának” nevezték az alkotmányban. Vegyük észre: kizárólag az „alkotmányos jogok védelmére” hozták létre, egyetlen szó vagy utalás sincs a „közigazgatás ellenőrzésére”, ami az eredeti (svéd) intézménynél a fő cél volt! (Sőt, a további biztosok is „csak” egyes „alkotmányos jogok védelmére” választhatók! Ilyen volt szintén 1995-től az „adatvédelmi biztos”, 2008 óta pedig a „jövő nemzedékek országgyűlési biztosa”) – Ez azért hiba, mert az alkotmányjogi terminológia már jóval korábban sokkal pontosabb kifejezéssel ismerte az ombudsmant: „parlamenti megbízott”. (Ugyanis a svéd „ombud” jelentése: „megbízott”, és őt a parlament választja, tehát e megnevezés telitalálat; ezzel szemben a magyar elnevezés hosszú, pontatlan és csak kalamajkát okoz… Arról már nem is beszélve, hogy a „nemzedék” a magyar nyelvben „egy korban élő és kb. azonos életkorú emberek összessége”, nálunk viszont a „jövő nemzedék” itt nem „ifjabb korosztályt”, hanem érthetetlen módon „környezetvédelmet” jelent!)

Az intézmény kétszáz éves története során kirajzolódott, hogy olyan területekre indokolt (hasznos, érdemes) ombudsmant választani, amelyeken viszonylag gyakran fordulnak elő jogsértések, ezek azonban nem föltétlenül súlyos „bűncselekmények”, hanem inkább az ún. „maladministration” („rossz közigazgatás”) kategóriájába tartoznak. Így pl. Svédországban van versenyombudsman, fogyasztói, esélyegyenlőségi, etnikai diszkrimináció elleni stb. ombudsman, másutt pl. börtönombudsman, katonai ombudsman stb., az ott előforduló jogsértések, visszaélések elleni intézkedések megtételére.

Mivel nálunk a „jogok biztosa” kifejezés vált elterjedtté, ez okozza a kalamajkát.

Aáry Tamás Lajost az írott és az elektronikus sajtóban számtalanszor nevezték az „oktatási jogok ombudsmanjának”, „oktatási jogok országgyűlési biztosának”, holott ő nem „ombudsman” – e szó eredeti jelentése és értelme szerint –, hanem „miniszteri biztos” (ami „műfajilag” különbözik a „parlamenti biztostól”!).

„Ombudsman védi az állatokat” – ordít a cím az egyik helyi napilapban, majd a szöveg: „Kevesen tudják, hogy civil állatvédelmi ombudsmanhoz is fordulhatunk állatvédelemmel kapcsolatos ügyekben. Dr. Czerny Róbert állatvédelmi szakjogász úgy véli, az állatok tisztelete lelki egészségünkhöz is hozzájárul – ennek az új alkotmányban is tükröződni kellene.”

Ez utóbbi példák az ombudsmani intézmény teljes félreértéséből (vagy inkább -magyarázásából) erednek, nyilvánvalóan a rossz elnevezés miatt.

Sokkal nagyobb baj, hogy a 2011 tavaszán folyó alkotmány-előkészítés során fölmerült: a hazánkban meglévő 4 ombudsman (általános, adatvédelmi, nemzeti és etnikai kisebbségi, valamint a jövő nemzedékek biztosa) helyett csak egy („általános”) kellene: az „alapvető jogok biztosa”, aki „különös figyelmet fordít a jövő nemzedékek érdekei, valamint a hazai nemzetiségek és népcsoportok jogainak védelmére”, mégpedig úgy, hogy „az alapvető jogok biztosa hivatali idejével megegyező időtartamra kinevezi helyetteseit”.

Mivel az új „alaptörvény” előkészítőiről nem feltételezhetünk „tudatlanságot”, nem lehet másra gondolni, mint arra, hogy az alkotmány-javaslatot benyújtó kormányzat „meg akarja szüntetni” az ombudsmanok közigazgatás-ellenőrző funkcióját, s csak kizárólag „jogvédelmi szerepet” szán nekik. – Arra a kérdésre, hogy a négyből miért terveznek mégis csak egyet, a szövegező bizottság elnöke arcpirítóan primitív választ adott: az állampolgár nem tudja, hogy a sok ombudsman közül melyikhez kell fordulni…

Úgy vélem, ezen a „színvonalon” nem lenne szabad „alkotmányozni”, de még „magyarázni” sem… Annál is kevésbé, mert „Az Európai Unió Alapjogi Chartája” az európai ombudsman intézményét pontosan az eredeti, azaz a készülő hazai alkotmányi szabályozással éppen ellenkező értelmében használja:

Alaposabb elemzés nélkül is szembetűnik, hogy itt nem alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásságokról van szó, hanem az Unió intézményeinek … tevékenysége során felmerülő hivatali visszásságokról.

Mivel ez komoly kormányzati-elvi kérdés, helyes lenne színvonalasan megválaszolni is…

Most, 2011 márciusában folyik hazánk legfontosabb közjogi dokumentumának előkészítése, parlamenti vitája. Ennek során komoly erők feszülnek egymásnak, ontják az érveiket, amelyek bizony már nem mindig olyan komolyak, legalábbis nem elég súlyosak. Halljuk, hogy a kormánypárti megszólalók „Európa egyik leginkább jövőorientált alkotmánytervezete” minősítéssel illetik az általuk benyújtott szöveg-javaslatot, az ellenzék pedig inkább „múltba néző”-nek tekinti ugyanazt, mondván, olyan fogalmakat, kifejezéseket használ, amelyek ma már túlhaladottak, anakronisztikusak, mint pl. a vármegye, Kúria stb. – Tegyük hozzá: ezek inkább politikai-média-ízlésbeli jelzők, mintsem szakmai megközelítések; minket ezek egyáltalán nem érdekelnek, azazhogy akkor mégis, ha szakmailag hibásak, ha nem állják ki a jelenkori mércék által megkövetelt minimumot sem.

Itt van mindjárt a T/2627 irományszámú, (FIDESZ és KDNP által beterjesztett) törvényjavaslat címe: „Magyarország Alaptörvénye”.

Azonnal szembetűnő lehet, hogy alaptörvényről és nem alkotmányról szól a javaslat. – Nem mindegy? Nem ugyanazt jelenti a kettő?

Nos, azt a dokumentumot, amelyet egy szuverén állam közhatalmának gyakorlásában elsődlegesen meghatározónak (és állandónak) tekintenek, azt ma alkotmánynak nevezik. Az alaptörvény fogalma is ismert, de más értelemben.

Az 1989. évi magyar alkotmányrevízió során a haladó „alkotmányozóink” folyamatosan a német példát vették alapul, ám – sajnos −, úgy, hogy nem vették figyelembe annak összefüggéseit, hanem csupán egyes elemeit ragadták ki, így aztán nem vált koherenssé az akkori alkotmányszöveg (legyen itt elegendő a konstruktív bizalmatlansági indítványra utalni…!).

Félő, hogy most is erről van szó!

Az 1949. május 23-i bonni dokumentum valóban az „alaptörvény” (Grundgesetz) elnevezést viseli, pedig a német nyelvben is ismert az „alkotmány” (Verfassung) fogalma. A preambuluma azt tartalmazta:

A záró, 146. cikke pedig így rendelkezik:

Ez a probléma tehát már igen régi.

(Vö. Tóth Károly: A nyugatnémet alaptörvény kialakulása. In Nyugat-Európa alkotmányai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988, 307. p.)

A világon ma mindenütt az „alkotmány” elnevezés használatos, a „példát” jelentő német eset „alaptörvény”-fogalma pedig a leírottak alapján csupán egy ideiglenes jellegű, átmeneti időre szolgáló dokumentumra vonatkozik. – Ha valaki is a jelenlegi tervezetet véglegesnek szánja, mindenképpen ajánlatos, hogy ne az alaptörvény, hanem az alkotmány elnevezést használja!

2009-ben jelent meg „A történeti alkotmány. Magyarország ősi alkotmánya” című, 1139 oldalas kötet (szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Zétényi Zsolt, Magyarországért Kulturális Egyesület); valamint ebben a blogban is (www.charlie-to.blog.hu) szó volt már (2009. május 8-án) hazánk „ezeréves alkotmányáról”. – Jó, ha tudjuk: ezek is értelmes kifejezések, még akkor is, ha a mai alkotmányozási folyamat néhány közjogilag alulképzett hangadója azt hiszi, hogy tetszése és akarata szerint „megváltoztathatja a világot”.

Könnyen lehet, hogy a „közjogilag alulképzett hangadó” kifejezés, bizony, kicsit sértőnek is található, ám mégis leírtam.

Mert hogyan állhat az elő, hogy a szövegező bizottságnak az az elnöke, aki az Európai Parlamentben is frakcióvezető-helyettes, nem tudja, hogy a nemzetközi kapcsolatokban is fontos a pontos szóhasználat? Mit mond, ha azt kérdezik, hogy miért nincs Magyarországnak alkotmánya még most sem, pedig úgy hallották, hogy készül? Azt mondja majd, hogy tulajdonképpen van, csak nem úgy nevezik? Miért, mert talán mégsem az, amit az egész világon ezzel a névvel illetnek?

René David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 23. p.

Lám, az Országgyűlés szabadon törölheti az „alkotmány” kifejezést a mostani nagy nekibuzdulása során, de akkor mit is jelent pontosan az „alaptörvény” szövegében az, hogy „Az Alkotmánybíróság az alkotmányvédelem legfőbb szerve”?

Nem kell tovább indokolni, de talán még egy kérdés ide kívánkozik: eddig a szakmai terminológia „alkotmányozó hatalom”-ról beszélt, de ugye, nálunk nem kell majd helyette „alaptörvényező hatalmat” emlegetni? (Bocsánat!)

Ehhez kapcsolódik, hogy némelyek a mai Országgyűlést is időnként „alkotmányozó nemzetgyűlésként” emlegetik. – E képviselők igazi szerencséje, hogy ők jelenleg nem alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai, mert akkor nem „maradhatnának” tovább a parlamentben. (Erről részletesebben lásd szintén e blog 2009. április 1-i bejegyzését!)

Megjegyzem: a ma még hatályban lévő alkotmányunk (a számtalanszor módosított 1949. évi XX. tv.) 19. § (3) bek-e az Országgyűlés hatáskörébe utalja – többek között –, hogy

tehát formálisan az Országgyűlés csak „alkotmányt”, nem pedig helyette „alaptörvényt” jogosult elfogadni. (Persze, lehet el nem ismerni az 1949. évi alkotmány jogfolytonosságát és ezzel egyidejűleg kinyilvánítani annak érvénytelenítését, ámde vigyázat, ezzel a saját legitimációjukat is érvénytelenítik, hiszen pl. őket is erre az alkotmányra épülő választójog alapján választották!)

Félő, hogy az országgyűlési képviselők jelentős része nem is érti, hogy „miről szól” az alkotmányozás, ezek alaposabb átgondolása helyett fohászkodnak (nem kifogásolható) és örülnek, hogy részesei lehetnek az ilyen nagyszerű eseménynek (ez is rendben van), de az érdemi javaslattal is kellene foglalkozniuk!

A „mai fiatalok” nyilván nem hallottak az országunk „ezeréves alkotmányáról”, mert ha hallottak volna, most nem ragaszkodnának a névváltoztatáshoz. Annak ugyanis éppen az volt a lényege, hogy azt igyekezett bizonyítani: Magyarországnak ezer éve van alkotmánya (azaz ezer éve része Európa civilizált közösségének), azzal, hogy az alkotmánynak (valljuk be: elegáns finomsággal) némi kiterjesztő értelmezést adtak, azt ti., hogy az alkotmány létrehozott (állam)szervezetet, megalkotottságot jelent (lásd ugyancsak e blog 2009. május 8-i bejegyzését!).

Ugye, mindenki hallott már arról, hogy a Magyar Köztársaság 1949. évi alkotmányából mára már csak annyi maradt, hogy „Magyarország fővárosa Budapest”. Arról már talán jóval kevesebben hallottak, hogy az ennek alapját képező 1936-os „sztálini” alkotmány címében szerepelt még egy kifejezés, nevezetesen az „alaptörvény” („основной эакон”). – Csak nehogy erre hivatkozzanak majd azok, akik „kivonták magukat” a 2011. évi „Húsvéti alkotmány” előkészítéséből!

