Idézek egy 1991-ben megjelent publicisztikai írásból: „Aha – mondta Vili bácsi –, a segédmotoros kerékpár vezetéséhez is idegorvosi bizonylatra van szükség, reflexeket vizsgálnak, meg miegymás. Megyét, országot a hülyék is vezethetnek. Pedig milyen szép lenne, ha országvezetői jogosítványok kiadása előtt az ENSZ idegorvosi rendelőjében vizsgálnák meg a delikvenseket.” (Vári Attila: A világegyetem rektora. Magyarország, 1991. júl. 30.)
I.
1. Az idézet természetesen túlságosan nyers, sarkított, ám mit jelez, mondanivalóm egyik kiinduló pontjául választottam, nevezetesen: a laikusság és a szakszerűség problémáját.
a) Tudjuk, hogy a „demokrácia” a „nép uralmát” jelenti, azt a politikai formációt, amelyben a hatalom a népé. Kérdésem: miért csak a „laikus” népé, miért nem a „szakszerű” népé? – Mielőtt bármi félreértés lenne, sietek leszögezni, hogy „laikus” alatt én sem valamiféle tudatlan, buta embert értek, hanem olyat, akinek – noha valamely területen a legképzettebb is –, olyan kérdésekben kell döntést hoznia, amihez egyáltalán nem ért. – Azt a mondást is ismerem, hogy belerokkanna az ország, ha csupa tudós kormányozná. Természetesen én sem valamiféle tudós-uralomra gondolok. Csupán arra, hogy miközben számos területen végbement egyfajta specializáció, ugyanakkor jelentős emberközösség életéről, alapvető életkörülményeiről, legfontosabb helyi létfeltételeiről változatlanul „laikusok” döntenek, igaz, „rettenetesen demokratikusan”... Ennél talán már csak egy rosszabb lehet: ha csupa laikus kormányozza; hiszen ne feledjük, elvileg az országgyűlés ma állhatna 386 írástudatlan, képzetlen képviselőből, hasonlóképpen az önkormányzati testületek is...
Megjegyzem azonban, hogy az élet számos területén már végbement az a finomodás, amelyet a közigazgatási terminológia a „generalista–specialista” megkülönböztetéssel jelez. A büntetőbíró nem tárgyal polgári ügyeket; az ügyvédek ingatlanokra, bontóperekre, közlekedési bűncselekményekre stb. szakosodnak; falugazdász kell bizonyos, szakszerűséget igénylő problémák megoldására; betegjogi képviselőkre bízzák a betegek jogainak és érdekeinek érvényesítését stb. Sőt – horribile dictu – profi országgyűlési képviselőségről is egyre gyakrabban hallani. Ugye, értik: „profi laikusokról” van szó?
b) Nem lehet-e, hogy az országgyűlésnek és az önkormányzatoknak éppen emiatt olyannyira nincs tekintélyük, amennyire ezt manapság minduntalan kimutatják a vizsgálatok? (Persze, ez utóbbiaknál vannak igen tiszteletre méltó kivételek is, mint pl. Debrecen vagy éppen Újpest példája.) Most természetesen nem a munkájukat nehezítő kormányzati intézkedésekről beszélek, mert elismertségük – szerencsére – elsősorban nem ezen múlik...
c) Nem lehet-e, hogy éppen e tekintélyvesztés az oka annak a gyakran hallható vélekedésnek, hogy a „politikai túlfertőzöttség” miatt egyébként elismert és megbecsült emberek nem akarnak országgyűlési és helyi képviselőséget vállalni? – Persze, lehet a „jó öreg” Platónra hivatkozni (nem kerültem tegező viszonyba vele, a jelző csupán arra utal, hogy 347 és 427 között, tehát 80 évet élt), aki azt mondta: „Azon bölcs embereknek, akik visszautasítják az államügyekben való részvételt, az a büntetésük, hogy a buta emberek által kormányzott államban kell élniük”, de ez a kérdés egy szellemes megjegyzéssel bizonyára nem intézhető el.
d) Ugyancsak ide tartozik, ami a kormány–országgyűlés, ugyanígy az önkormányzati hivatalok–testületek viszonyában egyaránt érzékelhető, hogy ugyanis a szakszerűség az igazgatási apparátus jellemzője elsősorban, a választott testületeket a laikusok alkotják, őket illeti meg a végső döntés joga.
e) Ismeretes, hogy mindkét szinten – a központi és helyi kormányzati rendszerben, az országgyűlésben és az önkormányzatokban – bizottságok működnek, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ezek a hivatásos stáb által szakszerűen előkészített tervezeteket vitassák meg, értékeljék és tegyenek javaslatokat az esetleges módosításra az érdemi tárgyalás során. Ezek már „szak”-bizottságokként tevékenykednek, azaz összeállításuk során egyik fontos szempont, hogy ezekbe az adott területhez fölkészültségükben közelebb álló, azokhoz inkább jobban értő választott emberek kerüljenek. A szakbizottságok tehát kiegyenlíthetik, kiegyensúlyozhatják a hivatalból fölkészültebb apparátus fölényét.