Ha valaki ezeket nem tudja, az képes tudatlanul is „alaptörvényezni”.

„Csak tessék, csak tessék, csak nézzék, csak lessék!” – idézhetném a hajdani vásári kikiáltót, ha lenne kedvem tréfálkozni… Sajnos azonban, most egyáltalán nincs! Olyan ötletek látnak ugyanis napvilágot, amelyek olykor kétségessé teszik, hogy értelmes embereknek bármi közük is lett volna egy-egy adott dokumentumhoz… Pedig most nem kisebb jelentőségű irományról, mint Magyarország új alkotmányáról (pontosabban: alaptörvényéről!) van szó!

A tervezet 2011. március 9-én közzétett szövegének végén olyan mondat(töredék) található, amelyet abszurdnak találtam. Nem akartam hinni a szememnek, de ugyanez szerepel változatlanul a március 14-én hivatalosan benyújtott T/2627 irományszámú törvényjavaslatban is, nevezetesen: „(az Alaptörvény végére az igennel szavazó képviselők nevének felsorolása, címek, rangok, párt és egyéb megjelölések nélkül)”.

Ez a fölvetés nem rossz, de nekem ennél sokkal jobb ötletem van! Vonjunk be az alkotmány elfogadásának folyamatába minden olyan állampolgárt, akinek mobil telefonja van! Ők április 31-én 0 óra és 24 óra között készülékük „adgjmptw” gombjának megnyomásával szavazhatnának az alkotmányra. (Aki annyira analfabéta, hogy az „adgjmptw” betűcsoportot sem képes kipötyögni, az bármit megnyomhat.) Szavazni tetszés szerinti számban lehet a megadott időtartamon belül, mindenkinek a szavazata annyit ér, ahány éves, tehát a 66 évesé 66-ot, a 21 évesé 21-et, a 2 évesé 2-t, az egy év alattiak szavazatai érvénytelenek. A legtöbb szavazatot elérő állampolgárt jutalomból a házelnök az Országgyűlés azonnali kérdések és válaszok órája előtt ünnepélyesen megcsókolja és ezzel egyidejűleg a köztársasági elnök egy Rolls-Royce emblémával ellátott száraztésztás dobozba csomagolt 10 dkg medvecukrot ábrázoló akvarellt nyújt át neki. – Az erről az eseményről készített fényképet csatolni kell az új alkotmány hivatalos szövegéhez, s ezzel kiváltható, pontosabban: fölöslegessé tehető az „igennel szavazó képviselők nevének felsorolása, címek, rangok, párt és egyéb megjelölések nélkül”.

Maga az ötlet a gyengesége ellenére is hordoz némi ésszerűséget: a képviselők hiúságára épít, arra, hogy az alkotmányt megszavazók neve hivatalosan is rákerül az alkotmányra, s emiatt méltán lehetnek büszkék a képviselők és rokonaik, ismerőseik, örököseik, barátaik és üzletfeleik stb. Sőt, még az is lehet, hogy néhány ellenzéki is „elcsábul”, csakhogy rájuk is büszkék lehessenek fel- és lemenőik, legfeljebb majd mindannyian azt mondják, hogy „tévedésből” nyomták meg az „igen” gombot…

Csakhogy egy „apróságra” még utalni kell!

A koalíció képviselői azt ígérték, hogy az alkotmánnyal kapcsolatos eljárási szabályokon nem változtatnak, azok maradnak a most hatályos előírások, márpedig ha igazat mondtak és azt tartják is, akkor ez akadályozza az „aláírásgyűjtést”.

A ma még hatályos alkotmányunk 25. § (3) bek-e, sőt – horribile dictu – a kormánykoalíció javaslata 6. cikkének (3) bek-e is ugyanazt tartalmazza, hogy „Az Országgyűlés által elfogadott törvényt az Országgyűlés elnöke [öt napon belül] aláírja majd megküldi a köztársasági elnöknek”. – Bizony, ebben nincs szó arról, hogy az igennel szavazó képviselők is aláírják! Ámde hogy ez ne jelenthessen eljárási akadályt, természetesen azt javaslom, hogy a szavazás délutánjára az igennel szavazni akaró képviselőket az Országgyűlés válassza meg házelnöknek, esetleg köztársasági elnöknek, s akkor tényleg minden passzolni fog!

Most még időben szólok, hogy a „tévedésből” igen gombot nyomni akarók el ne késsenek a jelentkezéssel, mert ha nem választják meg őket „házelnöknek”, esetleg „köztársasági elnöknek”, akkor nem írhatják oda nevüket az alkotmány végére, és ebben az esetben hiába szavaztak igennel…!!!

Ez pedig nagy szégyen lenne a rokonok, ismerősök, örökösök, barátok és üzletfelek stb. előtt. – El ne felejtsék: én szóltam!

„Teljes gőzzel” folyik nálunk manapság az alkotmányozás, mindenki a tervezett szövegről vitatkozik. Igaz, olykor az embernek az az érzése, hogy túlságosan is sok energia megy el a viszonylag kisebb jelentőségű kérdések tisztázására, mint a súlyosabb problémák megoldására; úgy is mondhatjuk, hogy hiba, ha a teljes gőz a kürtre irányul, miközben a hajó egy métert sem halad előre…

Bizony, sok időt fecsérelünk a fölösleges polémiákra! Hallottuk, hogy a kormánykoalíció által március 14-én beterjesztett javaslat „Európa egyik leginkább jövőorientált alkotmánytervezete”, mások ezzel szemben arra hivatkoznak, egyáltalán nem „jövőorientáltságra” mutatnak azok a terminológiai változtatások, amelyek inkább a múltba révedést, mintsem a jövőbe tekintést példázzák. Ehhez azt említik, hogy az eddigi „megye” helyett a tervezetben „vármegye”, az eddigi „Legfelsőbb Bíróság” helyett „Kúria” szerepel, és, persze, megjelenik benne a „Szent Korona” és a „sarkalatos törvények” mára már szinte elfeledett kategóriája is.

Most azonban csak a Kúria – Legfelsőbb Bíróság problémájával foglalkozunk.

A Kúria régi intézménye törvénykezési szervezeti jogunknak. (Igen, a törvénykezési jogunknak, ez ugyanis az igazságszolgáltatást, a bírósági ítélkezést jelenti, nem pedig azt, amit napjainkban már úgyszólván minden „nagypolitikai” megszólaló, pártfunkcionárius és parlamenti képviselő egyaránt rosszul, hibásan, tévesen használ; végzetesen összetévesztve ezt a fogalmat a „törvényhozással” amit a parlament végez!)

„A mohácsi vész után kialakult bíróságok közül a legfőbb nemesi bíróság a Királyi Kúria, mely két bíróságot foglal magában: a hétszemélyes táblát és a királyi táblát” (Csizmadia Andor – Kovács Kálmán – Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978, 202. p.). „Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc leverése után … Az egész igazságszolgáltatási szervezet a bécsi igazságügy-minisztériumtól függött. A legfelsőbb fórum az ugyancsak Bécsben az összes koronaországokra kiterjedő hatáskörű legfőbb ítélőszék (Oberster Gerichtshof) volt… Ez … 1861-ig, a régi magyar Kúria visszaállításáig maradt érvényben” (I. m. 324. p.). Bár az 1919. évi „Tanácsköztársaság” a korábbi bírósági szervezet helyébe „forradalmi törvényszékeket” állított föl, e rövid időszak után ismét a Kúria lett a legfelsőbb szintű bírósági szerv, egészen 1949. évi alkotmány hatályba lépéséig. – A Kúria tehát – kisebb megszakításokkal – évszázadokon keresztül létezett; az elnevezés visszaállítása tehát egy régi fogalom újraalkalmazása lenne…

A Kúriát 1949-ben a Legfelsőbb Bíróság váltotta az igazságszolgáltatási szervezet élén.

Ez utóbbi elnevezése egyáltalán nem volt logikátlan. Az Alkotmány (1949. évi XX. törvény) 36. §-a szerint

Ugye, világos: vannak „felsőbíróságok”, és az a szerv, amelyik még ezeknél is „magasabb szinten” helyezkedik el, nyilvánvalóan a „legfelsőbb” elnevezést kaphatta?

Tegyük hozzá, hogy sok szakmai jellegű tanulmányban, komoly tudományos igénnyel készült kötetekben, sőt, tankönyvekben is a „Legfelső Bíróság” kifejezés szerepel (lásd pl. Emberi jogok, szerk. Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila, Osiris Kiadó, Budapest, 2003). – Sajnos, ezek szerzői abban a súlyos tévhitben vannak, hogy ami fölött már nincs semmi, az a legfelső, értelmetlen még tovább „ragozni” a felsőfok „-bb” jelével. – Csakhogy ez tévedés!

„Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak” – jutott eszembe a ma még hatályos alkotmányunk 70/G. § (2) bek-e, amikor a 2011. március 14-én a kormánykoalíció által benyújtott alkotmány-javaslat indokolásában a Kúriára vonatkozó magyarázathoz értem: „A Javaslat szerint az Alaptörvény a legfőbb bírói szerv elnevezését a nyelvtanilag is pontatlan Legfelsőbb Bíróságról Kúriára változtatja…” Megjegyzéseim: 1. Egy törvényjavaslat – az indoklását is beleértve – ne foglaljon (főleg hibásan!) állást nyelvtani kérdésekben! 2. Ha a szövegező nem tud valamit, az önmagában még nem baj, csak akkor válik azzá, ha nem kérdez meg senkit, mert ezáltal gyengíti a javaslat hitelét és megalapozottságát.

Kimondhatjuk tehát: ha nincs „felső” bíróság a magyar jogrendszerben, akkor a „legfelsőbb” megnevezés sem logikus.

Az elmondottak fényében kétszeresen is hibás és indokolatlan annak a (Szili Katalin által benyújtott) alkotmány-javaslatnak az egyik rendelkezése, amely szerint „1.§ (1) A Köztársaságban az igazságszolgáltatást a Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága, az ítélőtáblák, a Fővárosi Bíróság és a megyei bíróságok, valamint a helyi és a munkaügyi, illetőleg a közigazgatási bíróságok gyakorolják”. (Ha valaki azt hinné, hogy így kezdődik a javaslat, mert ez az 1. §, az téved; csupán azt a tébolyodott elképzelést mutatja ez is, hogy minden részt, fejezetet stb. a megelőzőktől „eltérő” módon − itt újból kezdődő sorszámozással − jelölnek… )

  Mielőtt bárki fölkapná a fejét és riadtan nézne körül, hogy megint miféle korrupciós ügy került napvilágra, s hol tart a tárgyalás az „ítélőszék előtt”, sietek tisztázni: ezúttal semmiféle konkrét eljárásról nincs szó, mindössze most, március idusa környékén jutott eszembe Czuczor Gergely (1800–1866) egyik szép, 1849-ben írott, a „címbeni című” verse. A költemény rövid ugyan, ám olyan szépen szól a hazaszeretetről és a lelkiismeret szabadságáról, hogy érdemes újra elolvasni:

Napjainkban egyre gyakrabban látni a magyar Országgyűlésben is, hogy a képviselők mintha nem pontosan tudnák, hol vannak, jóllehet a választóik azt hiszik róluk, hogy tevékenységüket a „köz érdekében” végző komolyan felkészült, ehhez kapcsolódó jogaikat pontosan ismerő és azzal hatékonyan élő emberek.

Pedig néha szánalmas infantilizmus rí le róluk.

Mindannyian szemtanúi lehettünk annak, hogy valamelyik ellenzéki frakció képviselői azonos színű és feliratú pólókat húztak felsőruházatukra, máskor azonos feliratú táblákat raktak ki maguk elé az ülésteremben, megint máskor kollektíven fordítottak hátat a beszélőnek. Természetesen mindegyik esetben valami ellen tiltakoztak – ezt a módot választva.

Úgy vélem, ezek a módszerek nem a parlamentbe valók!