Igen ám, de be kell vallanunk, hogy ezek a szakbizottságok is többnyire olyan emberekből állnak, akiket alapvetően pártkötődésük, nem pedig szakmai kvalitásaik alapján szemeltek ki jelöltnek pártjaik s kampányoltak mellettük. (Bizonyára érdekes lenne megvizsgálni, hogy ezeket a bizottságokat kik alkotják, mennyire van közük az adott bizottság szakterületéhez. Persze, ez pl. az országgyűlés esetén jobb képet mutatna, hiszen közel 400 képviselőből könnyebb 20–30-at találni egy-egy szűkebb területre, ám önkormányzatok esetén ez – a viszonylag kis létszámú testület miatt – jóval nehezebb lehet.)
g) A laikus–szakértő viszonyának problémája nyilvánvalóan korábban is fölmerült már, ezért érthető az a megoldás, hogy az országgyűlés képviselőcsoportjainak (frakcióinak) formálisan is lehetőségük van szakértők alkalmazására, amit anyagilag az országos költségvetés is támogat.
A helyi önkormányzatokról szóló törvényben (Ötv.) is figyelemre méltó rendelkezések vannak: „(1) A [z önkormányzati] bizottság elnökét és tagjainak több mint a felét a települési képviselők közül kell választani... (2) A bizottságba indokolt beválasztani a feladatköre szerinti területen szolgáltatást nyújtó jelentősebb szervezet képviselőjét, társadalmi szervezet küldöttjét, a szolgáltatást igénybe vevő más választópolgárt.” – Ne kerteljünk: itt maga a jogalkotó ismeri be, hogy a „tiszta demokrácia” némi korrekcióra szorul, ezért teszi lehetővé a „kooptálást” a bizottságok esetén. A kooptáltak kisebbségének kikötése arra utal, hogy végső soron mégis csak „önkormányzati” döntésről van szó, amit ne többségükben „külsők” hozzanak.
2. Előfeltevésem másik eleme, hogy az önkormányzati választások túlzottan a politikai pártokra épülnek, s ez sokszor megalapozatlan, sőt olykor szánalmas is, ilyen nyers formáját mindenképpen oldani kellene. – Indokolásul néhány megjegyzés:
a) Napjainkban egész Európában a politikát át- meg átszövik a pártok, ennek oldódásáról ma még talán korai beszélni, mindazonáltal ennek bizonyos jelei már kirajzolódni látszanak. Azt tudjuk, hogy az Egyesült Államok 16 tagállamában bő egy évszázada a pártokat teljesen kiiktatták a választásokból, a mandátumok a „visszahívási választás” (recall election) révén azonban visszavonhatók. (Emlékezetes, hogy 2003 októberében éppen ily módon lett Kalifornia új kormányzója Arnold Schwarzenegger, az osztrák származású filmsztár.)
Nem csupán a tengerentúlon, hanem Európában is érzékelhető a politikai pártok zárt hegemóniájának gyengülése. Közismertek az olaszországi, de ezeken kívül megjelentek hasonló jellegű belga és holland – pártoktól elkülönült –tömörülések, amelyek sikerrel szerepeltek, főképpen az EU parlamenti választásain.
b) Az is gyakran előfordult az utóbbi években, hogy az önkormányzati „politikai frakciók” némelyike tárgyalási szünetet kért, sőt kivonult az ülésről, azaz pontosan úgy viselkedett, mint pl. egy parlamenti frakció, jóllehet egy önkormányzati közgyűlés „műfajilag” is más, nem „kis parlament”. Egy frakció pl. törekedhet az országgyűlésben arra, hogy a párt gazdasági, szociális, oktatási stb. koncepcióját, programját tekintse irányadónak, ám egyetlen párt országos programja sem bontható le konkrét helyi ügyekre. – Ezt neveztem megalapozatlannak, sőt szánalmasnak.