Tudom, hogy az ilyesmiben részt vevő képviselők örülnek, hogy egyre gyakrabban részesei lehetnek a „közös fellépésnek” (aminek fellengzős idegen nyelvű megjelölése is van: „performance”), főképpen, hogy mutatja őket a televízió is, amint „bátran” szembehelyezkednek a kormánnyal…

Hogy csak ne fanyalogjak, amikor az Európai Parlamentben is ugyanilyen jelenséget láthattunk, amikor valamelyik frakciója éppen a magyar médiatörvényt szapulta? – Nos, elárulom: a Daniel Cohn-Bendit-féle „harcosoktól” az ember (ha nem is elvárja, de) könnyebben viseli el az infantilizmust, mint a megfontolt politikusnak látszó képviselőktől.

Igen, a parlament a beszéd színhelye, nem másfajta mutatványoké! Elegendő mindössze arra hivatkozni, hogy elnevezése is a francia parler („beszélni”; olaszul is: parlare) szóból származik. Az „egyéb mutatványok” színterei lehetnek pl. a tüntetések, demonstrációk, ahol a résztvevőknek (a szónokok kivételével) egyébként általában nincs lehetőségük közvetlenül kifejezni véleményüket, úgy, hogy az mindenki tudomására juthasson, kellenek tehát a „póteszközök”. – A parlamentben azonban a képviselők szót kaphatnak, s ez által módjukban áll színvonalasan, megalapozott érveléssel alátámasztani véleményüket, s így a választók is meggyőződhetnek, hogy alkalmasak az érdekeik képviseletére. (Ha valamely képviselő erre nem alkalmas, akkor nem való a parlamentbe, ha csak „mutogatni” képes, akkor szintén fölösleges…)

Lehet erre azt mondani, hogy máskor sem mindig csak „beszéltek” a parlamentben, hanem egyéb „előadások” is zajlottak, ráadásul nem a mostanában elterjedőben lévő ártatlan és ártalmatlan „gyerekeskedések”, hanem komoly drámák színterei voltak a felső- vagy alsóházi termek. Időnként a magyar hírközlő szervek is mutatják, amint a japán vagy az olasz parlamenti képviselők ököllel vagy székekkel esnek egymásnak, de ismert az is, hogy a magyar képviselőházban is dörrentek már lövések, amikor 1912. június 7-én rálőttek Tisza Istvánra. Az eset előzménye az volt, hogy Tisza, a házelnök nem adott szót egy vitában az ellenzéki képviselőknek, majd kivezettette az ez ellen tiltakozókat. Az egyik „kitiltott” (Kovács Gyula) revolvert rántott és háromszor is rálőtt a házelnökre. (Mindhárom lövedék célt tévesztett, a negyedikkel öngyilkosságot kísérelt meg a lövöldöző, ám akkor sem pontosan célzott: túlélte. Az esküdtszék „mélyebb öntudatzavarra” hivatkozva mentette föl…)

Természetesen nem a verekedést vagy a lövöldözést hiányolom, de ez „méltóbb” volt a parlamenti eseményekhez, mint a „tiltakozó póló” vagy a „festett tábla”…

A pontosan egy héttel ezelőtt, 2011. március 10-én elhunyt ismert pszichológus, Ranschburg Jenő 2009 februárjában az egyik tv-csatornán „A nők küzdelmei” címmel tartott előadásában arról beszélt, hogy hosszabb távon komoly problémákat okozhat, ha a nők nagyobb mértékben foglalják el a korábban a férfiaknak fenntartott olyan „intim szférát”, mint pl. az országos politika (NB. akkor éppen napi aktualitás volt a kvóta-követelés, azaz, hogy a nők előre meghatározott arányban kapjanak parlamenti mandátumot). – Lehet, hogy ilyen környezetben a férfiak is hamarabb, vagy jobban ellágyulnak?

Azt természetesen nem szabad tiltani, hogy a képviselők szabadon kifejezzék véleményüket. A véleménynyilvánítás szabadsága ráadásul jóval tágabb is, mint az, hogy elmondhatják, amit gondolnak. Ezt az intézményt pl. az angol terminológiában a „freedom of expression” jelöli, ami a „kifejezés szabadságát” jelenti, tehát nem csupán azt, hogy kimondhatja, hanem azt, hogy más módon, eszközökkel is mások tudomására hozhatja gondolatait; a póló és a tábla nyilvánvalóan ide sorolható.

Egyáltalán nem mondhatjuk tehát azt, hogy ezek a performance-ok jogellenesek lennének, legföljebb parlamentbe nem illőnek, kissé infantilisnak tekinthetjük.

Egy korábbi itteni blogbejegyzésemben (Milyen „alkotmányozás” ez? − 2010.10.17.) már szóltam arról, hogy nálunk az Alkotmány formailag kizárólag annyiban különbözik a többi törvénytől, hogy előbbit az összes képviselők legalább kétharmadának szavazatával lehet elfogadni. Azaz magát az Alkotmányt is a Házszabályban a törvényjavaslatra előírt módon, azaz ténylegesen „törvényjavaslatként” kell benyújtani, azt törvényként, törvény formájában fogadja el az Országgyűlés (1949. évi XX. törvény), a módosítása is szintén egy törvény a sok közül pl. (1989:XXXI. tv. stb.). – Ne legyen kétségünk: ez a formai-eljárási azonosság is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy nálunk az alaptörvénynek olyan alacsony a presztízse, a képviselők szinte „észre sem veszik”, hogy akkor éppen alkotmányt, nem pedig egy sima, közönséges törvényt fogadnak el, vagy módosítanak.

2010 nyarán volt ugyan egy gyámoltalan próbálkozás, amikor az alkotmánymódosításokat nem „törvényként” számozták-jelölték, hanem egy dátummal (pl. Alkotmány 2010. május 25-i módosítása a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról, később azonban ismét visszaállították a korábbi „hagyományos” jelölést, pl. 2010. évi CXIX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról), ezzel sikerült is kellő zavart előidézni az érintett jogszabályok hivatkozásaiban (lásd az előbb már említett blogbejegyzést!).

Talán most, 2011 márciusában, az „alkotmányozási düh” kellős közepén érdemes lenne fontolóra venni a szakítást ezzel a hibás gyakorlattal.

Mivel már eldöntött, hogy hazánk új alkotmányát is az Országgyűlés fogadja el, ezzel már nem érdemes foglalkozni, pedig ez nem a legjobb megoldás.

Azt azonban még a legutolsó pillanatban is meg lehet tenni, hogy az Országgyűlés az új alkotmányt nem „egy törvényként”, hanem a „Magyar Köztársaság Alkotmánya” megnevezéssel és formájában fogadja el.

Ettől kezdve úgy lehetne emlegetni, hivatkozni, hogy „az Alkotmány”, vagy „Alkotmányunk”, „a Magyar Köztársaság (hatályos) Alkotmánya” stb.

Csak azt ne mondja valaki, hogy így nem lehet tudni, „melyik” alkotmányról van szó! Azt hallva, hogy a „francia alkotmány”, vajon mire gondolhat a minimálisan tájékozott ember? Persze, hogy a „Francia Köztársaság 1958. évi Alkotmányára”! És az „orosz alkotmány”? Az pedig „az Orosz Föderáció 1993. évi Alkotmánya”! – A további példálózás helyett legyen itt most elegendő arra utalni, hogy közelebbi pontosítás nélkül is egyértelmű valamely állam hatályos alkotmányát említeni, hiszen mindig csak egy ilyen van az adott országban.

Hivatkozhatunk még egy másik elemre is, ami szintén az alkotmány és a törvények formális megkülönböztetését erősíti.

Alkotmányunk (azaz, ugye, az 1949. évi XX. törvény!) 19. § (3) bekezdése így kezdődik:

A legelső pillanatban is szembeötlik, hogy a hatályos szöveg ma is külön szól az alkotmány elfogadásáról és külön említi a törvényalkotást (azaz a „törvényhozást”, nem pedig a „törvénykezést”, amint azt manapság egyre többen, sőt, a felkészületlen országgyűlési képviselők szinte kizárólag ekként emlegetik felszólalásaikban, ám senki sem figyelmezteti őket erre a súlyos tévedésükre!). – Ez elvileg a teljes „külön kezelésre” is lehetőséget ad, még csak nem is úgy rendelkezik, hogy pl. „törvényt alkot a Magyar Köztársaság Alkotmányáról”.

Bizony, ebben az esetben lenne értelme pl. annak a 2010 nyarán már néhányszor alkalmazott kitételnek, hogy „az Országgyűlés mint alkotmányozó hatalom”, mert eddig nem volt elválasztva hazánkban az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom, ennek ilyesfajta deklarálása nem volt több némi „nagyzolásnál”.

Az elmondottak (leírtak) természetesen csak az alkotmány elfogadására vonatkoznak!

Ha a módosítása továbbra is az Országgyűlés hatáskörében marad (ott marad!), és továbbra is törvény formájában történik (úgy történik!), akkor viszont a „hagyományos” megoldás alkalmazandó, tehát a törvényeknek megfelelő jelöléssel (pl. 2013. évi MDCLXIV. törvény! Ez mennyi? Azért írtam ilyet, mert a mostani hallgatók nem ismerik a római számokat!), ám semmiképpen ne valamiféle naptári dátum legyen (lásd az említett „2010. május 25-i módosítása” szöveget!), mert az ismét a korábbi káoszt idézné elő.

És bár nemrég éppen ebben a blogban emeltem kifogást a mocskos beszéd ellen, most némi „(kár)örömmel vagyok kénytelen” szó szerint idézni az egyik „tisztelendő atya” ismerősömet, aki némi rezignáltsággal mondta valamikor: „Nem lehet ugyan kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de kétszer ugyanabba a sz*rba lehet”. – Egyáltalán nem tetszett ugyan nekem, hogy ilyeneket mond, de kötelességem hozzátenni, hogy e szavakat nem misén és nem is „hívei” előtt mondta…

Bizonyára igen sokan ismerik azt a „szállóigét”, hogy „Nyelvében él a nemzet”, még akkor is, ha talán nem tudják, hogy ez Széchenyi Istvántól (1790–1861) származik, vagy nem gondolkodtak el valódi értelmén.

Valószínű, kevesebben ismerik viszont a következő idézetet:

Igen, ez Kölcsey Ferencnek (1790–1838) az unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz intézett Parainesis-éből való, ami intelmet, buzdítást jelent. Széchenyi és Kölcsey korában még ismert volt a „becsület” fogalma és megvolt a „becsülete” a nyelvnek is. – Sajnos, ma már mindez a múlté!

Maradjunk még egy kicsit a Parainesisnél!

E sorokat olvasva óhatatlanul is a görög és római klasszikusokra gondolunk, de fülünkbe zengenek Kossuth Lajos (1802–1894) szónoklatai, és az akkori korabeli parlamenti beszédek, amelyek a retorika megannyi gyöngyszemei voltak.

De fülünkbe csörömpölnek a közelmúlt bántóan beszédhibás, hadaró házelnökei/alelnökei, akik képtelenek voltak normálisan használni a magyar nyelvet. Ugye, emlékszünk, miket mondtak? Olyanokat, hogy „mez’asági”, „kétperces felsz’ásra megadom a szót”, „fels’ok’tási törvény”, „bűncse’kmény”, „ált’ános vita”, „megkösz’öm képvis’őtá’sam felsz’ását”, „Orsz’os Vá’sztási Bizottság”, „képvis’őcsoport vez’tője”, „kölcs’vetés”. – Szégyen.

Ámde vannak nekünk olyan politikusaink is, akik azt hiszik, hogy akkor igazán modernek (azaz újabban: „trendik”, sőt „szexik”), ha szóhasználatuk a mindennapihoz közelít, attól minél kevésbé tér el. Azt már nem tudják szegények, hogy a köznapi beszéd színvonalának „eléréséhez” elegendő néhány ocsmány töltelékszó, néhány káromkodás-sablon, néhány nemi szerv és aktus „bátor” megnevezése – és a siker nem maradhat el. Előttem ne mondja egyetlen „vezető politikus” sem, hogy „pofátlan”, vagy hogy „frász eszi a szocikat”, „bunkó”, „paraszt”, „a jó nénikéjét” és más efféléket, mert értem ugyan, mit jelentenek ezek a kifejezések, de ha egy elismerést és népszerűséget kereső ember csak ezen a színvonalon képes kifejezni magát, akkor elárulom, hogy van a Magyar Köztársaságban legalább egy ember – e sorok írója –, aki nem csettint egyetértően, hanem meglehetősen „igényteleneknek” tekinti őket. Még csak annyit, hogy arra az ismert professzorra, aki olyanokat mond, hogy „Sz*r van a palacsintában”, már nem is vagyok annyira kíváncsi; ilyeneket egy „jól képzett kocsis” is tud kis gondolkodás után mondani ... Mivel mocskos szájú trágárságokra nem vagyok kíváncsi, nem nézem a ma divatos, Való Világ-típusú „celeb”-műsorokat, de mit tegyek, ha egy kormányszóvivő a kormány olyan „szavait viszi” hogy „örüljenek, hogy luk van a fenekükön”… Igen, az ilyeneket mondók az én szememben – „erkölcsileg golyóérettek”!