Összegezve az eddigieket, úgy vélem, hogy
– egyrészt a demokrácia évezredes, hagyományos, mondhatni „nyers”, „névértékben történő” értelmezése alapján – jóllehet az élet számos területén végbement egyfajta „specializáció” – a közösségek legalapvetőbb életkörülményeiről változatlanul csak ezekhez „általánosan” értő, azaz „laikus” testületek döntenek;
– másrészt az önkormányzati testületek túlzottan politikai szempontok alapján zajló választások alapján állnak össze;
– harmadrészt, a laikusság és a pártkötődés más devianciát is eredményez. Sajnos, nem ritka, főképpen a nagyobb önkormányzati testületeknél, ahol a képviselők frakciókba csoportosulnak, hogy a közgyűlés tárgyalási idejének nem jelentéktelen részét politikai jellegű purparléval és olykor személyeskedéssel töltik. Meglehet, talán azért, mert szakmailag nem eléggé fölkészültek, ráadásul harcos párthűségüket kifelé, „küldő” szervezetük irányában folyamatosan bizonygatniuk kell, emiatt – szakmai érvek híján – kénytelenek a politika területére vagy személyeskedésbe menekülni.
Az önkormányzatokról szóló törvény persze egyértelműen kimondja, hogy „A települési képviselő a település egészéért vállalt felelősséggel képviseli a választóinak az érdekeit”, ámde ha nem ért az adott kérdéshez, nem marad más kapaszkodója, mint az, hogy párttársaival együtt szavazzon (ez persze egyben párt-kötelessége is). Ebben a pillanatban pedig már nem a „település egészének” érdeke vezérli, hanem kizárólag az lesz a szempont, hogy többségi vagy ellenzéki párthoz tartozik-e; előbbi esetben az előterjesztés mellett, utóbbi esetben ellene voksol. (Ne legyünk farizeusok: az Ötv-nek imént idézett, a képviselő felelősségére történő utalása teljesen tartalmatlan, üres fordulat, hiszen a választók nem vonhatják felelősségre, nem mozdíthatják el, az őt küldő párt előtti felelősséghez pedig az Ötv-nek semmi köze...)
Az tehát a kérdés: lehetne-e ezt a „nyers” demokráciát valamiféle „finomított” demokráciával felváltani, anélkül, hogy a „népuralom” ősi eszméje csorbát szenvedne, s persze annak tudatában, hogy a pártok annak ellenére ragaszkodnak befolyásoló szerepükhöz, hogy taglétszámuk országosan nem túl magas. (A Népszabadság 2004. április 4-i számában közzétett adatok szerint – a pártok saját bevallása alapján – taglétszámuk a következő: MSZP – 42 ezer; SZDSZ – 27 ezer; FIDESZ – 25 ezer; MDF – 20 ezer. Ez összesen mintegy 114 ezer fő.)
II.
Induljunk ki abból, hogy az önkormányzatok bizottsági rendszere mára lényegében kialakult, szerepe közjogilag tisztázott: „előkészíti a testület döntéseit, szervezi és ellenőrzi a döntések végrehajtását”, „a testület döntési jogot adhat a bizottságoknak”, „hatósági hatáskört állapíthat meg bizottságának”.
Most – az egyszerűség kedvéért – számoljunk azzal, hogy egy városban 10 szakbizottság működik. (Ezek fajtáit, számát, viszonylag pontosan meg lehet – vagy kell! – szakszerűen határozni.)
Persze, az önkormányzatot – per definitionem – megilleti az a jog, hogy maga állapítsa meg saját szervezeti felépítését; nem lehet tehát „ráerőszakolni” valamiféle előre meghatározott konstrukciót bizottsági rendszerére vonatkozóan sem. Annak azonban nincs alkotmányos akadálya, hogy pl. az önkormányzati törvény kötelezően létrehozandó bizottságokat határozzon meg, mint ahogyan ez ma is létezik az országgyűlést illetően (pl. költségvetéssel foglalkozó), és az önkormányzatokra vonatkozóan is (pénzügyi), legfeljebb ez utóbbiaknál a kötelezők száma nagyobb lesz (pl. 10), de természetesen meghagyva a lehetőséget továbbiak alakítására is... (Ne legyünk álnaivak: nem is kell minden részletkérdésre állandó bizottságot alakítani, sőt, az általam elképzelt konstrukcióban a képviselőket sem kell „fizető” bizottsági tagsághoz juttatni...)
A közgyűlések (képviselőtestületek) nagysága ma is a lakosságszámtól függ, ez megfelelő alap maradhat a későbbiekben is, bár a képviselők számát mindenképpen növelni kellene, mégpedig egy előre meghatározott arányszám szerint.
Példának vegyük azt, hogy egy település 50 fős közgyűlést választhat. Ez egyben azt is jelenti, hogy a 10 bizottság egyenként 5–5 választott képviselőből áll majd. – Ehhez be kell osztani a települést 5 – közel egyenlő lakosságszámú – választókerületre; ettől kezdve a választókon a sor, hogy mindegyik szakbizottságba küldjenek választókerületükből egy-egy képviselőt...
III.