A jövő nem látszik túl rózsásnak, mert a „mandiner blog”-ban „aristo” írta 2011. január 3-án „A káromkodás joga” című bejegyzésében:

„S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” – kérdezte Nagy László (1925–1978) a „Ki viszi át a szerelmet?” című csodaszép versében. Bizony, a válasz félelmetes sebességgel közeledik! Az utcákon, a tömegközlekedési járműveken és más hasonló helyeken immár az ifjú „építőmesterek” siserehada sötétlik…

Talán a művészek, akik a beszéddel keresik a kenyerüket! – Nos, a helyzet itt sem sokkal jobb. Színész barátom meséli szomorkásan, hogy arra kérték: készítsen föl felvételire színészi pályát választó fiatalokat. Hogy legyen némi benyomása róluk, szerette volna hallani, hogyan mondanak verseket: értik-e a költeményeket, ripacskodnak-e és más effélékre lett volna kíváncsi. Nem járt sikerrel, egyik se tudott verseket… Barátom döbbent elképedésére azt válaszolták, hogy úgyis fölösleges azokat kívülről megtanulni, ezért vannak a súgógépek(L).

Persze, olyanok nem mindig vannak! Sok-sok évvel ezelőtt március 15-i élő tv-közvetítést néztem fiammal. A Múzeum-kertben ismert, fiatal színész szavalta Petőfi: A XIX. század költői c. versét. Amikor ahhoz a sorhoz ért, hogy „Hazugság, szemtelen hazugság, mit milliók cáfolnak meg”, érezni lehetett, hogy valami baj történt. Vajon csak elbizonytalanodott, vagy el is felejtette a szöveget? Kínlódva folytatta: „Kik nap hevében étlen-szomjan … kétségbeesve … áznak-fáznak!” – Püff neki! Nap hevében áznak-fáznak? Ez rettenetes! – néztünk egymásra a fiammal. Bizony, azóta bármikor látom-hallom azt a színészt, minduntalan ez a fellépése jut eszembe.

Az utóbbi időben ilyen „füllel” hallgattam magyarnóta-énekesek előadásait, megjegyeztem az „elkövető” előadók neveit és az időpontokat is (ám ezeket most nem említem). Lehangoló lista állt össze.

Legyen itt példaként Petőfi Sándor (1823–1849) egyik szép költeményének („Távolból”) utolsó versszaka:

Az egyébként szép hangú, megjelenésében is kellemes, csinos énekesnő kissé „magához igazítja” a verset, s akként énekli: „… mert lányának kedvez a szerencse”, mitsem törődve azzal, hogy ez nem népdal, amely a „nép ajkán” született, s ugyanott módosulhat (ráadásul itt még ritmussal-verslábakkal is baj van!), sőt a legutolsó sort egészen eltorzítja: „meghasadna szíve a szegénynek”.

Persze, az ilyesmi hallatán az ember legföljebb fölhúzza a szemöldökét, s azt mormolja magának, hogy az énekes megnézhette volna a verset a fellépés előtt, de túlteszi magát az egészen.

Ámde a férfi vagy nő által énekelt szöveg-változatnak van elegáns, szép példája is. Az egyik dalt („Kócos fejed ha rám hajtod”) a férfi így énekli:

az énekesnő pedig így:

Később a férfi:

a nő pedig:

Ugye, hogy ez sokkal szebb?

Jóval „kínosabb” a helyzet, ha a nótaénekes nem eléggé intelligens, ám ezt penetráns exhibicionizmus tetézi. Ez utóbbira az utal, hogy a szöveget dallam helyett időnként beordítással kíséri, nagyokat rikkant, pedig ez egy délelőtti tv-műsorban nem azt a hatást kelti, mint éjszaka a mulatozás közben. Ha pedig elég aktív, szánalmas pojácává is válhat.

Sokan ismerik a következő dalt:

Ugye, milyen romantikus? A harmatos hajnalon bimbózó sárga rózsa illatával küld száz sóhajt „kékszemű angyalának” a vágyakozó szerelmes, s azt kívánja, hogy az a rózsaillat ébressze az „angyalt”, amely az ő sóhajait röpíti hozzá.

Ez nem éppen duhajkodó nóta, ám ez énekesünket nem zavarja. A harmadik sorhoz érve a prímás felé hadonászva erős hangon fújja: „Hogyha mosolyog a szép reggel, cigányzene keltsen fel…”, majd az ismétléskor: „magyar nóta keltsen fel”…! – Nos, ehhez nincs mit hozzátenni. Szegény énekes, nem is érti, miről énekel, s ekkora … „furcsaságokat” mondva bizony szánalmassá válik!

Persze, ennek a világnak lehetnek aranyos területei is. Egyszer ez ütötte meg a fülemet:

Hogy kerül ide az „akácia-tüske”? A magyar nótában, népdalban Bodri kutya, fecskemadár, nagyfejű ló, kecskebéka meg hosszú lábú gólya szerepel (esetleg kelepelJ), nem pedig koala, gnu, gepárd vagy varacskos disznó, ez utóbbiak ugyanis nem élnek nálunk, nem szokás őket „megénekelni”. Hasonlóképpen dalba foglalták eleink a rózsát, a nefelejcset, az ibolyát, az akácot, a nyárfát, még a kukoricát is, de nem énekel senki pl. eukaliptuszról, teak-fáról, meg a trópusi liánról… – Az akácia-tüske is mindenképpen idegen elem az idézett dalban.

Ennek többféle változatát éneklik, mit pl. „akácfa tövise”, „akácfa tüskéje”. Van olyan is, hogy „akácfa szilánkja”, „akácfafaszálka”. – Ámde mivel ez utóbbiak pikáns áthalláshoz vezethetnek, az énekesnő ezt elkerülendő csavarintotta át „akácia-tüskévé”; jóllehet az akácfa él hazánkban, az akácia viszont forró égövi, sivatagi növény, nálunk nem veszélyezteti a nagyságos kisasszony lába szárát…

Ha Arany János (1817–1882) „Kondorosi csárda mellett” kezdetű verséből a „Gulyaménes ott delelget” helyett „ott legelget”, hangzik el, vagy pl. a „Jaj, de szép kék szeme van magának” kezdetű dalnak azt a sorát, hogy „Nappal is álmodom mosolyával” (hiszen a szerelmes nappal is az imádottjáról „álmodik”) akként énekli, hogy „Éjjel is álmodom mosolyával”, már föl sem tűnik a hallgatónak, legföljebb arra jók, hogy az ember fölkapja a fejét, aztán napirendre is tér fölöttük, ezek a mindennapokban egyáltalán nem súlyos dolgok.

Persze, vannak ezeknél bosszantóbb, sőt, kártékonyabb jelenségek is. Manapság a rádióban és a televízióban hemzsegnek az oda nem való, beszédhibás, hadaró „munkatársak”. Ha valaki nem tudja kimondani azt, hogy forgalom-elterelés, hanem helyette „forga’melter’és”-t, vagy főút helyett csak „f’út”-ot mond, úgyszintén akkor is, ha az „elő’jelzés” szerint a „A jöv’éten az átlagnak megfel’ő lesz a hőmé’s’let”, az ember nosztalgiával gondol arra az időszakra, amikor még a rádióban „mikrofon-bizottság” működött, s akik nem beszélték megfelelően tisztán nyelvünket, nem engedték megszólalni a nyilvánosság előtt.

Úgy vélem, hajdanán értelmesebbek is voltak, nem csupán igényesebbek a rádió vezetői. Akkoriban ugyanis úgy jelentkezett a nemzeti főadó, hogy „Kossuth Rádió, Budapest” – ez pontos, rövid, kulturált meghatározás volt. Ma már mindez másképpen hangzik: „MR1 Kossuth Rádió, a szavak ereje”, ami, persze, kapitális butaság. Az MR-ben az R a rádiót jelenti, ami rögtön utána megismétlődik, tehát teljesen fölösleges. Az viszont helyes, hogy hivatkoznak a szavak erejére, mert én eddig a rádió szó hallatán azonnal a függőhidak dilatációs együtthatójára, időnként pedig egyáltalán nem a szavak, hanem a kicsi bors erejére gondoltam.

Bizony, elkelne ide egy határozott „szűrő”, amelyen fönnakadnának az ilyen és hasonló nyelvi szörnyűségek.

Bizony, akkor nem hallhatnánk az „értelmesnek látszó” emberektől olyan fontoskodásokat, hogy „ha és amennyiben”, „öt kötőjel hét százalék”, meg „egyenlőre”; a sporthírekben nem szerepelhetne az a „tudósító”, akitől csak annyi telik, hogy „Az őszi fordulóban már oda-vissza alapon működött a történet”.

Hát, ha szegény történet „úgy működött” – ahhoz már tényleg nincs mit hozzátenni!

Manapság egyre szomorúbban lehet tapasztalni, hogy „brutálisan terjed a demokrácia”.

Nahát, már az is baj, ha a demokrácia terjed; ennek nem örülni kellene inkább?

Jó, akkor módosítsuk a lényeget: az a baj, ha a „buta látszat-demokrácia” terjed!

Ez viszont igen súlyos kijelentés, természetesen magyarázatra szorul.

A közelmúltban elkezdődött hazánk új alkotmányának előkészítése. Létre is jött az ezzel megbízott eseti bizottság, amelynek elnöke levelet küldött számos intézmény vezetőjének, s abban kérte őket, hogy az általuk vezetett intézmények dolgozói írják meg véleményüket, javaslatukat a készülő alaptörvényhez. – Bizony, ez hiba volt.

A levél ugyanis nem „személyesen” a megszólított vezetőknek, hanem az egész intézménynek szólt, a „beosztottak” pedig úgy érezték, hogy a felhívás a címzettje a „főnök”, nekik nem sok közük van hozzá. – Tessék megnézni a válaszokat, nem sok köszönet van bennük!

Pedig ennek már kialakult egy jól bevált technikája. A közelmúltban elhunyt Kulcsár Kálmán (1928–2010) akadémikus, jogszociológus, amikor igazságügyi miniszter volt a Németh Miklós kormányában 1988 és 1990 között, és komolyan fölmerült egy új alkotmány kidolgozásának szükségessége, a szöveg kimunkálása céljából létrehozott az alaptörvény fejezeteinek megfelelően 12 szakbizottságot az egyetemek jogi karai és a közigazgatás megfelelően fölkészült embereiből. Minden egyes tagot külön levélben kért föl a közreműködésre, akik legjobb tudásukat adták e munkához. (Magam is büszkén őriztem a miniszter kék tollal aláírt, személyre szóló fölkérését.) – Komoly, színvonalas előkészítő munka folyt, ám az idő átgördült az egész alkotmányozás fölött…

Elkészült most is egy koncepció, s azonnal megjelent mellé a felhívás: mindenki írjon internetes üzeneteket, javaslatokat a szöveg-tervezethez. – Tessék megnézni a megjelölt helyeket: színvonaltalan trágárságok, szakmailag abszurd értelmetlenségek sorjáznak, teljesen fölöslegesen.

Hogy a „gyönyör” teljes legyen, az új, nemzeti konzultációs testület a tervei szerint még 2011 februárjában 12 pontból álló kérdőívet küld minden választópolgárnak, hogy a demokratikusan begyűjtött véleményeket összesítve aztán minden képviselő megkaphassa. Íme, a kérdések:

Bizony, óriási gazdasági és morális kár, hogy a kormány ilyesmire költi az „adófizetők pénzét”! Ezek a kérdések ugyanis nem csupán ilyesféle speciális népszavazásra, hanem még egy rendesebb közvélemény-kutatásra sem alkalmasak.

Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a népszavazásra föltett kérdésnek szavazópolgári és jogalkotói szempontból egyaránt világosnak és egyértelműnek kell lenni. Biztos, hogy minden választópolgár (beleértve a választójogosult analfabétákat is!) érti, hogy mit jelent az „átlátható gazdasági hátterű társaság”? Érdekli-e a választókat és biztos, hogy az alkotmányban kell „szankcionálni” a parlamenti bizottságok előtt való meg nem jelenést?

Ámde a címben azt ígértem, hogy a választójogról lesz szó, nézzük hát ezt a problémát!

I.

Járjon-e szavazati jog a kiskorú gyermekek után? – áll a kérdés az iménti, 12 pont között is, de az alkotmány koncepciójáról folytatott országgyűlési vitában is többször fölmerült.

Az ötlet mellett érvelő kormánypárti képviselők álláspontja politikailag teljesen nyilvánvaló és érthető: már most védeni és képviselni kell a jövő nemzedék érdekeit, a kiskorúak szavazati jogának megadása ösztönözheti a gyermekvállalási kedvet (ami a mostani, kétségbeejtő demográfiai helyzetben mindennél előbbre való), s a cselekvőképtelen kiskorúak helyett a szülők szavazhatnának.

Döbbenetes azonban, hogy néhány nemzeti és európai parlamenti képviselő mennyire tájékozatlan a legalapvetőbb közjogi elméleti kérdésekben is!

1. Fontos, hogy tudjunk különbséget tenni a közjogi és a magánjogi viszonyok között. A választójog a közjogi viszonyokhoz tartozik amelyekre – sok egyéb mellett – az a jellemző, hogy itt nincs lehetőség a helyettesítésre, az állampolgár csak személyesen teljesíthet (hasonló a helyzet pl. az adófizetéssel, a katonai szolgálattal, a börtönbüntetés letöltésével stb., azaz a katonaköteles helyett más nem vonulhat be katonának vagy az elítélt helyett a börtönbe). Közismert, hogy szavazni is csak személyesen lehet, megbízott útján nem; a mozgásképtelenekhez kérésre mozgóurnát visznek stb.

2. Fontos alapelv, hogy választójoga csak olyan polgárnak legyen, aki képes minimálisan eligazodni a mindennapi életben, azaz képes magatartása következményeinek megítélésére, mondjuk azt egyszerűen, hogy cselekvőképes. (Ugye, tudjuk, hogy most is ki vannak zárva a választójogból azok, akiket bírói ítélet helyezett cselekvőképességet kizáró vagy korlátozó gondnokság alá?) – A mostani ötlet erre sincs tekintettel; ha tehát a cselekvőképtelen kiskorúak választójogosultak lesznek, milyen elvi alapon lehet kizárni az esetleg korlátozottan cselekvőképes elmebetegeket?

3. Közismert az a bibliai példázat, hogy a mezőről fáradtan hazaérkező Ézsau egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségi jogát Jákobnak, ami pedig a családban való későbbi rendelkezési jogot és dupla örökséget jelentett volna számára. – S ha már bibliai példát hoztunk, akkor ne legyünk farizeusok; ne higgyük, hogy a mélyszegénységben tengődő, ám sokgyermekes családok szavazásra jogosult „fejei” nem adják el saját és gyermekeik szavazatát néhány nagyfröccsért vagy pálinkáért, főképpen annak tudatában, hogy ez az adás-vétel a számukra abszolút előnnyel jár, hiszen a választás eredménye előre úgyis kiszámíthatatlan, a pálinkát pedig azonnal „le lehet gurítani”. – Ha jól belegondolunk: az éhes bibliai Ézsau sokat veszített, a szomjas családfő pedig csakis nyerhet az ügyön (anélkül, hogy ezen most „élcelődni akarnék”!). Kell-e nekünk direkt beépíteni jogunkba egy ellenállhatatlan választási csalási lehetőséget?

4. Mi lenne a választójog egyenlőségének klasszikus elvével, azzal, hogy mindenkinek ugyanannyi szavazata van, minden szavazat egyenlő és a képviselő közel ugyanannyi polgárt képviseljen?

Említettük, hogy a kiskorú gyermekek szavazati jogának megadásával már eleve sérülne a közjogi joggyakorlás személyes jellegének „kategorikus imperatívusza”, ám ezzel egyidejűleg a választójog egyenlőségének elve is annyiban, amennyiben sok – gyermekek helyett is – szavazó ún. „plurális” szavazattal rendelkezne, azaz voksának értéke a gyerekek számától függően megsokszorozódna.

5. Az komolytalan technikai részletkérdés, hogy ki szavazna a gyermekek helyett, ha a szülők elváltak, ezért megválaszolni sem érdemes! (Nyilván az a szülő, akinél a gyermekeket a bontóperben a bíróság elhelyezte.) – Az pedig, hogy a házassági kötelékben élő, de eltérő politikai pártot támogató szülők közül a gyerekek helyett szavazó kire voksol, a szavazás titkossága miatt úgysem kontrollálható…

6. Döbbenten hallottam azt az érvet is a kiskorúak választójogának bevezetése mellett, hogy ezzel a világon a legelsők lehetnénk… – Szánalmas érv! Legyen elegendő arra utalni, hogy a világon mindenütt okosabbak az emberek annál, mintsem egy elvi és gyakorlati szempontból egyaránt téves ötletnek fölüljenek!

7. Az kiesik a mostani kérdéskörből, hogy a mostani nagykorúsági kritériumok (18. életév betöltése, vagy ezt megelőzően érvényes házasság kötése) módosíthatók-e, s az által bővülhet-e a választójogosultak köre. – A válasz, természetesen, igen, hiszen másutt van arra példa, hogy a választójogosultság korhatárát a 16. életévben állapították meg, azaz a 16. életévüket betöltött fiatalok szavazhatnak. De csakis ők maguk, nem pedig valaki más (pl. szülők) helyettük! Az is elfogadott megoldás, hogy ilyenkor elválasztják az aktív és a passzív választójogot, azaz szavazhat, aki elmúlt 16 éves, ám még nem választható képviselőnek, csak akkor, ha pl. betölti a 18., vagy éppen a 22. életévét.

II.

Ennél a témánál utalnunk kell egy másik elvi problémára is.

Ismeretes az a kérdés is, hogy kapjanak-e választójogot a jelenlegi államhatárainkon kívül élő, ám újonnan magyar állampolgárságot szerzett honfitársaink.

A válaszok is ismertek. A mellette lévők azzal érvelnek, hogy nem szabad őket hátránnyal sújtani, csak azért, mert nem az ország területén laknak; az ellene fellépők viszont arra hivatkoznak, hogy éppen ezért nem kaphatnak választójogot, mert szavazatuk eredménye rájuk nézve nincs semmilyen hatással, nem kell tehát számolniuk döntéseik esetlegesen hátrányos következményeivel, nem itt adóznak stb.

Alkotmányjogászi-szakmai körökben is olykor vitát vált ki az „alapvető jogok és kötelességek egységének” elve. Megjegyzem: ennek valamiféle homályosan settenkedő megfogalmazását tartalmazza a decemberben közzétett alkotmány-koncepcióban az Alapvető rendelkezések 8. pontja: „Az alapvető jogok kötelezettségekkel és felelősséggel járnak.”

Szögezzük le rögtön, itt az elején: bár ez a tétel az első pillanatra frappáns, csattanós, mégis így elvileg hibás, erre jogi szabályozást alapozni súlyos tévedés!

Egyáltalán nincs ilyen közvetlen, egyenes összefüggés a jogok és kötelességek között, az egyik semmiképpen nem függ a másiktól! Ezt igen könnyű belátni, elegendő csak arra gondolni, hogy pl. aki nem fizeti be az adóját, azt nem illeti meg az élethez való jog, vagy nem mehet tüntetni? Ha valaki nem teljesíti a kötelességét, azt ezért szankcionálni kell, de csak erre tekintettel a joga nem vonható el!

A jogok és kötelessége összhangjának elve kényelmes és hatékony hivatkozási alap volt a „népi demokratikus” korszakban. „Nem lehet csak a jogokat követelni, egyidejűleg teljesíteni kell a kötelezettségeket is!” – hangzott az intelem, s ez elegendő volt a jogokra irányuló követelések leszerelésére.

Jóllehet politikai rezsimváltás történt Európa jelentős részén két évtizeddel ezelőtt, azok, akik ezt az elvet vallják, más hivatkozási alapot kerestek és találtak. Az 1949 májusában elfogadott és módosításokkal ma is hatályos bonni alaptörvény 14. cikkének (2) bekezdése kimondja: „A tulajdon kötelez. A tulajdon használata egyúttal a közjót is szolgálja”. – Nem kell hosszabb elemzés annak megértéséhez, hogy itt nem általános egységről van szó a jogok és a kötelességek között, hanem csak a tulajdonra vonatkozóan szól kötelességről is az alaptörvény!

Ezt azért kell itt szóba hozni, mert nemegyszer halljuk: ne szavazhassanak azok a külföldön élő magyar állampolgárok, akik nem Magyarországon laknak, nem itt fizetnek adót! – Már az előbb kifejtettük, hogy a kötelesség megszegését szankcionálni kell, ráadásul ilyen esetekben általában még csak erről sincs szó, hiszen az államok maguk törekszenek a kettős adózás elkerülésére megfelelő szabályokat alkotni, nemzetközi megállapodásokat kötni. Nem indokolható tehát egy legális magatartást (adófizetési kötelesség teljesítése külföldön) jogelvonással (választójogtól megfosztás) „szankcionálni”.

III.

A választójoggal kapcsolatban megismétlem egy 2009. november 8-án Alkotmány(ozás)-tézisek címen megjelent (charlie-to.blog.hu) blogbejegyzés rövid részletét:

Dehogy akarom sértegetni a közúti közlekedésben részt vevő autóstársakat, ám mindenképpen megérdemel egy megjegyzést az időnként (olykor úgy látszik, egyre gyakrabban) megnyilvánuló hibás magatartás!

Korábban már idéztük a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet (közismertebb nevén: KRESZ) elhibázott rendelkezéseit (lásd „Nesze neked, közlekedés-biztonság!” címmel a charlie-to.blog.hu 2010. december 25-i közleményét!).

Most ismét ebből a rendeletből idézzük az „Irányváltoztatás, irányjelzés” részleteit tartalmazó szakaszt.

Az irányjelzés „fontos pontosságára” álljon itt egy velem megtörtént eset!

Van Szegeden egy „szabályos kör alakú” forgalom, 90 fokonként betorkolló utakkal (talán emiatt nevezik Csillag térnek). Mi most az egyszerűség kedvéért képzeljük el ezt óra-számlapként, amelyen az utak „negyedóránként” csatlakoznak be! Én e képzeletbeli kör alsó pontjánál (a Kereszttöltés utcáról, „6 óra”) kívántam belépni a körforgalomba. A tőlem balra eső torkolathoz (a Szilléri sugárúton, 9 óra) közeledett egy másik autó s már a behajtás előtt jobbra indexelt (ez a KRESZ előbb idézett szabályai szerint számomra azt jelezte, hogy az „én” utamon, azaz 6 óránál rögtön kilép majd).

Óvatosan kezdtem gurítani az autómat be a körforgalomba (azért óvatosan, mert a „defenzív vezetés” elve azt tanítja, hogy úgy kell vezetni, mintha a közlekedés valamennyi résztvevője eleve rosszindulatú, akarnok, vagy legalábbis a KRESZ-t nem pontosan ismerő ember lenne). Nekem volt igazam! A másik autó elrobogott előttem (3 óra irányában), s vezetője harsány dudaszóval és primitív hadonászással jelezte, hogy neki van elsőbbsége a körforgalomban. (Ami persze, igaz, hiszen ő volt bent előbb, ám szabálytalan irányjelzésével megtévesztett engem – talán mindkettőnk szerencséjére – sikertelenül.