Milyen előnyökkel járhatna a jelenlegi választásnak ez a valójában igen egyszerű módosítása, s mivel járhatna az önkormányzati működésre nézve?
1. – Választójogi szabályok
a) egyszerűsödne választójogunk, ugyanis a jelenlegi vegyes rendszert – ahol a képviselők egy része egyéni választókerületben, másik része töredékszavazatokból összeálló kompenzációs listáról jut mandátumhoz – felválthatná egy egyszerű, egyéni választókerületi, relatív többségi rendszer;
b) egyszerűsödne a jelölés; ehhez a választójogosultak pl. 1 %-ának ajánlására lenne szükség (megjelölve, hogy az melyik szakbizottságra vonatkozik, ám a jelöltséghez semmiféle „szakmai” előfeltétel nem szükséges);
c) a jelöltek közül az lesz megválasztva, aki megkapta az érvényes szavazatok (relatív) többségét, szavazategyenlőség esetén sorsolás döntene;
d) a második legtöbb szavazatot elért jelölt bizottsági póttag lesz, aki a kiesett képviselő helyébe lép, esetleg akadályoztatása esetén helyettesítheti a választókerület képviselőjét.
2. – Közgyűlés (valamennyi megválasztott helyi képviselő)
a) hatásköre a jelenleginél szűkebb lenne; kizárólag ez dönthetne a település költségvetéséről, az önkormányzat szervezeti és működési szabályairól (közgyűlési rendelet!); az önkormányzat programjáról, a bizottságok működésének általános elveiről, az eljáró bizottságok kijelöléséről és ellenőrzéséről, valamint döntés mindazokban az ügyekben, amelyek nem sorolhatók egyik szakbizottság tevékenységi körébe sem;
b) rendes üléseket félévente tartana;
c) határozathozatalkor a képviselők csak igennel vagy nemmel szavazhatnának, tartózkodom-mal nem.
3. – Szakbizottságok
a) tagjai maguk közül elnököt választanak, aki vezeti és képviseli a bizottságot;
b) hatáskörükbe tartozik – átruházott hatáskörben – döntés minden, a bizottság működési körébe tartozó, a település önkormányzatára tartozó ügyben;
c) a hatáskörükbe utalt ügyekben (esetleg más bizottsággal együtt) érdemi döntést hozhatnak (bizottsági rendelet!)
Emlékeztetőként: az ilyen megoldás nem ismeretlen a civilizált világban. Olaszországban pl. „Ha a törvénytervezet olyan kérdéseket érint, amelyeknek az általános rend szempontjából nincs különösebb jelentőségük, az elnök indítványozhatja a Képviselőháznak, hogy a javaslat megvizsgálását és jóváhagyását bízzák valamelyik állandó vagy külön bizottság törvényhozói vitájára... A törvénytervezetet vissza kell adni a Házban történő vitára, ha ezt a kormány, a képviselők egyötöde vagy a bizottsági tagok egyötöde kéri... Ha bizottság nem fogadja el a [más] felkért bizottság véleményét, de ez utóbbiak fenntartják álláspontjukat, a törvényjavaslatot megvitatásra vissza kell adni a Háznak” (– Vannak tehát garanciák a bizottság „elszabadulása ellen...)
d) a szakbizottságnak az érintett választókerületben megválasztott képviselője természetesen kikérheti az adott kerületet érintő ügyben más képviselőtársai, azaz a Választókerületi küldöttség véleményét.
e) annak sem lehet akadálya, hogy külső szakvéleményt szerezzen be.
4. – Elnöki bizottság (a szakbizottságok elnökei)
a) elnöke a polgármester, neki ad véleményt/tanácsot, esetleg kinevezéseknél javaslattevő lehet
b) egyeztető-összehangoló a bizottságok közötti vitában
c) ténylegesen a közgyűlés „házbizottsága”
5. – Választókerületi küldöttség (a választókerület képviselői)
a) a választókerület érdekeit képviseli pl. plenáris ülésen
b) véleményező, esetenként javaslattevő szerepet tölt be
6. – Képviselő
a) település egészéért, másodlagos a választókerület
b) pénzt nem kap, de ingyenes utazásra, az önkormányzat hivatalos kiadványaira, ingyenes parkolásra, uszoda- és színházbérletre, aktív elhunytakor díszsírhelyre stb. jogosult
c) bizottsági póttagként állandó meghívott, szavazati joga nincs
IV.
Írásomnak szándékosan adtam ezt a címet. Tudom, persze, hogy a címnek az utána következő tartalomra kell utalnia, hogy a hallgató/olvasó abból következtethessen arra, amiről az előadás/cikk szól majd. - Nem volt célom a megtévesztés, bár nem csupán arról beszéltem, amit a címben igértem.