Az említett másik autó vezetője talán arra emlékezett a KRESZ-ből, hogy akkor is lehet irányjelzést adni, ha egyébként nem kötelező (mint a körforgalomba belépéskor). Szegény, arra már nem gondolt, hogy ezzel nem ad „többlettájékoztatást”, ráadásul megtévesztő is, azaz nem lett volna szabad indexelnie! (Ez utóbbi esetben én természetesen nem indulok el, hiszen a másiknak egyértelműen elsőbbsége van!)

Rágondolni is rossz, mi történik, ha összeütközünk! Az idézett (2) bekezdés egyértelműen leírja, hogy körforgalomba belépés előtt nem kell irányjelzést adni, (az oda belépés nem „többletjelzés”, hiszen másfelé nem mehet a jármű és megtévesztő is), tehát a másik autós sértette meg a szabályokat, ám az én igazamat aligha lehet bizonyítani, s mint tudjuk, az ilyen ügyek eldöntése „bizonyítás kérdése”.

Úgy vélem, fokozottabb gondot kellene fordítani annak tudatosítására, hogy senki ne indexeljen a körforgalomba belépéskor, mert az az előbb leírtak alapján megtévesztő lehet. Sajnos, a közelmúltban éppen azt láttam, hogy egy autósiskola tanuló vezetője – mellette az oktatójával! – jobbra jelezve ment be a körforgalomba, de nem lépett ki a következő kereszteződésben. Bizony, el kellene küldeni azt az oktatót, aki csak annyit ért az egészből, hogy inkább villogjon tanuló, mint ne…!

Persze, vannak ennél aranyosabb-ártalmatlanabb esetek is. Egy tanár ismerősöm (aki igazgatott korábban általános iskolát is, tehát egyáltalán nem analfabéta!) a közlekedés minden résztvevőjének jó szándékkal akar „többlettájékoztatást” adni, s ennek meglehetősen eredeti változatát eszelte ki, ráadásul alkalmazza is. Ha a körforgalmat a belépéshez képest a 3. kijáratnál akarja elhagyni (az előbbi szegedi példát alapul véve a tőlem balra eső útról [9 óra] lép be, én előttem elhajt és a tőlem jobbra eső „2. kijáratnak” számító Lugas u. torkolatát [3 óra] is kihagyva a 3. kijáratnak számító Budapesti körútra útra lép ki [12 óra], akkor mindaddig, amíg el nem éri ezt a kijáratot, egyfolytában balra indexel, nehogy bárki is azt gondolja, hogy előbb ki akar menni a körforgalomból…(J). – Ehhez legfeljebb annyit lehet hozzátenni, hogy ezzel nem téveszti ugyan meg a többieket, legfeljebb a többiek gondolnak fölöttébb furcsa dolgokat őróla…

„Fas est et ab hoste doceri” [Szabad az ellenségtől is tanulni] – mondja a latin közmondás. Igen, vannak olyan jelenségek, megoldások, szabályok, amelyek láttán elégedetten csettinthetünk és rögtön arra gondolhatunk: milyen jó ötlet, talán nálunk is alkalmazható lenne. Persze, világos, hogy mások megoldásait nem szabad kritika nélkül, „névértékben” átvenni, mert az súlyos következményekhez vezethet, ám megismerni mindenképpen helyes és azt se zárjuk ki, hogy azért a bevezetését megfontolni sem haszontalan, még akkor sem, ha ez mégis elmarad.

Most francia példákat veszünk szemügyre, kizárólag azért, hogy felhívjuk a figyelmet olyan speciális megoldásokra, amelyek eltérnek a minálunk meglévő általános helyzettől.

1. E bejegyzésekben is szó volt már arról a mondásról, hogy „az alkotmány évtizedekre, a törvény évekre, a rendelet hónapokra szól”. – De hogy egy alkotmány „örök időkre” készüljön? Igen, az 1793. június 24-i francia jakobinus alkotmányt eredetileg ilyennek tervezték (az más kérdés, hogy ezt a gyakorlatban sohasem alkalmazták).

Azt talán kevesebben tudják, hogy napjainkban is vannak ilyen alaptörvények, legalábbis abban az értelemben, hogy egyes rendelkezéseikre a megváltoztatás tilalmát mondják ki. A francia V. Köztársaság jelenleg is hatályos, az 1958. szeptember 28-i népszavazással elfogadott alkotmányának 89. cikkében a következő rendelkezések találhatók:

Persze, hivatkozhatunk egy hozzánk térben és időben közelebbi alaptörvényre is. Románia Alkotmányát az Alkotmányozó Gyűlés 1991. november 21-én fogadta el, és az 1991. december 8-án tartott jóváhagyó népszavazás után lépett hatályba.

Az ilyen „örökkévalósági klauzulák” általában nem jellemzőek az alaptörvényekre. A romániai megoldás némiképp érthetőbbé válik, ha tudjuk, hogy előkészítése során francia közjogi szakértők közreműködését is igénybe vették…

2. A francia házszabály szerint a házelnök megvonja a szót a képviselőtől, ha az eltér a tárgytól vagy olvassa a beszédét. Igen, egy képviselőnek képesnek és alkalmasnak kell lenni arra, hogy ha felszólal, értelmesen, pontosan, színvonalasan – és főképpen szabadon – adja elő mondókáját, ne pedig a leírt szövegbe temetkezve, akadozva olvasson föl egy számára láthatóan idegen szöveget.

Természetesen a szabályozás nem ellehetetleníteni akarja a felszólalásokat, csupán értelmes embernek tekinti a képviselőket. A német házszabály szerint „a szónokok beszédeiket szabad előadásban tartják. Ennek során igénybe vehetik feljegyzéseiket”. – Ez természetes is, hiszen egy költségvetési vitában vagy más bonyolult témák tárgyalásakor szükség lehet az „emlékezet fölfrissítésére” (mint a máltai házszabály említi).

Ne legyünk telhetetlenek: nem kell minden mai képviselőnek cicerói szónoki képességekkel rendelkezni, de bizony olykor igen kiábrándító, amikor az ember azt látja-hallja, hogy az Országgyűlésben némelyikük komolyan megküzd az előre leírt rövid felszólalásának egyszerű felolvasásával is!

3. Franciaországban nincs alkotmánybíróság, hanem Alkotmánytanács működik. A kettő közötti különbséget – a most megengedhető pontatlansággal – abban jelölhetjük meg, hogy az alkotmánybíróság általában jogosult a kihirdetett, hatályos (tehát már alkalmazásban lévő) jogszabályok utólagos alkotmányossági vizsgálatára, az Alkotmánytanács viszont nem.

Minket azonban most nem annyira a hatásköre, mint inkább az összetétele érdekel. Ezt is az alkotmány határozza meg pontosan:

Ugye, milyen elegáns, ám főképpen kulturált ez a megoldás?

Azt az embert, akit korábban közvetlenül a „nép” választott államfővé, és „döntései útján biztosította a közhatalom szabályos működését, valamint az állam folytonosságát”, „védelmezője volt a nemzeti függetlenségnek, a területi sérthetetlenségnek, a nemzetközi szerződések tiszteletben tartásának”, megbízatásának lejárta után sem „eresztik szélnek” és „felejtik el”, hanem tekintélyét, tapasztalatát értékelve és megbecsülve fölajánlják neki a tagságot az állam egyik nagy tekintélyű testületében.

Hol vannak ma nálunk a korábbi köztársasági elnökök és alkotmánybírák? Érdekes lenne megtudni, hogy vajon a mai ötvenes–hatvanas nemzedék tagjai közül azok, akik még az általános és középiskolában megtanulták pl. az Árpád-házi királyok névsorát, fel tudnák-e sorolni az utóbbi húsz év köztársasági elnökeit és az Alkotmánybíróság elnökeit. – Miért engedhetjük meg magunknak, hogy nélkülözzük a felhalmozott tudásukat és tapasztalataikat ebben a morálisan lerongyolódott, tudásban is egyre szegényedő, már-már kizárólag a „celebek” kulturális színvonalára süllyedő társadalmunkban?

4. Pár évvel ezelőtt abban az óriási szerencsében volt részem, hogy Párizsban tölthettem másfél hetet. Amikor este megérkeztünk a francia fővárosba, szomorúan tapasztaltuk, hogy a belvárosban, a szállásunk közelében egyetlen szabad parkolóhely sincs, ahol az autót lerakhatnánk éjszakára, hogy aztán másnap reggel elvigyük oda, ahol másfél hétig biztonságban lehet egy magánház udvarában.

A szállásunk utcájának sarkán egy rendőrállomás volt, ahonnan a derékszögben lévő másik utcát is beláthatták. Ott lett volna szabad hely (ideális parkoló éjszakára az autónknak), igaz, ki volt téve a „várakozni tilos” közlekedési tábla. Veszíteni valónk nincs, legföljebb nem engedik meg – gondoltam, s odaléptem az utcasarkon posztoló rendőrhöz, s gyenge angol nyelvemen igyekeztem előadni kérésemet.

A rendőr otthagyott, bement az épületbe, s kisvártatva megjelent egy másik egyenruhással. Ő már angolul kérdezte, hogy mit akarok.

Elmagyaráztam, hogy nemrég érkeztünk eléggé hosszú útról, itt van a közelben a szállásunk, de az autót most már nem tudjuk a Párizstól kb. 10–15 km-re lévő helyre vinni. Engedje meg, hogy reggelig itt lehessen a tiltó tábla mellett, most már éjjel talán nincs nagy forgalom.

–        Biztos, hogy reggel nyolcig elviszik innen? – kérdezte.

–        Igen, biztos, hogy elvisszük – válaszoltam.

–        Rendben, maradjon az autó! – jött a megnyugtató egyetértés.

A fele királyságomat odaadtam volna nagyvonalúságáért és nagylelkűségéért. Szinte röpültem a szállásadónkhoz s lelkesen dicsértem a párizsi rendőröket, mire ő halkan felvilágosított.

–                        Az itteni rendőrök türelmes emberek. Nem mindenütt szabálysértő és büntethető autósokat és gyalogosokat keresnek, hanem arra törekednek, hogy minél kevesebb nehézség és gond adódjék működési területükön, ezért ha segíteni kell, ha azzal megelőzhető bármi probléma, segítenek.

Az autót természetesen másnap reggel már hétkor elvittük a „tilosból”. Előtte még odamentem a kint posztoló rendőrhöz és megköszöntem megértésüket. Ő csak legyintett: semmiség.

A rendőr ezúttal tévedett; amit tettek, egyáltalán nem „semmiség”, hanem bizony „óriási” volt!

Mit lehet erre mondani? „Fas est et ab hoste doceri” – ráadásul ők nem is ellenségek…

Petőfi Sándor: A puszta, télen[1]

Hej, mostan puszta[2] ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda,[3]

Amit a kikelet

És a nyár gyüjtöget,

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,[4]

Még csak egy kicsiny kis prücsök[5] sem hegedűl.[6]

Mint befagyott tenger,[7] olyan a sík határ,

Alant röpül a nap,[8] mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öregkorától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;[9]

Csendesek a tanyák,[10] a jószág benn szénáz;

Mikor vályú elé

Hajtják estefelé,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Jobb szeretne inni kinn a[11] tó vizébül.

Leveles dohányát[12] a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki,[13] rátölt, és lomhán szipákol,[14]

S oda-danéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,[15]

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,[16]

Mert a pince kulcsát

Akár elhajítsák,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek,[17] a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Másik alant nyargal

Szikrázó haraggal;

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

S csak félig mutatják

A betyár alakját,[18]

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király[19] országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Visszanéz még egyszer

Mérges[20] tekintettel,[21]

S mire elér szeme a tulsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

Általában az alkotmányok és a fontosabb, jelentősebb törvények elején szokott lenni ún. preambulum, egy többnyire ünnepélyes bevezető, amelyik meghatározza az adott jogszabály célját, értelmét. Persze, más, alacsonyabb szintű jogalkotási termék elején is lehet ilyen bevezető, elegánsabbá teheti a miniszteri rendeletet is.

Nos, a közúti közlekedés szabályairól szóló jogszabály az 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (közismertebb nevén: KRESZ) is ilyen preambulummal kezdődik: „A közúti közlekedés biztonsága és zavartalansága fontos társadalmi érdek. A biztonságos és zavartalan közlekedés alapvető feltétele, hogy a közlekedési szabályokat mindenki megtartsa és számíthasson arra, hogy azokat mások is megtartják. Emellett szükséges az is, hogy a közlekedés résztvevői előzékenyek és türelmesek legyenek egymással szemben”.

Mielőtt azonban elandalodnánk e sorok zsongító szépségén, vegyünk szemügyre néhány egyéb rendelkezést is, pl. a gyalogosokra vonatkozó szabályok egy részét. Íme, idézet a 21. §-ból:

Ha vannak jogszabályok, amelyekből kiordít a butaság, akkor ez egyike az ilyeneknek.

Nézzük csak a (6) bekezdést! Maga a tökély! Pontosan meghatározza, hogyan viselkedjen a normális gyalogos az egyébként veszélyes közlekedés körülményei között (legyen körültekintő, ne lassítson az úttest közepén stb.!).

A (7) bekezdéssel kapcsolatban sem lehet kifogásunk, ez is érthető, világos szabályozás. Azért vannak a kijelölt gyalogos-átkelőhelyek, hogy ott a gyalogosok nagyobb biztonságban legyenek.

És akkor színre lép a korlátolt, buta jogszabályszerkesztő, és elrontja az egészet!

A (8) bekezdésben megismétli a (6) bekezdésben már leírt óvatossági szabályokat, teljesen fölöslegesen, hiszen ott mindenki elolvashatja. Ne mondjuk azt, hogy „ismétlés a tudás anyja”, mert ez általában igaz lehet, itt azonban ez súlyos kodifikációs hiba!

A legnagyobb baj azonban az, hogy ez a rendelkezés ostobaság, romboló, kártékony hatású és értelmű szabály, semmissé teszi a (6) bekezdést. Hogyan is szól? „A gyalogos olyan helyen, ahol a járművekkel szemben elsőbbsége nincs, mielőtt az úttestre lép, köteles meggyőződni arról, hogy áthaladásával a járműforgalmat nem zavarja”. − Ez igen! Ebből ugyanis az következik, hogy akinek elsőbbsége van, az nem köteles meggyőződni az átkelés veszélytelenségéről.

Mielőtt bárki is legyintene, arra célozva, hogy én beszélek butaságokat, sietek emlékeztetni, hogy „már a régi rómaiak is” ismerték az ún. „argumentum a contrario”, azaz „az ellenkezőből való érvelés” vagy bizonyítás elvét. Ezt a köznyelvben úgy is szokták mondani, hogy „ami nem tilos, azt szabad”. − Bizony, e buta szabály szerint nem tilos a járdáról a zebrára körültekintés nélkül lelépni!

Senkinek ne legyenek kétségei: „felvilágosult” polgártársaink rettenetesen tudják ám a jogaikat! Leszegett fejjel vágnak neki az átkelőhelynek, jogaik teljes tudatában. Elárulom: nem akarom bajukat, de olykor arra gondolok, jó lenne, ha egyszer valaki rádöbbentené mérhetetlen butaságukra... (Nem tekintem „jó” hírnek, pláne nem igazam bizonyítottságának, de tessék megfigyelni: egyre több hír szól arról, hogy gyalogosokat ütnek el a zebrán; 2010 végén arról szól az egyik tudósítás, hogy ebben az évben a korábbi, azonos időszakhoz képest 10 %-kal több ilyen baleset történt …!)

Azt is elárulom: nem szoktam „kiharagudni” a gyalogosokra az autó vezetőüléséből sem, hiszen magam is szoktam gyalog járni. De őszintén dühös vagyok azokra, akik nem néznek semerre, mielőtt lelépnek a járdáról, sőt, nem szeretem az olyan ifjú bunkókat sem, akik direkt le is lassítanak az átkelőhelyen, hogy kajánul vigyoroghassanak az ott várakozó autósokra, miközben ők csupán jogaikat gyakorolják…

Csak az a (8) bekezdés, csak azt tudnám feledni…!

Nemrég hallottam a hírt: egy távoli ismerősömet elütötték a gyalogos-átkelőhelyen. Igaz, kerékpárral akart átmenni. Valószínű, ezek az emberek azt gondolják, hogy biciklivel átmenni az átkelőhelyen ugyanolyan, mint gyalogosan, sőt, még jobb is, mert hamarabb átérnek és máris szabad az út az autósoknak.

Végzetes lett számára ez az okoskodás, „szerencsére”, csak a lába tört el! Az itt a gond, hogy míg az autós viszonylag jól ki tudja számítani, hogy gyalogos akar előtte átmenni a zebrán, tehát lassítani-megállni kell, addig a kerékpáros sokkal hamarabb eléri az úttestet, az autósnak jóval rövidebb időt hagyva a lassításra, s ezzel egyenes arányban növeli a saját esélyét arra, hogy elüssék…

Nem akarok okos tanácsokat adni a kerékpárosok érdekvédelmi szövetségének, de arra roppant büszkék voltak, hogy sikerült elérniük a biciklisek szabad behajtását az egyirányú utca tilos végéről, de arról nem hallottam, hogy az előbb említett átkelés biztonságára is ugyanilyen gondot fordítottak volna!

Csak az a (8) bekezdés, csak azt tudnám feledni…! – sóhajthatok föl ismét, miként Ádám is fölsóhajt Madách Imre: Az ember tragédiájának legvégén („Csak az a vég! − csak azt tudnám feledni!”). Ámde ott az Úr még hozzátette azt is: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” …

a.     Az alkotmányozó hatalom az Országgyűlés,¹ mint a nemzet képviseletére² hivatott testület. Az alkotmány Magyarország legfontosabb jogforrása, a jogrend alapja ugyanakkor nem csak jogszabály, hanem olyan élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.³ Legyen rövid, tömör és az alkotmányos elvek megfogalmazásában emelkedett.⁴ Megszövegezésénél arra kell törekedni, hogy ne szoruljon gyakori módosításra.

¹ Kár, hogy nincs elválasztva az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom, ami eddig is számos abszurditáshoz vezetett, pl. az AB által megsemmisített törvény korrekciója helyett az alkotmányt módosították. Ezt még az sem ellensúlyozza, hogy az alkotmány módosítását megnehezítették! (Pedig erre most jött el a talán soha vissza nem térő alkalom!)

² Lásd a 47. jegyzetet! – Bizony, a bajok már itt kezdődnek! Nincs világos koncepció arra vonatkozóan, hogy alaptörvényünk mire is épül majd: a „nép” vagy a „nemzet” szuverenitására, pedig ennek konzekvenciái vannak a későbbiekre nézve is.

³ „nemzet akarata” és „élni szeretnénk”? – szerkesztési slendriánság. Vagy a „nemzet akarata” és a (nemzet) „élni szeretne”, vagy a „mi akaratunk” és (mi) „élni szeretnénk”!

⁴ A magyar nyelv szabályai szerint a felszólító mondat végére felkiáltójel (!) kell (végig, mindenütt).

b.     Ennek érdekében⁵ még az államszervezet szabályai közül is csak a legfontosabb, kiemelkedő jelentőségű rendelkezések kaphatnak helyet, a további garanciális jelentőségű részletszabályokat a többi jogszabály közül szintén kiemelkedő - a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott - sarkalatos törvények⁶ tartalmazzák. A nem garanciális jelentőségű részletkérdéseket egyszerű többséggel elfogadandó törvényekben indokolt szabályozni.

⁵ Minek érdekében? Ez itt új pont, nincs közvetlen kapcsolata az előzőkhöz! Ha ugyanis van, akkor oda kell szövegezni, ahova tartozik. Sajnos, később sok olyan bekezdés van, amelyben egymással semmilyen kapcsolatban nem lévő szövegrészek vannak „összecsapva”. – Nem valamiféle Cassandra-jóslatnak szánom, de félő, hogy ez a mondat lesz a tervezett alkotmányunk sikerének sírásója. Mindössze néhány olyan kilúgozott szabályt tartalmaz majd, amelyet nem kell módosítani, mert a „részleteket” úgyis megoldják a sarkalatos törvények. Van is javaslatom az alkotmány szövegére: „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, s ennyi, de mert hazánké lesz: „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” – A többit lásd a sarkalatos törvényekben…!

⁶ Ez a hányaveti megfogalmazás a jelenleg hatályos szövegben is ugyanígy van! Oda kell írni, hogy a „határozatképes számban” jelenlévő képviselőkről van szó! És ha a kétharmadnál még többen támogatják a javaslatot, akkor nincs elfogadva? Oda kell írni, hogy „legalább” kétharmadának! – Ilyen igénytelenség ne legyen az újnak tervezett alaptörvényben!

c.      Az alkotmány legünnepélyesebb része a praeambulum, amely utal mindazokra az értékekre, amelyeket a nemzet magáénak ismer el. Ezek az értékek azonban akkor kapnak valódi súlyt, ha nem csak a praeambulumban jelennek meg, hanem visszatükröződnek az alkotmány rendelkezéseiben is. A praeambulumnak tehát nem kell nagyon hosszúnak lennie, olyan tömör szöveget kell tartalmaznia, amit az első rendelkezések bontanak ki.

PRAEAMBULUM

Az alkotmány praeambuluma utaljon legfontosabb alapértékeinkre, a demokrácia, a jogállamiság és az alkotmányosság értékeire. Méltassa ezeréves történelmi múltunkat, a kereszténység szerepét történelmünkben, történeti alkotmányunk értékeit és szerepét. Ezzel kapcsolatban utaljon a Szent Koronára, mint a magyar államiság kifejezőjére. Utaljon továbbá a szabadság és a társadalmi szolidaritás eszméjére, és említse kiemelkedő szabadságmozgalmainkat is.

A praeambulumot utolsó mondata vezet⁷ át a tételes rendelkezésekre annak kijelentésével, hogy a nemzet az Országgyűlés, mint az alkotmányozó hatalom letéteményese által Magyarország Alkotmányaként megállapítja, és elrendeli mindazt, amit a következő rendelkezések tartalmaznak.

⁷ „A preambulumot … vezeti át”

Alapvető rendelkezések

ALAPVETŐ JOGOK ÉS KÖTELESSÉGEK

Az Alkotmány tartalmazza valamennyi, a jelenlegi alkotmányban foglalt alapvető emberi és állampolgári jogokat.

Ennek megfelelően:

Az államfő

A törvényhozó hatalom⁴⁶

⁴⁶ Tudom, hogy itt még „csupán” szabályozási elvekről van szó, de már most szólni kell, hogy „A törvényhozó hatalom” fejezetcím alatt folyamatosan szerepel „Az Országgyűlés”, „Az Állami Számvevőszék”, „Az országgyűlési biztosok”, sőt, „A közvetlen hatalomgyakorlás”. Vigyázni kell a végső szerkesztésnél a tipográfiára is!

Az Országgyűlés

Az Állami Számvevőszék

Az országgyűlési biztosok

A közvetlen hatalomgyakorlás

A végrehajtó hatalom⁵⁹

⁵⁹ Lásd − mutatis mutandis − a 46. j-t!

A kormány

A helyi önkormányzatok⁶³

⁶³ Most kellene megfogalmazni a „vertikális hatalommegosztás” elvét, s ezzel megelőzni az olyan értelmetlen vitákat, hogy lehet-e polgármester egyidejűleg országgyűlési képviselő, vagy hogy a kormány ne terhelhesse újabb feladatokkal az önkormányzatokat, ha nem ad hozzá anyagi fedezetet stb.

A Magyar Honvédség

A Magyar Nemzeti Bank

ALKOTMÁNYVÉDELEM, BÍRÓI HATALOM, IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

Az Alkotmány módosítása

Záró rendelkezések

Petőfi Sándor[1]: A Tisza[2]

Nyári napnak alkonyulatánál[3]

Megállék[4] a kanyargó Tiszánál.

Ott, hol a kis Túr[5] siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan[6] medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék[7] habjai fodrába.

Síma tükrén a piros sugárnak,[8]

Mint megannyi tündér, táncot[9] jártak.

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.[10]

Ahol álltam, sárga fövenyszőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarjúrendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten, néma méltóságban

Magas erdő, benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

Olyan, mintha égne, s folyna vére.

Másfelől a Tisza túlsó partján[11]

Mogyoró- s rekettyebokrok tarkán.

Köztük egy csak a nyílás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképpen

Rózsafelhők úsztak át az égen,

S legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.[12]

Nagy távolban a malom zúgása

Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.[13]

Túlnan vélem, átellenben éppen

Pór menyecske jött, korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett, és aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,[14]

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédűlt

A természet örök szépségétűl.

Ó, természet, ó, dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?[15]

Mily nagy vagy[16] te, mentűl inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.

Késő éjjel értem a tanyára[17]

Friss gyümölcsből készült vacsorára.[18]

Társaimmal hosszan beszélgettünk,[19]

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

Szegény Tisza! Miért is bántjátok?[20]

Annyi rosszat kiabáltok róla,

'sz ő a föld legjámborabb folyója!

Pár nap múlva fél szendergésemből

Félrevert harang zúgása vert föl.

Jön az árvíz! Jön az árvíz! – hangzék,

S tengert láttam,[21] amint kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át.

Zúgva-bőgve törte át a gátot.

El akarta nyelni a világot.

Reklám-ügyben „reklámálok”.

1. Ültem otthon, a számítógépen írtam valamit, mellettem bekapcsolt televízió kínálta műsorát, de nem figyeltem rá, amolyan háttérzajnak számított. Egyszer csak éktelen ordításra figyeltem föl: egy bántóan irritáló, repedtfazék-hangú fiatalember bőgött a képernyőn, veszettül hadonászott, kalimpált a kezeivel, hangerejét már-már az őrjöngésig fokozta. A végén a fejéhez kapott, elsötétült a képernyő – vége lett a reklámnak. Először azt hittem, a televízióm hangerő-szabályozója ment tönkre, gyorsan lehalkítottam, de amint ez a „produkció” befejeződött, kiderült: ez a tv „rendes” reklámja.

Megvallom, azóta sem tudom, mit reklámozott. Akkor csak megdöbbentem dermesztő rikácsolásán, de azóta soha többé nem hallgattam végig ezt a reklámot. Ha meghallom e szörnyű óbégatás első hangjait, azonnal leveszem a készülék hangját, hogy ne halljam az iszonyatos lármát. Talán egyszer-kétszer még végignéztem a hangtalan vonaglást, de azóta már ez sem érdekel; számomra ez a reklám eleve sikertelenségre volt ítélve.

Azóta már kerestem mentségeket is a tv-nek. Bizonyára én vagyok finnyás, túl érzékeny, bezzeg hogy örülnek az ilyen reklámnak azok, akiknek hallása kissé gyengébb. Aztán visszakoztam: a gyengébben hallók talán mindig nagyobb hangerővel nézik-hallgatják a műsorokat, s ha erre kapják a többszörös decibelt, lehet, hogy ők is fülükhöz kapnak...

2. Persze, úgy is lehet elborzasztó reklámot csinálni, hogy nyugodt hangon beszélnek. Van is ilyen: egy egyébként kellemes hangú hölgy hirdet valamit. – Rögtön feltűnik azonban, hogy valami nincs rendben: a hölgy hangja természetellenes magasságba pattan, majd az előbbi hangra vált, hogy ismét fölakadjon, s ettől kezdve egy bántóan émelyítő-hízelgő, föl-le ugráló szóáradat zúdul a hallgatóra, aki már nem is a tartalomra figyel, hanem azon meditál, hogy ki lehet olyan „jól képzett” reklámrendező, aki az egyébként kellemes hangszínt képes volt úgy megrendezni, hogy a hallgató már ne is figyeljen a tartalomra. – A médiaszakokon bizonyára azt tanítják, hogy a jó reklámnak meg kell ragadnia a figyelmet. De így?

3. Régebben egy másik reklámban tárgyak illegették magukat és beszéltek. Tejfölös pohár és tejesüveg hajlongott és kínálta tartalmát. Nem hatott meg az ötlet, de azzal magyaráztam, hogy gyerekeknek készült, nekik akar kedvet csinálni a tejhez és más tejtermékekhez. – Most azonban két hörcsög panaszkodik egymásnak és egy macska vigasztalja, persze, a legunalmasabb, legszürkébb sablon-szöveggel, még csak szellemesség vagy ötlet sincs benne! Ez viszont nyilvánvalóan felnőtteknek szól, kár, hogy sem a szövegre, sem a figurákra nem érdemes figyelni… Igaz, én hajdanában láttam a szórakoztató Muppet-show-t, talán azért tartom szánalmasnak ezt a hörcsögös-bábos vetítést. (Szegény újszülöttek, nekik rossz „új vicc” jut!)

4. A fiatalabb generációk körében, egymás között széles körben elterjedt a tegeződés. Nem csupán a szórakozó helyeken, hanem hivatalokban, üzletekben, éttermekben is, szinte mindenütt. Hasztalan lenne ágálni ellene, úgyis megállíthatatlan! Ifjú harcosai arra hivatkoznak, hogy idegen nyelvekben nincs is megkülönböztetés, pl. az angol „you” magázást és tegezést egyaránt jelent. Nem is értik, ha azt mondjuk, hogy éppen ezért kár a nyelvünknek ezt a sajátosságát veszni hagyni!

A mai ifjak saját vállukat veregetik ezért az „eredményért”, s arra hivatkoznak, ma már szinte mindenki „tud” angolul (jaj!), s ez adja alapját a tegeződésüknek. – O sancta simplicitas! – állítólag így kiáltott föl Husz János [1369 k. –1415], amikor azt látta, hogy egy idős anyóka fát visz ahhoz a máglyához, amelyen Huszt elégették. –Ó, szent együgyűség! – kiálthatnánk föl mi is, hiszen korunk ifjai nem olvasnak „klasszikusokat”, nem ismerik Karinthy Frigyest, aki a „Tegezés” c. kisjelenetében fergeteges humorral ír le egy ezzel kapcsolatos helyzetet. („Olvasd” el! Karinthy Frigyes: Heuréka [Karcolatok, humoreszkek], Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 123–126. p.)

Időnként arra gondolok, hogy nincs is elég bölcsesség ezekben a reklámokban, bárki készítette is. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy a kevésbé fiatal generáció tagjai között többen lehetnek olyanok, akik nem tartoznak az „alapból”, sőt „alsó hangon” tegeződők közé. Könnyen elképzelhető az is, hogy ezek az emberek hamarabb rávehetők lehetnének a nagyobb értékű áruk megvételére, mint a modern, tegeződő, ám esetleg munkanélküli fiatalok… – Nem szaporítom a szót, mert nem okos tanácsokat akarok adni a „reklám-szakembereknek”, hanem mindössze egy véleményt kívántam papírra vetni, azt is inkább csak azért, mert „időm is volt, gépem is volt, miért ne tettem volna”…

Mindenesetre feltűnő, hogy napjainkra, amikor nincs olyan oktatási intézmény (talán az óvodák a kivételek, de nem biztos), amelyben ne lenne „média-szak”, ahol a hirdetések-reklámok külön figyelmet kapnak, s mégis ennyire színvonaltalanná, ötlettelenné vált a reklámok világa.

Könnyen lehet, hogy ha megkérdeznénk 100 értelmes embert, hogy mit tartalmaz a bevezetőben említett ordítós reklám, talán 100-an válaszolnák azt, hogy fogalmuk sincs, de nem is kíváncsiak rá, mert az előadása taszító.

Pedig lehet szellemes, ötletes reklámot is készíteni!

„Mondja, marha, mért oly bús? Olcsóbb a hal, mint a hús!” – hangzott az egykori reklám szövege. Állítólag telitalálatnak tartották a múlt évszázad elején-közepén is, hiszen első pillanatra a faragatlan ember szóhasználatát idézte, ahogy az az embertársához szólhat, de a plakáton egy szomorú szemű szarvasmarha tekintett le a járókelőkre…

Hozhatunk frissebb példát is. Sokan emlékezhetnek arra, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt, de már a televízió képernyőjén egy elegáns úr lépett be az ajtón, levette keménykalapját, csettintett a másik kezével és csak ennyit mondott: „Müszi”, majd eltávozott. – Semmi vonaglásos ordítozás, semmi hörcsög-beszélgetés, mégis mindenki fölfigyelt rá. Először senki nem tudta, mit jelent ez, mindenki a másikat kérdezte a „Müszi” értelméről. Csak jóval később hozták mindenki tudomására, hogy ez a „Műszaki Szervezési Intézetet” jelenti. (Jellemző, hogy nekem ugyan semmi közöm nem volt ehhez az intézethez, mégis jól emlékszem rá több évtized távolából is…)

Mert ez legalább ötletes volt!

Fiamnak – becsületére – szeretettel!

Hampden a parlament egyik vezére 1637-ben – megtagadta a reá törvénytelenül kivetett adó, az ún. hajópénz megfizetését. Hampden „gazdag és előkelő gentleman” nem a 20 shillingnyi adó nagysága, hanem az adó nyílt törvénytelensége miatt „vállalta magára költséget és a veszélyt”, hogy szembeszálljon a királyi hatalommal. Az ügy végül is az „Exchequer” (a három legfelsőbb bíróság egyike) bírái elé került, akiket ez nehéz helyzetbe hozott. Egész Anglia figyelte, hogy a bírák engednek-e a hatalom nyomásának és törvényesnek ítélik-e a nyílt törvénytelenséget. (V.ö. Macaulay: Anglia története. Bp., 1975. 95. old.) Évszázadok múltán is emlegették Croke bíró esetét. Croke bíró felesége Hampden perének reggelén a családi tűzhely mellett figyelmeztette kötelességére az ingadozó és félénk bírót: „Ismered Anglia törvényeit, légy igazságos mindenekelőtt. Tedd, amit tenned kell. Tedd a kötelességed, történjék velünk bármi.” És a bíró pirulva gyengesége miatt, úgy ment a bíróságra, hogy volt bátorsága kiállni a törvény mellett. Az esetet a korabeli memoárok közel két évszázad múlva is nyilvántartották. A Párisi Egyetem jogi karán, a világ első alkotmányjogi professzora, az alkotmányjog-tudományi, az új tantárgya bevezető első előadásában ezzel bizonyította, hogy az alkotmányvédelem és jogbiztonság intézményes, a bíróság jogaiban is kifejezett garanciái mellett milyen nagy jelentősége van annak, hogy a polgárok is ismerjék alkotmányos jogaikat és egyéni kényelem okából látszólag kis ügyeikben sem mondjanak le az alkotmánysértés elleni harcról. (Pelegrino Rossi: Cours de droit Constitutionnel. Paris, 1966. VIII. old.) A 12 bíróból csak 5 állt ki a törvények mellett; 7-en engedtek a hatalom nyomásának, de az egyetlen szavazaton múló többség még nyilvánvalóbbá tette az eljárás törvénytelenségét és tovább növelte a király és kormánya elleni elégedetlenséget. Ezt követően az ország mindinkább a nyílt felkelés állapotába került és I. Károly kénytelen volt összehívni a parlamentet. …

Kovács István: Magyar alkotmányjog. I. JATE Kiadó, Szeged, 1990, 317. s köv. p.

Hinterhalt-cionálé*

(Új-gyakorlat)

Elbuknak már a szoci szörnyek,

Abcúg, te „hamis proletár”!

A vének végnapjai jönnek,

Hazugságnak vége már.

Múltatokat végképp eltörölni

Nem lehet, bárhogy hiszitek.

Bizony, ezért az összes balhét

Egyedül csak ti viszitek.

Ez a harc volt a végső;

Nincs kit összefogni már,

Hisz sorra elmegy végleg, örökre

A sok „agg proletár”.

Néhány szánalmas elvtárs van még;

Harcolnak, szőnek álmokat.

Nem kellenek az ígéretek?

Ellopják a vágyakat.

Tagadjunk és óvjuk-védjük egymást,

Mutassuk meg, kik vagyunk!

Mit tehet ez a „k*va ország”,

Ha mi most még összefogunk?

Nyílnak a cellaajtók,

Dolgozik már a foglár.

Kint újra éled, emeli fejét

Sok „igaz proletár”.

* Hinterhalt m 1. les(hely); csapda, kelepce; […] 2. csel; 3. hátsó gondolat; […] 4. támasz, pártfogás; 5. tartalék. Német–magyar jogi és államigazgatási szótár (szerk. Karcsay Sándor) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972, 183. p.